:: wikimiki.org ::

Latin Császárság

Latin Császárság

A Latin Császárságot (latin nevén Romania) a negyedik keresztes hadjárat után hozták létre a keresztes lovagok 1204-ben. A Konstantinápoly központú római katolikus keresztes állam a görög és ortodox Bizánci Birodalmat volt hivatott helyettesíteni. Első császára IX. Balduin flandriai gróf lett 1204. május 16-án. A keresztesek és Velence által irányított Latin Császárság kezdettől fogva magának követelte a Bizánci Birodalom összes területét, azonban ezeket csak részben sikerült megszereznie (ráadásul a feudális rendszerből adódóan ezek is nagyrészt szinte független hűbérurak vezetése alá kerültek, mint a Thesszaloniki Királyság, az Akháj Fejedelemség és az Athéni Hercegség), több helyen görög utódállamok jöttek létre (a Balkánon az Epiruszi Despotátus, Kis-Ázsiában pedig a Nikaiai és a Trapezunti Császárság). Emellett a zűrzavaros helyzetet a bolgárok is kihasználták, és erős birodalmat hoztak létre. Balduin és utódai hősiesen harcoltak, ennek ellenére 1261. július 25-én Palaiologosz Mihály elfoglalta Konstantinápolyt, és VIII. Mihály néven bizánci császárrá nyilvánította magát. II. Balduin, az utolsó latin császár utódai még sokáig követelték maguknak a címet, ami azonban teljesen kiüresedett.

Konstantinápoly latin császárai (1204-1261)

- I. (Flandriai) Balduin (1204-1206)
- I. (Flandriai) Henrik (1206-1216)
- I. (Courtenay-i) Péter (1216-1217)
- I. (Flandriai) Yolanda (1217-1219)
- I. (Courtenay-i) Róbert (1221-1228)
- I. (Brienne-i) János (1228-1237) régens
- II. (Courtenay-i) Balduin (1228-1261)

Névleges latin császárok (1261-1383)

- II. Balduin (1261-1273)
- Courtenay-i Fülöp (1273-1283)
- Courtenay-i Katalin (1283-1308)
- Károly, Valois grófja (1302-1308) - Katalin férje
- Valois Katalin (1308-1346)
- I. Tarantói Fülöp (1313-1332) - Katalin férje, akháj fejedelem
- Tarantói Róbert (1346-1364) - akháj fejedelem
- II. Tarantói Fülöp (1364-1373) - akháj fejedelem
- Baux-i Jakab (1373-1383) Jakab végakaratában I. (Anjou) Lajosra hagyta a címét, de Lajos és utódai sohasem használták. Kategória:Történelem Kategória:Bizánci Birodalom Kategória:Történelmi államok

1204

Események

- január 28. - IV. Alexiosz bizánci császár halálával V. Alexoisz lép trónra.
- április 13. - A negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek rohammal elfoglalják és kifosztják Konstantinápolyt.
- A Konstantinápoly elestével létrejött latin császárság a balkáni népek ellenállása miatt nem tudja hatalmát az egész birodalomra kiterjeszteni. Így független utódállamként létrejön a Nikaiai Császárság (Bizánc tényleges örököse), az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság.
- április 13. - XI. Konstantin az első nikaiai császár uralkodásának kezdete (1205-ig uralkodik).
- május 16. - Balduin flandiai grófot I. Balduin néven bizánci császárrá koronázzák (1205-ig uralkodik), ezzel létrejön a konstantinápolyi latin császárság.
- A negyedik keresztes hadjárat vezére Monferrati Bonifác megalapítja a Thesszaloniki Királyságot.
- I. Alexiosz trapezunti császár, I. Andronikosz bizánci császár unokája trónralépése, ő a Trapezunti Császárság első uralkodója (1222-ig uralkodik).
- augusztus 26. - III. László megkoronázása (1205-ben meghal).
- szeptember közepén meghal Imre király, halála után kiújul a trónviszály fia III. László hívei és András herceg között.
- II. Valdemar dán király felveszi a Norvégia királya címet.
- II. Fülöp francia király visszafoglalja az angoloktól Angers-t és Normandiát.

Születések

- IV. Haakon norvég király († 1263)
- Raspe Henrik, Thüringia grófja, német ellenkirály († 1247)

Halálozások

- január 28. - II. Izsák Angelosz bizánci császár (
- 1155)
- január 28. - IV. Alexiosz bizánci császár (
- 1182)
- március 31. - Aquitániai Eleonóra francia és angol királyné (
- 1221)
- szeptember közepe - Imre magyar király (
- 1174)
- december 13. - Maimonides zsidó filozófus ko:1204년

Konstantinápoly

Konstantinápoly (a régi Byzantium, görögül: Bυζαντιον; törökül: Konsztantinije, Istanbul; szlávul: Carigrad): az Oszmán birodalom fővárosa, a szultánnak, a legfőbb török hatóságoknak, a sejk-ül-iszlamnak, görög, örmény és örmény-katolikus patriárkának, római katolikus érseknek és nagy rabbinusnak székhelye volt. Fekvése: északi szélesség 41°, a keleti hosszúság 28° 58' alatt, a trák Boszporusz déli kijáratánál. A Bizánci Birodalom régi fővárosa, azaz a mai szorosabb értelemben vett Isztambul háromszöget alkot mintegy 15 km-es kerülettel; északnyugaton az Aranyszarv-öböl, nyugaton a szárazföld, délen és délkeleten pedig a Márvány-tenger határolja. A várost I. Constaninus alapította 330. május 11-én. A várost eleinte Nova Roma-nak (Új Róma) nevezték, de végül is a Konstantinápoly (Konstantin városa) név maradt meg a történelemben (főbb szócikk: Konstantinápoly alapítása). Konstantinápoly volt a Kelet-Római Birodalom (Bizánci Birodalom) fővárosa. A negyedik keresztes hadjáratban (1204) a keresztesek elfoglalták a várost, majd VIII. Palaiologosz Mihály 1261-ben újra visszafoglalta a niceaiak részére (főbb szócikk: Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban). Végül is az Oszmán birodalom elfoglalta Konstantinápolyt 1453. május 29-én (főbb szócikk: Konstantinápoly eleste). Az oszmán időkben mindkét név: Konstantinápoly és Istanbul is használatban volt, habár a nyugatiak inkább Konstantinápolynak nevzték a várost. Csak 1930 után lett a város neve hivatalosan is Istanbul. Amikor 1923-ban megalakult a Török Köztársaság, a fővárost Ankarába helyezték át.

Lásd még

- Bizánci Birodalom
- Aranyszarv-öböl
- Hagia Sophia
- Boszporusz Kategória:Történelem Kategória:Történelmi települések Kategória:Isztambul ja:コンスタンティノポリス ko:콘스탄티노폴리스

Bizánci Birodalom

A Bizánci Birodalom névvel szokás illetni a Római Birodalom középkorban fennmaradt, Konstantinápoly központú részét. Másik szokásos megnevezése Keletrómai Birodalom. A bizánci időszak kezdetének idejével kapcsolatban nincs megegyezés: egyesek a dominatus rendszerét kialakító Diocletianus (284-305) uralkodásától számítják, aki adminisztratív reformjai keretén belül nyugati (pars Occidentis) és keleti (pars Orientis) részre osztotta a császárságot. Mások szerint I. Theodosius (379-395) uralmát tekinthetjük a bizánci történelem kezdetének: ekkor aratott végső győzelmet a pogányság felett a keresztény vallás, illetve 395-ben bekövetkezett halálakor végleg elkülönült a két birodalomfél. Sőt, van, aki 476-ot tekinti kezdőpontnak, amikor az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust lemondatták, és a bizánci I. Zénó maradt meg egyedüli római uralkodónak. Mindenesetre a változás fokozatosan történt, és a 330-as években, amikor I. Constantinus felavatta új fővárosát, már jó ideje zajlott a görögösödés és a kereszténység elterjedése.

