:: wikimiki.org ::
| I. Bonifác Pápa |
I. Bonifác pápaI. Szent Bonifác volt a 42. egyházfő a keresztény egyház élén. 418 december 28-án kezdhette el pontifikátusát, és haláláig, 422 szeptember 4-ig töltötte be hivatalát. Uralkodása eleinte ellenállásba ütközött, majd ezt megoldva neki is a különböző eretnek irányzatok ellen kellett harcolnia.
Rómában született, és a papi pályán már I. Ince pápa idején nagy tisztelet övezte. Tekintélye akkor teljesedett ki, amikor a pápa Konstantinápolyba küldte Bonifácot. Mindennek ellenére a római zsinat nem választotta meg őt egyértelműen a keresztény egyház élére. A császár, III. Constantius ugyanis nem támogatta Bonifác megválasztását, így Eulalius személyében ellenpápát állítottak. A császár felesége, Galla Placidia azonban Bonifác pártjára állt, és arra kérte férjét, hogy valahogy rendezze a keresztények zavaros helyzetét. Ennek hatására a császár rendeletet adott ki, amelyben mindkét egyházi vezetőt kitiltotta Rómából. A következő húsvétra azonban Eulalius visszatért a szent városba, hogy celebrálja az ünnepi misét. A császári parancsot megszegte, ezért III. Constantius megfosztotta pápai rangjától, és száműzte Róma városából. Így Bonifác egyedül tölthette be az egyházfői hivatalt.
Miután visszaállt a rend Bonifác lefektette azt a szabályt, amely szerint ha a választó zsinaton nem tudnak egyezségre jutni a felek, és két pápát választanak, akkor semmissé kell nyilvánítani a választás eredményét, és új embert kell megtenni a keresztény nyáj élére. Egyházpolitikájában elődei útját folytatta, tehát védelmezte a római központúságot és szembeszállt a pelagianizmussal. Szent Ágoston egyik eretnekellenes művét neki ajánlotta. 422 szeptember 4-én halt meg. Szentként tisztelik, és ünnepnapját október 25-én tartják.
Bonifac, I. Bonifác I pápa
ko:교황 보니파시오 1세
Szeptember 4
Névnapok: Rozália, Ida, Marinusz, Mór, Móric, Mózes, Muriel, Romi, Róza, Rózabella, Rózamari, Rozi, Rózsa, Rózsi, Ruszalka
Események
- 1837 - Samuel Morse bemutatja távíróját a New York-i egyetemen.
- 1863 - Ganz Ábrahámot Buda díszpolgárává választják.
- 1870 - III. Napóleon császárságának felszámolása
- 1886 - véget ér az amerikai- indián háború Geronimo elestével
- 1888 - George Eastman feltaláló bemutatja a az első "roll-film camera"-t és bejelenti saját nevére a Kodak védjegyet.
- 1920 - Európában utolsó napja a julián naptárnak ( Bulgária-ban is bevezetésre kerül a Gergely naptár)
- 1933 - Cserkész-világtalálkozó kezdődik Magyarországon
- 1970 - Salvador Allende győz a chilei választásokon
- 1972 - Mark Spitz az első sportoló, aki egy olimpián a 7.-ik olimpiai aranyérémét megnyeri.
- 1992 - a Fidesz a Liberális Internacionálé teljes jogú tagjává válik.
- 1992 - Bulgáriában hét év szabadságvesztésre és súlyos pénzbüntetésre ítélik Todor Zsivkovot
- 1993 - Kenderesen újratemetik Horthy Miklós egykori kormányzót.
Születések
- 1824 – Anton Bruckner osztrák zeneszerző
- 1848 – Beöthy Zsolt irodalomtörténész, író
- 1882 – Leonhard Frank német író
- 1883 – Czóbel Béla Kossuth-díjas festő, grafikus
- 1905 – Ráday Imre színész
- 1914 – Udvardy Tibor operaénekes
- 1917 – Maléter Pál katonatiszt, az 1956-os forradalom honvédelmi minisztere
- 1918 – Urbán Ernő író
- 1918 – Fekete János közgazdász, az MNB volt elnöke
- 1922 – Zempléni Kornél zongoraművész
- 1925 – Vásárhelyi László táncos, koreográfus
- 1927 – Sánta Ferenc író
- 1933 – Richard Castellano színész
- 1933 – Mécs Imre villamosmérnök, politikus
- 1937 – Dawn Fraser ausztrál úszónő
- 1950 – Karda Beáta énekesnő
- 1957 – Farkas Flórián, roma politikus
Halálozások
- 1832 – Zách János Ferenc csillagász
- 1902 – Heller Ágost tudománytörténész, akadémikus
- 1942 – Móricz Zsigmond író
- 1965 – Albert Schweitzer orvos, lelkész, Nobel-díjas ( - 1875)
- 1979 – Öveges József Kossuth-díjas fizikus, tanár. televíziós személyiség
- 1989 – Georges Simenon író
- 2001 – Simó Sándor filmrendező
- 2003 – Varga Tibor hegedűművész és karmester
Nemzeti ünnepek
ja:9月4日 ko:9월 4일 simple:September 4 th:4 กันยายน
RómaRóma az „örök város” Olaszország fővárosa, Lazio régió központja. Területén található a Vatikán, a Római Katolikus Egyház központja, a világ legkisebb független állama.
Elhelyezkedése
Róma a Tiberis partjának 7 dombjára települt, a tengerparttól kb. 28 km-re terül el. 2 reptere van, vasúti és közúti összeköttetésben áll Európa több országával. Központja Olaszország fő úthálózatának. A várost a Grande Raccordo Annulare főútja (GRA) fogja gyűrűbe
Terület felosztása
A város részei: 3 évezred során települtek egymás mellé és egymásra.
A legrégebbi városrészek:
- GIANCARLO - a Vatikántól délre húzódik, kiemelkedő pontja, a Piazza Garibaldi alatt terül el a város. A Giancarlo alatt húzódik a TIBERIS /TEVERE folyó.
- A folyó túlsó oldalán fekszik a CAPITOLIUM.
- A Capitolium alatt jobbra egy másik domb, az AVENTINUS fekszik.
- A két domb között emelkedik ki a PALATINUS.
- Délkeleten található a CAELIUS.
- A Palatinus és a Capitolium között az ESQUILINUS terül el.
- Északabbra a VIMINALIS és a QUIRINALIS.
- Középen a völgy: a FORUM ROMANUM.
Az újabb városrészek:
- MONTE PINCIO - már nem az antik város része
- a Pincio és a Capitolium között, a reneszánsz és barokk Róma: a MARS-MEZŐ
- az új negyed: MONTE MARIO, a mai város
Története
A hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Romulus és Remus alapította, mégpedig április 21-én, ami napjainkban olasz nemzeti ünnep. Róma latin törzsek alapította városállam volt, amely sikeres politikája és szervezőkészsége révén a Földközi-tengert körülölelő birodalommá nőtt az ókorban.
- Az ókori Róma kora az i.e. 6. század-tól az 5. századig
Oktatás
Az 1303-ban alapított római tudományegyetem a legnagyobb Európában, közel 150 ezer hallgatóval. Ezen kívül még három állami egyeteme van, továbbá sok magán-felsőoktatási intézménye.
