:: wikimiki.org ::

I. István

I. István

I. (Szent) István király (kb. 975 - 1038. augusztus 15.)az első keresztény magyar király, a keresztény magyar állam megalapítója és a magyar keresztény egyház megszervezője. Apja, Géza fejedelem, anyja pedig az erdélyi Gyula vezér Sarolta (Sarolt) nevű keresztény leánya volt. István 970 körül született. Születésekor ugyan a pogány Vajk nevet kapta, 972-es megkeresztelésekor azonban az első keresztény vértanú, István nevét adták neki. István 996-ban feleségül vette Henrik bajor herceg leányát, Gizellát, akivel sok hittérítő és lovag jött Bajorországból. 997-ben, Géza fejedelem halála után Istvánt választották meg fejedelemnek. Uralkodása elején rokona, Koppány vezér, fegyveresen kelt fel ellene, hogy őt megölje, a trónt elfoglalja, és özvegy édesanyját, Saroltot feleségül vegye. A fiatal István győzelmet aratott a Veszprém melletti csatában és a harcban Vencellin, a sereg német származású vezére megölte Koppányt. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem nagy valószínűséggel az is, hogy a magyar államiság fennmarad-e egyáltalán. Koppány testét négy részre tépték, és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy végvárának kapuja felett, jelezve, hogy mi vár a királynak be nem hódolókra. Uralkodása éveiben több, központosított állama elleni lázadást is levert (például az erdélyi gyuláét, aki anyja, Sarolt testvére volt). Az ősi magyar vallás, a pogányság híveinek jelentős részét legyilkolták vagy lakhelyéről elüldözték. (De még évszázadok múlva IV. Béla uralkodása alatt is éltek pogány magyarok az országban.) Később évszázadokon át Magyarország védte Európát a pogányok inváziójától, az egykor pogány magyarság tehát a keresztény Európa védőbástyájává vált. Istvánt az ezredfordulón, kb. 1000. karácsonyán koronázták királlyá Esztergomban a II. Szilveszter pápa által küldött koronával (nem azonos a későbbi magyar koronával), ami azt jelentette, hogy a pápa őt független keresztény királynak ismerte el. Ezzel megalakult a független Magyar Királyság. II. Szilveszter pápaIstván a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedő keresztény magyar államot. Ennek területén félszáz királyi vármegyét és 10 püspökséget szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A 10 egyházmegye a következő: az esztergomi, a veszprémi, a kalocsai, az egri, a győri, a pécsi, a váci, a csanádi, a bihari és az erdélyi. István többek között folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését, megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak a hittérítők, hanem a művelt, írástudó réteg, a király és a vármegyék fő emberei is innen kerültek ki. Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, ekkortól már magyar pénzeket is vertek, a fő forgalmi pénz az ezüstdénár lett. szerzetesÁtalakította a magyar birtokrendszert, amely addig vérségi kötelékeken nyugvó földközösségként működött. A földek nagy része királyi birtoknak nyilvánult, amelyekből nagy mennyiségben adomyánként juttatott híveinek. Ezzel magához tudta kapcsolni őket, mert az adományt épp ilyan könnyen el lehetett veszíteni, így kialakult a modernebb, feudális rendszer. A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat István fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentföldre ill. Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában, Rómában. István a pogány szokásokat új törvényekkel szorította ki és megerősítette a kereszténységet. Bőkezűen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta őket, és személyesen felügyelte javítgatásukat, tatarozásukat. Kálti Márk Képes Krónikája (a magyar történelem egyik fontos dokumentuma, amely 1358–1370 között íródott) szerint ezüst dínárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla. Gellért velencei szerzetes, a későbbi püspök, a pécsváradi monostorban tartotta első igehirdetését. Ezt követően mutatták be István királynak, aki itt marasztalta, és őt választotta fia nevelőjéül is. Gellért honosította meg a Mária-kultuszt és az egyházi reformmozgalom híveként Deliberatio című művében elítélte az erőszakos birtokszerzést és az ágyasságot épp úgy, mint a papi házasságot. pécsváradIstvánnak tulajdonítják, de valószínüleg valamelyik püspök írta, a mélyen szeretett fiához, Imréhez íródott latin nyelvű Admonitionest (Intelmeket). Ez a mű az akkori Magyarország legjelentősebb irodalmi alkotása. Ebben többek között az országba beköltözők fogadására és védelmére oktatja fiát: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hoznak, hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hisz kezdetben úgy növekeedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. [...] Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Imre 1031-ben váratlanul meghalt. Istvánt a gyász megviselte, majd súlyosan meg is betegedett. Így utolsó éveire egyensági örökös nélkül maradt. Utódaként végül unokaöccsét, Orseolo Pétert nevezte meg. István király 1038. augusztus 15-én halt meg Székesfehérvárott, ott is temették el. 1083. augusztus 19-én szentté avatták, majd augusztus 20-án emelték oltárra Budán szent ereklyéit; ezzel ő lett az első magyar szent és egyben szent király.
Hivatkozások
[http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/regi/istvan/istvan.htm#2 Az Intelmek] szövege (MEK) István, I István I király ja:イシュトヴァーン1世

975

Események

Születések

Halálozások
ko:975년

Augusztus 15

Névnapok: Mária, Alfréd, Ali, Asszunta, Masa, Napóleon, Tarzícia, Tarzíciusz

Események

- 1096 Az I. Keresztes hadjárat kezdete, Bouillon Gottfried lovagi serege indulásának napja
- 1914 Átadják a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatornát
- 1947 India függetlenségének kikiáltása

Születések

- 1589 – Báthory Gábor, erdélyi fejedelem
- 1761 – Genersich János, történész, pedagógus († 1823)
- 1830 – Lebstück Mária, honvédtiszt († 1892)
- 1890 – Hunyady Sándor, regény- és drámaíró
- 1969 – Robertson Frizero Barros, Brazíliai író és költő
- 1972 - Ben Affleck amerikai színész

Halálozások

- 1038 – I. István Magyarország államalapító királya
- 1852 – Johan Gadolin finn kémikus
- 1907 – Joachim József, világhírű magyar hegedűművész (
- 1831)

Nemzeti ünnepek, évfordulók, események

- Szlovénia - Nagyboldogasszony ünnepe (munkaszüneti nap) ja:8月15日 ko:8월 15일 ms:15 Ogos simple:August 15 th:15 สิงหาคม

Keresztény

:A magyarországi kereszténységről lásd a Kereszténység Magyarországon című cikket. A kereszténység az Ábrahámhoz visszavezethető sivatagi egyistenhívő szemita vallások (zsidó, keresztény és iszlám) közül – a mintegy 2 milliárd követőjével – a legelterjedtebb világvallás. A kereszténység az Újszövetségben leírt názáreti Jézus életén és tanításain alapul. A keresztények nagy általánosságban egyistenhívőknek tartják magukat, de néhány felekezet kivételével legtöbben azt vallják, hogy az Egy-Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegeiben (Hipostasis) létezik. A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás, más néven Krisztus, azaz az emberiség megváltója az eredendő bűntől. A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és ezernyi különféle hitet valló felekezetekből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus, keleti ortodox és protestáns egyházakba csoportosíthatók.

Etimológia

A „Krisztus” szó a görög Χριστός főnévből származik ami „Felkent”-et jelent és a héber משיח „Moshiach”, azaz Messiás szó megfelelője. A „keresztény” szó "Krisztus-követőt", „Krisztus-szerű”-t, „Krisztushoz tartozó”-t jelent. A kereszténység elnevezés eredetileg keresztyénség volt. Később a kereszt szó miatt alakult ki a keresztény kifejezés katolikus körökben. Ma szinonim fogalmakként használjuk e kifejezést. Etimológiailag a keresztyén kifejezés részesítendő előnyben.

Történelem

Fő szócikk: A kereszténység története

Eredetek

Fő szócikk: Jézus A kereszténység az egyház álláspontja szerint az időszámításunk utáni első században alakult ki. Mások szerint meg már sokkal korábban. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekültek és ott telepedtek le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette. Jézus, Júda leszármazottja az írások szerint (Ján.8:23-24 és Ján.14:11) kijelentette, hogy ő a rég várt Messiás, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63-64-ben) hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és Kr.u. 30. körül a rómaiak kivégezték. A hivatalos vád ellene az volt, hogy lázított (Lukács 23:1-5). Pilátus a „zsidók királyá”-nak nevezte Jézust (Lukács 23:38 és Ján.19:19-22) a „titulus crucis”-on, azaz a rómaiak által a keresztre feszítettek feje fölé szögelt vádcímtáblán (INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya.) Bár némely teológus azon a véleményen van, hogy a leírt történet csak egy szokásos római bírósági eljárás volt, az Evangéliumokból úgy érthető, hogy a római vád a zsidó elöljárók kedvének keresését szolgálta. A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67-68, Ézsaiás 52:14-15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63-64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást. Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából. Sok keresztény hite szerint az Újszövetség evangéliumainak és apostoli leveleinek egy részét az eredeti apostolok írták, az Újszövetség huszonhét könyvének egy másik részét pedig a Tarsusból származó Pál apostol írta. Tizenkét levél őt nevezi meg szerzőként, és sokan a zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartják. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács, Pál apostol társa volt. Az apostolok cselekedetei Pált, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) vezetőségi tagjaként (Ap.Csel.5:34-40), Gamáliél tanítványaként nevezi meg (Ap.Csel.22:3), aki a saját jogán is említésre méltó tiszteletre tett szert, olyannyira, hogy még a római zsidók is az ő véleményét kérték ki a kereszténység kérdéseiben (Ap.Csel.28:16-22). Pál volt a „hitetlen” (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.