A Bizánci Birodalom kifejezés

A név: Bizánci Birodalom egy viszonylag újkeletű kifejezés, amit maguk a bizánciak nem értettek volna meg. 1557-ben (több, mint száz évvel a Birodalom bukása után) született meg a kifejezés Hieronymus Wolf német történetíró tollából, aki munkájában (Corpus Historiae Byzantinae) új rendszert alakított ki az ókori római és a középkori görög Római Birodalom megkülönböztetésére. A kifejezés általánossá válása egyébként a XVII-XVIII. században következett be, amikor híres francia írók (pl. Montesquieu) kezdték népszerűsíteni. Wolfot a kilencedik századra datálható frank-római (azaz bizánci) konfliktusból eredő szakadás befolyásolta: Nagy Károly frissen kiépített birodalmában (a pápákkal teljes egyetértésben) az új hódításokat azzal kívánták igazolni a frankok, hogy magukat a rómaiak örököseinek nyilvánították. Ebből következően a Keletrómai Birodalomban élőket már nem tekintették igazi rómaiaknak. Ebben a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, Constantinus adománylevele is nagy szerepet játszott. A nyugati államokban elterjedtté vált, hogy a Konstantinápolyban székelő uralkodókat nem a frank uralkodóknak fenntartott Imperator Romanorum (a rómaiak császára), hanem az Imperator Graecorum” (a görögök császára) címmel illették. Ezzel párhuzamosan a területet is Imperium Graecorum (a görögök birodalma), Graecia (Görögország), Terra Graecorum (a görögök földje) sőt akár az Imperium Constantinopolitanus (konstantinápolyi birodalom) néven nevezték. Ebből táplálkozhatott Wolf, aki újfajta megvilágításba akarta helyezni a történteket. Az általa kitalált név egyébként az egykor Konstantinápoly helyén álló, jelentéktelen görög gyarmatváros, Büzantion (latinosan Byzantium) nevéből ered. Esetében azonban ekkor még nem feltételezhetünk lealacsonyító szándékot, hiszen változtatásával csak a történetírást, nem pedig a történelemtudományt befolyásolta.
Önmeghatározás
A Bizánci Birodalom lakói szerint ők Ρωμαίοι (Rhómaíoi) voltak, azaz rómaiak (a szó ekkor a Έλλην - hellének szinonimája volt). A császárság (Ρωμανία - Rhómania) lakossága mindvégig rómainak tekintette magát annak ellenére, hogy kultúrájában a görög és keresztény elem dominált. A bizánciak erőteljes nemzettudattal rendelkeztek, amint pl. a határvédő katonákat dicsőítő költemények is mutatják. Ez az oszmán hódítással sem szűnt meg, és a hellén önmeghatározás a mai napig fennmaradt Görögországban. A VII. századi arab és longobárd hódítások után is megmaradt kezdeti soknemzetiségű jellege Bizáncnak, hiába éltek túlnyomó többségben görögök a Konstantinápoly irányítása alatt maradó Balkánon és Kis-Ázsiában. A Balkánra folyamatos volt az avar, bolgár, szláv betelepedés, mely fenntartotta az etnikai sokszínűséget. A kisebbségek - hasonlóan a vallási kisebbségekhez, eretnekmozgalmakhoz - rendszerint a határ környékén éltek.
Eredet
A Caracalla idején (212) kiadott rendelet, a Constitutio Antoniniana a Római Birodalom teljes felnőtt férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, miáltal a provinciák lakosai azonos jogállásba kerültek az itáliai néppel. A rendelkezés értéke azonban kevéssé politikai, mint inkább történelmi volt: megvetette a Földközi-tenger térségében a gazdasági és közjogi integráció alapjait. Természetesen ez nem egységesen jelentkezett: a Rómához erősebben kapcsolódó területek (mint Hellász) több előnyét élvezhettek, mint a távoli, szegényebb régiók (Britannia, Egyiptom stb.) A Birodalom felosztása a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a III. évszázad legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. A kettéosztott birodalom két felét egy-egy augustus uralta, akik társuralkodóval rendelkeztek (címük caesar). A tetrarchia számára előírt öröklési rend nem működhetett: polgárháború tört ki, melyből I. (Nagy) Constantinus került ki egyeduralkodóként (324). Ő új fővárost alapított magának 330-ban a régi görög Büzantion helyén, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. A főváros közkeletű neve mégis a görög Κωνσταντινούπολις (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) volt. Konstantinápoly vált Constantinus adminisztrációjának központjává (bővebben lásd: Konstantinápoly alapítása). Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak egyik legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása. A IV. század végén, 395-ben I. Theodosius, az ortodox kereszténység élharcosa két fia közt osztotta fel a Római Birodalmat, mely többé már nem egyesült: nyugaton a Stilicho befolyása alatt álló Honorius, keleten pedig a különféle udvaroncok által irányított Arcadius lett az uralkodó. Arcadius országát a V. században még általában Keletrómai Birodalomnak szokás nevezni.
Korai történelem (IV-VII. század)
V. század A Római Birodalom keleti felét a III. századtól jelentkező, a IV. században felerősödő és az V. században kulmináló gazdasági, társadalmi és katonai problémák kevésbé érintették, mint a nyugatit - köszönhetően a fejlettebb, városiasabb kultúrának, a colonus-rendszer viszonylagos hiányának és a kereskedelmi utakhoz való közelségnek. Az is közrejátszott a további viszonylag békés állapot fennmaradásában, hogy a népvándorlás fő áramlata Nyugat-Európát vette célba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Keletrómai Birodalmat ne érték volna támadások - II. Theodosius kénytelen volt erős falakkal megerődíteni Konstantinápolyt. A Nyugatrómai Birodalom bukásakor éppen I. Zénó volt a bizánci uralkodó, aki kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a görög területeket, megkapták az Itália feletti uralmat. A VI. században kezdődtek meg a Bizánci Birodalom hagyományos ellenségei (perzsák, szlávok, bolgárok) ellen vívott, váltakozó sikerű csatározások. Szintén jellemzőek az időszakra a vallási krízishelyzetek, elsősorban a monofizita eretnekség kérdésében. Mindeközben azonban a birodalom nem felejtette el nyugati gyökereit: I. Justinianus zseniális tábornoka, Belisarius segítségével megszerezte az észak-afrikai, itáliai és dél-hispániai területeket.hispánia Justinianus modernizálta a római jogot a Corpus Juris Civilis megalkotásával. Ez még latin nyelven íródott, azonban ezáltal nehezen érthetővé, archaikussá vált a stílusa. Justinianus uralkodása idején épült meg az ortodox egyház központjává váló Hagia Sophia monumentális temploma, és ez csak egy példa a század virágzó kulturális életéből. Mindemellett Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a VII. század első éveiben a perzsák megszerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot. Ugyan Hérakliosz leverte a perzsa hadakat 627-ben, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és az Afrikai Exarchátus (Karthágó 698-ban esett el) az Arab Birodalom részévé vált. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.
A görögösödés időszaka (VII-IX. század)
A nagy területi veszteségek megkönnyítették a belső egység létrejöttét. Hérakleiosz idején vált hivatalos nyelvvé a görög, így a latin és római tradíciók végleg kihaltak a birodalomban. A latin címek (pl. augustus) is hamarosan megszűntek, és a Rómával való egység eszméje is kikopott a köztudatból. Ezáltal Konstantinápoly kialakíthatta saját identitását. Sok történész Hérakleiosz reformjait jelöli meg végleges szakításként a római múlttal, és általánosságban ettől fogva szokás Bizánci Birodalomnak nevezni a Keletrómai Császárságot. Ekkorra már a terület vallása is jelentősen eltért a hajdanvolt nyugati birodalomfél területén elterjedttől, azonban a Bizánci Birodalmon belül is voltak eltérések. A déli területeken a monofizita kereszténység dominált, északon viszont az ortodox irányzat, melynek a khalkedóni zsinaton fektették le alapelveit. Az arab hódítások révén folyamatosan erősödtek az ortodoxia pozíciói. Már Hérakliosz idején megtörtént a katonaság és a birodalmi közigazgatás átszervezése. A folyamatos támadások ellen a Bizánci Császárságot katonai tartományokra osztották (théma-rendszer). Ezzel a városi élet visszaszorult Bizáncban, míg a főváros a keresztény világ legnagyobb városává vált. A Konstantinápoly ellen irányuló arab támadások mind megtörtek a görög flotta erején, a város erős falain, a görögtűzön, melynek titkát gondosan őrizték a bizánci mérnökök, és a kiváló császárok (pl. III. Leó) képességein. Az arab betörések visszaverése után Bizánc hamarosan erőre kapott. A 717-es arab ostrom óriási veszteségeket okozott a szaracénoknak, minekutána a Bagdadi Kalifátus már többé nem fenyegette a birodalom magterületeit. Bár a XVIII. századi történész, Edward Gibbon - tévesen - kimerültnek nevezte a Bizánci Birodalmat, valójában ez az államalakulat állt a középkorban a legközelebb ahhoz, hogy katonai szuperhatalom legyen. Mindezt a nehézlovasságának (katafrakták), illetve az ezek toborzásához bázist nyújtó módos, szabad parasztság (nem mindig következetesen véghezvitt) támogatásának, különösen mély védelmi rendszerének (a théma-rendszernek), az ellenfeleinek egymás ellen való kijátszására fordított összegeknek, az öszvérkaravánokra alapozott kiváló logisztikai hálózatának, erős (ám gyakran tragikus módon alulfizetett) flottájának és racionális (lopakodással, meglepetéssel, gyors manőverekkel és nagy túlerővel operáló) hadi doktrínáinak köszönhetően érte el. Vallási tekintetben a képrombolási vita dominált Bizáncban a VIII. században. III. Leó betiltotta a szentképek, ikonok tiszteletét, ami a szentképek tisztelőinek lázadásaihoz vezetett szerte a császárság területén. Iréné császárnő erőfeszítéseinek köszönhetően 787-ben összeült a második niceai zsinat, ami kimondta, hogy az ikonokat tisztelni, de nem imádni kell. Iréné emellett igyekezett házasság révén egyesíteni Bizáncot Nagy Károly Nyugatrómai Birodalmával, ám nem járt sikerrel. A IX. században ismét felbukkant a képrombolási ellentét, ám újra - immár végleg - megszüntették 843-ban.