Látnivalók
- Capitolium
- Forum: Saturnus temploma, Castor és Pollux temploma, Vesta templom
- Palatinus
- Piazza di Spagna
- Piazza della Rotonda: Pantheon
- Quirinale: Trevi kút
- Caracalla termái
- Róma legszebb múzeumai és képtárai: Vatikáni Múzeum, Villa Giulia, Galleria Spad, Palazzo Corsini, Galleria Doria Pamphili, Museo e Galleria Borghese, Museo Nazionale Romano, Palazzo Barberini, Palazzo Venezia, a Capitoliumon: Palazzo dei Conservatori és Palazzo Nuovo
Híres vendégei és lakói
- J.W. Goethe (1749-1832): a via del Corso 20. alatt lakott, mely ma múzeum
- Loyolai Szent Ignác (1491-1556): 1537-ben érkezett ide Spanyolországból és megalapította az első jezsuita templomot
- Krisztina királynő (1626-1689): a svéd uralkodó 1654-ben lemondott trónjáról és a Via Lungarán fekvő Palazzo Corsinibe költözött
- Szent Domonkos (1170-1221): A domonkos rend megalapítójának központja a Santa Sabina volt az Aventinón.
- Jean Auguste Ingres (1780-1867): a francia festő 1806-1820 között élt Rómában, majd 1834-ben visszatért a Villa Medicibe.
- James Stuart (1688-1766): az angol trónt nem tudva megszerezni római száműzetésbe vonult, XI. Kelemen nekiadta a Palazzo Balestrát
- Lord Byron (1788-1824): rövid látogatást tett Rómában, a Colosseum ihlette a Manfréd és a Child Harold egyes részeinek, versszakainak megírására
- Percy Bysshe Shelley (1792-1822): 1819-ben a Caracalla - termák romjai nyugalmában írta A megszabadított Prométheuszt
Külső hivatkozások
Kategória:Olaszország
Kategória:Fővárosok
Kategória:Olaszország települései
als:Rom ja:ローマ ko:로마 simple:Rome
KonstantinápolyKonstantinápoly (a régi Byzantium, görögül: Bυζαντιον; törökül: Konsztantinije, Istanbul; szlávul: Carigrad): az Oszmán birodalom fővárosa, a szultánnak, a legfőbb török hatóságoknak, a sejk-ül-iszlamnak, görög, örmény és örmény-katolikus patriárkának, római katolikus érseknek és nagy rabbinusnak székhelye volt. Fekvése: északi szélesség 41°, a keleti hosszúság 28° 58' alatt, a trák Boszporusz déli kijáratánál. A Bizánci Birodalom régi fővárosa, azaz a mai szorosabb értelemben vett Isztambul háromszöget alkot mintegy 15 km-es kerülettel; északnyugaton az Aranyszarv-öböl, nyugaton a szárazföld, délen és délkeleten pedig a Márvány-tenger határolja.
A várost I. Constaninus alapította 330. május 11-én. A várost eleinte Nova Roma-nak (Új Róma) nevezték, de végül is a Konstantinápoly (Konstantin városa) név maradt meg a történelemben (főbb szócikk: Konstantinápoly alapítása).
Konstantinápoly volt a Kelet-Római Birodalom (Bizánci Birodalom) fővárosa. A negyedik keresztes hadjáratban (1204) a keresztesek elfoglalták a várost, majd VIII. Palaiologosz Mihály 1261-ben újra visszafoglalta a niceaiak részére (főbb szócikk: Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban).
Végül is az Oszmán birodalom elfoglalta Konstantinápolyt 1453. május 29-én (főbb szócikk: Konstantinápoly eleste). Az oszmán időkben mindkét név: Konstantinápoly és Istanbul is használatban volt, habár a nyugatiak inkább Konstantinápolynak nevzték a várost. Csak 1930 után lett a város neve hivatalosan is Istanbul. Amikor 1923-ban megalakult a Török Köztársaság, a fővárost Ankarába helyezték át.
Lásd még
- Bizánci Birodalom
- Aranyszarv-öböl
- Hagia Sophia
- Boszporusz
Kategória:Történelem
Kategória:Történelmi települések
Kategória:Isztambul
ja:コンスタンティノポリス ko:콘스탄티노폴리스
Keresztény:A magyarországi kereszténységről lásd a Kereszténység Magyarországon című cikket.
A kereszténység az Ábrahámhoz visszavezethető sivatagi egyistenhívő szemita vallások (zsidó, keresztény és iszlám) közül – a mintegy 2 milliárd követőjével – a legelterjedtebb világvallás. A kereszténység az Újszövetségben leírt názáreti Jézus életén és tanításain alapul. A keresztények nagy általánosságban egyistenhívőknek tartják magukat, de néhány felekezet kivételével legtöbben azt vallják, hogy az Egy-Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegeiben (Hipostasis) létezik. A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás, más néven Krisztus, azaz az emberiség megváltója az eredendő bűntől. A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és ezernyi különféle hitet valló felekezetekből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus, keleti ortodox és protestáns egyházakba csoportosíthatók.
Etimológia
A „Krisztus” szó a görög Χριστός főnévből származik ami „Felkent”-et jelent és a héber משיח „Moshiach”, azaz Messiás szó megfelelője. A „keresztény” szó "Krisztus-követőt", „Krisztus-szerű”-t, „Krisztushoz tartozó”-t jelent.
A kereszténység elnevezés eredetileg keresztyénség volt. Később a kereszt szó miatt alakult ki a keresztény kifejezés katolikus körökben. Ma szinonim fogalmakként használjuk e kifejezést. Etimológiailag a keresztyén kifejezés részesítendő előnyben.
Történelem
Fő szócikk: A kereszténység története
Eredetek
Fő szócikk: Jézus
A kereszténység az egyház álláspontja szerint az időszámításunk utáni első században alakult ki. Mások szerint meg már sokkal korábban. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekültek és ott telepedtek le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette.
Jézus, Júda leszármazottja az írások szerint (Ján.8:23-24 és Ján.14:11) kijelentette, hogy ő a rég várt Messiás, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63-64-ben) hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és Kr.u. 30. körül a rómaiak kivégezték. A hivatalos vád ellene az volt, hogy lázított (Lukács 23:1-5). Pilátus a „zsidók királyá”-nak nevezte Jézust (Lukács 23:38 és Ján.19:19-22) a „titulus crucis”-on, azaz a rómaiak által a keresztre feszítettek feje fölé szögelt vádcímtáblán (INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya.)
Bár némely teológus azon a véleményen van, hogy a leírt történet csak egy szokásos római bírósági eljárás volt, az Evangéliumokból úgy érthető, hogy a római vád a zsidó elöljárók kedvének keresését szolgálta. A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67-68, Ézsaiás 52:14-15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63-64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást.
Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából.
