Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
Montferrati Bonifác

Montferrati Bonifác

Montferrati Bonifác (1150 k. - 1207. szeptember 4.) Montferrat márkija, a IV. keresztes hadjárat vezetője, a Thesszaloniki Királyság alapítója

A keresztesek élén

Bonifác családja jó kapcsolatokkal és erős pozícióval rendelkezett a Földközi-tenger keleti medencéjében: legidősebb bátyja, Vilmos volt V. Balduin jeruzsálemi király apja, másik fivére, Konrád a III. keresztes hadjárat lovagja, egy harmadik testvére, Renier pedig I. (Komnénosz) Mánuel bizánci császár veje volt, emellett Fülöp svábföldi fejedelem volt az unokatestvére. Mindemellett amikor 1201-ben elhunyt a negyedik keresztes hadjárat vezetésére kiszemelt III. Theobald, Champagne grófja, semmi sem szólt amellett, hogy Bonifácot kellene megbízni a hadvezetéssel, hiszen nem voltak hadi tapasztalatai, inkább a trubadúrok pártfogójaként jeleskedett. (Útjára is elkísérte Raimbaut de Vacqueiras, a dalnok.) A keresztes sereg a velencei dózse adósa volt, aki biztosította a lovagok számára a flottát, amivel az eredeti elképzelések szerint Egyiptom ellen vonulhattak. A vén Enrico Dandolo utasította a lovagokat, hogy az adósságok fejében térítsék Velence hűségére a lázongó Trieszt, Moglie és Zára városokat. Sváb Fülöp a trónjáról letett II. (Angelosz) Izsák császár sógora volt annak nővére, Iréné révén. Miközben a keresztesek Dalmáciában hadakoztak, Bonifác elutazott Svábföldre, unokafivéréhez, ahol találkozott Alexiosz Angelosszal, a bitorló III. Angelosz addig fogságban tartott unokaöccsével, II. Izsák fiával. A bizánci herceg ígéreteket tett a kereszteseknek és a hadjáratot finanszírozó dózsénak, hogy megtéríti az adósságokat nagy jutalmat ad nekik, ha segítenek neki megszerezni a konstantinápolyi trónt. Mind Bonifác, mind Alexiosz elutazott Rómába, III. Innocentin pápa áldását kérni, aki külön figyelmeztette a keresztesek vezérét, hogy ne támadjon keresztényekre, még ha azok bizánciak is. A dalmáciai városok megtámadásán feldühödött egyházfőt a kereszténység újraegyesítésének lecsillapították. Ekkorra már egyértelműen a dózse vezette a keresztes hadakat, Bonifác pedig csak a névleges vezére volt a seregnek, amely 1203-ban vitorlát bontott, hogy meghódítsa Konstantinápolyt.

A Thesszaloniki Királyság

Konstantinápoly 1204-es eleste után mind a leigázott görögök, mind a keresztes lovagok arra számítottak, hogy Bonifác lesz a Latin Császárság első uralkodója, ám a választást megvétózták a velenceiek, akik úgy ítélték meg, hogy a vezér túl sok bizánci kapcsolattal rendelkezik. Helyette Flandriai Balduint tették meg császárnak. Bonifác ekkor megalapította a Latin Császárság hűbéres államat, a Thesszaloniki Királyságot. Krétai területeit hamarosan eladta Velencének.

Utódlás

Bonifác első felesége Helene di Busca volt, akit 1170 körül vett nőül. Halála után egy fia maradt:
- Vilmos (Guglielmo) (szül. 1170 k.), Montferrat márkija Bonifác új felesége III. Umberto savoyai, aostai és morianai gróf leánya volt, aki 1202-ben hunyt el gyermektelenül. Konstantinápolyban vette feleségül Margit magyar királylányt, III. Béla király lányát, II. Izsák császár özvegyét. Egy gyermekük született:
- Demetrius (szül. 1205 k.) Thesszaloniki királya Bonifác egy bolgár rajtaütésben vesztette életét. Fejét Kaloján cárhoz küldték. Kategória:Hadvezérek, katonák Kategória:Politikusok Kategória:Keresztes háborúk Kategória:Bizánci Birodalom

1150

Események


- I. Mánuel bizánci császár meghódítja Szerbiát, amely eddig a magyar király vazallus állama volt.
- IX. Erik svéd király trónralépése (1160-ig uralkodik).
- A párizsi egyetem alapítása.
- Al-Záfir egyiptomi kalifa 53 toronnyal erősíti meg Askelon várát a keresztesek ellen.
- A cigányok első írásos említése Európában konstantinápolyi muzsikusokként.
- november 21. - VI. Sancho navarrai király (IV. Garcia fia) trónralépése (1194-ig uralkodik).
- Az aberdeeni püspökség alapítása.
- Christian Malone megírja az írek történetét.
- III. Dharanindravarman khmer király trónralépése.

Születések


- V. Balduin Hainaut grófja († 1195)
- Stephen Langton canterbury érsek († 1228)

Halálozások


- április / május - Henrik, III. Konrád német király fia, társuralkodó (
- 1137)
- november 21. - IV. Garcia navarrai király
- II. Suryavarman khmer király ko:1150년

Szeptember 4

Névnapok: Rozália, Ida, Marinusz, Mór, Móric, Mózes, Muriel, Romi, Róza, Rózabella, Rózamari, Rozi, Rózsa, Rózsi, Ruszalka

Események


- 1837 - Samuel Morse bemutatja távíróját a New York-i egyetemen.
- 1863 - Ganz Ábrahámot Buda díszpolgárává választják.
- 1870 - III. Napóleon császárságának felszámolása
- 1886 - véget ér az amerikai- indián háború Geronimo elestével
- 1888 - George Eastman feltaláló bemutatja a az első "roll-film camera"-t és bejelenti saját nevére a Kodak védjegyet.
- 1920 - Európában utolsó napja a julián naptárnak ( Bulgária-ban is bevezetésre kerül a Gergely naptár)
- 1933 - Cserkész-világtalálkozó kezdődik Magyarországon
- 1970 - Salvador Allende győz a chilei választásokon
- 1972 - Mark Spitz az első sportoló, aki egy olimpián a 7.-ik olimpiai aranyérémét megnyeri.
- 1992 - a Fidesz a Liberális Internacionálé teljes jogú tagjává válik.
- 1992 - Bulgáriában hét év szabadságvesztésre és súlyos pénzbüntetésre ítélik Todor Zsivkovot
- 1993 - Kenderesen újratemetik Horthy Miklós egykori kormányzót.

Születések


- 1824 – Anton Bruckner osztrák zeneszerző
- 1848 – Beöthy Zsolt irodalomtörténész, író
- 1882 – Leonhard Frank német író
- 1883 – Czóbel Béla Kossuth-díjas festő, grafikus
- 1905 – Ráday Imre színész
- 1914 – Udvardy Tibor operaénekes
- 1917 – Maléter Pál katonatiszt, az 1956-os forradalom honvédelmi minisztere
- 1918 – Urbán Ernő író
- 1918 – Fekete János közgazdász, az MNB volt elnöke
- 1922 – Zempléni Kornél zongoraművész
- 1925 – Vásárhelyi László táncos, koreográfus
- 1927 – Sánta Ferenc író
- 1933 – Richard Castellano színész
- 1933 – Mécs Imre villamosmérnök, politikus
- 1937 – Dawn Fraser ausztrál úszónő
- 1950 – Karda Beáta énekesnő
- 1957 – Farkas Flórián, roma politikus

Halálozások


- 1832 – Zách János Ferenc csillagász
- 1902 – Heller Ágost tudománytörténész, akadémikus
- 1942 – Móricz Zsigmond író
- 1965 – Albert Schweitzer orvos, lelkész, Nobel-díjas (
- 1875)
- 1979 – Öveges József Kossuth-díjas fizikus, tanár. televíziós személyiség
- 1989 – Georges Simenon író
- 2001 – Simó Sándor filmrendező
- 2003 – Varga Tibor hegedűművész és karmester

Nemzeti ünnepek

ja:9月4日 ko:9월 4일 simple:September 4 th:4 กันยายน

Földközi-tenger

A Földközi-tenger az Atlanti-óceán része, amelyet három kontinens vesz körbe: északról Európa, keletről Ázsia, délről pedig Afrika. Területe kb. 2,5 millió km². Átlagos mélysége 1500 m, legmélyebb pontja 5267 m, a jón-tengeri Calypso-árokban. Partvonalának hossza kb. 46 000 km. A mediterrán régió a nyugati civilizáció bölcsőjének számít. Az ókorban fontos közlekedési helynek számított, az egyiptomiak, görögök, rómaiak és a közel-keleti népek is sokat utaztak és kereskedtek e tenger partjain.