Aranykor
A Bizánci Birodalom a Makedón-dinasztia uralkodása alatt ért el hatalma csúcsára a IX. század végén, X. században és a XI. század elején. Ebben az időszakban Konstantinápoly újra megvetette lábát Itáliában, ellenőrzése alá vonta az Adriai-tengert, és megszerezte a bolgár területeket (végső győzelmet a bolgárok felett II. Baszileiosz aratott 1014-ben). A császárság új (bár nem állandó) szövetségesre is szert tett a keleti szláv Kijevi Rusz személyében, ahonnan fontos zsoldosalakulatokat kapott (Varég Gárda). 1054-ben a görög kelet és a latin nyugat kapcsolata a végső krízis állapotába jutott el. A különválás hivatalosan sohasem intézményesült, így a nagy egyházszakadás (szkizma) gyakorlatilag az évszázadokon keresztül zajló, fokozatos szeparálódás csúcspontjának tekinthető. Ekkor született meg a modern római katolikus és ortodox egyház. Azonban a Bizánci Birodalom is hamarosan nehéz idők elé kellett, hogy nézzen, nagyrészt a théma-rendszert lerombolva elszaporodó nagybirtokoknak köszönhetően. Régi ellenfeleivel, az arabokkal talán még fel tudta volna venni a versenyt, ám új támadók jelentek meg: a normannok 1071-ben befejezték a bizánci csapatok kiűzetését Itáliából, és az egyébként egyiptomi Fátimida Kalifátus meghódítását tervező szeldzsukok is megjelentek a keleti határon, Konstantinápoly fő toborzó- és gabonatermelő területén. Az 1071-es manzikerti csatában vereséget szenvedtek a bizánci erők, és az elkövetkező években Kis-Ázsia nagy része odaveszett.
A birodalom bukása
Kis-Ázsia Némi javulást hozott a válságban a Komnénosz-dinasztia uralkodóinak sikeres politikája. I. Alexiosz, akinek életét és tevékenységét leánya, Anna Komnéna művéből, az Alexeidából ismerhetjük, újraszervezte a hadsereget (pronoia-rendszer), amely révén a birodalom feudális jegyeket vett fel. Az új sereg jelentős sikereket ért el a szeldzsukok ellen, és segélykérésére indult meg az első keresztes hadjárat 1096-ban, ami azonban hamarosan kikerült a császár ellenőrzése alól. Így is sikerült Kis-Ázsia nyugati területeit visszaszerezni. A későbbi keresztes háborúk azonban már egyre ellenségesebb fogadtatásban részesültek a helyi lakosság részéről. Hiába volt a hódító I. Mánuel jó kapcsolatban a keresztesekkel, egyik fél sem feledte el a vallási különbségeket. A XI. és XII. században a keresztesek és az itáliai normannok folyamatosan zaklatták a bizánci területeket, melyek lakossága hamarosan nyugatellenes lett. Az Alexiosztól kapott előjogokat élvező itáliai városállamok (főleg a görög flotta bázisát nyújtó Velence) kereskedői váltak a „frankok”, a „latinok” ellen érzett gyűlölet célpontjává. A folyamatos keresztes hadjáratok ellenére a szeldzsukok továbbra is fenyegetést jelentettek a Bizánci Birodalomra: 1176-ban Müriokephalonnál vereséget mértek Mánuel hadaira. Müriokephalonnál-1205-ben. Piros: görög utódállamok (I. - Nikaiai Császárság; II. - Epiruszi Despotátus; III. - Trapezunti Császárság) Kék: keresztes államok (1. - Latin Császárság; 2. - Thesszaloniki Királyság; 3. - Akháj Fejedelemség; 4. - Athéni Hercegség) Barna: velencei területek.]] A legsúlyosabb csapást a negyedik keresztes hadjárat mérte a császárságra. Bár az expedíció célja Egyiptom elfoglalása volt, a lovagokat pénzelő velenceiek hatására azok Kosntantinápolyt vették be (ld. Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban). Ekkor jött létre a rövid életű Latin Császárság, illetve az elkövetkező években megalakultak a többé-kevésbé független hűbéres területei (Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség, Thesszaloniki Királyság). A zűrzavart kihasználva megerősődtek a bolgárok és a szerbek, akik mind a latin, mind a görög utódállamokra is jelentős fenyegetést jelentettek. A Bizánci Birodalomnak három görög nyelvű utódállama jött létre, a később Konstantinápolyt visszaszerző Nikaiai Császárság, az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság. A Palaiologosz-dinasztia császárai legyőzték Epiruszt és a balkáni kereszteseket, azonban nem szenteltek elegendő figyelmet a keleti veszedelemnek, mely sokáig a muszlimok széttagoltsága miatt nem érkezett el. Azonban a XIV. században megalakuló Oszmán Birodalom néhány kikötőváros kivételével az összes itteni területet elragadta, sőt Európában is megvetette a lábát. A birodalom többször kért segítséget nyugatról, ahonnan csak az egyházak egyesítése fejében voltak hajlandóak pénzt és hadakat küldeni. Ez formálisan és jogilag többször is megtörtént, ám a görög lakosság sohasem ismerte el az egyházak unióját. Nyugatról is csak kevés zsoldos érkezett, a többi országot nem igazán érdekelte Bizánc további sorsa. Oszmán Birodalom Kezdetben úgy tűnt, hogy Konstantinápolyt nem éri meg megostromolni, hiszen bevehetetlen hírében állott. Azonban az évezredes falak (melyeket csak a keresztesek voltak képesek áthágni) már nem nyújthattak elégséges védelmet az oszmán ágyúk tüze ellen (bővebben ld. Konstantinápoly eleste). A végső bukás 1453. május 29-én következett be, és II. Mohamed 1460-ban Misztrát, 1461-ben pedig az utolsó görög területet, az addig fennálló Trapezunti Császárságot is elfoglalta. Mohamed és utódai magukat a keletrómai császárok örökösének vallották és címezték magukat. Az ortodox kereszténység feletti bábáskodást III. Ivántól kezdve a moszkvai nagyfejedelmek és orosz cárok is átvették át, akik fővárosukat, Moszkvát egyfajta harmadik Rómának tekintették, Róma és Konstantinápoly örökösének. Az Oszmán Birodalom és a cári Oroszország egészen a XX. században bekövetkezett bukásukig a Bizánci Birodalom örököseinek vallották magukat.
A Bizánci Birodalom jelentősége
A legnagyobb, mindmáig ható vívmánya talán az volt a Bizánci Császárságnak, hogy a környező népek (XX. századi terminológiával élve: a Bizánci Nemzetközösség) körében elterjesztette az ortodoxiát. A korai térítőmunka elsősorban a balkáni szláv népeket, rajtuk keresztül pedig az oroszokat érintette. Kevéssé ismeretes viszont az etiópiai, az egyiptomi kopt, az örmény és grúz kereszténység milliós vallásaira gyakorolt hatás. Bizánc a római kori műveltség megőrzésében, illetve annak az iszlám világ és a reneszánsz Itália felé irányuló közvetítésében is óriási szerepet vállalt. Teológusainak és filozófusainak hatása a nyugati gondolkodókra (főleg Aquinói Szent Tamásra) felbecsülhetetlen mértékű volt, és különállásuk a római katolikus világtól elősegítette annak megerősödését azáltal, hogy az kénytelen volt kifejezni elhatárolódását, és új híveket szerezni. Bizánc művészete is nagy hatást gyakorolt a mindenkori nyugat-európai művészetre.
„Bizánci”
A Bizánci Birodalom igen negatív megítélésben részesült a XVIII. és XIX. századi történészek körében a túlkomplikált, átláthatatlan adminisztrációs szervezete, túlságosan is szigorú udvari ceremonialitása és viszonylagos katonai sikertelensége, gyengesége miatt. Ez az előítélet a neves középkorszakértő, Steven Runciman szerint onnan ered, hogy a középkori Európát mindennek ellentéteként vagyunk hajlamosak elképzelni. Mint Runciman mondta: „Mióta a keresztes hadjáratokon résztvevő, nyers ősapáink megpillantották Konstantinápolyt, és nagy utálatukra olyan társadalommal kerültek kapcsolatba, melynek minden tagja írt, olvasott, villával evett és előnyben részesítette a diplomáciát a háborúskodással szemben, divatossá vált lenézően beszélni Bizáncról, és nevét a dekadencia szinonimájaként használni.” Mindazonáltal sok császár kiváló katona és jónéhány uralkodó tudós volt, akik feltehetően nem bajlódtak volna sokat az udvari ceremóniákkal. A XVIII. századra azonban az udvariasság és kifinomultság már nem számított férfiatlan tulajdonságnak, így az alkotók (pl. Gibbon, Montesquieu) másféle okokat kerestek, hogy előítéleteiket igazolják a bizánci civilizációval szemben. Gibbon VII. (Bíborbanszületett) Konstantin értekezéseiben találta és ragadta meg ellenszenvének indítékát: a nagyrészt valós hatalom nélkül uralkodó, gyengekezű császár tudálékos stílusát. A forrást Gibbon saját előítéleteinek igazolására használta fel, és ezáltal egy új, leegyszerűsített képet adott a „dekadens” Bizánci Birodalomról (az elképzelést William Butler Yeats költeményei terjesztették el a nyugati köztudatban). A „bizánci” jelző a felsoroltak mellett az intrikára, cselszövésre és gyilkosságokra való hajlamot is sugallhatja. Azonban muszáj figyelembe vennünk, hogy a Birodalom talán minden idők egyik legstabilabb államalakulata volt. Hírhedt intrikussága és zűrzavarossága semmivel sem maradt el a feudális államok belső és nemzetközi zabolátlanságától, és általában brilliáns tehetségű császárok uralkodása között alakult ki. A császári államapparátus megrendíthetlensége mindemellett feltehetően megbénította a korai időszakban a bizánci civilizációra jellemző kreatív és vállalkozó szellemű impulzusokat, így hozzájárult annak végső bukásához.
Lásd még