Sok keresztény hite szerint az Újszövetség evangéliumainak és apostoli leveleinek egy részét az eredeti apostolok írták, az Újszövetség huszonhét könyvének egy másik részét pedig a Tarsusból származó Pál apostol írta. Tizenkét levél őt nevezi meg szerzőként, és sokan a zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartják. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács, Pál apostol társa volt. Az apostolok cselekedetei Pált, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) vezetőségi tagjaként (Ap.Csel.5:34-40), Gamáliél tanítványaként nevezi meg (Ap.Csel.22:3), aki a saját jogán is említésre méltó tiszteletre tett szert, olyannyira, hogy még a római zsidók is az ő véleményét kérték ki a kereszténység kérdéseiben (Ap.Csel.28:16-22). Pál volt a „hitetlen” (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.
Korai egyház
A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:
- Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába,
- Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint
- Görögországon keresztül Rómába és Európába
A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások szükségszerű követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a zsidó hit megtartása elengedhetetlen a körülmetéléssel, étkezési szokásokkal és a tisztaság fogalmával együtt; a görög-keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténység központi üzenetét hatékonyabb módon is lehet a zsidóságon kívüli világban terjeszteni. Mindkét nézet jelentősen hozzájárult a kereszténység különböző hitek széles sávját magába foglaló, de az Újszövetség üzenetéhez ragaszkodó egyre gyorsabb ütemű terjedéséhez.
Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”).
A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak.
A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet.
I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. Megkeresztelkedése után a 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de a Hitehagyott Julius császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julius megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 382-ben a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szasszanida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani.
410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyházfölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva szigetén és Kínában is.
Nemzeti Egyházak Kialakulása
Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai Zsinaton I. Konstantín a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott.
Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik.
A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagyrészén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Szétszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a kontstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Görögkeleti egyház)
Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze:
1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is?
2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak?
3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak?
4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része?
5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle?
A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak.
A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 15. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között.
Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető elméletek egyes fundemantalista keresztényeket is kezdték megingatni hitükben.
A kereszténység napjainkban
2005-ben a kereszténység mintegy kétmilliárdnyi követővel a világ legelterjedtebb vallása (a muzulmánok 1,3 milliárdnyian, a hinduk száma mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a római katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protenstánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen 367 milliónyi. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyi „szélsőséges” (mint Jehova Tanúi, mormonok, stb. Ezek magukat ugyan keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak.)
Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-al növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb.
--------------------------------------------------------
Nem minden magát kereszténynek valló fogadja el saját egyházának minden hitelméleti tanát. A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követõ új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta.
A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött.
Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak, s emellett (vagy emiatt?) rengeteg muzulmán bevándorlót is befogadtak, amivel tovább gyengítették a kereszténységgel való korábbi azonosulásukat. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőnek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatnak.
A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetének vezetőségébe is befurakodott, általános lazító hatása tagadhatatlanná vált. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik.
Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik.
A felvilágosodás sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz pravoszláv egyház vagy a grúz és örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent.
Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széleskörű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok görögkeleti templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat.
Dél-Amerikában és Afrikában az evangélikus és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba.
Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető.
A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül különértelmek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezett.
A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrenszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak.
E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni.
A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.
Evangélikusok
- Az evangélikusok másik neve lutheránusok. (Luther Márton egyházreformátor követői) Információim a "http://www.onlinehittan.hu/h-1-0.htm" oldalról vannak (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos oldaláról).
Evangéliumi közösségek
Az evangélikusság (nem azonos a lutheránusokkal!) sok különböző hitirányzatot foglal magába:
- A korszakosok megpróbálják az Ó- és Újszövetségi Szentírás közötti látszólagos ellentmondásoknak a 2.Timóteus 2:15 – „Igyekezzél (…), mint olyan munkás (…), aki helyesen hasogatja az Igazságnak beszédét” – alapján a szent történelem korszakokra vágásával való feloldását. E korszakokat szerintük Istennek az emberiséggel való különböző szövetségei választják el.
- A megújult keresztények, reformált keresztények, reformátusok (=kálvinisták), presbitáriusok stb. központi tanítása a „Kálvinizmus Öt Pontjá”-n alapul:
- 1) Teljes elveszettség: azt tanítja, hogy az eredendő bűnön keresztül minden ember hajlamos a bűnre;
- 2) a feltétlen elválasztás tanítása szerint a Jézus Krisztuson keresztüli üdvözülés egyáltalán nem rajtunk múlik, hanem Isten a saját kedve szerinti választja el az ő népét felépítő egyéneket;
- 3) a korlátozott bűnbocsánat tana Jézus Krisztus munkásságát hatékonynak és elégségesnek véli, azaz a krisztusi munka csak az Atyaisten kiválasztottai részére volt elvégezve, és magunk semmit sem tehetünk hozzá Krisztus kereszten elvégzett munkájához;
- 4) az ellenállhatatlan kegyelem tana azzal érvel, hogy az Isten által üdvösségre elhívott bűnösök nem állnak ellen Isten hívásának, mert Isten szíveiket a Jézus Krisztusban való üdvözítő hit vágyával és követéséhez szükséges akaraterővel tölti be;
- 5) a szentek kegyelemállapotban való megmaradása azt hirdeti, hogy a hívők nem hűségük miatt tartatnak meg hanem azáltal, hogy Isten ígéreteinek megtartásában abszolút hűséges.
Összességében e felekezetek az eleve elrendelésben, Isten szuverenitásában, a Szentírás legfőbb tekintélyében és a kegyelem ellentállhatatlanságában hisznek.
A pünkösdisták egy értelmen túli világnézetet tettek magukévá, és keresztény hitükben különös jelentőséget tulajdonítanak a Szentlélek ajándékainak, hisznek a „helyes hitben”, „helyes szeretetben”, „helyes cselekedetekben”, s bár az értelmet az igazság érvényes csatornájaként tisztelik, az igazságot nem korlátozzák az értelem birodalmába.
A karizmatikusok szerint a Szentlélek első századi keresztény egyházban való megnyilvánulásai, mint a „nyelveken szólás”, azonnali, csodálatos gyógyulások, és más csodák, a mai keresztények számára is elérhetőek vallásos eksztázis útján.
A fundamentalisták hite a Szentírás hibátlanságán, Jézus szűztől való születésén és ístenségén, a bűneink átvállalásán, Jézus testbeni feltámadásán, és fizikai visszajövetelén alapul. Általában a szekuláris humanizmust halálos ellenségüknek tartják, mert értelmük szerint az nem más, mint a Sátán megtévesztő munkája, amivel az emberiséget el akarja téríteni az igaz útról. A mozgalmat egész történelme során a keresztények közötti hitetlenség elleni nagyon harcias, hangos politikai, és társadalmi-mozgalmi aktivitás jellemezte.
Hittételek
A keresztények a kereszténységet gyakran a zsidóság beteljesedésének és örökösének tekintik. A kereszténység a zsidó hit tanainak nagy részét és hitgyakorlatának sok részletét viszi tovább. Így például az egyistenhit, a Krisztusban (héber Messiás = görög Christós = magyar Felszentelt) való hit, az istentisztelet bizonyos formái – mint az imádság, a Szentírásból való felolvasás és az azon való hangos elmélkedés, vagy a belőle való tanítás, ígemagyarázat és ígehírdetés, szent énekek éneklése –, valamint a papság szervezeti formája (bár a protestánsok azt tanítják, hogy a hívők összessége alkotja az egyetemes papságot), és az a gondolat, hogy a földi istentisztelet a mennyeit mintázza, mind az Ábrahámhoz visszavezethető ősi hitben gyökereznek.