Földrajz

A Földközi-tenger nyugaton a Gibraltári-szoroson keresztül kapcsolódik az Atlanti-óceánhoz. Északkeleten a Fekete-tengerhez csatlakozik, a Boszporusznál. Délkeleten, a Vörös-tenger felé a mesterséges Szuezi-csatornán keresztül lehet eljutni 1869 óta. A terület mediterrán éghajlatú, amelyre az enyhe, esős telek és a forró, száraz nyarak jellemzők. Az éghaljat kiválóan megfelel a citrusfélék, oliva és parafa termesztéshez.

Szigetek

Nagyobb szigetek (keletről nyugat felé haladva)
- Ciprus
- Kréta
- Ródosz
- Szardínia
- Korzika
- Szicília
- Málta
- Íbiza
- Mallorca
- Menorca

Tengerparttal rendelkező országok

Európa (nyugatról kelet felé haladva): Spanyolország, Franciaország, Monaco, Olaszország, Málta, Szlovénia, Horvátország, Bosznia és Hercegovina, Szerbia és Montenegró, Albánia, Görögország, Törökország és Ciprus. Ázsia (északról délre): Törökország, Szíria, Libanon, Izrael (és a Gázai-övezet). Afrika (keletről nyugatra): Egyiptom, Líbia, Tunézia, Algéria és Marokkó.

Részei

A Földközi-tenger több kisebb tengerből áll (nyugatról kelet felé):
- Ligur-tenger
- Tirrén-tenger
- Adriai-tenger
- Jón-tenger
- Égei-tenger
  - Trák-tenger
  - Krétai-tenger
- Márvány-tenger Kategória:Földrajz zh-min-nan:Tē-tiong-hái ko:지중해 ja:地中海 th:ทะเลเมดิเตอร์เรเนียน

Montferrati Konrád

Montferrati Konrád (1146 k. - 1192) a III. keresztes hadjárat egyik legfontosabb résztvevője, jeruzsálemi király 1192-ben.

Családi háttér, ifjúkor

Konrád III. (Öreg) Vilmos montferrati őrgróf fia volt, aki az Ausztriát uraló Babenberg-dinasztiába nősült. Felesége Ausztriai Judit lett, aki a Német-Római Birodalom Száli császáraitól származott. A német kapcsolatok ellenére a montferrati udvar okcitán irodalmi kultúrával rendelkezett, és sok trubadúrt támogatott (később néhány dalnok megénekelte Konrád szentföldi tetteit). Konrád ifjúkorában a családtagjaival együtt részt vett az Asti kommunája ellen vezetett támadásban. Első felesége feltehetően rokona volt Gorizia (Görz) grófjának, ám törvényes utód nélkül elhunyt.

Keleten

Montferrat urai mindig is jó kapcsolatokkal rendelkeztek keleten, a Bizánci Birodalomban és a keresztes államokban (Konrád bátyja, Vilmos V. Balduin jeruzsálemi király apja, öccse, Renier pedig I. Mánuel császár veje volt). Konrád II. (Angelosz) Izsák támogatója volt, és feleségül vette annak lányát, Theodórát. A görögök azonban ellenségesen kezelték, lévén nyugati, így 1187-ben Szíriába volt kénytelen menekülni. Nem sokkal Jeruzsálem eleste után érkezett Türoszba, ahol átvette a város védelmének irányítását, amikor Szaladin szultán megostromolta. Konrád a tengeren legyőzte az egyiptomiakat, és az ostromot is állta, noha Szaladin még azzal is megfenyegette, hogy megöli a hattini csatában fogságba esett, idős apját. Hiába vitte a falak alá az öreg márkit, Konrád hajthatatlan maradt, Szaladin pedig végül szabadon engedte III. Vilmost.

Harc a jeruzsálemi koronáért

Győzelmei után Konrád nem ismerte el többé Lusignani Guy-t jeruzsálemi királynak, és elűzte Türoszból; Guy ekkor az Akkon visszafoglalásán fáradozó keresztesekhez csatlakozott. Amikor az ostrom közben elhunyt a felesége, Sibylla, Guy hivatalosan már nem birtokolta a koronát. Konrád ekkor feleségül vette Sibylla testvérét, Izabellát, noha ekkor még mindig Theodóra férje volt (Nikétasz Khoniatész, a bizánci krónikás nem említi a bigámiát, így lehetséges, hogy Theodóra addigra már meghalt). Guy I. (Oroszlánszívű) Richárd hűbérese volt poitoui birtokai révén, így élvezhette az angol király támogatását, míg Konrádot II. Fülöp Ágost francia király és rokona, V. (Babenberg) Lipót osztrák herceg támogatta. Akkon felszabadítása után végül elismerték Guy királyságát, ám Konrádot örökösévé nevezték ki. 1192 áprilisában az angol bárók nyomására Guy megkapta (pontosabban: kénytelen volt megvásárolni) Ciprust hűbérbirtoknak. Ugyan Guy továbbra is használta királyi címét, Konrádot jeruzsálemi királlyá koronázták. Uralma nem tartott sokáig: április 28-án megölték. (Felesége aznap sokáig nem tért vissza a fürdőből vacsorázni, így a király Beauvais püspökéhez indult enni. Mivel ő már befejezte a lakomát, Konrád hazafelé vette az irányt, ám út közben két asszaszin rátámadt. Szolgái házába vitték, de még aznap este belehalt sérüléseibe.) Sokan Oroszlánszívű Richárdot tartották a felelősnek, noha bizonyítékok híján; egy másik gyanúsított Toroni IV. Humphrey, Izabella első férje. Az angol királyt hazatérőben elfogta Gorizia grófja (Konrád unokaöccse, feltehetően rég elhunyt első felesége révén), majd unokatestvére, V. Lipót osztrák herceg bebörtönözte. A vádak között szerepelt Montferrati Konrád meggyilkolása. 1191-ben megörökölte a montferrati márki címet, ám sosem tért haza keletről. Ilyen minőségében fivére, Bonifác volt az utódja (a IV. keresztes hadjárat vezetője). Halála után született leánya, Mária 1205-ben jeruzsálemi királyné lett. Kategória:Hadvezérek, katonák Kategória:Keresztes háborúk Kategória:Bizánci Birodalom Kategória:Politikusok ja:コンラート1世

I. Mánuel bizánci császár

I. (Nagy) Mánuel (1143–1180) bizánci császár

A háborúskodó császár

II. Jánost negyedik fia, a szeldzsukok elleni harcban kitűnt Mánuel követte a trónon. A rendkívül bátor és kiváló fizikummal rendelkező császár egész életét a katonáskodásnak szentelte, fő célja pedig a bizánci dominancia visszaállítása volt a Földközi-tenger medencéjében. Ebből következett, hogy birodalma mindegyik szomszédjával összetűzésbe keveredett.