Korai egyház

A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:
- Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába,
- Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint
- Görögországon keresztül Rómába és Európába A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások szükségszerű követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a zsidó hit megtartása elengedhetetlen a körülmetéléssel, étkezési szokásokkal és a tisztaság fogalmával együtt; a görög-keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténység központi üzenetét hatékonyabb módon is lehet a zsidóságon kívüli világban terjeszteni. Mindkét nézet jelentősen hozzájárult a kereszténység különböző hitek széles sávját magába foglaló, de az Újszövetség üzenetéhez ragaszkodó egyre gyorsabb ütemű terjedéséhez. Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”). A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak. A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet. I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. Megkeresztelkedése után a 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de a Hitehagyott Julius császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julius megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 382-ben a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szasszanida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani. 410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyházfölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva szigetén és Kínában is.

Nemzeti Egyházak Kialakulása

Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai Zsinaton I. Konstantín a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott. Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik. A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagyrészén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Szétszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a kontstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Görögkeleti egyház) Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze: 1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is? 2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak? 3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak? 4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része? 5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle? A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak. A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 15. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között. Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető elméletek egyes fundemantalista keresztényeket is kezdték megingatni hitükben.

A kereszténység napjainkban

2005-ben a kereszténység mintegy kétmilliárdnyi követővel a világ legelterjedtebb vallása (a muzulmánok 1,3 milliárdnyian, a hinduk száma mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a római katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protenstánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen 367 milliónyi. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyi „szélsőséges” (mint Jehova Tanúi, mormonok, stb. Ezek magukat ugyan keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak.) Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-al növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb. -------------------------------------------------------- Nem minden magát kereszténynek valló fogadja el saját egyházának minden hitelméleti tanát. A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követõ új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta. A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött. Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak, s emellett (vagy emiatt?) rengeteg muzulmán bevándorlót is befogadtak, amivel tovább gyengítették a kereszténységgel való korábbi azonosulásukat. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőnek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatnak. A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetének vezetőségébe is befurakodott, általános lazító hatása tagadhatatlanná vált. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik. Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik. A felvilágosodás sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz pravoszláv egyház vagy a grúz és örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent. Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széleskörű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok görögkeleti templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat. Dél-Amerikában és Afrikában az evangélikus és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba. Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető. A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül különértelmek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezett. A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrenszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak. E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni. A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.

Evangélikusok

- Az evangélikusok másik neve lutheránusok. (Luther Márton egyházreformátor követői) Információim a "http://www.onlinehittan.hu/h-1-0.htm" oldalról vannak (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos oldaláról).

Evangéliumi közösségek

Az evangélikusság (nem azonos a lutheránusokkal!) sok különböző hitirányzatot foglal magába:
- A korszakosok megpróbálják az Ó- és Újszövetségi Szentírás közötti látszólagos ellentmondásoknak a 2.Timóteus 2:15 – „Igyekezzél (…), mint olyan munkás (…), aki helyesen hasogatja az Igazságnak beszédét” – alapján a szent történelem korszakokra vágásával való feloldását. E korszakokat szerintük Istennek az emberiséggel való különböző szövetségei választják el.
- A megújult keresztények, reformált keresztények, reformátusok (=kálvinisták), presbitáriusok stb. központi tanítása a „Kálvinizmus Öt Pontjá”-n alapul:
- 1) Teljes elveszettség: azt tanítja, hogy az eredendő bűnön keresztül minden ember hajlamos a bűnre;
- 2) a feltétlen elválasztás tanítása szerint a Jézus Krisztuson keresztüli üdvözülés egyáltalán nem rajtunk múlik, hanem Isten a saját kedve szerinti választja el az ő népét felépítő egyéneket;
- 3) a korlátozott bűnbocsánat tana Jézus Krisztus munkásságát hatékonynak és elégségesnek véli, azaz a krisztusi munka csak az Atyaisten kiválasztottai részére volt elvégezve, és magunk semmit sem tehetünk hozzá Krisztus kereszten elvégzett munkájához;
- 4) az ellenállhatatlan kegyelem tana azzal érvel, hogy az Isten által üdvösségre elhívott bűnösök nem állnak ellen Isten hívásának, mert Isten szíveiket a Jézus Krisztusban való üdvözítő hit vágyával és követéséhez szükséges akaraterővel tölti be;
- 5) a szentek kegyelemállapotban való megmaradása azt hirdeti, hogy a hívők nem hűségük miatt tartatnak meg hanem azáltal, hogy Isten ígéreteinek megtartásában abszolút hűséges. Összességében e felekezetek az eleve elrendelésben, Isten szuverenitásában, a Szentírás legfőbb tekintélyében és a kegyelem ellentállhatatlanságában hisznek. A pünkösdisták egy értelmen túli világnézetet tettek magukévá, és keresztény hitükben különös jelentőséget tulajdonítanak a Szentlélek ajándékainak, hisznek a „helyes hitben”, „helyes szeretetben”, „helyes cselekedetekben”, s bár az értelmet az igazság érvényes csatornájaként tisztelik, az igazságot nem korlátozzák az értelem birodalmába. A karizmatikusok szerint a Szentlélek első századi keresztény egyházban való megnyilvánulásai, mint a „nyelveken szólás”, azonnali, csodálatos gyógyulások, és más csodák, a mai keresztények számára is elérhetőek vallásos eksztázis útján. A fundamentalisták hite a Szentírás hibátlanságán, Jézus szűztől való születésén és ístenségén, a bűneink átvállalásán, Jézus testbeni feltámadásán, és fizikai visszajövetelén alapul. Általában a szekuláris humanizmust halálos ellenségüknek tartják, mert értelmük szerint az nem más, mint a Sátán megtévesztő munkája, amivel az emberiséget el akarja téríteni az igaz útról. A mozgalmat egész történelme során a keresztények közötti hitetlenség elleni nagyon harcias, hangos politikai, és társadalmi-mozgalmi aktivitás jellemezte.