- Bizánci császárok listája
- Epiruszi Despotátus
- Latin Császárság
- Thesszaloniki Királyság
- Akháj Fejedelemség
- Athéni Hercegség
- Nikaiai Császárság
- Trapezunti Császárság
Külső hivatkozások

- [http://www.fordham.edu/halsall/byzantium/ Byzantium: Byzantine studies on the Internet]
- [http://www.romanity.org/htm/fox.01.en.what_if_anything_is_a_byzantine.01.htm What, If Anything, Is A Byzantine? by Prof. Clifton R. Fox]
Ajánlott és felhasznált irodalom

- G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.
- Warren Treadgold: A History of the Byzantine State and Society, Stanford, 1997.
- Helene Ahrweiler: Studies on the Internal Diaspora of the Byzantine Empire, Harvard University Press, 1998.
- John Julius Norwich: Byzantium, Viking, 1991
- Helene Ahrweiler: Les Europeens, Herman (Párizs), 2000
- Steven Runciman: The Emperor Romanus Lecapenus and his Reign, University Press (Cambridge), 1990.
- Edward Gibbon: Decline and Fall of the Roman Empire Kategória:Bizánci Birodalom ja:東ローマ帝国 ko:비잔티움 제국

Május 16

Névnapok: Mózes, Botond, Hannibál, János, Nepomuk, Pellegrin, Simon, Sion, Szimonett, Szimonetta, Ubul, Ugod

Események

- 1877 - Seize Mai, Patrice MacMahon elnök puccskísérlete Franciaországban
- 1881 - megalakul a Magyar Vöröskereszt
- 2002 - a "Csillagok háborúja II: A klónok támadása" sci-fi film megjelenése a mozikban

Születések

- 1801 - William H. Seward politikus, az USA külügyminisztere;
- 1821 - Pafnutyin Lvovics Csebisev orosz matematikus
- 1946 - Robert Fripp brit gitáros;
- 1966 - Janet Jackson amerikai popénekesnő

Halálozások

- 1926 - VI. Mehmed, az Oszmán Birodalom 37. szultánja
- 1990 - Sammy Davis Jr., amerikai előadó