A kereszténység központi hite az, hogy az eredetileg tökéletesnek teremtett ember Istenhez való engedetlensége folytán eltávolodott Istentől és ez eredendő bűn által halandóvá lett. Ez az eltávolódás azóta is zajlik az emberek hibái, rossz cselekedetei, engedetlensége és Isten elleni lázadása miatt, így a halandóság átka rajtuk marad (a bűn fizetsége a halál.) Ebből az áldatlan állapotból a hívők a Jézus áldozati halálába és feltámadásába vetett hit által, az egyének a bűneikből való megváltáson keresztül menekülhetnek meg. Vagyis Isten kegyelme által, a hit- és bűnbánaton keresztül, férfiak és nők egyaránt bűnbocsánatot nyerhetnek és megtérhetnek Istenhez, és a keresztség általi felszenteléssel, vagy elválasztással visszatérhetnek eredeti helyükre Isten országába, a mennyekbe.
A keresztény tanítás alapvető meggyőződései a következőek:
- 1) Krisztus Jézusban való megtestesülése;
- 2) bűntelensége, vezeklése és bűnhődése;
- 3) keresztrefeszíttetése;
- 4) a halálból való feltámadása az emberiség bűneiből és a haláltól való megváltására;
- 5) az a hit, hogy az Újszövetség a Biblia szerves része.
Manapság sokan (hagyományosan még többen) kitartanak amellett, hogy az izraeliták kiválasztottsága Jézus életén és üzenetén keresztül teljesül be, azaz a nem-keresztény zsidók nem tekinthetőek választott népnek többé, mert elutasították azt, hogy Jézust Krisztus, az Isten Fia. Egyes egyházak enyítették, vagy teljesen hatályon kívül helyezték ezt az álláspontot, és meghagyták a zsidók kiválasztottságból eredő különleges helyzetét az Istennel való szövetségkötésük miatt. Így ez a kérdés a keresztények közötti folytonos vita alapját képezi. Más vallások azt hirdetik, hogy az üdvösséget az emberiség saját maga kiérdemelheti, a kereszténység sarkalatosan különböző értelme szerint Isten az emberiség érdekében elküldte egyszülött szent Fiát, és a Fiú (aki Isten) lejött a földre a benne hívők megváltására.
Bár a kereszténységet felépítő egyházak, felekezetek, gyülekezeti csoportok és egyének az idők során kialakult elképzelései, hitértelmei, és meggyőződései részleteiben meglehetősen különbözhetnek, a következő felsorolás a kereszténység nélkülözhetetlen alapelemeinek tartott egységes hittételeket tartalmazza, melyeket a legszélesebb körben, a katolikusok, görögkeletiek és reformátusok is egyaránt elfogadnak:
- Az Isten a Szentháromság, azaz három személyben létező egyedülálló, örök lény (Atya, a világmindenség Teremtője, Fiú, az Ige, a cselekvőképesség, a Jézus Krisztusban megtestesült ísteni szó, értelem (Ján1:1-14 szerint), vagyis a görög Logos, a világegyetem kialakulását vezérlő alapeszme, és a Szentlélek, az élet mozgató eszméje, a lét lényege.)
- Jézus egyszerre Isten és teljesen ember is (az egy személyben létező kettős „természet”)
- Mária, Jézus anyja, méhében hordozta az Isten fiát és életet adott neki. Jézus (maga is örökké létező isten), az Isten lelke által, az eredendő bűn nélkül fogantatott és formálódott földönvaló emberré anyja szűz méhében. Anyján keresztül Jézus emberiességet, emberi értelmet, akaratot és érzelmeket örökölt.
- Jézus nem más, mint a zsidók által várt Messiás, Dávid trónjának örököse, aki az Atyaísten jobbján tekintéllyel és hatalommal uralkodik mindörökké. Ő az emberiség reménysége, közbenjárója és bírája. A világ végén való visszajöveteléig (aratás) az Anyaszentegyház hivatott kötelessége az Evangélium, azaz az Örömhír hirdetése és a tanítványok összegyűjtése (begyűjtés.)
- Jézus minden bűntől mentes, teljesen bűntelen volt. Az ő áldozati bárányként való halálán és halottaiból való feltámadása folytán a benne hívők bűnei megbocsáttatnak és megtérnek Istenhez. Bár a kereszténységnek csaknem az egésze egyetért ebben, hogy Jézus feltámadásának jelentőségéről különböző nézetek alakultak ki a bírálási nézettől a Győztes Krisztus, az Első ember- és a liberális nézeten keresztül egészen a kételkedő nézetig.
- Bírálási nézet: Ez a mai keresztények többsége által képviselt nézet, mely Istent bíróként írja le. Eszerint a nézet szerint az Isten ellen vétkező emberiség az Ő büntetésének van kitéve. Isten azonban – az Ő végtelen kegyelméből – elküldte az Ő egyszülött szent Fiát, Krisztust, azaz a bűntelen Jézust a világ bűneinek való megbocsátásáért. Jézus a kereszten, áldozati bárányként való megölettetésével az Isten igaz ítéletének megsértése nélkül menti meg bűneik következményeitől azokat akik elfogadják tőle ezt az áldozati ajándékot. Jézus feltámadásának ezen nézete hitelméletileg azonos a zsidó Jóm Kippurral (יום כפור ), azaz „vezeklésnap”-pal, amely napon az izraeliták bűneiket jelképesen egy hibátlan bűnbakra helyezik, és azt a vadonban szabadon engedik, hogy a nép bűneit magával vigye.
- Győztes Krisztusi nézet: A kereszténység kisebbik része úgy hiszi, hogy Jézust a halál és a Sátán legyőzésére küldte le Isten a Földre. Jézus tökéletességével és önkéntes halálával legyőzte mindkettőt és győztesen feltámadt. A bírálási nézettel szemben ez a győztes krisztusi nézet a Jó és a Gonosz közötti lelki háborúságot hangsúlyozza ki. Más szóval, míg az előző nézet arra utal, hogy Isten az önkéntes Jézust büntette meg az emberiség bűneiért, addig az utóbbi nézet azt sugalja, hogy az emberiséget a Jézus által legyőzött Sátán tartja hatalmában.
Mivel e nézet szerint Jézus egyszer s mindenkorra legyőzte a Halált és Sátánt mindenki számára, ez a nézet alapul szolgál a mai „egyszer megmentett – mindig megmentett” elméletnek és a benne hívők tanításaikkal még odáig is elmennek, hogy az örökélet lehetőségét (vagy az adott ideológia szerint éppenséggel garanciáját) mindenki számára adottnak tartják – még a nem-keresztények részére is –, függetlenül attól, hogy valaki hallott-e Jézusról egyáltalán.