Hittételek

A keresztények a kereszténységet gyakran a zsidóság beteljesedésének és örökösének tekintik. A kereszténység a zsidó hit tanainak nagy részét és hitgyakorlatának sok részletét viszi tovább. Így például az egyistenhit, a Krisztusban (héber Messiás = görög Christós = magyar Felszentelt) való hit, az istentisztelet bizonyos formái – mint az imádság, a Szentírásból való felolvasás és az azon való hangos elmélkedés, vagy a belőle való tanítás, ígemagyarázat és ígehírdetés, szent énekek éneklése –, valamint a papság szervezeti formája (bár a protestánsok azt tanítják, hogy a hívők összessége alkotja az egyetemes papságot), és az a gondolat, hogy a földi istentisztelet a mennyeit mintázza, mind az Ábrahámhoz visszavezethető ősi hitben gyökereznek. A kereszténység központi hite az, hogy az eredetileg tökéletesnek teremtett ember Istenhez való engedetlensége folytán eltávolodott Istentől és ez eredendő bűn által halandóvá lett. Ez az eltávolódás azóta is zajlik az emberek hibái, rossz cselekedetei, engedetlensége és Isten elleni lázadása miatt, így a halandóság átka rajtuk marad (a bűn fizetsége a halál.) Ebből az áldatlan állapotból a hívők a Jézus áldozati halálába és feltámadásába vetett hit által, az egyének a bűneikből való megváltáson keresztül menekülhetnek meg. Vagyis Isten kegyelme által, a hit- és bűnbánaton keresztül, férfiak és nők egyaránt bűnbocsánatot nyerhetnek és megtérhetnek Istenhez, és a keresztség általi felszenteléssel, vagy elválasztással visszatérhetnek eredeti helyükre Isten országába, a mennyekbe. A keresztény tanítás alapvető meggyőződései a következőek:
- 1) Krisztus Jézusban való megtestesülése;
- 2) bűntelensége, vezeklése és bűnhődése;
- 3) keresztrefeszíttetése;
- 4) a halálból való feltámadása az emberiség bűneiből és a haláltól való megváltására;
- 5) az a hit, hogy az Újszövetség a Biblia szerves része. Manapság sokan (hagyományosan még többen) kitartanak amellett, hogy az izraeliták kiválasztottsága Jézus életén és üzenetén keresztül teljesül be, azaz a nem-keresztény zsidók nem tekinthetőek választott népnek többé, mert elutasították azt, hogy Jézust Krisztus, az Isten Fia. Egyes egyházak enyítették, vagy teljesen hatályon kívül helyezték ezt az álláspontot, és meghagyták a zsidók kiválasztottságból eredő különleges helyzetét az Istennel való szövetségkötésük miatt. Így ez a kérdés a keresztények közötti folytonos vita alapját képezi. Más vallások azt hirdetik, hogy az üdvösséget az emberiség saját maga kiérdemelheti, a kereszténység sarkalatosan különböző értelme szerint Isten az emberiség érdekében elküldte egyszülött szent Fiát, és a Fiú (aki Isten) lejött a földre a benne hívők megváltására. Bár a kereszténységet felépítő egyházak, felekezetek, gyülekezeti csoportok és egyének az idők során kialakult elképzelései, hitértelmei, és meggyőződései részleteiben meglehetősen különbözhetnek, a következő felsorolás a kereszténység nélkülözhetetlen alapelemeinek tartott egységes hittételeket tartalmazza, melyeket a legszélesebb körben, a katolikusok, görögkeletiek és reformátusok is egyaránt elfogadnak:
- Az Isten a Szentháromság, azaz három személyben létező egyedülálló, örök lény (Atya, a világmindenség Teremtője, Fiú, az Ige, a cselekvőképesség, a Jézus Krisztusban megtestesült ísteni szó, értelem (Ján1:1-14 szerint), vagyis a görög Logos, a világegyetem kialakulását vezérlő alapeszme, és a Szentlélek, az élet mozgató eszméje, a lét lényege.)
- Jézus egyszerre Isten és teljesen ember is (az egy személyben létező kettős „természet”)
- Mária, Jézus anyja, méhében hordozta az Isten fiát és életet adott neki. Jézus (maga is örökké létező isten), az Isten lelke által, az eredendő bűn nélkül fogantatott és formálódott földönvaló emberré anyja szűz méhében. Anyján keresztül Jézus emberiességet, emberi értelmet, akaratot és érzelmeket örökölt.
- Jézus nem más, mint a zsidók által várt Messiás, Dávid trónjának örököse, aki az Atyaísten jobbján tekintéllyel és hatalommal uralkodik mindörökké. Ő az emberiség reménysége, közbenjárója és bírája. A világ végén való visszajöveteléig (aratás) az Anyaszentegyház hivatott kötelessége az Evangélium, azaz az Örömhír hirdetése és a tanítványok összegyűjtése (begyűjtés.)
- Jézus minden bűntől mentes, teljesen bűntelen volt. Az ő áldozati bárányként való halálán és halottaiból való feltámadása folytán a benne hívők bűnei megbocsáttatnak és megtérnek Istenhez. Bár a kereszténységnek csaknem az egésze egyetért ebben, hogy Jézus feltámadásának jelentőségéről különböző nézetek alakultak ki a bírálási nézettől a Győztes Krisztus, az Első ember- és a liberális nézeten keresztül egészen a kételkedő nézetig.
- Bírálási nézet: Ez a mai keresztények többsége által képviselt nézet, mely Istent bíróként írja le. Eszerint a nézet szerint az Isten ellen vétkező emberiség az Ő büntetésének van kitéve. Isten azonban – az Ő végtelen kegyelméből – elküldte az Ő egyszülött szent Fiát, Krisztust, azaz a bűntelen Jézust a világ bűneinek való megbocsátásáért. Jézus a kereszten, áldozati bárányként való megölettetésével az Isten igaz ítéletének megsértése nélkül menti meg bűneik következményeitől azokat akik elfogadják tőle ezt az áldozati ajándékot. Jézus feltámadásának ezen nézete hitelméletileg azonos a zsidó Jóm Kippurral (יום כפור ), azaz „vezeklésnap”-pal, amely napon az izraeliták bűneiket jelképesen egy hibátlan bűnbakra helyezik, és azt a vadonban szabadon engedik, hogy a nép bűneit magával vigye.
- Győztes Krisztusi nézet: A kereszténység kisebbik része úgy hiszi, hogy Jézust a halál és a Sátán legyőzésére küldte le Isten a Földre. Jézus tökéletességével és önkéntes halálával legyőzte mindkettőt és győztesen feltámadt. A bírálási nézettel szemben ez a győztes krisztusi nézet a Jó és a Gonosz közötti lelki háborúságot hangsúlyozza ki. Más szóval, míg az előző nézet arra utal, hogy Isten az önkéntes Jézust büntette meg az emberiség bűneiért, addig az utóbbi nézet azt sugalja, hogy az emberiséget a Jézus által legyőzött Sátán tartja hatalmában. Mivel e nézet szerint Jézus egyszer s mindenkorra legyőzte a Halált és Sátánt mindenki számára, ez a nézet alapul szolgál a mai „egyszer megmentett – mindig megmentett” elméletnek és a benne hívők tanításaikkal még odáig is elmennek, hogy az örökélet lehetőségét (vagy az adott ideológia szerint éppenséggel garanciáját) mindenki számára adottnak tartják – még a nem-keresztények részére is –, függetlenül attól, hogy valaki hallott-e Jézusról egyáltalán.
- Elsőember nézet: A keresztények kis része, főleg a pelágiusok (a 4. századi Rómában élő brit szerzetes követői, akik tagadták az eredendő bűn tanát és a szabad akaratban és az azzal járó felelősségben hittek; Szent Ágoston eretnekséggel bélyegezte meg ezt a tant és követőit) azt tartják, hogy Jézus csak egy ember volt, mint mi magunk is, de nevezetes hitével, tisztaságával, bűntelenségével és tökéletességével kiérdemelte az örök életet és így feltámadt, mert a Halál nem bírta megtartani. Ennek alapján úgy vélik, hogy Jézus tanításának és példáinak követésével mások is kiérdemelhetik az örök életet. Ez a nézet az ószövetségi Énók és Illés történeteihez hasonlítható, minthogy mindkettőjük olyan magas fokú hűséggel jártak Istennel, hogy nem kellett meghalniuk. Énók „egyszer csak eltűnt” (1Móz5:24), Illés próféta pedig a tüzes szekeren ragadtatott el (2Kir2:12). Hasonlóképpen, Jézus is olyan fokon volt hű Istenhez, hogy annak ellenére hogy megölték, tökéletes hitével kiérdemelte az örök életet. Ugyanígy, Istenbe vetett hasonlóan erős hittel mi is megszabadulhatunk a haláltól.
- Liberális nézet: A korszerűség hatása alatt álló sok liberális keresztény, mint pl. Rudolf Bultmann és John Shelby Spong, a feltámadást a reménység vallásos jelképeként értelmezve annak történelmiségét viszonylag jelentéktelennek tartja, s így ők a feltámadást gazdagon jelképes és lelkileg tápláló hitregének, mítosznak gondolják. Az ilyen nézeten lévők gyakran tagadják Jézus szó szerinti, testbeni feltámadását, de úgy vélik, hogy ez egyáltalán nem számít. Azzal érvelnek, hogy a keresztények és a nem-keresztények közötti alapvető különbség teljesen szubjektív, azaz csak azon múlik, hogy valaki hogy áll hozzá ehhez a mítoszhoz, és ezzel a feltámadást nem történelmi tényként, hanem vallásos hozzáállás alapján értékelik. Az óhitű páli keresztényeket a modernista keresztényektől elválasztó vitapontok egyik legfontosabbja ez, a Jézus feltámadása lényegileg történelmi természetének elvetése. Minthogy a modernisták tagadják ugyan, hogy a történelmi tényszerűségbe vetett hit igazolható lenne, de elfogadják, hogy a feltámadásba vetett hit a kereszténység egyik elengedhetetlen alaptétele, a másik oldalon lévők, akik szerint a feltámadás történelmi tényként való elfogadása a kereszténység alapvető része, gyakran nem bírják a feltámadást történelmietlen mítosznak tekintőket valódi keresztényeknek elfogadni.
- Kételkedő nézet: A nem-keresztények nyilvánvalóan nem fogadják el Jézus testbeni feltámadását történelmi tényként. Ezért ők vagy a liberális keresztényekkel értenek egyet abban, hogy a feltámadás egy erőteljes mítosz, vagy egyfajta, a benne hívők, vagy mások vágyálmaiból, ámításából fakadó szépirodalmi prózának tartják. Az előzőre példa Carl Jung „Válasz Jóbnak” című dolgozata, amiben azt sugalja, hogy a keresztrefeszítés-feltámadás meséje tuladonképpen nem más, mint az „Isten-mint-Jehová”-nak szószerint az „Isten-mint-Jób”-bá való válásának erőteljes szimbóluma. Az utóbbiakat például Gerald Massadie „Az Istenné változott Ember” című könyve képviselheti, amiben azt olvashatjuk, hogy Nikodémus az Arimátiából származó Józseffel együtt Jézust még halála előtt levette a keresztről, így azután Jézus viszonylag könnyen jelenhetett meg tanítványainak később.
- A hívők Krisztusban való feltámadásba és megújult életbe (egyes csoportokban a bűnös ó-ember meghalásába, eltemetésébe és a vízben való megmosatáson keresztül a Jézus vére általi megtisztulás útján az új életre való feltámadásra, azaz újjászületésre) keresztelkednek meg és Krisztuson keresztül, a halálból az örök életre való feltámadás igéretébe vetett hitük szerint élnek. Hitük szerint Krisztus leküldte a Szentlelket az emberiségnek, hogy a benne bízóknak reménységet hozzon és Isten és az Ő céljainak igaz megismerésén keresztül segítse őket szentségükben való növekedésben.
- Jézus személyesen, testben fog visszatérni az emberiség megbírálására, és magához veszi a hűségesen kitartókat, akik Isten meghitt közelében fognak örökké élni.
- A keresztények egy része, főként nyugaton a Bibliát az „Isten Igéjé”-nek tekinti, más keresztények pedig, főleg keleten azt vallják, hogy Jézus egyedül az „Isten Igéje”, és a Szentírást az Isten által ihletett, de emberek által írott hiteles, mértékadó könyvnek tekintik csupán. Ezen eltérő nézetek miatt sok keresztény nem ért egyet a Biblia pontosságának és értelmezésének kérdéseiben. Ezek a hit-alapeszmék számos hittételben – krédóban – vannak rögzítve, melyek közül a két legfontosabb az Apostoli Krédó és a Niceai Krédó, melyek bizonyos eretnekségek elutasítására íródtak a Krisztus utáni első században. Annak ellenére, hogy e krédók bizonyos részletei a mai napig is vitatottak, a keresztények legtöbbje hitvallásuk szerves részének tartja. Ahogy azt már korábban is említettük, a kereszténység fővonala magát k Kereszténységet a zsidó hit folytatásának és annak beteljesülésének véli. A történelem folyamán azonban sok, magát kereszténynek valló szervezet különböző elképzeléseket alakított ki a kereszténység alapfelfogásáról. Ezek az értelmek a korai ariánusoktól (akik tagadták Krisztus Atyaistennel való egységét) és a gnosztikusoktól (akik az anyagot alapvetően gonosznak vélvén, tagadták Krisztus testiségét) kezdve kiterjednek egészen a mai kor olyan csoportjaiig, akik az alapvető keresztény felfogásoktól teljesen eltérő értelmeket alakítottak ki. Ilyen csoportok például a Jehova Tanúi, akiknek Jézusról, Istenről és a Bibliáról sajátos hitelméletei vannak; a mormonok akik abban hisznek, hogy Isten 1829-ben visszaállította az apostoli papságot vezetőjük, ifj. Joseph Smith számára, és ezzel lehetővé tette a jelenések folytatását (újabb tanításokat és szentírásokat beleértve); valamint az Egységesítés Egyháza (Unification Church) melynek alapító főpapja, a Dél-Koreából származó Sun Myung Moon tiszteletes nemrégiben egy nagy koronázási szertartás keretében kijelentette, hogy ő az Eljövendő, a Visszajött Krisztus, az Igaz Szülő. Bár a különböző csoportok Krisztus szerepének, papi szolgálatának, vagy természetének egyes konkrét kérdéseit eltérően közelítik meg (némelyek Krisztust istennek, mások az Isteneknek, megint mások egy embernek tartják), azt kell látnunk, hogy Krisztusnak csaknem kivétel nélkül kozmikus jelentőséget tulajdonítanak. E csoportok némelyike a keresztény egyházak közé számítja magát, vagy éppenséggel az egyetlen igaz Keresztény Egyháznak hiszi magát. A mai liberális református keresztények némelyike nem hiszi, hogy a Jézus istenségében, a szűz születésben, a Szentháromságban, a csodákban, a feltámadásban, Krisztus menybemenetelében, a Szentlélek ístenségében vagy személyiségében való hit a kereszténység elengedhetetlen feltétele lenne. E szabadelvűek vagy liberálisok attól függetlenül, hogy ajánlják az ilyen dolgokban való hitet vagy sem, úgy különböztetik meg magukat a konzervatív keresztényektől, hogy azt vallják, hogy azok alkotják a valódi kereszténységet, akik nézeteikben- és tanításaikban mindenekfelett Jézusra hivatkoznak. Tehát egyik oldalról a korábban említett hagyomásosabb hittételekben hívők és azokat elfogadók e csoportok többségét nem tartják igazi keresztényeknek, mert úgy érzik, hogy a Jézus természetéről, tetteiről és tanításairól szóló fundamentális, alapszerű tanítások elutasításával a liberálisok egy más személyt, vagy éppenséggel saját kitalálásaikat követik, a másik oldalról pedig a liberálisok érzik úgy, hogy a „hagyományos” keresztényeket félrevezették bizonyos, az évezredeken átívelő politikai szervezetek, és ezért az azok hatalomvágyának kiszolgálására tervezett dogmákat követnek. Ez a vita egyelőre megoldhatatlannak tűnik. Lásd még: Keresztény világnézet