A Közel-Keleten

1144-ben Antiókhia grófját, Rajmundot visszatérítette saját hűségére, aki Izauriából kiűzte a törököket. 1147-ben szabad utat adott birtokain keresztül a második keresztes hadjáratnak, melyet III. Konrád német-római császár és VII. Lajos francia király vezetett. A nyugatiak és a görögök közötti súrlodások majdnem összecsapásokat eredményeztek a császár és vendégei között. A hadjárat végül nem érte el kitűzött célját: a megmenteni szándékozott Edesszai Őrgrófságot megsemmisítették a törökök. 1158-’59-ben ismét sikerrel harcolt Antiókhiai Rajmund és a szeldzsukok ellen, bár az utóbbiak esetében nem ért el jelentős eredményt. 1168-ban I. Amalric jeruzsálemi királlyal közös expedíciót vezetett Egyiptomba, hogy elfoglalja Damiettát, de a vállalkozás elbukott.

Itáliában

Mánuel még 1147-ben hadat üzent a szicíliai normann királynak, II. Roger-nak, aki előzőleg elfoglalta Korfut, illetve több görög várost kifosztott. 1148-ban a velenceiek segítségével a császár megállította a betöréseiket és visszaszerezte a szigetet, majd 1149-ben átkelt a az Appennini-félszigetre. Hadserege főleg itáliai zsoldosokból állt, akik Apuliában és Szicíliában támadtak a normannokra. Előrenyomulásukat hamarosan megállították, de Bizánc hídfőállásokat szerzett Itáliában. Hódításait az 1155-ös békében is elismerték, így a császárság ismét szerepet játszott a félsziget életében. A velenceiek dominanciáját a bizánci kereskedelemben Genovával és Pisával kötött szerződésekkel kívánta ellensúlyozni, I. (Barbarossa) Frigyes ellen pénzelte a szabad itáliai városokat (Legnanói Liga), és tárgyalt III. Sándor pápával is. Noha jóindulattal viseltetett a római Anyaszentegyház irányában, a pápa által felajánlott „augustus” címet nem fogadta el, és Itáliában sohasem nyert domináns szerepet. Mindemellett egy velenceiekkel vívott háborúban nemcsak megtartotta szerzeményeit, de ellenfeleit az Égei-tengerről is kiűzte.

A Balkánon

Az északi határon a lázongó szerbeket behódolásra kényszerítette (1150-’52), és többször megtámadta Magyarországot a Száva mentén. Bár itt nem volt képes megmaradni, 1168-ban a jelentős zimonyi győzelem után megkötött békében a magyar Dalmácia nagy részét átvehette más határterületekkel (Szerémség) egyetemben. Mánuel a magyarországi politikába egyébként is erőteljesen beavatkozott: 1163-ban udvarába került túszként II. Géza király fia, III. István testvére, a későbbi III. Béla. Béla az udvarban magas méltóságra emelkedett (deszposztész), és mivel a császárnak sokáig nem született fia, őt szemelte ki utódjául (1165). Az udvarban Alexiosznak nevezett, Konstantinápolyban nagy műveltségre szert tevő Árpád-házi herceget még Mánuel lányával, Máriával is eljegyezték, ám 1169-ben megszületett a trónörökös. Béla eljegyzését felbontották, rangját elvették, és 1172-ben visszatért Magyarországra, melynek ő szerezte vissza a bizánciak által elfoglalt területeket.

Mánuel hagyatéka

1176-ban Müriokephalonnál menetelés közben lepték meg a szeldzsukok a bizánci sereget, amit tönkrevertek. Bár a katasztrófát némiképpen orvosolta a következő évben indított hadjárat, Mánuelt nagyon megviselte a vereség: egészsége megromlott, és 1180-ban hunyt el lázbetegségben. Első felesége III. Konrád egy sógornője volt, a második (a trónörökös, Alexiosz anyja) pedig Antiókhiai Rajmund leánya, a Xenává átkeresztelt Mária volt. Noha Mánuel kiváló katona volt, nem ért el maradandó eredményt Bizánc hatalmának restaurációjában, sőt háborúskodásával összes szomszédját birodalmára haragította, nemhogy egymás ellen játszotta volna ki őket. Győzelmeit alárendeltjei sorozatos vereségei ellensúlyozták, alattvalói hűségét pedig képtelen volt biztosítani, hiszen nem volt igazi államférfi. Zsoldoshadserege és kirívóan fényes udvartartása felemésztette a kincstár tartalékainak nagy részét. Csodálatos uralmával akaratlanul is a lejtő felé tolta országát. Mánuel I. ja:マヌエル1世コムネノス

Bizánci Birodalom

A Bizánci Birodalom névvel szokás illetni a Római Birodalom középkorban fennmaradt, Konstantinápoly központú részét. Másik szokásos megnevezése Keletrómai Birodalom. A bizánci időszak kezdetének idejével kapcsolatban nincs megegyezés: egyesek a dominatus rendszerét kialakító Diocletianus (284-305) uralkodásától számítják, aki adminisztratív reformjai keretén belül nyugati (pars Occidentis) és keleti (pars Orientis) részre osztotta a császárságot. Mások szerint I. Theodosius (379-395) uralmát tekinthetjük a bizánci történelem kezdetének: ekkor aratott végső győzelmet a pogányság felett a keresztény vallás, illetve 395-ben bekövetkezett halálakor végleg elkülönült a két birodalomfél. Sőt, van, aki 476-ot tekinti kezdőpontnak, amikor az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust lemondatták, és a bizánci I. Zénó maradt meg egyedüli római uralkodónak. Mindenesetre a változás fokozatosan történt, és a 330-as években, amikor I. Constantinus felavatta új fővárosát, már jó ideje zajlott a görögösödés és a kereszténység elterjedése.

A Bizánci Birodalom kifejezés

A név: Bizánci Birodalom egy viszonylag újkeletű kifejezés, amit maguk a bizánciak nem értettek volna meg. 1557-ben (több, mint száz évvel a Birodalom bukása után) született meg a kifejezés Hieronymus Wolf német történetíró tollából, aki munkájában (Corpus Historiae Byzantinae) új rendszert alakított ki az ókori római és a középkori görög Római Birodalom megkülönböztetésére. A kifejezés általánossá válása egyébként a XVII-XVIII. században következett be, amikor híres francia írók (pl. Montesquieu) kezdték népszerűsíteni. Wolfot a kilencedik századra datálható frank-római (azaz bizánci) konfliktusból eredő szakadás befolyásolta: Nagy Károly frissen kiépített birodalmában (a pápákkal teljes egyetértésben) az új hódításokat azzal kívánták igazolni a frankok, hogy magukat a rómaiak örököseinek nyilvánították. Ebből következően a Keletrómai Birodalomban élőket már nem tekintették igazi rómaiaknak. Ebben a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, Constantinus adománylevele is nagy szerepet játszott. A nyugati államokban elterjedtté vált, hogy a Konstantinápolyban székelő uralkodókat nem a frank uralkodóknak fenntartott Imperator Romanorum (a rómaiak császára), hanem az Imperator Graecorum” (a görögök császára) címmel illették. Ezzel párhuzamosan a területet is Imperium Graecorum (a görögök birodalma), Graecia (Görögország), Terra Graecorum (a görögök földje) sőt akár az Imperium Constantinopolitanus (konstantinápolyi birodalom) néven nevezték. Ebből táplálkozhatott Wolf, aki újfajta megvilágításba akarta helyezni a történteket. Az általa kitalált név egyébként az egykor Konstantinápoly helyén álló, jelentéktelen görög gyarmatváros, Büzantion (latinosan Byzantium) nevéből ered. Esetében azonban ekkor még nem feltételezhetünk lealacsonyító szándékot, hiszen változtatásával csak a történetírást, nem pedig a történelemtudományt befolyásolta.