- Elsőember nézet: A keresztények kis része, főleg a pelágiusok (a 4. századi Rómában élő brit szerzetes követői, akik tagadták az eredendő bűn tanát és a szabad akaratban és az azzal járó felelősségben hittek; Szent Ágoston eretnekséggel bélyegezte meg ezt a tant és követőit) azt tartják, hogy Jézus csak egy ember volt, mint mi magunk is, de nevezetes hitével, tisztaságával, bűntelenségével és tökéletességével kiérdemelte az örök életet és így feltámadt, mert a Halál nem bírta megtartani. Ennek alapján úgy vélik, hogy Jézus tanításának és példáinak követésével mások is kiérdemelhetik az örök életet. Ez a nézet az ószövetségi Énók és Illés történeteihez hasonlítható, minthogy mindkettőjük olyan magas fokú hűséggel jártak Istennel, hogy nem kellett meghalniuk. Énók „egyszer csak eltűnt” (1Móz5:24), Illés próféta pedig a tüzes szekeren ragadtatott el (2Kir2:12). Hasonlóképpen, Jézus is olyan fokon volt hű Istenhez, hogy annak ellenére hogy megölték, tökéletes hitével kiérdemelte az örök életet. Ugyanígy, Istenbe vetett hasonlóan erős hittel mi is megszabadulhatunk a haláltól.
- Liberális nézet: A korszerűség hatása alatt álló sok liberális keresztény, mint pl. Rudolf Bultmann és John Shelby Spong, a feltámadást a reménység vallásos jelképeként értelmezve annak történelmiségét viszonylag jelentéktelennek tartja, s így ők a feltámadást gazdagon jelképes és lelkileg tápláló hitregének, mítosznak gondolják. Az ilyen nézeten lévők gyakran tagadják Jézus szó szerinti, testbeni feltámadását, de úgy vélik, hogy ez egyáltalán nem számít. Azzal érvelnek, hogy a keresztények és a nem-keresztények közötti alapvető különbség teljesen szubjektív, azaz csak azon múlik, hogy valaki hogy áll hozzá ehhez a mítoszhoz, és ezzel a feltámadást nem történelmi tényként, hanem vallásos hozzáállás alapján értékelik. Az óhitű páli keresztényeket a modernista keresztényektől elválasztó vitapontok egyik legfontosabbja ez, a Jézus feltámadása lényegileg történelmi természetének elvetése. Minthogy a modernisták tagadják ugyan, hogy a történelmi tényszerűségbe vetett hit igazolható lenne, de elfogadják, hogy a feltámadásba vetett hit a kereszténység egyik elengedhetetlen alaptétele, a másik oldalon lévők, akik szerint a feltámadás történelmi tényként való elfogadása a kereszténység alapvető része, gyakran nem bírják a feltámadást történelmietlen mítosznak tekintőket valódi keresztényeknek elfogadni.
- Kételkedő nézet: A nem-keresztények nyilvánvalóan nem fogadják el Jézus testbeni feltámadását történelmi tényként. Ezért ők vagy a liberális keresztényekkel értenek egyet abban, hogy a feltámadás egy erőteljes mítosz, vagy egyfajta, a benne hívők, vagy mások vágyálmaiból, ámításából fakadó szépirodalmi prózának tartják. Az előzőre példa Carl Jung „Válasz Jóbnak” című dolgozata, amiben azt sugalja, hogy a keresztrefeszítés-feltámadás meséje tuladonképpen nem más, mint az „Isten-mint-Jehová”-nak szószerint az „Isten-mint-Jób”-bá való válásának erőteljes szimbóluma. Az utóbbiakat például Gerald Massadie „Az Istenné változott Ember” című könyve képviselheti, amiben azt olvashatjuk, hogy Nikodémus az Arimátiából származó Józseffel együtt Jézust még halála előtt levette a keresztről, így azután Jézus viszonylag könnyen jelenhetett meg tanítványainak később.
- A hívők Krisztusban való feltámadásba és megújult életbe (egyes csoportokban a bűnös ó-ember meghalásába, eltemetésébe és a vízben való megmosatáson keresztül a Jézus vére általi megtisztulás útján az új életre való feltámadásra, azaz újjászületésre) keresztelkednek meg és Krisztuson keresztül, a halálból az örök életre való feltámadás igéretébe vetett hitük szerint élnek. Hitük szerint Krisztus leküldte a Szentlelket az emberiségnek, hogy a benne bízóknak reménységet hozzon és Isten és az Ő céljainak igaz megismerésén keresztül segítse őket szentségükben való növekedésben.
- Jézus személyesen, testben fog visszatérni az emberiség megbírálására, és magához veszi a hűségesen kitartókat, akik Isten meghitt közelében fognak örökké élni.
- A keresztények egy része, főként nyugaton a Bibliát az „Isten Igéjé”-nek tekinti, más keresztények pedig, főleg keleten azt vallják, hogy Jézus egyedül az „Isten Igéje”, és a Szentírást az Isten által ihletett, de emberek által írott hiteles, mértékadó könyvnek tekintik csupán. Ezen eltérő nézetek miatt sok keresztény nem ért egyet a Biblia pontosságának és értelmezésének kérdéseiben.
Ezek a hit-alapeszmék számos hittételben – krédóban – vannak rögzítve, melyek közül a két legfontosabb az Apostoli Krédó és a Niceai Krédó, melyek bizonyos eretnekségek elutasítására íródtak a Krisztus utáni első században. Annak ellenére, hogy e krédók bizonyos részletei a mai napig is vitatottak, a keresztények legtöbbje hitvallásuk szerves részének tartja.
Ahogy azt már korábban is említettük, a kereszténység fővonala magát k Kereszténységet a zsidó hit folytatásának és annak beteljesülésének véli. A történelem folyamán azonban sok, magát kereszténynek valló szervezet különböző elképzeléseket alakított ki a kereszténység alapfelfogásáról. Ezek az értelmek a korai ariánusoktól (akik tagadták Krisztus Atyaistennel való egységét) és a gnosztikusoktól (akik az anyagot alapvetően gonosznak vélvén, tagadták Krisztus testiségét) kezdve kiterjednek egészen a mai kor olyan csoportjaiig, akik az alapvető keresztény felfogásoktól teljesen eltérő értelmeket alakítottak ki. Ilyen csoportok például a Jehova Tanúi, akiknek Jézusról, Istenről és a Bibliáról sajátos hitelméletei vannak; a mormonok akik abban hisznek, hogy Isten 1829-ben visszaállította az apostoli papságot vezetőjük, ifj. Joseph Smith számára, és ezzel lehetővé tette a jelenések folytatását (újabb tanításokat és szentírásokat beleértve); valamint az Egységesítés Egyháza (Unification Church) melynek alapító főpapja, a Dél-Koreából származó Sun Myung Moon tiszteletes nemrégiben egy nagy koronázási szertartás keretében kijelentette, hogy ő az Eljövendő, a Visszajött Krisztus, az Igaz Szülő. Bár a különböző csoportok Krisztus szerepének, papi szolgálatának, vagy természetének egyes konkrét kérdéseit eltérően közelítik meg (némelyek Krisztust istennek, mások az Isteneknek, megint mások egy embernek tartják), azt kell látnunk, hogy Krisztusnak csaknem kivétel nélkül kozmikus jelentőséget tulajdonítanak. E csoportok némelyike a keresztény egyházak közé számítja magát, vagy éppenséggel az egyetlen igaz Keresztény Egyháznak hiszi magát.