Igazhitűség és eretnekség a kereszténységben

A kereszténység nagyobb ágazataiban a pontos hit, vagyis az igazhitűség nagyon fontos követelménynek minősül és sok-sok időt és energiát áldoztak fel az ortodox, az igazhitű gondolatoktól való megengedhetetlen eltérések, azaz az eretnekség körülhatárolására. Az eretnekség ellen alkalmazott megtorlások a megdorgálástól az ellenkező egyén által írott, vagy vele, vagy csoportjával kapcsolatos összes írások teljes megsemmisítésén át az egymás kereszténységének kölcsönös elutasításáig (az egyházból való kiközösítéséig, vagy kizárásáig), sőt, az egyének és a kisebbségi csoportok kivégzéséig terjedtek. Az eretnekségről írott rész részletesen tárgyalja ezt a témát, és felsorolja, hogy az idők során a legnagyobb egyházak mit tekintettek eretnekségnek. A keresztény ágazatok többsége a mai napig azon a nézeten van, hogy a régi elhatárolások ma is fontosak, ha másért nem, az ortodoxia történelmi vonatkozása szempontjából, és ezen felül az eretnekség sok keresztény egyén számára még ma is nagyon fontos, személyes problémát jelent (ha a régieknél jelentősen békésebb formában is), mégis látható, hogy mindezek ellenére még mindig gyakran előfordul manapság is, hogy kisebb keresztény mozgalmak vagy egyének az ősi eretnekségekhez nagyon hasonló nézeteket vallanak.

A kereszténység más hitekhez való viszonyáról

A kereszténység más hitekhez való viszonyának az idők folyamán való alakulását lásd bővebben a Kereszténység és világvallások részben.

Kereszténység és judaizmus

A zsidók messiásfogalma hasonlít ugyan a keresztényekéhez, de lényeges különbségekkel. A zsidók szerint a héber szent írásokban néhány prófécia, azaz jövendölés olvasható Dávid király egy bizonyos jövőbeni leszármazottjáról, aki a zsidó nép új vezetőjévé kenetve és Dávid trónját Jeruzsálemben újraalapítva ott örökké fog uralkodni. A zsidó nézetben ez az Eljövendő egy teljesen emberi, halandó vezér lesz, aki a dávidi királyságot visszaállítja és Izráel földjét újraépíti. Ez a téma a zsidóknak az utolsó időkre vonatkozó elképzelései (zsidó eszkatológia) körébe tartoznak. A keresztények messiásfogalma ezzel szemben Jézusnak az Újszövetségben olvasható bizonyságtételein alapul, vagyis:
- Jézus volt az Ószövetségi jövendölések beteljesedése (főleg Ézsaiás „Szolga Énekei”-ben, 41:8-16 és 42:1-9, 49:1-6, 50:4-9, 52:13, 53:12)
- Jézus azért jött el, hogy Isten Birodalmát (nem valami földi királyságot) alapítsa meg.
- Amikor megkérdezték tőle, hogy ő volna-e az eljövendő Messiás, ő csak az általa művelt csodákra és...
- az általa beteljesült jövendölésekre mutatott.
- emellett magára olyan címekkel hivatkozott, amiket a zsidók a Messiásra utalókként ismertek fel
- és az isteni birodalom örökösének szerepében Ő az alázatosság példaképpének mutatta be magát. A messiási zsidóság az evangelizáló keresztények vallásos mozgalmának egy magát zsidónak tartó csoportja, mely elfogadja Jézust Krisztusnak, azaz a Messiásnak. A zsidósággal ellentétben ők hisznek a Szentháromságban, és vallják, hogy Jézus a megtestesült Isten. Bár legtöbbjük zsidó származású, a fővonalbeli zsidó csoportok nem tartják őket a zsidó közösség részének és ugyancsak nem keverendők össze a zsidó származású keresztényekkel, akik valamelyik keresztény egyháznak rendes tagjai, ahelyett, hogy e vallásos zsidó mozgalomhoz tartoznának.

Kereszténység és iszlám

A kereszténység számos hitelemét az iszlám is osztja. Így mindkettőnek hasonló nézetei vannak az egyistenhitről, ítéletről, mennyről, pokolról, angyalokról és a jövőbeni feltámadásról. Jézust a muzulmánok nagy prófétának (sőt, az egyetlen bűntelen prófétának) ismerik el és tisztelik, és olyan címekkel illetik, mint Messiás, vagy Isten Lelke, de míg a muzulmánok Jézus Krisztust Istennél alacsonyabb rendűnek („az Allahhoz legközelebbek lévők csoportjába” tartozónak) tartják a Koránban, a keresztények meglehetősen határozottan és minden kérdés nélkül hisznek abban, hogy Jézus Krisztus Isten, a Kereszténység Szentháromságának egyik lénye, az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő istenség. Ezenfelül mindkét vallás hisz Krisztusnak szűztől való születésében, csodáiban, gyógyításaiban, és hogy Jézus Krisztus testileg felemeltetett a mennyekbe, azonban a muzulmánok nem mennek annál tovább, hogy Krisztust szereti Isten. Szerintük Isten egy egyedülálló egyéni lény, nem a kereszténység által szélesen elfogadott Szentáromság, s ebből kifolyólag tagadják, hogy Jézus Krisztust a Fiú megszemélyesítője. Nem fogadják el Krisztus keresztrefeszítését sem, mert nem hisznek abban hogy Isten emberi testet öltött volna. Nem fogadják el a szentképeket, sőt még az állatok ábrázolását is bálványimádságnak vélik, és prófétájukhoz, Mohamedhez sem imádkoznak.