Önmeghatározás

A Bizánci Birodalom lakói szerint ők Ρωμαίοι (Rhómaíoi) voltak, azaz rómaiak (a szó ekkor a Έλλην - hellének szinonimája volt). A császárság (Ρωμανία - Rhómania) lakossága mindvégig rómainak tekintette magát annak ellenére, hogy kultúrájában a görög és keresztény elem dominált. A bizánciak erőteljes nemzettudattal rendelkeztek, amint pl. a határvédő katonákat dicsőítő költemények is mutatják. Ez az oszmán hódítással sem szűnt meg, és a hellén önmeghatározás a mai napig fennmaradt Görögországban. A VII. századi arab és longobárd hódítások után is megmaradt kezdeti soknemzetiségű jellege Bizáncnak, hiába éltek túlnyomó többségben görögök a Konstantinápoly irányítása alatt maradó Balkánon és Kis-Ázsiában. A Balkánra folyamatos volt az avar, bolgár, szláv betelepedés, mely fenntartotta az etnikai sokszínűséget. A kisebbségek - hasonlóan a vallási kisebbségekhez, eretnekmozgalmakhoz - rendszerint a határ környékén éltek.

Eredet

A Caracalla idején (212) kiadott rendelet, a Constitutio Antoniniana a Római Birodalom teljes felnőtt férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, miáltal a provinciák lakosai azonos jogállásba kerültek az itáliai néppel. A rendelkezés értéke azonban kevéssé politikai, mint inkább történelmi volt: megvetette a Földközi-tenger térségében a gazdasági és közjogi integráció alapjait. Természetesen ez nem egységesen jelentkezett: a Rómához erősebben kapcsolódó területek (mint Hellász) több előnyét élvezhettek, mint a távoli, szegényebb régiók (Britannia, Egyiptom stb.) A Birodalom felosztása a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a III. évszázad legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. A kettéosztott birodalom két felét egy-egy augustus uralta, akik társuralkodóval rendelkeztek (címük caesar). A tetrarchia számára előírt öröklési rend nem működhetett: polgárháború tört ki, melyből I. (Nagy) Constantinus került ki egyeduralkodóként (324). Ő új fővárost alapított magának 330-ban a régi görög Büzantion helyén, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. A főváros közkeletű neve mégis a görög Κωνσταντινούπολις (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) volt. Konstantinápoly vált Constantinus adminisztrációjának központjává (bővebben lásd: Konstantinápoly alapítása). Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak egyik legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása. A IV. század végén, 395-ben I. Theodosius, az ortodox kereszténység élharcosa két fia közt osztotta fel a Római Birodalmat, mely többé már nem egyesült: nyugaton a Stilicho befolyása alatt álló Honorius, keleten pedig a különféle udvaroncok által irányított Arcadius lett az uralkodó. Arcadius országát a V. században még általában Keletrómai Birodalomnak szokás nevezni.

Korai történelem (IV-VII. század)

V. század A Római Birodalom keleti felét a III. századtól jelentkező, a IV. században felerősödő és az V. században kulmináló gazdasági, társadalmi és katonai problémák kevésbé érintették, mint a nyugatit - köszönhetően a fejlettebb, városiasabb kultúrának, a colonus-rendszer viszonylagos hiányának és a kereskedelmi utakhoz való közelségnek. Az is közrejátszott a további viszonylag békés állapot fennmaradásában, hogy a népvándorlás fő áramlata Nyugat-Európát vette célba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Keletrómai Birodalmat ne érték volna támadások - II. Theodosius kénytelen volt erős falakkal megerődíteni Konstantinápolyt. A Nyugatrómai Birodalom bukásakor éppen I. Zénó volt a bizánci uralkodó, aki kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a görög területeket, megkapták az Itália feletti uralmat. A VI. században kezdődtek meg a Bizánci Birodalom hagyományos ellenségei (perzsák, szlávok, bolgárok) ellen vívott, váltakozó sikerű csatározások. Szintén jellemzőek az időszakra a vallási krízishelyzetek, elsősorban a monofizita eretnekség kérdésében. Mindeközben azonban a birodalom nem felejtette el nyugati gyökereit: I. Justinianus zseniális tábornoka, Belisarius segítségével megszerezte az észak-afrikai, itáliai és dél-hispániai területeket.hispánia Justinianus modernizálta a római jogot a Corpus Juris Civilis megalkotásával. Ez még latin nyelven íródott, azonban ezáltal nehezen érthetővé, archaikussá vált a stílusa. Justinianus uralkodása idején épült meg az ortodox egyház központjává váló Hagia Sophia monumentális temploma, és ez csak egy példa a század virágzó kulturális életéből. Mindemellett Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a VII. század első éveiben a perzsák megszerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot. Ugyan Hérakliosz leverte a perzsa hadakat 627-ben, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és az Afrikai Exarchátus (Karthágó 698-ban esett el) az Arab Birodalom részévé vált. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.

A görögösödés időszaka (VII-IX. század)

A nagy területi veszteségek megkönnyítették a belső egység létrejöttét. Hérakleiosz idején vált hivatalos nyelvvé a görög, így a latin és római tradíciók végleg kihaltak a birodalomban. A latin címek (pl. augustus) is hamarosan megszűntek, és a Rómával való egység eszméje is kikopott a köztudatból. Ezáltal Konstantinápoly kialakíthatta saját identitását. Sok történész Hérakleiosz reformjait jelöli meg végleges szakításként a római múlttal, és általánosságban ettől fogva szokás Bizánci Birodalomnak nevezni a Keletrómai Császárságot. Ekkorra már a terület vallása is jelentősen eltért a hajdanvolt nyugati birodalomfél területén elterjedttől, azonban a Bizánci Birodalmon belül is voltak eltérések. A déli területeken a monofizita kereszténység dominált, északon viszont az ortodox irányzat, melynek a khalkedóni zsinaton fektették le alapelveit. Az arab hódítások révén folyamatosan erősödtek az ortodoxia pozíciói. Már Hérakliosz idején megtörtént a katonaság és a birodalmi közigazgatás átszervezése. A folyamatos támadások ellen a Bizánci Császárságot katonai tartományokra osztották (théma-rendszer). Ezzel a városi élet visszaszorult Bizáncban, míg a főváros a keresztény világ legnagyobb városává vált. A Konstantinápoly ellen irányuló arab támadások mind megtörtek a görög flotta erején, a város erős falain, a görögtűzön, melynek titkát gondosan őrizték a bizánci mérnökök, és a kiváló császárok (pl. III. Leó) képességein. Az arab betörések visszaverése után Bizánc hamarosan erőre kapott. A 717-es arab ostrom óriási veszteségeket okozott a szaracénoknak, minekutána a Bagdadi Kalifátus már többé nem fenyegette a birodalom magterületeit. Bár a XVIII. századi történész, Edward Gibbon - tévesen - kimerültnek nevezte a Bizánci Birodalmat, valójában ez az államalakulat állt a középkorban a legközelebb ahhoz, hogy katonai szuperhatalom legyen. Mindezt a nehézlovasságának (katafrakták), illetve az ezek toborzásához bázist nyújtó módos, szabad parasztság (nem mindig következetesen véghezvitt) támogatásának, különösen mély védelmi rendszerének (a théma-rendszernek), az ellenfeleinek egymás ellen való kijátszására fordított összegeknek, az öszvérkaravánokra alapozott kiváló logisztikai hálózatának, erős (ám gyakran tragikus módon alulfizetett) flottájának és racionális (lopakodással, meglepetéssel, gyors manőverekkel és nagy túlerővel operáló) hadi doktrínáinak köszönhetően érte el. Vallási tekintetben a képrombolási vita dominált Bizáncban a VIII. században. III. Leó betiltotta a szentképek, ikonok tiszteletét, ami a szentképek tisztelőinek lázadásaihoz vezetett szerte a császárság területén. Iréné császárnő erőfeszítéseinek köszönhetően 787-ben összeült a második niceai zsinat, ami kimondta, hogy az ikonokat tisztelni, de nem imádni kell. Iréné emellett igyekezett házasság révén egyesíteni Bizáncot Nagy Károly Nyugatrómai Birodalmával, ám nem járt sikerrel. A IX. században ismét felbukkant a képrombolási ellentét, ám újra - immár végleg - megszüntették 843-ban.