A mai liberális református keresztények némelyike nem hiszi, hogy a Jézus istenségében, a szűz születésben, a Szentháromságban, a csodákban, a feltámadásban, Krisztus menybemenetelében, a Szentlélek ístenségében vagy személyiségében való hit a kereszténység elengedhetetlen feltétele lenne. E szabadelvűek vagy liberálisok attól függetlenül, hogy ajánlják az ilyen dolgokban való hitet vagy sem, úgy különböztetik meg magukat a konzervatív keresztényektől, hogy azt vallják, hogy azok alkotják a valódi kereszténységet, akik nézeteikben- és tanításaikban mindenekfelett Jézusra hivatkoznak. Tehát egyik oldalról a korábban említett hagyomásosabb hittételekben hívők és azokat elfogadók e csoportok többségét nem tartják igazi keresztényeknek, mert úgy érzik, hogy a Jézus természetéről, tetteiről és tanításairól szóló fundamentális, alapszerű tanítások elutasításával a liberálisok egy más személyt, vagy éppenséggel saját kitalálásaikat követik, a másik oldalról pedig a liberálisok érzik úgy, hogy a „hagyományos” keresztényeket félrevezették bizonyos, az évezredeken átívelő politikai szervezetek, és ezért az azok hatalomvágyának kiszolgálására tervezett dogmákat követnek. Ez a vita egyelőre megoldhatatlannak tűnik.
Lásd még: Keresztény világnézet
Igazhitűség és eretnekség a kereszténységben
A kereszténység nagyobb ágazataiban a pontos hit, vagyis az igazhitűség nagyon fontos követelménynek minősül és sok-sok időt és energiát áldoztak fel az ortodox, az igazhitű gondolatoktól való megengedhetetlen eltérések, azaz az eretnekség körülhatárolására. Az eretnekség ellen alkalmazott megtorlások a megdorgálástól az ellenkező egyén által írott, vagy vele, vagy csoportjával kapcsolatos összes írások teljes megsemmisítésén át az egymás kereszténységének kölcsönös elutasításáig (az egyházból való kiközösítéséig, vagy kizárásáig), sőt, az egyének és a kisebbségi csoportok kivégzéséig terjedtek.
Az eretnekségről írott rész részletesen tárgyalja ezt a témát, és felsorolja, hogy az idők során a legnagyobb egyházak mit tekintettek eretnekségnek. A keresztény ágazatok többsége a mai napig azon a nézeten van, hogy a régi elhatárolások ma is fontosak, ha másért nem, az ortodoxia történelmi vonatkozása szempontjából, és ezen felül az eretnekség sok keresztény egyén számára még ma is nagyon fontos, személyes problémát jelent (ha a régieknél jelentősen békésebb formában is), mégis látható, hogy mindezek ellenére még mindig gyakran előfordul manapság is, hogy kisebb keresztény mozgalmak vagy egyének az ősi eretnekségekhez nagyon hasonló nézeteket vallanak.
A kereszténység más hitekhez való viszonyáról
A kereszténység más hitekhez való viszonyának az idők folyamán való alakulását lásd bővebben a Kereszténység és világvallások részben.
Kereszténység és judaizmus
A zsidók messiásfogalma hasonlít ugyan a keresztényekéhez, de lényeges különbségekkel. A zsidók szerint a héber szent írásokban néhány prófécia, azaz jövendölés olvasható Dávid király egy bizonyos jövőbeni leszármazottjáról, aki a zsidó nép új vezetőjévé kenetve és Dávid trónját Jeruzsálemben újraalapítva ott örökké fog uralkodni. A zsidó nézetben ez az Eljövendő egy teljesen emberi, halandó vezér lesz, aki a dávidi királyságot visszaállítja és Izráel földjét újraépíti. Ez a téma a zsidóknak az utolsó időkre vonatkozó elképzelései (zsidó eszkatológia) körébe tartoznak. A keresztények messiásfogalma ezzel szemben Jézusnak az Újszövetségben olvasható bizonyságtételein alapul, vagyis:
- Jézus volt az Ószövetségi jövendölések beteljesedése (főleg Ézsaiás „Szolga Énekei”-ben, 41:8-16 és 42:1-9, 49:1-6, 50:4-9, 52:13, 53:12)
- Jézus azért jött el, hogy Isten Birodalmát (nem valami földi királyságot) alapítsa meg.
- Amikor megkérdezték tőle, hogy ő volna-e az eljövendő Messiás, ő csak az általa művelt csodákra és...
- az általa beteljesült jövendölésekre mutatott.
- emellett magára olyan címekkel hivatkozott, amiket a zsidók a Messiásra utalókként ismertek fel
- és az isteni birodalom örökösének szerepében Ő az alázatosság példaképpének mutatta be magát.
A messiási zsidóság az evangelizáló keresztények vallásos mozgalmának egy magát zsidónak tartó csoportja, mely elfogadja Jézust Krisztusnak, azaz a Messiásnak. A zsidósággal ellentétben ők hisznek a Szentháromságban, és vallják, hogy Jézus a megtestesült Isten. Bár legtöbbjük zsidó származású, a fővonalbeli zsidó csoportok nem tartják őket a zsidó közösség részének és ugyancsak nem keverendők össze a zsidó származású keresztényekkel, akik valamelyik keresztény egyháznak rendes tagjai, ahelyett, hogy e vallásos zsidó mozgalomhoz tartoznának.
Kereszténység és iszlám
A kereszténység számos hitelemét az iszlám is osztja. Így mindkettőnek hasonló nézetei vannak az egyistenhitről, ítéletről, mennyről, pokolról, angyalokról és a jövőbeni feltámadásról. Jézust a muzulmánok nagy prófétának (sőt, az egyetlen bűntelen prófétának) ismerik el és tisztelik, és olyan címekkel illetik, mint Messiás, vagy Isten Lelke, de míg a muzulmánok Jézus Krisztust Istennél alacsonyabb rendűnek („az Allahhoz legközelebbek lévők csoportjába” tartozónak) tartják a Koránban, a keresztények meglehetősen határozottan és minden kérdés nélkül hisznek abban, hogy Jézus Krisztus Isten, a Kereszténység Szentháromságának egyik lénye, az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő istenség.
Ezenfelül mindkét vallás hisz Krisztusnak szűztől való születésében, csodáiban, gyógyításaiban, és hogy Jézus Krisztus testileg felemeltetett a mennyekbe, azonban a muzulmánok nem mennek annál tovább, hogy Krisztust szereti Isten. Szerintük Isten egy egyedülálló egyéni lény, nem a kereszténység által szélesen elfogadott Szentáromság, s ebből kifolyólag tagadják, hogy Jézus Krisztust a Fiú megszemélyesítője. Nem fogadják el Krisztus keresztrefeszítését sem, mert nem hisznek abban hogy Isten emberi testet öltött volna. Nem fogadják el a szentképeket, sőt még az állatok ábrázolását is bálványimádságnak vélik, és prófétájukhoz, Mohamedhez sem imádkoznak.