Kereszténység és más hitek

A kereszténység terjedése a nemzeti elválasztódások, országok határai fölött történt meg és sok esetben teljesen kiszorította helyi lakosság eredeti vallását, szokásait, kultúráját pedig jelentősen megváltoztatta. Ez az évszázadokon keresztül lejátszódó folyamat időnként erőszakos ellenállásba ütközött, és ennek megfelelően a kereszténység sok helyen haderő bevetésével, erőszakosan terjedt. Ez a történelmi hagyomány a kereszténység más hitekkel való viszonyát egy bizonyos mértékben megterhelte és a modern keresztények – különösen Nyugaton – szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. Annak ellenére, hogy a korunkbeli kereszténység csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, a más hiten lévők megtérítésének erkölcsi vonatkozásaiban közel sincs ilyen egyetértés (még ha az katonai erő alkalmazása nélkül, a szeretet általi igehirdetés általi missziós munkán keresztül történik is.) Sokan éreznek úgy, hogy a megtérőket kereső keresztények és a más hitek térítői munkássága elleni érzelmekben egy alapvető ellentmondás van. Mások ezt a bizonytalanságot a liberalizmus aláásó hatásaként értelmezik, mondván, ha valaki hisz a kereszténység megváltó, jóhatású erejében (világosságában), azt nem szabad korlátozni, hanem a sötétségben hirdetni kell (Máté5:15.) Emiatt sok keresztény szervezet továbbra is feladatának, sőt kötelességének tartja megtérőket találni minden népek között, annak ellenére is, ha az a helyi vallás vagy népi kultúra kihalásához vezet. Az utóbbi években azonban a keresztény és más hitek népei közötti összebékítést célzó vallásos pluralista és ökumenikus mozgalmak felerősödése tapasztalható. E mozgalmak helyenként meglehetősen sikeresek és ennek eredményeképpen azokon a területeken a hittérítési igyekezetek teljesen megszűntek (példa erre az utóbbi években jelentkező keresztény és zsidó csoportok közötti kibékülési mozgalmak sokasága.)

Kereszténység és az üldöztetések

Az üldöztetések mögötti okokat kutatva a történészek – más társadalmi-gazdasági és kulturális-politikai folyamatokhoz hasonlóan – az érzelmek felkorbácsolásából eredő eszkaláció végtermékét látják. Például az egy mai délkelet-magyarországi településen élő cigányságot érő üldöztetéseket valaki a cigányok kereszténységet (vagy annak egy bizonyos formáját) elutasító vallási ellentétek számlájára írhatná, de nem kellene nagyon mélyre ásni ahhoz, hogy sok, a valláshoz nem tartozó okot találjunk. Ezen okok egyike például az lehet, ha a cigányok saját kulturális hagyatékuk megőrzése érdekében gyermekeiknek cigány nyelvű oktatást szeretnének nyújtani, és az ehhez szükséges anyagi fedezetet a meglévő, kisebbségiek védelmét szolgáló törvények egy kis feszítésével próbálják meg előteremteni. Azt mondják, hogy ha a begyűjtött adók egy része a magyar nyelvű iskolák fenntartására szolgál, akkor a védelmi törvények alapján cigány iskolákat is fenn kell tartani. Ez a vita csendes lenne, ha a kérdés a nyilvános pénzügyi alapok felosztására korlátozódna, és valamilyen közösen elfogadott elvek alapján egyszerű szavazással lenne eldöntve. A valóságban azonban bizonyos egyének és szervezetek az ilyen kérdéseket saját hírük-nevük és befolyásuk növelésére használják fel, és a kérdést nem pénzügyi alapon vizsgálják, hanem a tömeglélektan segítségével a csoportok közötti nyilvánvaló különbségeket hansúlyozzák ki és ezzel érzelmi töltetet adnak a kérdésnek. Ez a töltet azután lehetetlenné teszi az ügy egyszerű elintézését és idővel a korábban barátságos szomszédok hirtelen esküdt ellenségekké válnak. Ebben a légkörben azután többé nem a cigány iskola felállításáról beszélnek, hanem az ellenségeskedés csillapításának lehetséges módozatairól. Ez a jelenség ténylegesen általánosnak tekinthető abban a tekintetben, hogy a szereplők és alapokok változatossága ellenére az erősödő folyamat (eszkaláció) hajtóerejeként mindig is az eredeti konkrét kérdésnek érzelmi, megfoghatatlan területre való eltérítése ismerhető fel. Az elmúlt két évezredben gyakran fel-feltűnő üldöztetésekben a keresztények eleinte mint áldozatok, később inkább mint üldözők vettek részt. A Krisztus utáni első három évszázadban a keresztény mártírokat a rómaiak más politikai foglyaikhoz hasonlóan keresztre feszítették, vagy cirkuszaikban látványosságként az oroszlánok elé vetették őket. Az üldöztetések ezen áldozatait általánosságban vértanúnak ismerik el, mert ők a halált választották ahelyett, hogy keresztény hitüket feladták volna. Annak ellenére, hogy a keresztények széles köre az erőszak alkalmazását Krisztus tanításaival ellentétesnek tartja, a kereszténység követői időnként másokat üldöztek, kínoztak és öltek meg azért, mert azok megtagadták a kereszténység általuk képviselt felfogásmódjának elfogadását. Bár a mai keresztények elítélik ezeket a cselekedeteket, a korabeli elkövetők az akkori fővonalbeli kereszténységet képviselté

Géza fejedelem

Géza fejedelem (949 körül - 997. február 1.) Géza (Gejza, Gyejcsa), Taksony vezérnek s egy előkelő kun nőnek a fia volt. A Géza név, ahogy ma használják, nem felel meg a régi kiejtésnek és hibás olvasásnak köszönheti eredetét. Még húsz éves sem volt, mikor feleségül vette „nemzetének legszebb asszonyát”, Saroltát (más forrásokban: Sarolt), a közhit szerint Gyula erdélyi vajdának, mindenesetre egy törzsfőnek leányát, aki azután nagy befolyást gyakorolt egész uralkodására, mely Taksony vajda halálával 972 táján kezdődött. (A 13. századi ún. Varsói Krónika Adelhaid (Atheleida) lengyel hercegnőt tartja Géza fejedelem feleségének, I. István király anyjának). A vezér 973 húsvétjára 12 magyar urat küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz, és békét kötött Németországgal. Géza megtiltotta a külföldi kalandozásokat (az utolsóhoz, Konstantinápoly 970-es ostromához kapcsolódik a várfal érckapuját buzogánnyal betörő Botond vezér mondája). A fejedelmi hatalomtól függetlenségüket megőrizni vágyó törzsi vezetők ellen kíméletlenül lépett fel, ezért az egykorú feljegyzések „véres kezű”-nek nevezik. Halálakor már csak három törzsfő (Koppány, Gyula és Ajtony) nem hajlott meg a fejedelmi akarat előtt. A magyarok közül sokan fölvették a keresztény hitet, melyet Géza, aki a keresztségben Stefan (István - az első keresztény vértanú) nevet nyert, 974-ben egész családjával együtt fölvett. Gyermekei, Vajk (utóbb I. István néven Magyarország királya), és két leánya, Ilona (később Orseolo Ottó velencei dózsénak felesége, gyermekük Orseolo Péter) és Sarolta (később Aba Sámuel király felesége) már kereszténynek születtek. Wolfgang barát, Pilgrim passaui és Szent Adalbert prágai püspök karolták fel elsősorban a hittérítés ügyét Magyarországon. Az új hittel karöltve járt az egységes monarchia elvének terjedése. Fiához Gizellát, IV. Henrik bajor herceg húgát adta nőül, akivel páncélos lovagok (Adeodát, Vencelin, Hunt, Pázmán stb.) és iparosok, kereskedők költöztek az országba. Utódává fiát, Istvánt választotta, akinek 25 éves uralkodása «mély nyomokat hagyott a nemzet életében». Kategória:Magyar uralkodók

Erdély

frame frame Erdély (, , törökül „Urdul”, lengyelül „Siedmiogród”) egy gazdag történelemmel bíró terület, mely a mai Románia nyugati részén helyezkedik el.

Földrajza

Erdély földrajzilag Kelet-közép Európában fekszik, a mai Románia észak-nyugati részén, bár a mai Romániában Erdély néven ismert terület több, mint a történelmi Erdély, hisz magába foglalja a Partiumot - vagyis az egykori Magyar Királyság „részeit” - és a Bánságot is. Ezek nélkül Erdély területe 57 000 km². Területe: 103 093 km² (2,5-szer nagyobb, mint Svájc, vagy kb. akkora, mint Belgium, Hollandia és Dánia együttvéve, vagy akkora, mint az amerikai Kentucky állam). Erdély egy magas fennsík: délen Havasalföldtől a Déli-Kárpátok, keleten Moldvától és Bukovinától a Keleti-Kárpátok választják el. Az északi és a nyugati részei (Kőrösvidék - Máramaros) választják el Magyarországtól, míg a délnyugati részei (Bánát) Szerbiától. Az erdélyi fennsíkot (300 - 480 m magas) többek között a Maros és Szamos szelik át. Erdély fővárosa Kolozsvár. Más fontosabb városok: Temesvár, Brassó, Nagyszeben és Marosvásárhely. A mai magyar-román határhoz közel eső rész északi részét Partiumnak nevezték, a délit Bánságnak, Bánátnak, amelyek nem képezték részét a történelmi Erdélynek. Erdély délkeleti részét Székelyföldnek nevezik.

Gazdaság

Erdély gazdaságilag a legfejlettebb része Romániának. Gazdag erőforrásokban: szén, vasérc, ólom, mangán, arany, réz, gáz, só és kén. Fejlett az acél-, vegyi- és textil ipar is. A legfontosabb elfoglaltságok az állattenyésztés, mezőgazdaság, bor- és gyümölcstermesztés. A fa egy másik értékes nyersanyag.