Aranykor

A Bizánci Birodalom a Makedón-dinasztia uralkodása alatt ért el hatalma csúcsára a IX. század végén, X. században és a XI. század elején. Ebben az időszakban Konstantinápoly újra megvetette lábát Itáliában, ellenőrzése alá vonta az Adriai-tengert, és megszerezte a bolgár területeket (végső győzelmet a bolgárok felett II. Baszileiosz aratott 1014-ben). A császárság új (bár nem állandó) szövetségesre is szert tett a keleti szláv Kijevi Rusz személyében, ahonnan fontos zsoldosalakulatokat kapott (Varég Gárda). 1054-ben a görög kelet és a latin nyugat kapcsolata a végső krízis állapotába jutott el. A különválás hivatalosan sohasem intézményesült, így a nagy egyházszakadás (szkizma) gyakorlatilag az évszázadokon keresztül zajló, fokozatos szeparálódás csúcspontjának tekinthető. Ekkor született meg a modern római katolikus és ortodox egyház. Azonban a Bizánci Birodalom is hamarosan nehéz idők elé kellett, hogy nézzen, nagyrészt a théma-rendszert lerombolva elszaporodó nagybirtokoknak köszönhetően. Régi ellenfeleivel, az arabokkal talán még fel tudta volna venni a versenyt, ám új támadók jelentek meg: a normannok 1071-ben befejezték a bizánci csapatok kiűzetését Itáliából, és az egyébként egyiptomi Fátimida Kalifátus meghódítását tervező szeldzsukok is megjelentek a keleti határon, Konstantinápoly fő toborzó- és gabonatermelő területén. Az 1071-es manzikerti csatában vereséget szenvedtek a bizánci erők, és az elkövetkező években Kis-Ázsia nagy része odaveszett.

A birodalom bukása

Kis-Ázsia Némi javulást hozott a válságban a Komnénosz-dinasztia uralkodóinak sikeres politikája. I. Alexiosz, akinek életét és tevékenységét leánya, Anna Komnéna művéből, az Alexeidából ismerhetjük, újraszervezte a hadsereget (pronoia-rendszer), amely révén a birodalom feudális jegyeket vett fel. Az új sereg jelentős sikereket ért el a szeldzsukok ellen, és segélykérésére indult meg az első keresztes hadjárat 1096-ban, ami azonban hamarosan kikerült a császár ellenőrzése alól. Így is sikerült Kis-Ázsia nyugati területeit visszaszerezni. A későbbi keresztes háborúk azonban már egyre ellenségesebb fogadtatásban részesültek a helyi lakosság részéről. Hiába volt a hódító I. Mánuel jó kapcsolatban a keresztesekkel, egyik fél sem feledte el a vallási különbségeket. A XI. és XII. században a keresztesek és az itáliai normannok folyamatosan zaklatták a bizánci területeket, melyek lakossága hamarosan nyugatellenes lett. Az Alexiosztól kapott előjogokat élvező itáliai városállamok (főleg a görög flotta bázisát nyújtó Velence) kereskedői váltak a „frankok”, a „latinok” ellen érzett gyűlölet célpontjává. A folyamatos keresztes hadjáratok ellenére a szeldzsukok továbbra is fenyegetést jelentettek a Bizánci Birodalomra: 1176-ban Müriokephalonnál vereséget mértek Mánuel hadaira. Müriokephalonnál-1205-ben. Piros: görög utódállamok (I. - Nikaiai Császárság; II. - Epiruszi Despotátus; III. - Trapezunti Császárság) Kék: keresztes államok (1. - Latin Császárság; 2. - Thesszaloniki Királyság; 3. - Akháj Fejedelemség; 4. - Athéni Hercegség) Barna: velencei területek.]] A legsúlyosabb csapást a negyedik keresztes hadjárat mérte a császárságra. Bár az expedíció célja Egyiptom elfoglalása volt, a lovagokat pénzelő velenceiek hatására azok Kosntantinápolyt vették be (ld. Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban). Ekkor jött létre a rövid életű Latin Császárság, illetve az elkövetkező években megalakultak a többé-kevésbé független hűbéres területei (Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség, Thesszaloniki Királyság). A zűrzavart kihasználva megerősődtek a bolgárok és a szerbek, akik mind a latin, mind a görög utódállamokra is jelentős fenyegetést jelentettek. A Bizánci Birodalomnak három görög nyelvű utódállama jött létre, a később Konstantinápolyt visszaszerző Nikaiai Császárság, az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság. A Palaiologosz-dinasztia császárai legyőzték Epiruszt és a balkáni kereszteseket, azonban nem szenteltek elegendő figyelmet a keleti veszedelemnek, mely sokáig a muszlimok széttagoltsága miatt nem érkezett el. Azonban a XIV. században megalakuló Oszmán Birodalom néhány kikötőváros kivételével az összes itteni területet elragadta, sőt Európában is megvetette a lábát. A birodalom többször kért segítséget nyugatról, ahonnan csak az egyházak egyesítése fejében voltak hajlandóak pénzt és hadakat küldeni. Ez formálisan és jogilag többször is megtörtént, ám a görög lakosság sohasem ismerte el az egyházak unióját. Nyugatról is csak kevés zsoldos érkezett, a többi országot nem igazán érdekelte Bizánc további sorsa. Oszmán Birodalom Kezdetben úgy tűnt, hogy Konstantinápolyt nem éri meg megostromolni, hiszen bevehetetlen hírében állott. Azonban az évezredes falak (melyeket csak a keresztesek voltak képesek áthágni) már nem nyújthattak elégséges védelmet az oszmán ágyúk tüze ellen (bővebben ld. Konstantinápoly eleste). A végső bukás 1453. május 29-én következett be, és II. Mohamed 1460-ban Misztrát, 1461-ben pedig az utolsó görög területet, az addig fennálló Trapezunti Császárságot is elfoglalta. Mohamed és utódai magukat a keletrómai császárok örökösének vallották és címezték magukat. Az ortodox kereszténység feletti bábáskodást III. Ivántól kezdve a moszkvai nagyfejedelmek és orosz cárok is átvették át, akik fővárosukat, Moszkvát egyfajta harmadik Rómának tekintették, Róma és Konstantinápoly örökösének. Az Oszmán Birodalom és a cári Oroszország egészen a XX. században bekövetkezett bukásukig a Bizánci Birodalom örököseinek vallották magukat.

A Bizánci Birodalom jelentősége

A legnagyobb, mindmáig ható vívmánya talán az volt a Bizánci Császárságnak, hogy a környező népek (XX. századi terminológiával élve: a Bizánci Nemzetközösség) körében elterjesztette az ortodoxiát. A korai térítőmunka elsősorban a balkáni szláv népeket, rajtuk keresztül pedig az oroszokat érintette. Kevéssé ismeretes viszont az etiópiai, az egyiptomi kopt, az örmény és grúz kereszténység milliós vallásaira gyakorolt hatás. Bizánc a római kori műveltség megőrzésében, illetve annak az iszlám világ és a reneszánsz Itália felé irányuló közvetítésében is óriási szerepet vállalt. Teológusainak és filozófusainak hatása a nyugati gondolkodókra (főleg Aquinói Szent Tamásra) felbecsülhetetlen mértékű volt, és különállásuk a római katolikus világtól elősegítette annak megerősödését azáltal, hogy az kénytelen volt kifejezni elhatárolódását, és új híveket szerezni. Bizánc művészete is nagy hatást gyakorolt a mindenkori nyugat-európai művészetre.