Kereszténység és más hitek
A kereszténység terjedése a nemzeti elválasztódások, országok határai fölött történt meg és sok esetben teljesen kiszorította helyi lakosság eredeti vallását, szokásait, kultúráját pedig jelentősen megváltoztatta. Ez az évszázadokon keresztül lejátszódó folyamat időnként erőszakos ellenállásba ütközött, és ennek megfelelően a kereszténység sok helyen haderő bevetésével, erőszakosan terjedt. Ez a történelmi hagyomány a kereszténység más hitekkel való viszonyát egy bizonyos mértékben megterhelte és a modern keresztények – különösen Nyugaton – szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. Annak ellenére, hogy a korunkbeli kereszténység csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, a más hiten lévők megtérítésének erkölcsi vonatkozásaiban közel sincs ilyen egyetértés (még ha az katonai erő alkalmazása nélkül, a szeretet általi igehirdetés általi missziós munkán keresztül történik is.) Sokan éreznek úgy, hogy a megtérőket kereső keresztények és a más hitek térítői munkássága elleni érzelmekben egy alapvető ellentmondás van. Mások ezt a bizonytalanságot a liberalizmus aláásó hatásaként értelmezik, mondván, ha valaki hisz a kereszténység megváltó, jóhatású erejében (világosságában), azt nem szabad korlátozni, hanem a sötétségben hirdetni kell (Máté5:15.) Emiatt sok keresztény szervezet továbbra is feladatának, sőt kötelességének tartja megtérőket találni minden népek között, annak ellenére is, ha az a helyi vallás vagy népi kultúra kihalásához vezet.
Az utóbbi években azonban a keresztény és más hitek népei közötti összebékítést célzó vallásos pluralista és ökumenikus mozgalmak felerősödése tapasztalható. E mozgalmak helyenként meglehetősen sikeresek és ennek eredményeképpen azokon a területeken a hittérítési igyekezetek teljesen megszűntek (példa erre az utóbbi években jelentkező keresztény és zsidó csoportok közötti kibékülési mozgalmak sokasága.)
Kereszténység és az üldöztetések
Az üldöztetések mögötti okokat kutatva a történészek – más társadalmi-gazdasági és kulturális-politikai folyamatokhoz hasonlóan – az érzelmek felkorbácsolásából eredő eszkaláció végtermékét látják. Például az egy mai délkelet-magyarországi településen élő cigányságot érő üldöztetéseket valaki a cigányok kereszténységet (vagy annak egy bizonyos formáját) elutasító vallási ellentétek számlájára írhatná, de nem kellene nagyon mélyre ásni ahhoz, hogy sok, a valláshoz nem tartozó okot találjunk. Ezen okok egyike például az lehet, ha a cigányok saját kulturális hagyatékuk megőrzése érdekében gyermekeiknek cigány nyelvű oktatást szeretnének nyújtani, és az ehhez szükséges anyagi fedezetet a meglévő, kisebbségiek védelmét szolgáló törvények egy kis feszítésével próbálják meg előteremteni. Azt mondják, hogy ha a begyűjtött adók egy része a magyar nyelvű iskolák fenntartására szolgál, akkor a védelmi törvények alapján cigány iskolákat is fenn kell tartani. Ez a vita csendes lenne, ha a kérdés a nyilvános pénzügyi alapok felosztására korlátozódna, és valamilyen közösen elfogadott elvek alapján egyszerű szavazással lenne eldöntve. A valóságban azonban bizonyos egyének és szervezetek az ilyen kérdéseket saját hírük-nevük és befolyásuk növelésére használják fel, és a kérdést nem pénzügyi alapon vizsgálják, hanem a tömeglélektan segítségével a csoportok közötti nyilvánvaló különbségeket hansúlyozzák ki és ezzel érzelmi töltetet adnak a kérdésnek. Ez a töltet azután lehetetlenné teszi az ügy egyszerű elintézését és idővel a korábban barátságos szomszédok hirtelen esküdt ellenségekké válnak. Ebben a légkörben azután többé nem a cigány iskola felállításáról beszélnek, hanem az ellenségeskedés csillapításának lehetséges módozatairól. Ez a jelenség ténylegesen általánosnak tekinthető abban a tekintetben, hogy a szereplők és alapokok változatossága ellenére az erősödő folyamat (eszkaláció) hajtóerejeként mindig is az eredeti konkrét kérdésnek érzelmi, megfoghatatlan területre való eltérítése ismerhető fel.
Az elmúlt két évezredben gyakran fel-feltűnő üldöztetésekben a keresztények eleinte mint áldozatok, később inkább mint üldözők vettek részt. A Krisztus utáni első három évszázadban a keresztény mártírokat a rómaiak más politikai foglyaikhoz hasonlóan keresztre feszítették, vagy cirkuszaikban látványosságként az oroszlánok elé vetették őket. Az üldöztetések ezen áldozatait általánosságban vértanúnak ismerik el, mert ők a halált választották ahelyett, hogy keresztény hitüket feladták volna.
Annak ellenére, hogy a keresztények széles köre az erőszak alkalmazását Krisztus tanításaival ellentétesnek tartja, a kereszténység követői időnként másokat üldöztek, kínoztak és öltek meg azért, mert azok megtagadták a kereszténység általuk képviselt felfogásmódjának elfogadását. Bár a mai keresztények elítélik ezeket a cselekedeteket, a korabeli elkövetők az akkori fővonalbeli kereszténységet képviselté
EulaliusEulalius volt az ötödik ellenpápa a keresztény egyház történetében. Fellépése történelmi jelentőségű volt. 418 december 27-én választották meg pápának, és hivatalát 419 április 29-ig viselte.
Életéről és származásáról szinte semmit nem írnak a krónikák. Mielőtt közel került volna a pápai trónhoz Laterán érseke volt. Megválasztására az adott apropót, hogy a császár, Honorius nem támogatta Bonifácot, aki viszont bizonyosan a legesélyesebb várományosa volt a pápai trónnak. Így a történelemben először történt meg, hogy világi uralkodó avatkozott bele az egyházfő megválasztásába, kilétébe. A hivatalos zsinat napja előtt egy nappal a császár is összehívott egy zsinatot, amelyen a papság egy része Eulaliust választotta meg az egyház élére. A klérus másik része azonban nem ijedt meg a császár választásától, és másnap december 28-án az egyház vezetőjének választották Bonifácot. A császár felesége is Bonifác primátusát támogatta, így Honorius úgy határozott, hogy tartanak egy második zsinatot, és ott döntenek az egyházfő kilétéről. De addig a két jelöltnek el kell hagynia Rómát. Bonifác megtartotta a császár parancsát, de Eulalius húsvét ünnepére visszatért a városba. A császár ezért megfosztotta hivatalától.
419-ben tehát I. Bonifác pápa egyedül ülhetett a pápai trónra. Eulalius nem fordult el az egyháztól és a pápától. Rómából Antiumba száműzték. I. Celesztin pápa idején püspök lett, de szűk egy év múlva, 423-ban meghalt.
Kategória:Ellenpápák
Keresztény:A magyarországi kereszténységről lásd a Kereszténység Magyarországon című cikket.