Népei

Erdély lakossága 7.5 millió fő. A románok után legnagyobb számban a magyarok vannak jelen 1.4 millió fő, ők külön kulturális és vallási egységgel rendelkeznek a románokhoz képest. A magyarság Erdély 16 megyéjéből kettőben alkotnak többséget(Hargita-84%, Kovászna 73%), legjelentősebb kulturális központjuk Kolozsvár, ahol csupán a lakosság 19%-át alkotják. A cigányság főleg nagyvárosokban és dél Erdélyben lelhető fel. A németség mára már teljesen eltünt, csupán egy-két nagyobb városban alkotnak számottevő közösséget, például Temesváron, Nagyszebenben. Továbbá az ukránok-ruthénok, szlovákok, szerbek, horvátok, bolgárok, csehek és örmények járulnak hozzá, az erdélyi etnikai mozaik színezéséhez.

Etimológia

Az első dokumentum, mely a területre hivatkozik 1075-ből származik, ami „Ultra siluam”-ként, vagyis „az erdőn túl” formában nevezi Erdélyt. Ugyanezen században kezdtek a területre „Partes Transsylvanæ” (vagy mai írásmóddal "Transsilvanae") módon hivatkozni (Legenda Sancti Gerhardi, 12. század első felében), ami „az erdőn túli részeket” jelenti, és ezt a kifejezést használták a Magyar Királyságon belül is. A latin helyett a köznyelvben az „Erdőelve” kifejezést is elterjedten használták. Ennek első dokumentálása Anonymus 12. századi Krónikája (Gesta Hungarorum) mely „Erdeuelu”-t említi. Az Erdő-elő, vagy régiesen Erdő-elve elnevezés nem elszigetelt. A mai Románia déli részén, a Kárpátok és a Duna között lévő, Bukarestet is magába foglaló terület (Muntenia) magyar neve például Havaselve. Őseink tehát az „elő”, „elve” ragokat következetesen használták valamilyen tájegység előtt található terület megjelölésére. Az érdekes az, hogy úgy Erdély, mint Havaselve valami előtt találhatók, tehát nem mögött! Ez óhatatlanul felveti a szemlélő helyzetének kérdését. Úgy tűnik, hogy e tájegységeket még a betelepülő magyarok nevezték el, a Kárpátok ívén kívülről szemlélve őket. Téves lehet tehát az az elmélet, amely az Erdély földrajzi nevet a latin megnevezés fordításaként értelmezi, sokkal inkább a latint lehet a magyar fordításaként tekinteni. A magyar elnevezést németre is lefordították: az „Überwald” (über Walt) kifejezés számos 13. és 14. századi dokumentumban olvasható. Később a németek saját elnevezéssel „Siebenbürgennnek” („hét vár(os)”) nevezték a területet. A román „Ardeal” név először egy 1432-ben keltezett dokumentumban olvasható „Ardeliu” néven, ami nyilvánvalóan a magyar „Erdély” szóbol alakult ki, és nincs köze a román „deal” (domb) elnevezéshez. (Példák hasonló átalakulásokra: Erdőd → Ardud, egres → agrus; Egyed → Adjud, stb.)

Erdély az irodalomban

„ Tudni kell, hogy mikor az Úristen népek és országok dolgát rendezte volt a Földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik. Szóval az Úristen éppen elkészült a maga munkájával, és kedvtelve szemlélgette a világot, mikor megszólalt mögötte a legöregebb főangyal. Egy olyan nagybajuszú, időt-töltött főangyal volt ez, olyan törzsörmester féle. Azért volt szabad neki megszólalnia. - Uram - mondotta -, valami még nincsen készen! - S az mi lenne? - nézett az Úristen csudálkozva legvénebb szolgájára. Az pedig kivette szájából a csutorás pipát s odabökött vele Erdély felé. - Ahunn-e! Még nincsen rajta senki! Az Úr odanézett, s abbiza lakatlan volt egészen. Pedig csudaszép kis országnak ígérkezett, tiszta vétek lett volna pusztába hagyni. - No, várj csak - mondta, és elkezdett kotorni a zsebeiben. Talált is egy marékra való magyart még, azokat leszórta a völgyekbe. A másik zsebében valami maradék románokra bukkant, azokkal meg behintette a hegyeket. - Így, ni - mondotta -, ezzel is megvagyunk. De a vén angyalcseléd csak csóválta a fejét. - Már pedig ejszen hibádzik még valami. - Hibádzik? Mi a szemed világa hibádzik? - hökkent meg az Úr. - Hásze emberek, azok most már vannak, instálom - okoskodott a vén főangyal -, de ki fog ott dolgozni? - Mi? Hogy ki fog dolgozni? Hát a magyarok a völgyekben, s a románok a hegyek között! De az öreg csak csóválta a fejét. - A magyarok? Azok csak uraskodni fognak. A románok? Azok hanyat hevernek s bámulják reptiben a felhőket. Ami ráérő idejük pedig az uraskodásból s a felhőbámulásból marad, azt eltöltik azzal, hogy kergetik egymást. Valakinek dolgoznia is kell! Erre az Úristen nagy bosszúsan benyúlt a lájbizsebébe, s kirángatta onnan a szászt. - Na - lökte oda bosszúsan a magyarok és a románok közé -, itt van, ni. Ez majd dolgozik helyettük is! De a vén okvetetlenkedő újra csak megvakarta a fejét. - Hásze jó,jó. Ez megvolna. De valami azért még mindég hibádzik! - Mi a keserűség hibádzhatik most már? - mérgelődött meg az Úr ekkora konokságon. - Hásze idenézz, Uram - bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. Na ugye? A szász, az dolgozik, ez igaz s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet! Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy ez éppen így igaz, s mivel pedig a zsebeiben már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.” (Wass Albert: Tizenhárom almafa)

Külső hivatkozások

- [http://www.geocities.com/erdelyilobby/ Erdélyi Fórum, sok hasznos információval (Szerkesztette: Tófalvi Péter)]
- [http://www.geocities.com/erdelyilobby/foreign/harta.htm Erdély térképe]
- [http://szabo.adatbank.transindex.ro/ Erdélyi helységnévszótár]
- [http://www.geocities.com/erdelyilobby/htm/bodrog.htm Bodrog-alsóbűi régészeti felfedezések]
- [http://www.geocities.com/erdelyilobby/htm/info_h.htm Népesség] Kategória:Erdély ja:トランシルヴァニア ko:트란실바니아

Gyula vajda

Gyula Horka fia, Erdély meghódítójának, Töhötömnek az unokája volt. 950 táján Konstantinápolyba utazott, itt megkeresztelkedett, patrícius lett és vendége, barátja lett Konstantin császárnak. (Kedrénosz görög író Gulaznak, Anonymus Geulának nevezi őt). Hogy hazájában is terjessze a keresztény hitet, magával vitte Erdélybe Hierotheos szerzetest, akit Theophylaktos Magyarország („Turkia”) püspökévé szentelt. A szerzetes sikeresen téríteni kezdett. Maga Gyula vajda mindvégig megmaradt a keresztény hitben, kiváltott és felszabadított sok keresztény rabot, s őrizkedett a kelet-római birodalom határainak háborgatásától. A magyar krónikások (Anonymus és Kézai Simon) szerint az ő lánya volt Sarolt, Géza fejedelem felesége, I. István király édesanyja. Kategória:Magyar történelmi személyek