„Bizánci”

A Bizánci Birodalom igen negatív megítélésben részesült a XVIII. és XIX. századi történészek körében a túlkomplikált, átláthatatlan adminisztrációs szervezete, túlságosan is szigorú udvari ceremonialitása és viszonylagos katonai sikertelensége, gyengesége miatt. Ez az előítélet a neves középkorszakértő, Steven Runciman szerint onnan ered, hogy a középkori Európát mindennek ellentéteként vagyunk hajlamosak elképzelni. Mint Runciman mondta: „Mióta a keresztes hadjáratokon résztvevő, nyers ősapáink megpillantották Konstantinápolyt, és nagy utálatukra olyan társadalommal kerültek kapcsolatba, melynek minden tagja írt, olvasott, villával evett és előnyben részesítette a diplomáciát a háborúskodással szemben, divatossá vált lenézően beszélni Bizáncról, és nevét a dekadencia szinonimájaként használni.” Mindazonáltal sok császár kiváló katona és jónéhány uralkodó tudós volt, akik feltehetően nem bajlódtak volna sokat az udvari ceremóniákkal. A XVIII. századra azonban az udvariasság és kifinomultság már nem számított férfiatlan tulajdonságnak, így az alkotók (pl. Gibbon, Montesquieu) másféle okokat kerestek, hogy előítéleteiket igazolják a bizánci civilizációval szemben. Gibbon VII. (Bíborbanszületett) Konstantin értekezéseiben találta és ragadta meg ellenszenvének indítékát: a nagyrészt valós hatalom nélkül uralkodó, gyengekezű császár tudálékos stílusát. A forrást Gibbon saját előítéleteinek igazolására használta fel, és ezáltal egy új, leegyszerűsített képet adott a „dekadens” Bizánci Birodalomról (az elképzelést William Butler Yeats költeményei terjesztették el a nyugati köztudatban). A „bizánci” jelző a felsoroltak mellett az intrikára, cselszövésre és gyilkosságokra való hajlamot is sugallhatja. Azonban muszáj figyelembe vennünk, hogy a Birodalom talán minden idők egyik legstabilabb államalakulata volt. Hírhedt intrikussága és zűrzavarossága semmivel sem maradt el a feudális államok belső és nemzetközi zabolátlanságától, és általában brilliáns tehetségű császárok uralkodása között alakult ki. A császári államapparátus megrendíthetlensége mindemellett feltehetően megbénította a korai időszakban a bizánci civilizációra jellemző kreatív és vállalkozó szellemű impulzusokat, így hozzájárult annak végső bukásához.

Lásd még


- Bizánci császárok listája
- Epiruszi Despotátus
- Latin Császárság
  - Thesszaloniki Királyság
  - Akháj Fejedelemség
  - Athéni Hercegség
- Nikaiai Császárság
- Trapezunti Császárság

Külső hivatkozások


- [http://www.fordham.edu/halsall/byzantium/ Byzantium: Byzantine studies on the Internet]
- [http://www.romanity.org/htm/fox.01.en.what_if_anything_is_a_byzantine.01.htm What, If Anything, Is A Byzantine? by Prof. Clifton R. Fox]

Ajánlott és felhasznált irodalom


- G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.
- Warren Treadgold: A History of the Byzantine State and Society, Stanford, 1997.
- Helene Ahrweiler: Studies on the Internal Diaspora of the Byzantine Empire, Harvard University Press, 1998.
- John Julius Norwich: Byzantium, Viking, 1991
- Helene Ahrweiler: Les Europeens, Herman (Párizs), 2000
- Steven Runciman: The Emperor Romanus Lecapenus and his Reign, University Press (Cambridge), 1990.
- Edward Gibbon: Decline and Fall of the Roman Empire Kategória:Bizánci Birodalom ja:東ローマ帝国 ko:비잔티움 제국

1201

Események


- Imre király a pápának igért keresztes hadjárat helyett Szerbiára tör, mivel Nemanja István szerb fejedelem koronát kért a pápától. Imre elűzi a fejedelmet és meghódítja Szerbiát, valamint Bulgária nagy részét.
- Riga városi jogokat kap.

Születések


- október 9. - Robert de Sorbon francia teológus a párizsi Sorbonne egyetem alapítója. († 1274).
- III. Ferdinánd kasztíliai király († 1252).

Halálozások


- július 29. - Meráni Ágnes, II. Fülöp francia király felesége
- szeptember 5. - Constance, Bretagne hercegnője. (
- 1161) ko:1201년

Gráf

A gráf szó alapvetően a matematikában használt fogalom.
- A diszkrét matematika olyan ábrákat nevez gráfnak, melyek pontokból és egyes pontokat összekötő vonalakból állnak. A pontok száma általában véges. Ld. gráf.
- A halmazelméletben és a matematikai (függvény-)analízisben a függvények grafikonját is szokás úgy nevezni, hogy gráf.
- A halmazelméletben az előbbi két fogalom általánosítása szerepel e néven: adott A halmazon értelmezett \rho\subseteq A\times A bináris reláció esetén az \left( A, \rho \right) egyrelációs struktúrát nevezzük gráfnak.
- A nyelvészetben gráfnak nevezzük a hangokat jelölő betűket, illetve a keleti nyelvek ideografikus jeleit, a hieroglifákat és egyéb szimbólumokat. th:กราฟ

Velence

:Ez a szócikk az olasz városról szól. A Velence nevű város Fejér megyében a Velence (magyar) címszó alatt található. Velence (olaszul Venezia, németül Venedig, angolul Venice, franciául Venise, szlovénül Benetke), a csatornák városa, a Veneto régió fővárosa Észak-Olaszországban. Lakosainak száma kb. 274 000 (2003).

Fekvése

118 kis szigetre épült az Adriai-tenger egyik mocsaras lagúnájában. A sósvizű lagúna a Po (dél) és a Piave (észak) torkolata között húzódik. 150 csatornán kb. 400 hídja van, a legismertebb ezek közül a 16. századi Rialto. Legnagyobb csatornái a Giudecca és a Canal Grande. ()

Éghajlata

A város klímáját a tenger határozza meg. Bár télen előfordulhatnak hideghullámok, nyáron pedig kánikula, a tenger felől szinte mindig érkezik friss szél. Téli időszakban néha sűrű tengeri pára burkolja a várost. Velence jellegzetessége a magas vízállás (aqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit. A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marcon), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.