A kereszténység az Ábrahámhoz visszavezethető sivatagi egyistenhívő szemita vallások (zsidó, keresztény és iszlám) közül – a mintegy 2 milliárd követőjével – a legelterjedtebb világvallás. A kereszténység az Újszövetségben leírt názáreti Jézus életén és tanításain alapul. A keresztények nagy általánosságban egyistenhívőknek tartják magukat, de néhány felekezet kivételével legtöbben azt vallják, hogy az Egy-Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegeiben (Hipostasis) létezik. A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás, más néven Krisztus, azaz az emberiség megváltója az eredendő bűntől. A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és ezernyi különféle hitet valló felekezetekből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus, keleti ortodox és protestáns egyházakba csoportosíthatók.
Etimológia
A „Krisztus” szó a görög Χριστός főnévből származik ami „Felkent”-et jelent és a héber משיח „Moshiach”, azaz Messiás szó megfelelője. A „keresztény” szó "Krisztus-követőt", „Krisztus-szerű”-t, „Krisztushoz tartozó”-t jelent.
A kereszténység elnevezés eredetileg keresztyénség volt. Később a kereszt szó miatt alakult ki a keresztény kifejezés katolikus körökben. Ma szinonim fogalmakként használjuk e kifejezést. Etimológiailag a keresztyén kifejezés részesítendő előnyben.
Történelem
Fő szócikk: A kereszténység története
Eredetek
Fő szócikk: Jézus
A kereszténység az egyház álláspontja szerint az időszámításunk utáni első században alakult ki. Mások szerint meg már sokkal korábban. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekültek és ott telepedtek le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette.
Jézus, Júda leszármazottja az írások szerint (Ján.8:23-24 és Ján.14:11) kijelentette, hogy ő a rég várt Messiás, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63-64-ben) hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és Kr.u. 30. körül a rómaiak kivégezték. A hivatalos vád ellene az volt, hogy lázított (Lukács 23:1-5). Pilátus a „zsidók királyá”-nak nevezte Jézust (Lukács 23:38 és Ján.19:19-22) a „titulus crucis”-on, azaz a rómaiak által a keresztre feszítettek feje fölé szögelt vádcímtáblán (INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya.)
Bár némely teológus azon a véleményen van, hogy a leírt történet csak egy szokásos római bírósági eljárás volt, az Evangéliumokból úgy érthető, hogy a római vád a zsidó elöljárók kedvének keresését szolgálta. A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67-68, Ézsaiás 52:14-15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63-64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást.
Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából.
Sok keresztény hite szerint az Újszövetség evangéliumainak és apostoli leveleinek egy részét az eredeti apostolok írták, az Újszövetség huszonhét könyvének egy másik részét pedig a Tarsusból származó Pál apostol írta. Tizenkét levél őt nevezi meg szerzőként, és sokan a zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartják. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács, Pál apostol társa volt. Az apostolok cselekedetei Pált, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) vezetőségi tagjaként (Ap.Csel.5:34-40), Gamáliél tanítványaként nevezi meg (Ap.Csel.22:3), aki a saját jogán is említésre méltó tiszteletre tett szert, olyannyira, hogy még a római zsidók is az ő véleményét kérték ki a kereszténység kérdéseiben (Ap.Csel.28:16-22). Pál volt a „hitetlen” (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.
Korai egyház
A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:
- Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába,
- Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint
- Görögországon keresztül Rómába és Európába
A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások szükségszerű követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a zsidó hit megtartása elengedhetetlen a körülmetéléssel, étkezési szokásokkal és a tisztaság fogalmával együtt; a görög-keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténység központi üzenetét hatékonyabb módon is lehet a zsidóságon kívüli világban terjeszteni. Mindkét nézet jelentősen hozzájárult a kereszténység különböző hitek széles sávját magába foglaló, de az Újszövetség üzenetéhez ragaszkodó egyre gyorsabb ütemű terjedéséhez.
Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”).
A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak.
A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet.
I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. Megkeresztelkedése után a 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de a Hitehagyott Julius császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julius megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 382-ben a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szasszanida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani.
410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyházfölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva szigetén és Kínában is.
Nemzeti Egyházak Kialakulása
Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai Zsinaton I. Konstantín a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott.
Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik.
A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagyrészén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Szétszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a kontstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Görögkeleti egyház)
Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze:
1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is?
2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak?
3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak?
4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része?
5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle?
A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak.
A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 15. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között.
Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető elméletek egyes fundemantalista keresztényeket is kezdték megingatni hitükben.
A kereszténység napjainkban
2005-ben a kereszténység mintegy kétmilliárdnyi követővel a világ legelterjedtebb vallása (a muzulmánok 1,3 milliárdnyian, a hinduk száma mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a római katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protenstánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen 367 milliónyi. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyi „szélsőséges” (mint Jehova Tanúi, mormonok, stb. Ezek magukat ugyan keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak.)
Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-al növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb.
--------------------------------------------------------
Nem minden magát kereszténynek valló fogadja el saját egyházának minden hitelméleti tanát. A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követõ új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta.
A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött.
Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak, s emellett (vagy emiatt?) rengeteg muzulmán bevándorlót is befogadtak, amivel tovább gyengítették a kereszténységgel való korábbi azonosulásukat. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőnek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatnak.
A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetének vezetőségébe is befurakodott, általános lazító hatása tagadhatatlanná vált. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik.
Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik.
A felvilágosodás sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz pravoszláv egyház vagy a grúz és örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent.
Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széleskörű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok görögkeleti templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat.
Dél-Amerikában és Afrikában az evangélikus és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba.
Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető.
A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül különértelmek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezett.
A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrenszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak.
E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni.
A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.
Evangélikusok
- Az evangélikusok másik neve lutheránusok. (Luther Márton egyházreformátor követői) Információim a "http://www.onlinehittan.hu/h-1-0.htm" oldalról vannak (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos oldaláról).
Evangéliumi közösségek
Az evangélikusság (nem azonos a lutheránusokkal!) sok különböző hitirányzatot foglal magába:
- A korszakosok megpróbálják az Ó- és Újszövetségi Szentírás közötti látszólagos ellentmondásoknak a 2.Timóteus 2:15 – „Igyekezzél (…), mint olyan munkás (…), aki helyesen hasogatja az Igazságnak beszédét” – alapján a szent történelem korszakokra vágásával való feloldását. E korszakokat szerintük Istennek az emberiséggel való különböző szövetségei választják el.
- A megújult keresztények, reformált keresztények, reformátusok (=kálvinisták), presbitáriusok stb. központi tanítása a „Kálvinizmus Öt Pontjá”-n alapul:
- 1) Teljes elveszettség: azt tanítja, hogy az eredendő bűnön keresztül minden ember hajlamos a bűnre;
- 2) a feltétlen elválasztás tanítása szerint a Jézus Krisztuson keresztüli üdvözülés egyáltalán nem rajtunk múlik, hanem Isten a saját kedve szerinti választja el az ő népét felépítő egyéneket;
- 3) a korlátozott bűnbocsánat tana Jézus Krisztus munkásságát hatékonynak és elégségesnek véli, azaz a krisztusi munka csak az Atyaisten kiválasztottai részére volt elvégezve, és magunk semmit sem tehetünk hozzá Krisztus kereszten elvégzett munkájáho | | |