Nemzeti ünnepek, évfordulók, események

ja:5月16日 ko:5월 16일 simple:May 16 th:16 พฤษภาคม

Thesszaloniki Királyság

A Thesszaloniki Királyság 1204-ben alakult meg a IV. keresztes hadjárat következtében görög földön létrejövő keresztes államok közül a legnagyobbként. Konstantinápoly elfoglalása után a negyedik keresztes hadjárat sok résztvevője és a bizánciak nagy része is úgy gondolta, hogy a keresztesek vezére, Montferrati Bonifác lesz majd az új császár, ám a velenceiek ezt megakadályozták, mivel Bonifácot túl görögközelinek ítélték (bátyja, Konrád beházasodott a Komnénosz-családba). A velenceiek egy könnyebben irányítható császárt kerítettek maguknak Flandriai Balduin személyében. Ez természetesen nem tetszett Bonifácnak, aki megindult, hogy elfoglalja Thesszalonikit, a második legnagyobb görög várost. Először versenyeznie kellett Balduinnal, aki szintén igényt tartott a nagyvárosra, ám a vetélkedés nyertese Bonifác lett azzal, hogy krétai birtokait áradta Velencének. Így elnyerve jóindulatukat 1204 végén meghódította magának Thesszáliát, Makedóniát, illetve Thrákia égei-tengeri partszakaszát, és a területen egy, a Latin Császárságnak alárendelt hűbéres királyságot hozott létre (noha a „thesszaloniki király” cím hivatalosan nem létezett). Az ország határai folyamatosan változtak: a bolgárok magukhoz akarták csatolni Bizánc maradékait, kicsit később pedig az Epiruszi Despotátus támadta Bonifác utódainak királyságát. A Thrákiában fellázadt III. Alexiosszal is meggyűlt Thesszaloniki urának baja, az elűzött császárt azonban gyorsan legyőzte, és utána Montferrati Bonifác megszerezhette Euboia szigetét, illetve segített néhány más keresztes lovagnak, hogy létrehozhassák az Athéni Hercegséget és az Akháj Fejedelemséget, melyek cserébe hűbéresei lettek. Bonifác alig két évig uralkodott: 1207 elején Kaloján bolgár cár rajtaütött seregén, és megölte a vezért. A trón Bonifác fiára, a gyermek Demetriusra szállt, aki helyett kisnemesek kormányoztak. Ők azonnal fellázadtak a Latin Császárság ellen, ám Flandriai Henrik császár 1209-ben szétzúzta a lázadást, és fivére, Eustache lett Demetrius régense. Hogy előnyt kovácsoljon a helyzetből, az epiruszi I. Mihály, Bonifác korábbi szövetségese 1210-ben lerohanta az országot, és a bolgárok is hasonlóképpen tettek. Henrik császár végül mindkettejüket leverte. 1215-től, Mihály halála után öccse, I. Theodor, az új epiruszi deszposztész folytatta Thesszaloniki támadását, és fokozatosan megszerezte annak majdnem egész területét a főváros kivételével. A Latin Császárság a nikaiai fenyegetés miatt képtelen volt vazallusának segítséget nyújtani. 1224-ben, épp mire Demetrius elég idős lett, hogy egymaga kormányozzon, Theodor bevette Thesszaloniki városát. A királyi rangot azonban 1316-ig névlegesen viselték Demetrius utódai, többek között II. Frigyes német-római császár is (1230-1239 között). 1284-ig a Montferrat-család kezében maradt a cím, ám 1266-tól a burgundi hercegek is jogosultnak érezték magukat használatára. 1313-1316 között Burgundi Lajos herceg viselte utolsónak a thesszaloniki királyi rangot.

Thesszaloniki királyai

Thesszaloniki valódi királyai

- Montferrati Bonifác (1204-1207)
- Montferrati Demetrius (1207-1224)
- ? régens (1207-1209)
- Flandriai Eustache régens (1209-1216)
- ? régens (1216-1224)

Névleges uralkodók

- Montferrati Demetrius (1224-1230)
- II. Frigyes német-római császár (1230-1239)
- II. Bonifác montferrati márki (1239-1253)
- V. Bonifác montferrati márki (1253-1284)
- IV. Hugó burgundi herceg (1266-1273; trónkövetelő)
- II. Róbert burgundi herceg (1273-1305; trónkövetelő 1284-ig)
- V. Hugó burgundi herceg (1305-1313)
- Lajos burgundi herceg (1313-1316) Kategória:Történelem Kategória:Országok Kategória:Történelmi államok Kategória:Bizánci Birodalom

Akháj Fejedelemség

Az Akháj Fejedelemséget, a keresztes államok egyikét Guillaume de Champlitte, a negyedik keresztes hadjárat egy alacsony rangú lovagja alapította 1205-ben Monferrati Bonifác segítségével, így az új ország egészen 1224-ig a Thesszaloniki Királyság (rajta keresztül pedig a Latin Császárság) vazallusa volt. Miután az Epiruszi Despotátus ekkor megdöntötte hűbérurát, az Akháj Fejedelemség vált a régió domináns hatalmává. Területe a Peloponnészoszi-félsziget belső területeit (Moreát, ahogy a keresztesek nevezték) illetve néhány kevéssé jelentős kikötővárost foglalt magába. Szomszédjai az Epiruszi Despotátus, az égei-tengeri velencei birtokok és saját hűbérese, az Athéni Hercegség voltak. Az állam meglehetősen gazdag volt, és sokszor segítette a Latin Császárságot, az összes balkáni keresztes állam hűbérurát a nikaiai császárok ellen. Az állam fővárosa eredetileg Andravidában volt, amit a korban a lovagi élet fellegvárának tartottak. II. (Villehardouin) Vilmos (1246-1278) maga is költő és trubadúr volt, udvarában saját pénzt vertek, és virágzott a francia nyelvű irodalmi kultúra. Itt keletkezett a keresztes államokról fontos adatokat közlő Morea Krónikája. A fejedelemség törvényei, a bizánci és francia jogelemek keveredésének termékei képezték a többi lovagállam törvénykezésének alapját. Az akháj tisztviselők gyakran viseltek a bizánci udvarban megszokott görög címeket (pl. logothetész, protovesztáriosz), ám a funkciók a nyugati feudalizmushoz igazodtak. A korábbi birtokadományozási rendszert (pronoia) is francia mintára szabták át: a parasztok gyakorlatilag továbbra is birtokolták földjüket, ám eddig sosem látott katonai és adószolgáltatásokra kötelezték őket latin uraik. Az Akháj Fejedelemség olyanná vált, mint egy kis francia gyarmat. II. Vilmos a fővárost az újonnan épített erődbe, Misztrába telepítette (a régi Spárta közelében) 1249 folyamán. 1255-ben háborúba kezdett a velenceiekkel, 1259-ben pedig szövetségre lépett II. Mihály epiruszi despotával VIII. (Palailogosz) Mihály nikaiai régens ellen. Azonban a despota nagybátyja, Mánuel átállt az ellenséghez, Vilmost pedig elfogták a pelagóniai ütközetben. Csak 1262-ben szabadult, mikorra Mihály megszerezte magának Konstantinápolyt. Vilmos államát bizánci hűbéressé nyilvánították. Halála után I. Károly szicíliai király kapta meg Moreát II. Balduintól, az utolsó latin császártól, aki tőle segítséget remélt Konstantinápoly visszaszerzésére. Vágya nem teljesült, emellett Károly és utódai személyesen sosem tartózkodtak az Akháj Fejedelemségben, de elegendő pénzzel és katonával látták el, hogy megvédhesse magát. 1311-től az Athéni Hercegség katalán kézben volt, és akciói hozzájárultak az Akháj Fejedelemség helyzetének destabilizálásához. A mind kisebb területű fejedelemség vagy száz évre nagyrészt itáliai nemesek kezébe került, amíg 1432-ben meg nem szerezte Morea deszposztésze, Palailogosz Tamás. A görögök Bizánc eleste után még kb. hét évig védték a terület maradványait, ám 1460-ban II. Mohamed végleg urává vált a területnek.