Sarolta fejedelemasszony

Sarolta Géza nagyfejedelem felesége, az erdélyi Gyula leánya, Szent István anyja, Anonymus szerint Töhötöm (Tétény) dédunokája. Születésének és halálának körülményeit nem ismerjük. Gyermekei születési idejéből következtetve, születési idejét a 950-es évek második felére szokás tenni. Anonymus Sarolta annak a Gyulának a leánya, aki 950 után keleti rítus szerint keresztény hitre tért. Bizánci forrásból (Szkülitzész) tudjuk, hogy kevéssel Termacsu és Bulcsú bizánci követjárása után az erdélyi gyula szintén Bizáncba ment, ott megkeresztelkedett és magával vitt egy Hierotheosz nevű szerzetest, akit előzőleg „Turkia”, azaz Magyarország püspökévé szenteltek. Ennek alapján tehát az első magyarországi térítő-püspökség keleti rítus szerint létesült és felállítása Sarolta apjának, az erdélyi Gyulának nevéhez fűződik. Bizonyos tehát, hogy Sarolta is keleti rítus szerint megkeresztelkedett. Géza 970 táján vette feleségül Saroltot. A kutatók többsége erre az időszakra teszi Géza nagyfejedelemségének kezdetét, de valójában ebben a kérdésben – források hiányában – becslésre vagyunk utalva. Ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk, hogy Géza feleségének kiválasztása Géza vagy Taksony politikájának eredménye. Bizonyos azonban, hogy a magyar vezetés már ekkor tisztában volt a dinasztikus házassági politika jelentőségével, így mindenképpen figyelemre méltó az a tény, hogy Géza felesége – mai szemmel nézve – belföldi előkelő családjából került ki. Ez csak úgy magyarázható, hogy a 10. század második felében már akkora volt az egyes országrészek különállása, hogy Taksony, vagy Géza országrészéből nézve az erdélyi gyulák országrésze már szinte „külföldnek” számított. Feltehetően Géza a házasság révén próbálta befolyását növelni a Kárpát-medence keleti felében. A valóságban nem ez történt, nem Gézának sikerült teret nyerni Gyula országrészében, hanem Sarolta hozta el a bizánci kereszténységet a Dunántúlra. Géza országrészében a 970-es évek elején lendületesen indult nyugati térítés csakhamar alábbhagyott, majd kifulladt. 973. május 7-én meghalt a magyar térítést fontosnak tartó I. (Nagy) Ottó császár. Utódai, II. Ottó, illetve a III. Ottó helyett kormányzó Teophano anyacsászárné nem fordítottak figyelmet a magyarokra. A Gézát megkeresztelő Brúnó püspök és Pilgrim passaui püspök térítőpapjai elhagyták az országot, s nem sokkal később Querfurti Brúnó krónikájából értesülhetünk, hogy Magyarországon Sarolta, ki „az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában”, vezetése alatt a keresztény hit „pogánysággal vegyült” és „rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen bágyadt kereszténység”. Nagyon valószínű, hogy az elfogult krónikás a fejedelemasszony kíséretében érkezett görög térítőpapok tevékenységéről írt ilyen lenézően. Tény, hogy Géza fejedelemsége alatt 995-ig nem létesült sem helyhez kötött püspökség, sem bencés monostor a Dunántúlon. Ezzel szemben nagyon valószínű, hogy Sarolta kezdeményezésére jött létre az ortodox veszprémvölgyi apácakolostor. Mutatnak nyomok arra, hogy Sarolt nem saját kezdeményezésére terjesztette a keleti rítusú kereszténységet, hanem bizánci állami segítséggel. Ebben az időszakban azonban a Bizánci Birodalomnak belső problémákkal kellett megküzdeni, így végül a keleti rítusú egyháznak nem sikerült megvetnie lábát Géza országában. A fejedelemasszony férfias, határozott jelleméről több korabeli forrásból is értesülhetünk. Merseburgi Thietmar krónikája szerint Sarolta „mértéktelenül ivott”, a lovat „katona módjára ülte meg” és „egy embert hirtelen haragjában […] megölt.” Ezek az értesülések – ha figyelembe vesszük is a nyilvánvaló túlzásokat – nem egy ájtatos fejedelemasszony képét vetítik elénk. Nagyon valószínű, hogy a 90-es évekre az ország irányítása a már megöregedett Géza fejedelem kezéből Sarolta kezébe csúszott át. Merseburgi Thietmartól. A legenda szerint Szent István vértanú jövendölte meg Saroltának hogy fia fog születni, „akinek e nemzetségben először jár korona”.]] Géza és Sarolta frigyét bőséges gyermekáldás kísérte. Három leány és egy fiúgyermekükről bizonyosan tudunk A szakirodalomban sokszor Géza leányának tekintik Vitéz Boleszláv, lengyel fejedelem második feleségét, az erről szóló forrás azonban csak annyit közöl, hogy Boleszláv felesége Magyarországról származott. Boleszláv 989-ben eltaszította magától magyar feleségét is, aki ekkor Bezprym nevű gyermekével Magyarországra költözött. Bezprym 1031 táján rövid időre lengyel fejedelem lett. Bizonyosan Géza és Sarolta leánya volt az a magyar hercegnő, aki Gavril Radomir, bolgár trónörökös felesége lett. 997 táján ő is hazatért és Magyarországon szülte meg fiát, Delján Pétert, akiből utóbb rövid időre bolgár cár lett. A gyermekek sorában 980 táján Vajk, a későbbi Szent István következett. Sarolta és Szent István későbbi viszonyáról semmit nem tudunk. Az bizonyos, hogy a három István-legenda közül egyik sem említi Sarolta nevét. Géza és Sarolt két későn, 990 után született leányának a kiházasítása már fiuk, István politikai céljait szolgálta. A középkori magyar krónikák szerint Géza halála után Koppány feleségül kívánta venni Saroltát (levirárus). Koppány legyőzése után Sarolta további sorsáról semmilyen információnk nincs.

Géza fejedelem második felésége

A magyar krónikák mindegyike szerint Géza nagyfejedelem felesége és így Szent István anyja Sarolta volt. Lengyel forrásokban azonban található olyan értesülés, hogy Géza Lengyelországból kapott feleséget. Magyarázatként felvetődött, hogy Gézának két felesége volt és a kettő közül az első, a lengyel származású volt Szent István anyja. Padányi Viktor történész ennek bizonyítására a lengyel kútfőkön kívül a következő érveket hozta fel:
- Géza első két leányának és utolsó két leányának születése között feltűnően sok idő telt el
- A Saroltáról a 990-es években szóló leírások nem illenek egy feltehetően negyvenöt-ötvenöt év körüli fejedelemasszonyra
- Nehezen képzelhető el, hogy Koppány egy ilyen életkorú asszonyt kívánt feleségül venni, hiszen a fejedelemség elnyerésének nem volt feltétele a Saroltával való házasság. Az érveket a kutatók többsége nem találta meggyőzőnek, így a mai magyar történelemtudomány egységesen állítja, hogy Szent István anyja az erdélyi Gyula leánya, Sarolta volt.

Jegyzetek

# Egy másik forrásból, arról értesülhetünk, hogy Gyula a keresztségben az István nevet nyerte. # Ezt alátámasztja az is, hogy egy külföldi forrás az erdélyi gyulát egyenesen királynak nevezi: „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen.” # Arra azonban semmi jel nem mutat, hogy az erdélyi Gyulának – kihasználva Bizáncban szerzett elsőségét – országegyesítő tervei lettek volna. # A görög nyelvű, veszprémvölgyi alapítólevelet a kutatók hosszú ideig Szent István korinak tartották. Az alapítolevél bevezetője („Én, István […] egész Hungria királya […] létesítettem […] a szentséges Istenanya veszprémi, érseki monostorát […] a magam, nőm és gyermekeim […] lelki üdvéért”) azonban nehezen értelmezhető Szent Istvánra, mivel bizánci rítusú kolostor alapításáról van szó. Mivel Géza nagyfejedelem keresztény neve is István volt, ma már inkább az az elfogadott, hogy a kolostort Géza nagyfejedelem alapította Sarolta kezdeményezésére.

Felhasznált források

- Estók János: Királynék könyve, Helikon Kiadó, 2000, ISBN 9632086937
- Kristó Gyula: Géza fejedelem (Rubicon 2000/3)
- Győrffy György: István király és műve, Gondolat Kiadó – 1977, ISBN 9632803604
- Kristó Gyula: Szent István király, Vince Kiadó – 2001, ISBN 9639323217
- István király emlékezete (szerkesztette: Katona Tamás), Magyar Helikon – 1973)
- [http://web.cetlink.net/~szittya/janfebruar012003.htm#G%C9ZA%20FEJEDELEM%20M%C1SODIK%20H%C1ZASS%C1GA Padányi Viktor: Géza fejedelem második házassága] (In.: Padányi Viktor: Adalékok Szent István élettörténetéhez)
- Dr. Bernáth Viktória: Géza, a többnejű (História 1995/5-6) Kategória:Magyar történelmi személyek

970

Események

- a magyarok utolsó kalandozó hadjárata

Születések

- (vélhetően) Abu Nasr Mansur ibn Ali ibn Iraq arab matematikus

Halálozások

ko:970년

972

Események

Születések

Halálozások

- szeptember 6. - XIII. János pápa ko:972년

996

Események

- I. István feleségül veszi Henrik bajor herceg leányát, Gizellát.
- május 21. - V. Gergely pápa Rómában császárrá koronázta III. Ottót.

Születések

Halálozások

ko:996년

Bajorországi Gizella

Bajoroszági Gizella (985 körül - 1065. május 7.) az első magyar királyné, I. István király felesége. II. Henrik bajor herceg lánya, II. Henrik német-római császár húga, akinek 995-ben kérte meg a kezét Géza fejedelem fia, István számára. Géza fejedelem A hercegnő kíséretében több német lovag érkezett Magyarországra. Fontos szerepet vállalt a kerszténység terjesztésében, számos ajándékot adott különböző templomoknak. Az a miseruha, amit a székesfehérvári templomnak ajándékozott, később a magyar királyok koronázási palástjává vált. Ezen szerepel I. István egyetlen korabeli, hitelesnek minősíthető ábrázolása, hímzés formájában. Veszprém völgyében apácakolostort is alapított. A királyi párnak több gyermeke is született, de csak Imre herceg élte meg a felnőttkort. István halála után jövedelmei egy részétől megfosztották. Aba Sámuel halála után tért vissza Bajorországba, ahol a passaui apácakolostorba lépett be, melynek később főnökasszonya lett. Sírja búcsújáró hely. Bár először a 18. században kezdeményezték, végül 1975-ben avatták boldoggá.

Forrás

- Magyar Életrajzi Lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.) Kategória:Magyar történelmi személyek Gizella

997

Események

Születések

Halálozások

- Szent Adalbert vértanú
- február 1. - Géza fejedelem ko:997년

Koppány

A Koppány régi magyar férfinév. Jelentése vitás. A legvalószínűbb az, hogy egy török méltóságnévből származik. __NOTOC__

Névnapok

- június 20.
- július 9.
- október 8.
- október 23.

Alakváltozatok

- Koppánd

Becenév

Kopi, Koppi.

Híres Koppányok, Koppándok

- Koppány (nemzetségfő), I. István nagybátyja

Veszprém

Veszprém megyei jogú város a Dunántúlon, Veszprém megye székhelye. Egyetemi város.