Története

A természet erői hozták létre a színteret: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyamáradatok és a tenger küzdelmének szülöttei. Az Alpok gleccser szaggatta törmelékei folyamatosan a tengerbe sodródtak, az Adria hullámai viszont a hordalékot a part előtt elteregették - így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között nagy túrzások, hosszú szigetek keletkeztek. Az eképpen létrejövő belső tenger, a lagúna 6 - 10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. A part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A lagúna másik, eleven részébe viszont bejut a tenger kisméretű apálya és dagálya, a vize tehát együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el, ez az élő lagúna, ilyen lagúnából nőtt ki Velence. Az 500 - as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a ‚tribunokat’ maguk választották. Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai - síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20 - 30 családból kerültek ki. E különös közösség állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a ‚communákat’, tribunjaik 697 - ben közös főnököt választottak, Paulicius Anafestus - t, az első doget s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az ‚arengo’ döntötte el, de a főnökök már kezdettől fogva szilárdan a patricius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dogék között, 150 év alatt 20 doge fordult meg Velence trónján. Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Kelet-római Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827 - ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát. A 10. században az állam irányítását a Nagytanács vette át, a Doge mellé 6 tagú testületet állítottak, a ‚signoria’ - t, az igazgatási teendőket a ‚procurator’ - ok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el. A Kelet - Római Császárság a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080 - ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német -római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204 - ben ejtette, mikor a 90 éves Dandolo doge a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei - tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került. A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő - és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen. A zsákmány felébresztett a másik hajósállam, Genova irigységét, mely eddig eredményesen kereskedett Bizánccal és telepei a Krími - félszigetig értek. Velence kisemmizte társait s ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság több, mint 100 évig tartó háborúja, melyben végül Genova vesztett. Az 1400 - as években így Velence hatalma a tetőfokára hágott: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1.400.000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén megszerezte a viruló Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak - Itália valamennyi gazdag városát, s még Miksa német - római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedéseit is sikerült saját javára fordítania. A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek:
- mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570 - ben a törökök elfoglalták Ciprust is.
- több csapás érte a várost: két tűzvész: 1574 - ben és 1577 - ben illetve 1575 - ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyed részét elpusztította), majd 1630 - ban egy újabb járvány 40.000 ember életét követelte. E csapások megtörték a Velencei Köztársaságot, s a 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718 - ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait. Az elöregedett köztársaságot Napóleon, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797 - ben a Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szt. Márk terén nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. A franciák mégis megszállták a várost, Napóleon előbb az osztrákoknak engedte át, majd az Olasz Királysághoz csatolta, bukása után a város ismét az osztrákokhoz került. 1848 - ban itt is volt népfelkelés: Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot, de Radetzky marsall elfoglalta a várost. Velence csak 1866 - ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. Ezer éves hatalmának vége, ma már inkább a művészek és a turisták városa.

Látnivalók

Szent Márk tér (olasz Piazza di San Marco): Velence központja, melynek, ahogy Petrarca írta "Nincsen párja a földön". 56 - 82 m széles, 175 m hosszú a világ legszebb tereként is nevezett hely, mely sok történelmi esemény színtere is volt. Ma is a város életének centruma. Leghíresebb látnivalója a Szent Márk székesegyház (olasz Basilica di San Marco). Bejáratával szemben magasodik a Campanile, a székesegyház 99 m magas harangtornya. A torony alatt helyezkedik el a carrarai fehér márványból készült Logietta. A teret körbeveszik a templom prokurátorainak, a legmagasabb állami méltóságoknak épült Prokuráciák, melynek részei a Régi Prokuráciák (olasz Procuratie Vecchie) és az Új Prokuráciák (olasz Prokuratie Nuove). Jobbra a bazilikától az 1496-ban emelt Óratorony magasodik, ez 2005 -ben felújítás alatt áll. A torony alatti árkád Velence Váci utcájába, a Merceria - ra vezet. Piazetta: A Szent Márk tér folytatása a tenger felé nyitott Piazetta, melynek hossza 97 m, szélessége 41 -48 m. A tér egyik oldalán a Libreria, - ma könyvtár és archeológiai múzeum - épülete foglal helyet. Vele szemben a Dózse Palota (olasz Palazzo Ducale) fala terpeszkedik. A két épület között két oszlopot emeltek 1172-ben , az egyik Szent Teodor, a másik Szent Márk oszlopa (olasz Colonne di San Teodoro e di San Marco). A Dózse Palota háta mögött, annak folytatásaként épült a fehér falú börtön, a Prigione. A Sóhajok hídja (olasz Ponte dei Sospiri) nem más, mint e börtönt és a Dózse Palotát összekötő híd, melyet Antonio Contino épített 1600-ban, isztriai kőből. Elnevezése Lord Byron tól származik. A hídhoz fűződő sok rémtörténet túlzás, Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihot képest humánus volt. 1660 - ban itt szüntették meg először a kínvallatásokat Templomai: Velencében több, mint száz templom emelkedik, a leghíresebbek:
- San Giorgio Maggiore: templom és bencés kolostor San Giorgio szigetén, Velence egyik leglátványosabb temploma. Reneszánsz alkotás, építői: Andrea Palladio (1508-1580) és Baldassare Longhena (1598 - 1682).
- Santa Maria della Salute: épült 1631-1681 között, fogadalmi templom, felszentelése 1678 - ban történt. Építését az 1630-as pestisjárvány idején határozták el. Építője: Baldassane Longhena. Anyaga isztriai fehér kő és márvánnyal fedett tégla (= marmorino).
- Frari templom vagy Santa Maria Gloriosa dei Frari : Szűz Mária Mennybemenetelének temploma jelentős Tiziano festményekkel, szobrokkal és Canova síremlékével.
- Santi Giovanni e Paolo: Velence legszebb nagygótikus téglatemploma, 1246 - ban kezdték építeni és 1430 - ban szentelték fel. Mellette kórház, előtte Bartolomeo Colleoni (1400-1475) hadvezér lovasszobra, Verocchio világhírű alkotása. Híres palotái:
- Ca' d'Oro: Velence legszebbnek tartott gótikus palotája. Mario Contarini prokurátor számára épült 1420 - 1434 között.
- továbbá: Ca' Pesaro, Ca' Rezzonico, Ca' Vendramin Calergi, Ca' Venier dei Leoni, Palazzo Cavalli-Franchetti al Ponte dell'Accademia, Palazzo Contarini del Bovolo, Palazzo Corner Mocenigo a San Polo, Palazzo Corner Spinelli, Palazzo dei Camerlenghi, Palazzo Donà, Palazzo Grassi, Palazzo Grimani a Santa Maria Formosa, Palazzo Mocenigo a San Polo, Palazzo Pisani in Piscina San Samuele, Palazzo Soranzo a San Polo, Palazzo Tiepolo a San Polo, Palazzo Zaguri, Palazzo del Cinema al Lido Híresebb hídjai:
- Ponte di Rialto: (1588-1592), már építése óta kereskedelmi központ, Velence legrégebbi hídja a Canal Grande csatorna felett vezet át. Íve 44 m, magassága 7,5 m, szélessége 22 m, alapzata 12 000 cölöp. Fesztávolsága 27,2 m.
- Akadémiai híd vagy Ponte dell'Accademia: a Canal Grandén átívelő híd
- Ponte della Paglia
- Ponte degli Scalzi Egyéb látnivalói:
- Arsenale di Venezia: vagy Arzenál, fegyvermúzeum és kiállítóterem.
- Casinò
- Teatro La Fenice - nemzetközi hírnevű operaszínház
- Ghetto di Venezia: 1516 - ban a Nagytanács megengedte a zsidóknak, hogy letelepedjenek e városrészben, öt legnagyobb zsinagógája ma is áll.
- Lido di Venezia: a legnagyobb, hosszan elnyúló sziget a város partja előtt, 18000 lakossal, nevét a világon számos fürdőhely átvette.
- Scuola Grande di San Marco