Akháj fejedelmek

- I. Vilmos (Guillaume de Champlitte), Morea fejedelme (1205 - 1209)
- I. Geoffroi (Geoffroi de Villehardouin), Akhaia fejedelme (1205 - 1209 k.)
- II. (Villehardouin) Geoffroi (1228 k. - 1246)
- II. (Villehadrouin) Vilmos (1246 - 1278), 1267-től I. Károly nápolyi király hűbérese
- I. (Anjou) Károly nápolyi király (1278 - 1285)
- II. (Anjou) Károly (1285 - 1289)
- Villehardouin Izabella (1289 - 1297), Florent de Hainaut felesége és társuralkodója
- Florent de Hainaut (1289 - 1297), Villehardouin Izabella férje és társuralkodója
- Villehardouin Izabella (másodszor 1301 - 1307), Savoyai Fülöp felesége és társuralkodója
- Savoyai Fülöp (1301 - 1307), Villehardouin Izabella férje és társuralkodója
- I. Tarantói Fülöp (1307 - 1313)
- Mathilde de Hainaut (1313 - 1318)
- Burgundi Lajos (1313 - 1316), Mathilde de Hainaut férje, névleges thesszaloniki király
- Nápolyi Róbert (1318 - 1322)
- Jean de Gravina (1322 - 1333)
- Tarantói Róbert (1333 - 1364)
- II. Tarantói Fülöp (1364 - 1373)
- I. Náplolyi Johanna (1373 - 1381)
- Jacques de Baux (1381 - 1383)
- III. (Anjou) Károly (1383 - 1386) magyar király II. Károly néven
- interregnum (1386 - 1396), öt bitorló harca a trónért (egyik sem tekinthető uralkodónak)
- I. Péter (Pedro Bordo de San Superano) (1396 - 1402), önjelölt akháj fejedelem
- II. (Zaccharia) Mária (1402 - 1404) konstantinápolyi hercegnő
- Centurione Zaccharia (1404 - 1432) önjelölt akháj fejedelem, halála után a terület visszakerül a Bizánci Birodalom irányítása alá Kategória:Történelem Kategória:Országok Kategória:Történelmi államok Kategória:Bizánci Birodalom

Athéni Hercegség

Az Athéni Hercegség az egyik keresztes utódállama volt a Bizánci Császárságnak. Az országot 1205-ben alapította Otto de la Roche, a negyedik keresztes hadjárat egy kisebb burgundi lovagja. Eleinte címe „Théba és Athén hercege” volt, bár a titulus csak 1280-tól vált hivatalossá. A Thesszaloniki Királyság 1224-ig a hercegség hűbérura volt, azonban ekkor I. Theodor epiruszi despota elfoglalta, és szerepét az Akháj Fejedelemség vette át. A hercegség fővárosa Athén volt (az uralkodó az Akropoliszon lakott), és az Attikai-félszigetet illetve Makedónia egy részét birtokolta. Határa bizonytalan volt először Thesszalonikivel, majd az Epiruszi Despotátussal. Az Égei-tenger szigetei nem tartoztak a hercegség területéhez, hiszen azokat Velence uralta. A hercegi címet 1308-ig a de la Roche-család birtokolta, amikor Walter de Brienne lépett a trónra. Országa védelme érdekében felbérelte Roger de Flor katalánjait, hogy harcoljanak az epiruszi despoták és a bizánci császárok ellen, de a katonák, akiket megpróbált megrövidíteni, 1311-ben megdöntötték hatalmát, és átvették az ország irányítását. A katalánt tették hivatalos nyelvvé, és a katalán jogrendet is átvették, megszűntetve a frank és görög eredetű törvényeket. A hercegség urai az aragóniai és szicíliai királyok, Katalónia birtokosai voltak 1388-ig, amikor a firenzei Acciajuoli-család hódította meg a területet. Egy kis ideig (1395-1402) a velenceiek is uralták az országot. 1444-ben Palaiologosz Konstantin, a bizánci trónörökös és moreai despota hűbéresévé tette az Athéni Hercegséget. Konstantinápoly bukása után három évvel, 1456-ban II. Mohamed a kis ország utolsó maradványait is meghódította.

Athén hercegei

- Otto de la Roche (1205–1225)
- I. Guy de la Roche (1225–1263)
- I. Jean de la Roche (1263–1280)
- I. Guillaume de la Roche (1280–1287)
- II. Guy de la Roche (1287–1308)
- V. Walter de Brienne (1308–1311; fia, IV. Walter de Brienne 1356-ig követelte a trónt)
- Chatilloni Johanna (1311)
- Roger Deslaur (1311–1312)
- Manfred of Aragon (1312–1317)
- Berenguer Estanyol (vikárius) 1312-1317
- II. Vilmos aragóniai király (1317–1338)
- Alfonz Frigyes szicíliai király, Negroponte ura (vikárius) (1317-1338)
- II. János aragóniai király, Randazzo márkija (1338–1348)
- I. Frigyes athéni herceg (fia) 1348-1355
- III. (Együgyű) Frigyes szicíliai király (II. Frigyes néven athéni herceg) (1355–1377)
- Roger de Flor (vikárius) 1362-1370
- Lajos Frigyes, Salona grófja (vikárius) 1375-1380
- Szicíliai Mária (1377–1388) (IV. Péter aragóniai királlyal 1381-től)
- I. Nerio Acciajuoli (1388–1394)
- I. Antonio Acciajuoli 1394-1395
- Francesca Acciajuoli(1394–1395)
- Velencei ellenőrzés (1395–1402)
- I. Antonio Acciajuoli (1402–1435)
- II. Nerio Acciajouli (1435–1439)
- II. Antonio Acciajuoli (1439–1441)
- II. Nerio Acciajuoli (másodszor) (1441–1451)
- Klára (II. Nerio özvegye) 1451
- Bartolome Contarini (Klára új férje) 1451-1454
- I. Francesco Contarini (fia) 1451-1454
- II. Francesco Acciajouli (II. Antonio fia) (1455–1458) Vikáriusok 1381-1388
- Mateu de Montcada
- Roger de Llúria
- Mateu de Peralta
- Lajos Frigyes aragóniai király
- Rocabertí vikomtja
- Bernat de Cordella Kategória:Történelem Kategória:Országok Kategória:Történelmi államok Kategória:Bizánci Birodalom

Nikaiai Császárság

A Nikaiai Császárság volt a Bizánci Birodalom legnagyobb görögök által alapított utódállama a IV. keresztes hadjárat után. 1204-1261 között állt fenn, amikor is Konstantinápoly visszafoglalásával újra létrejött a Bizánci Birodalom.

Alapítás

1204-ben a keresztes hadak elfoglalták Konstantinápolyt. V. Alexiosz császár elmenekült, és így tett III. Alexiosz veje, a kitartóan védekező Theodor Laszkarisz is. Székhelyét Nikaiában rendezte be, ahol 1206-ban az elmenekült pátriárka áldásával a nép császárrá kiáltotta ki. A keresztesek által alapított Latin Császárság meglehetősen gyenge ellenőrzést gyakorolt a volt bizánci területek felett, ahol épp ezért görög utódállamok jöhettek létre (Nikaia mellett az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság), melyek közül azonban Theodor és utódainak birodalma volt a legerősebb és a legjobb pozícióban ahhoz, hogy visszaszerezze a fővárost. Theodor nem azonnal arathatott sikert: 1204-ben Poemanenum és Bursa mellett vereséget szenvedett a latinoktól, ám kezére játszott a bolgárok megerősödése - Kaloján cár támadásai miatt I. Balduin seregét átvezényelték a Balkánra. A trapezunti támadókkal már sikeresen megbírkózott a nikaiai hadsereg. Az elkövetkező években több szövetség és fegyverszünet köttetett és töretett meg mindegyik résztvevő részéről a latinok, görögök, szeldzsukok és bolgárok küzdelmében. Theodor a trónigényét többféleképpen is próbálta megerősíteni: új konstantinápolyi pátriárkát nevezett ki, és 1219-ben elvette Flandriai Yolanda lányát, ám 1222-ben elhunyt, és veje, Dukász János lett a császár.