Fekvése

A királynék városa a Séd patakot övező dombokon és völgyekben terül el. A város a hagyomány szerint öt „hegyre” (Várhegy, Jeruzsálem-hegy, Temetőhegy, Kálvária-hegy, Cserhát) épült. Veszprém három kistáj találkozásánál helyezkedik el: északról a Bakony hegyvonulata, délről a Balaton-felvidék, keletről pedig a sík Mezőföld határolja. Ez a központi helyzet jelentős szerepet játszott a város kialakulásában. Budapest felől autóval az M7-es autópályán, majd Székesfehérvárnál a 8-as útra letérve érhető el a leggyorsabban. Győr felől a 82-es, Szombathely felől a 8-as úton közelíthető meg.

Története

Ős- és ókor

Szombathely Veszprém területén (a mai Újtelep nyugati részén) már az i.e. 5. évezredben neolitikus település állt. Ennek feltárása nemrégiben fejeződött be. Az i.e. 1. század végén Pannóniát elfoglaló rómaiak valószínűleg nem telepedtek le a város területén; viszont határában, Gyulafirátótnál villát, Balácán pedig Caesariana néven várost hoztak létre.

Középkor

Anonymus szerint már a honfoglaláskor vár állt itt, ami 9. századi frank erődítmény lehetett. Veszprém vára az esztergomi és székesfehérvári várakkal együtt egyike volt legkorábbi kővárainknak, már Géza korában létezett, pedig ebben az időben inkább még csak földvárakat építettek. Neve a szláv eredetű Bezprem szóból ered, melynek jelentése: „makacs, önfejű”. Egyes feltevések szerint Szent István király lánytestvérének, Juditnak a fiáról nevezték el, akit anyjával együtt elűzött apja, Vitéz Boleszláv lengyel király, és itt telepedtek le. Más feltételezések szerint egy vezérről, vagy pedig a vármegye első ispánjáról kapta a nevét a város. Veszprémnek fontos szerepe volt a kereszténység bevezetéséért vívott harcban is, I. István itt győzte le Koppány seregeit. A város 1009-től püspöki székhely – az első püspöki székhely az országban —, 1993-tól érseki székhely. Veszprém vármegye volt az egyik legkorábban létrejött vármegye. A város a kedvenc tartózkodási helye volt I. István feleségének, Gizellának is, és évszázadokon át a veszprémi püspök koronázta meg a magyar királynékat. A tatárjáráskor a vár ellenállt a támadásoknak, és bár 1276-ban, amikor Csák Péter hadai feldúlták a várost, majd 1380-ban egy tűzvész során is megrongálódott, mindig kijavították és fejlesztették. A török időkben – bár a legtöbb védmű ebből a korszakból származik – nem volt képes nagy mértékű ellenállásra, így történhetett, hogy 1552 és 1683 között összesen tizenhétszer cserélt gazdát. A vár egyes részeit 1706-ban a Habsburgok parancsára lerombolták.

Újkor

1706 A 18. századot és a 19. század elejét békés fejlődés jellemezte. A város, főleg gabonapiacának köszönhetően, a Közép-Dunántúl kereskedelmi központjává vált, lakossága 2 500-ról 14 000 főre emelkedett. Ekkor épült a vár mai épületeinek többsége. A még gyorsabb fejlődés akadálya a városlakóknak a püspökkel szembeni feudális függése volt. Bár saját önkormányzatuk és bíróságuk lehetett, ezek működésébe a püspökök szabadon beleszólhattak. Nem nézték ezt jó szemmel Veszprém polgárosodó lakói, ezért 1746-ban és utána is több alkalommal kérvényezték a város szabad királyi várossá nyilvánítását, céljukat azonban nem sikerült elérniük. Az első magyarországi vasútvonalak elkerülték a várost. Amikor 1872-ben végre megépülhetett a Székesfehérvár-Veszprém-Szombathely vonal, a püspök és a város vezetői megakadályozták, hogy az a városon haladjon át, így a vasútállomás Jutasnál, a városközponttól több kilométerre épült meg. Ez a döntés a város fejlődésére nézve súlyos következményekkel járt: Veszprém céhesipara, gabonapiaca hanyatlásnak indult, korábbi kereskedelmi szerepe megszűnt. A gazdasági stagnálást a népességnövekedés megállása is tükrözte. A fellendülés az 1930-as évekig váratott magára; ekkor a városba számottevő hadiipar települt. 1930-ban Veszprém megkapta a megyei városi címet. Az iparosítás, a (főleg vegyipari) kutatóintézetek és egyetem telepítésével párhuzamosan, az 1950-es években folytatódott, aminek következtében a város lakossága 40 év alatt három és félszeresére nőtt; ma már csökkenőben van. Veszprém 1990-ben válhatott megyei jogú várossá.

Városrészek

1990 Veszprém önkormányzata az 1997. évi, A településrész-nevekről, a közterület-nevekről, egyéb utcanevekről és a házszámozásról szóló helyi rendeletben [http://varoshaza.vein.hu/index.php?p=4&e=1997&u=82&sid=ec0460e38e19b46b2d6faa6a928c0e06] 14 városrészt, továbbá 11, városrésznek nem minősülő területi egységet különített el. A városrészek:
- Belváros Veszprém belvárosa a város közigazgatási, közlekedési, kereskedelmi és kulturális központja. Veszprém látványosságainak túlnyomó része itt található, itt ülésezik a városi és a megyei önkormányzat, itt találkoznak a Budapest, Balatonalmádi, Balatonfüred, Tapolca, Szombathely és a vasútállomás felől a városba érkező utak, és itt van az autóbusz-pályaudvar is. A belváros északnyugati részén, egy 40 méter magas dolomitsziklán helyezkedik el az egyetlen utcából álló vár. Délebbre a város hagyományos központja, egykori nagyobbik piactere, a 19. századi-20. század eleji polgárházakkal szegélyezett Óváros tér, a Szabadság tér, majd a Színházkert található. A Szabadság térről keleti irányba indul a Kossuth utca a 20. század második felében kiépített „új városközponttal”, egyben Veszprém legnagyobb bevásárló-övezetével. 20. század
- Dózsaváros A Dózsaváros (régebben Felsőváros, Tizenháromváros, a középkorban Szenttamásszeg) Veszprém egyik legrégebben lakott városrésze. A belvárostól északnyugatra magasodó Temetőhegyen, valamint az ettől délre, délkeletre húzódó völgyekben és lejtőkön (Csapószer, Pajtakert) terül el. Családi házas, kertvárosi jellegű városrész; a várostól való viszonylagos különállása folytán (1938-ig, a Viadukt megépüléséig csak nehézkesen lehetett megközelíteni) számos utcája megőrizte eredeti, falusias jellegét. A Dózsaváros városrésznek nem minősülő területi egységei: :
- Temetőhegy :Nevét az északnyugati részén elterülő temetőről kapta. A Táncsics Mihály utca – és folytatása, a Csalogány utca – déli és északi részre osztja; a déli rész középkori, az északi területeket viszont jórészt a második világháború után építették. :
- Pajtakert :A Temetőhegyről az Aranyosvölgybe vezető lejtőn terül el. A Pajtakertből gyönyörű kilátás nyílik a várra, ezért még ma is épülnek itt új lakóövezetek.
- Jeruzsálemhegy Veszprém látnivalókban nem bővelkedő, de talán leghangulatosabb városrésze a vártól nyugatra eső dombon helyezkedik el. Korábban Petőfivárosnak is nevezték. A középkorban fontos stratégiai szerepe volt, mert akinek a kezére jutott, az a várat innen ágyúzhatta. Később, a 18. századi ellenreformáció idején ide telepítették ki a Veszprémben élő reformátusokat, a városrész neve valószínűleg tőlük ered. Dózsa György úti, 1784-ben épült templomuk – az akkori protestánsellenes törvényeknek megfelelően – nem az utcafronton, hanem egy kisebb udvarban áll. A Viadukt 1938 óta köti össze a Jeruzsálemhegyet a Dózsavárossal. A városrész hangulatát mindenekelőtt a családi házas kis utcák adják. A Jeruzsálemhegyhez tartozó, városrésznek nem minősülő területi egységek a következők: :
- Endrődi Sándor lakótelep :Az 1970-es években, a Jeruzsálemhegy északnyugati sarkába épített kis lakótelep négyemeletes házakból áll; névadója Endrődi Sándor, a 19. század végének országosan is ismert veszprémi költője. :
- Takácskert :Egészen új, a 21. század elején elkezdett és még ma is épülő, családi és sorházas lakónegyed. 21. század
- Egyetemváros Az Egyetemváros (Alsóváros) legrégebbi házai is a 20. század elejéről valók, bár északi részén a középkorban a Szentmiklósszeg nevű városrész állt, és a temetője is középkori eredetű. Kisebb dombokon terül el a Jeruzsálemhegy és a Balatonfüred felé vezető út között. A városrész fejlődése igazából a Veszprémi Egyetem elődjének, a Budapesti Műszaki Egyetem Nehézvegyipari Karának 1949-es ide telepítésével vette kezdetét. Az egyetem központi épületei az Egyetemvárosnak a Színházkerttől délre eső területén találhatók, a többi épület a városrész különböző pontjain (kettő pedig a várnegyedben) helyezkedik el. Az Egyetemvárosban előfordulnak családi és sorházas lakóövezetek éppúgy, mint – általában három- vagy négyemeletes �