Terjeszkedés

1224-ben a latin Thesszaloniki Királyságot elfoglalta I. Theodor epiruszi despota, ám 1230-ban megsemmisítő vereséget szenvedett a bolgároktól. Trapezunt sohasem képviselt jelentős katonai erőt, így Nikaia maradt az egyetlen valamirevaló bizánci utódállam. III. János terjeszkedett az Égei-tenger térségében, és 1235-ben lepaktált II. Iván bolgár cárral, és beleegyezett, hogy az kiterjessze hatalmát Thesszalonikire és Epiruszra. 1242-ben mongol támadás érte a Nikaiai Császárság nyugati szomszédját, az Ikóniumi Szultánságot, mely nekik köszönhetően megszűnt fenyegetésnek lenni az eredetileg szintén betöréstől tartó III. János birodalmára nézve. 1245-ben János szövetkezett a Német-Római Birodalommal, és elvette II. Frigyes császár leányát, Konstancia Annát. Közben birodalma egyre erősödött: 1248-ra leszámolt a bolgárokkal, és körbevette a Latin Császárságot, melytől élete végéig (1254) mind több területet hódított el. II. Theodor idején a bolgárok fellázadtak Thrákiában, ám a császár leverte őket. Az Epiruszi Despotátus is szövetkezett az Akháj Fejedelemséggel illetve a Szicíliai Királysággal, immár nyíltan nikaiai-ellenes éllel. Az összecsapásra azonban már az ifjú IV. János uralkodása (és Palaiologosz Mihály régenssége) alatt került sor. Az 1259-es pelagóniai csatában legyőzték az ellenük küldött szövetséges erőket.

Konstantinápoly visszafoglalása

1260-ban Mihály megkezdte Konstantinápoly ostromát, mellyel már III. János is hiába próbálkozott. A velenceiek által támogatott Latin Császárság ellen szövetkezett Genovával. Tábornoka, Alexiosz Sztratégopoulosz hónapokon keresztül tanulmányozta a várost az ostromra készülve, majd 1261 júliusában, mikor a latin haderő jelentős része a városon kívül harcolt, meggyőzte az őrséget, hogy nyissa meg a kapukat a görögök előtt. A városba érve porig égették a velencei negyedet. VIII. Mihályt hamarosan elismerték császárnak, ezzel ismét létrejött a Bizánci Birodalom. A lakosság mindvégig a Nikaiai Császárságot tekintette a jogfolytonosságot garantáló államnak, noha a Trapezunti Császárságban szintén az Angelosz-császárok rokonai uralkodtak. Az új bizánci uralkodók a végig fennmaradó keresztes és görög utódállamokkal, illetve a hamarosan jelentkező oszmán török fenyegetéssel is kénytelenek voltak szembenézni.

Nikaiai Császárok

- I. (Laszkarisz) Theodor (1206-1222)
- III. (Dukász) János Vatatzész (1222-1254)
- II. (Laszkarisz) Theodor (1254-1258)
- IV. (Laszkarisz) János (1258-1261)
- VIII. (Palaiologosz) Mihály (társcsászár 1259-1261; a Bizánci Birodalom helyreállítója) Category:Történelem Category:Történelmi államok Category:Országok Kategória:Bizánci Birodalom ja:ニカイア帝国

Trapezunti Császárság

A Trapezunti Császárság 1204-ben jött létre, miután V. (Dússzemöldökű) Alexiosz feladta Konstantinápolyt. I. (Komnénosz) Andronikosz és IV. (Építő) Dávid grúz király unokája, I. Alexiosz Megasz Trapezuntban (ma Trabzon, Törökország) rendezte be császári székhelyét, és utódai uralták néha Komnénosz Birodalomnak is titulált országát egészen annak bukásáig. A kis császárság Kis-Ázsia északikeleti partvidékének vékony sávját (1214-ig Szinopéig, majd mind kisebb területen), illetve rövid ideig a Krím déli részét és Kercs városát uralta. A parányi ország, melynek alig volt 4000 lakója korabeli források szerint, azzal élte túl utódállam-versenytársait (Epiruszi Despotátus, Nikaiai Császárság, sőt maga a Bizánci Birodalom), hogy ellenfeleit ügyes politikával kijátszotta egymás ellen, illetve a császári családba tartozó lányok kiházasításával is ügyesen operáltak az egyes császárok. Például III. Mánuel (1390-1416) Timur Lenkkel lépett szövetségre, így hasznot húzhatott törökök felett aratott győzelméből. Fia, IV. Alexiosz (1416-1429) egyik lányát a Fekete Juh–türkök törzsének kánjához, másik lányát a Fehér Juh–türkök sahjához, a harmadikat pedig VIII. János bizánci császárhoz adta (az említett türk törzsek Timur Lenk támadása (1402) után uralták a Közel-Kelet nagy részét kb. 80 évig, amikor is az oszmán törökök hódoltatták őket). IV. János (1429-1459) már kénytelen volt harcolni az oszmánokkal: II. Murád 1442-ben a tenger felől próbálta elfoglalni a fővárost, ám az erős hullámverés meghiúsította tervét, és támadását visszaverték. Később, amíg II. Mohamed éppen Nándorfehérvár ostromával bajlódott (1456), Amazeia török pasája ismét támadott. Noha a Császárság túlélte a csapást, a törökök sok foglyot ejtettek, és jelentős sarcot szedtek be. János császár a következő támadásra szövetség kialakításával készült: ekkor adta lányát a Közel-Keletet éppen uraló Fehér Juh–türkök urához annak fejében, hogy az megvédi országát, illetve kicsikarta Szinope és Karamania török uraitól illetve a grúz fejedelmektől és királyoktól a segítség ígéretét. János halála után fivére, Dávid került a trónra, aki rosszul használta fel szövetségeseit. A császár különféle nyugati hatalmakkal kapcsolatban szőtte terveit, és irreális elképzelésekről beszélt, melyek többek között Jeruzsálem visszafoglalását is tartalmazták. II. Mohamed természetesen hallott ezekről a tárgyalásokról, és csak elősegítette támadásba lendülését, amikor Dávid a IV. Jánostól Murád által elszedett sarcot követelte vissza. A szultán hamarosan cselekedett: 1461-ben tekintélyes méretű sereggel indult Bursából. Először Szinope emírjét semlegesítette, majd tönkreverte a türköket. Az egyedül maradt Trapezuntot, amelynek alig volt ideje ellenintézkedéseket tennie, villámgyorsan megostromolta, és Dávid augusztus 15-én megadta magát. II. Mohamed az utolsó görög császárt a Komnénosz-ház többi férfi tagjával egyetemben kivégeztette.

A Trapezuntot uraló Komnénosz császárok

- I. Alexiosz (1204–1222) és öccse, Dávid (1204-1214)
- I. (Gidosz) Andronikosz (1222–1235)
- I. (Axuch) János (1235–1238)
- I. Mánuel (1238–1263)
- II. Andronikosz (1263–1266)
- I. György (1266–1280)
- II. János (1280–1297)
- II. Alexiosz (1297–1330)
- III. Andronikosz (1330–1332)
- II. Mánuel (1332)
- I. Baszileiosz (1332–1340)
- I. Iréné Palaiologina (1340–1341)
- I. Anna Komnéna (1341)
- I. Mihály (1341)
- I. Anna Komnéna (restauráció: 1341–1342)
- III. János (1342–1344)
- I. Mihály (restauráció: 1344–1349)
- III. Alexiosz (1349–1390)
- III. Mánuel (1390–1416)
- IV. Alexiosz (1416–1429)
- IV. János (1429–1459)
- I. Dávid (1459–1461) Kategória:Történelem Kategória:Bizánci Birodalom ja:トレビゾンド帝国

1261

Események

- január - IV. Sándor pápa kiátkozza a flagellánsokat.
- március 31. - IV. Béla és V. István békét kötnek II. Ottokárral. Ebben lemondanak a Stájerország iránti igényükről.
- július 25. - VIII. Mihály nikaiai császár visszafoglalja Konstantinápolyt és újjászervezi a Bizánci Császárságot.
- augusztus 15. - VIII. Mihályt bizánci császárrá koronázzák (1282-ig uralkodik).
- augusztus 29. - IV. Orbán pápa trónralépése (1264-ig uralkodik).

Születések

- február 11. - Wittelsbach Ottó magyar király, Alsó-Bajorország hercege
- október 9. - Dénes portugál király († 1325)

Halálozások

- május 25. - IV. Sándor pápa ko:1261년

VIII. Mihály bizánci császár

VIII. (Palaiologosz) Mihály (1261-1282) bizánci császár, Konstantinápoly visszafoglalója Miután Mihály félreállította társcsászárát, a gondjaira bízott IV. Jánost, és elérte elődjei törekvését Konstantinápoly visszaszerezésével, hamarosan a nyugati ügyek felé fordult. Rájött, hogy IV. Márton pápa, a szicíliai I. (Anjou) Károly és a velenceiek, azaz Bizánc itáliai birtokainak szomszédai egységesen fognak fellépni vele szemben, tehát igyekezett, hogy a nyugati veszedelmet elhárítsa, de Mánuel hibáinak elkövetése nélkül: megpróbálta megosztani az ellenfeleit. Hogy a pápát maga oldalára állítsa, elhatározta, hogy egyesíti a katolikus és az ortodox egyházat. A gyenge lábakon álló uniót 1274-ben mondta ki a Lyonban tartott zsinat. Hazájában ezért sok elégedetlenkedő ortodoxot kellett bebörtönöznie, ráadásul a szövetség, amit így megtépázott, újra helyreállt, és a pápa kiátkozta őt. Hogy meggyengítse ellenfeleit, igazi bizánci diplomáciával rávette az aragóniai királyt, III. Pétert, hogy támadjon Szicíliára, miközben a szicíliaiak fellázadtak, és lemészárolták a helyi franciákat (1282, szicíliai vecsernye). (Mellesleg Károly és utódai továbbra is a Nápolyi Királyság urai maradtak, egészen 1442-ig, amikor III. Péter utódai egyesítették a szétszakított országot.) A Mihály által alapított Palaiologosz-dinasztia uralta a görög birodalmat egészen annak bukásáig, tehát összesen 192 éven át. Mihály VIII. ja:ミカエル8世パレオロゴス ko:미카엘 8세 팔라이오로구스

1204

Események

Születések

- IV. Haakon norvég király († 1263)
- Raspe Henrik, Thüringia grófja, német ellenkirály († 1247)

Halálozások

I. Henrik latin császár

I. (Flandriai) Henrik (1206-1216) latin császár A Hainaut-t és Flandriát uraló Balduin ifjabbik gyermeke 1201-ben csatlakozott a készülődő negyedik keresztes hadjárathoz, majd Konstantinápoly ostrománál és a későbbiekben Kis-Ázsiában tüntette ki magát. Miután bátyja az Adrianopolinál vívott csatában fogságba esett, régenssé tették, és csak I. Balduin halálhírének megérkezte után koronázták latin császárrá. Bölcs uralkodó volt és bátor, ám nem kegyetlen. Uralkodását kitartó – sikeres – háborúskodás kísérte végig Kalojan Jánossal és Laszkarisz Theodorral. Toleránsnak is emlegették, és ez nem akaratgyengeségre utalt, hiszen olyasvalaki volt, aki az egyház kapzsiságával szemben is fel mert lépni. Egykorú források szerint görög felesége mérgeztette meg Henrik császárt. Henrik I

1206

Események

- Temüdzsint a mongolok nagykánjává választják, aki Dzsingisz kán néven megalapítja a Mongol Birodalmat.
- Kutb-ad-din-Ajbek India helytartója megalapítja a Delhi Szultanátust, mely egészen 1526-ig a nagymogul hódításig feláll.
- A Livóniai Kardtestérek meghódítják a lívek földjét.

Születések

Halálozások

- április 7. - I. Frigyes lotharingiai herceg ko:1206년

I. Péter latin császár

I. (Courtenay-i) Péter (1216-1217) latin császár VI. Lajos francia király unokája lett a következő császár, Courtenay-i Péter és Erzsébet fia. Első felesége, Nevers-i Ágnes révén három tartományt örökölt Franciaországban, Nevers-t, Auxerre-t és Tonerre-t. A Latin Császárság élére második felesége, Flandriai Yolanda, a későbbi Balduin és Henrik császárok nővére révén került. Előtte még részt vett a harmadik keresztes hadjáratban unokatestvére, II. Fülöp Ágost oldalán, majd küzdött az albigensek ellen, illetve 1214-ben jelen volt Bouvinesnél, ahol a király legyőzte IV. Ottó német-római császárt és Ferrand flandriai grófot, ezáltal biztosította különféle szerzeményeit (Bretagne, Normandia, Maine, Anjou és Touraine, amiket Ottó szövetségesétől, Földnélküli János angol királytól ragadott el nemrég, ld. Bouvines-i csata). 1216-ban, miután I. Henrik latin császár fiúgyermek nélkül hunyt el, Pétert választották örököséül. El is indult kis sereg élén Franciaországból, Rómában III. Honorius pápa császárrá szentelte, majd 1217-ben hajókat kölcsönzött a velenceiektől. Cserébe megígérte, hogy elfoglalja számukra Durazzót, ám elbukott, így szárazföldön volt kénytelen fővárosába menni. Út közben azonban epiruszi fogságba esett, és Theodor Angelosz despota börtönében halt meg két év múlva, valószínűleg szándékosan gyilkolták meg. Felesége és gyermekei azonban elérték Konstantinápolyt, és el is nyerték annak trónját. Franciaországi tartományait Ágnestől származó lánya, Maud örökölte. Péter

1216

Események

- II. András magyar király nagy sereggel Halicsba küldi fiát Kálmán herceget.
- június 18. - III. Honorius pápa trónralépése.
- október 28. - III. Henrik követi apját az angol trónon.
- Drezda városi jogokat kap.
- III. Honorius pápa jóváhagyja a domonkos rend tevékenységét.

Születések

Halálozások

- június 11. - I. Henrik latin császár (megmérgezik) (
- 1174)
- június 16. - III. Ince pápa (
- 1160)
- október 19. - I. János angol király a "földnélküli" (
- 1166) ko:1216년

Yolanda latin császárnő

Flandriai Yolanda (1217-1219) latin császárnő Yolanda már akkor Konstantinápolyba érkezett, amíg férje, a császárrá koronázott Courtenay-i Péter az epirusziakkal csatározott. Mivel Péter sorsa ismeretlen volt egy ideig, Yolanda gyakorolta régensként a hatalmat. A bolgárokkal szövetkezett az epirusziak ellen, és I. (Laszkarisz) Theodor nikaiai császárral is békét tudott kötni, amikor hozzáadta lányát. A császárnő 1219-ben halt meg. Nevers-i birtokát elsőszülött fia, Fülöp örökölte, aki viszont visszautasította a latin császári trónt, így ott a másodszülött Courtenay-i Róbert lett az uralkodó. Kategória:Latin császárok

1219

Események

- II. Valdemar dán király meghódítja az észtek földjét. A hadjárat legnagyobb csatájában, június 15-én, Lindanaes (Lyndaniz) mellett isteni jelként hullott alá az égből a Dannebrog, a dán nemzeti zászló, s a csata kimenetele is ekkor fordult meg az addig vesztésre álló dánok javára. Azóta a Dannebrog Dánia nemzeti zászlaja.
- William Marshal kormányzásának vége Angliában.
- Az ötödik keresztes hadjárat során Pelagius bíboros zarándokai megtámadják Egyiptomot és elfoglalják Damiette-t.

Születések

Halálozások

- VII. Jayavarman khmer király
- II. Leó örmény király ko:1219년

I. Róbert latin császár

I. (Courtenay-i) Róbert (1219-1228) latin császár Amikor Franciaországba érkezett I. Péter halálhíre, elsőszülött fia, a Namurt öröklő Fülöp lemondott legidősebb öccse javára a trónról. Az új császár csak 1221-ben érkezett meg a Latin Császárságba, amit addig anyja, majd Yolanda halála után Béthune-i Conon kormányzott, mint régens. Miután császárrá koronázták, nyomban segítségért folyamodott III. Honorius pápánál és II. Fülöp Ágost francia királynál, mivel az Epiruszi Despotátus és a Nikaiai Császárság folyamatos