Kultúra

Velence sok hagyományos ünnep otthona, melyeket minden esztendőben megrendeznek:
- Velencei Karnevál
- Vogalonga: május egyik vasárnapján megrendezésre kerülő ünnep. 32 km útvonalat kell végigevezni a jelentkezőknek a csatornákon, bármely méretű és típusú csónak vagy hajó részt vehet a látványos felvonuláson.
- Festa del Redentore: július harmadik szombatján és vasárnapján zajló ünnep. Résztvevői csónakhidat építenek a Giudecca csatornán illetve pompás tüzijátékkal kísért éjszakai virrasztást tartanak.
- Regata Storica: szeptember első vasárnapjának ünnepe. Különleges, gazdagon díszített csónakok felvonulásával kezdődik a Canal Grande csatornán. Ezt követi a kétevezős gondolák versenye.
- Festa della Sensa: áldozócsütörtök utáni vasárnapon tartják. A Köztársaság kezdete óta azzal ünnepelték, hogy a dózse Velence és a tenger házasságának jelképeként a San Nicoló al Lídónál a Bucintoró nevű díszes hajóról a tengerbe vetett egy gyűrűt. Napjainkban a polgármester, a pátriárka és más velencei tisztségviselők követik ezt a hagyományt. A város számos kulturális rendezvény helyszíne, a nevezetesebbek:
- a Velencei Biennálé: kétévente megtartott, egész nyáron át megrendezésre kerülő modern művészeti kulturális seregszemle. 1895 óta létezik.
- a Filmszemle: ugyancsak a Biennálé szervezésében nyaranta megtartott filmfesztivál. Velence a mai napig a kultúra egyik fellegvára Olaszországban. Erről múzeumai, kiállításai, színházai, balett-, opera- és hangversenyprogramjai, fesztiváljai tanúskodnak. Leghíresebb múzeumai: a világhírű Galleria dell'Accademia, a Museo del Ghetto, a Palazzo Grassi, a Peggy Guggenheim Múzeum, a Querini Stampalia és a Scuola Grande di San Rocco di Venezia. A velencei kultúra neves egyéniségei: Tomaso Albinoni zeneszerző, Giovanni Bellini festő, Bernardo Bellotto festő, Giovanni Antonio Canale, vagy Canaletto festő, Rosalba Carriera festőnő, Giacomo Casanova utazó, író és velencei kém, Francesco Cavalli zeneszerző, Gasparo Contarini teológus és diplomata, Vincenzo Maria Coronelli kartográfus, Andrea Gabrieli zeneszerző, Antonio Caldara zeneszerző, Giorgione festő, Baldassare Galuppi operaszerző, Carlo Goldoni komédiaíró, Lorenzo Lotto festő, Bruno Maderna, festő és karmester, Gian Francesco Malipiero zeneszerző, Claudio Monteverdi zeneszerző, Luigi Nono zeneszerző, Marco Polo utazó és felfedező, Paolo Sarpi teológus és történész, Giovanni Battista Tiepolo festő, Jacopo Tintoretto festő, Tiziano Vecellio festő, Antonio Vivaldi, zeneszerző, Ermanno Wolf-Ferrari, német-olasz zeneszerző

Közlekedés

Jellegzetes közlekedési eszközök:
- vizibuszok: menetrendszerinti közlekedésű járművek. Fajtái: a vaporetto (220 fős) és a gyorsabb motoscafo (130 fős).
- taxik: melyek tulajdonképpen motorcsónakok
- gondolák: ma már főleg sétacsónakázásra használt vizijárművek, bár néhány még kompként is üzemel (traghetti). Pár velencei család mindmáig saját gondolával rendelkezik. A gondola kinyúló orr-részének fémből készült hatos fogazású díszítése a város hat kerületére (sestiere) utal. A különleges faépítésű jármű színe fekete. 1562-ben ugyanis rendeletet hoztak rá, hogy minden gondolát egyformára kell festeni - ezzel kívánták csökkenteni a nemesi családok rivalizálókedvét.

Gazdaság

A város főként idegenforgalmából él. A szárazföldi részén levő Mestre és Marghera elővárosokban települt a petrolkémiai, alumínium- és hajóipar.

Külső hivatkozások


- [http://velence.lap.hu velence.lap.hu]
- [http://www.turismo.veneto.it/foto/ Photo Velence]
- [http://maps.google.com/maps?ll=45.440826,12.350607&spn=0.040426,0.063343&t=k&hl=en Google maps]
- [http://www.actv.it Velencei tömegközlekedés] Kategória:Olaszország települései ja:ヴェネツィア ko:베네치아 simple:Venice

Egyiptom

Egyiptom (arabul:مصر, latin betűs átírással hivatalosan Miszr, a helyi dialektus alapján Maszr) Észak-Afrikában, illetve részben Délnyugat-Ázsiában (Sínai-félsziget) fekszik. Nyugaton Líbiával, délen Szudánnal, északkeleten pedig Izraellel határos. Északon a Földközi-, keleten a Vörös-tenger övezi. Az ókori Egyiptom a világ egyik legjelentősebb nagyhatalma volt, bár az akkori és mai ország közt inkább csak a közös terület alkot kapcsot, mert a lakosság, az államszervezet és más jellemzők alapján igazából nem mondhatjuk a mai Egyiptomot az ókori birodalom örökösének (örökösöknek leginkább a koptok tarthatóak).

Története

Fő szócikkek: Egyiptom történelme és Ókori Egyiptom Egyiptom hivatalos, arab neve, Miṣr sémi eredetű szó, jelentése eredetlieg „nagyváros”. Az európai nyelvekben elterjedt alak, melynek magyar változata az Egyiptom a latin Aegyptus szóból származik, amely viszont az ógörög Αἴγύπτος „aigüptosz” átvétele. Az ógörög szó Ptah isten memphisi templomának nevére vezethető vissza: ḥwt-k3-ptḥ („Hut ka Ptah”). A terület viszonylagos elszigeteltsége és a folyó évenkénti áradásai következtében a Nílus völgyében alakult ki az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, miután Mina i.e. 3200 körül egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot. A birodalom mintegy háromezer évig állt fenn; az utolsó (XXX.) dinasztia hatalmát a perzsák döntötték meg (Kr. e. 525). Később Egyiptom görög, római, bizánci, majd ismét perzsa kézre került. Az arabok a 7. században hódították meg a területet, hat évszázadig tartó uralmuk alatt vált Egyiptom arab nyelvű és iszlám vallású országgá. 1250 körül a mamelukok vették át a hatalmat; majd 1517-ben az ország az Oszmán Birodalom része lett. A Szuezi-csatorna elkészülte (1869) után Egyiptom a világkereskedelem fontos központja lett, ugyanakkor pénzügyi válságba is került. Befektetései védelme érdekében a Brit Birodalom 1882-ben a gyakorlatban átvette a kormányzást, hivatalosan azonban Egyiptom 1914-ig az Oszmán Birodalom része volt. 1922-ben nyert részleges, majd a II. világháborút követően teljes függetlenséget. 1952-ben I. Farouk királyt katonai puccsal eltávolították, és helyére fiát, II. Ahmed Fouadot nevezték ki. Az Egyiptomi Köztársaságot végül 1953. június 18-án kiáltották ki; első elnöke Mohamed Naguib volt. Lemondása (1954) után Gamal Abdel Nasser, az 1952-es forradalom kulcsfigurája vette át az elnöki hatalmat, és az egyiptomi nép birtokába vette a Szuezi-csatornát, mely az ún. szuezi válsághoz vezetett (1956). 1958 és 1961 között Egyiptom és Szíria uniót alkotott, Egyesült Arab Köztársaság néven.

Politika

Egyiptom államformája 1953. június 18. óta köztársaság. A köztársasági elnök 1981. október 14-étől Mohamed Hoszni Mubarak (elődje, Anvar Szadat merénylet áldozata lett). Mubarak már negyedik elnöki ciklusát tölti. Ő a Nemzeti Demokrata Párt vezetője. A miniszterelnök Ahmed Nazif 2004. július 9-én tette le az esküt, elődje Dr. Atef Obied volt. Egyiptomban többpártrendszer van, és ún. fél-elnöki rendszer, azaz a végrehajtó hatalom megoszlik az elnök és a miniszterelnök között. A választópolgárok a parlament tagjain kívül az elnököt is közvetlenül választják (a legutóbbi elnökválasztás 2005 októberében volt). Egyes emberi jogi szervezetek szerint félő, hogy a kormányzat beleavatkozik a helyi választásokba. Egyiptom volt az első arab állam, amely békét kötött Izraellel a Camp David-i egyezmény (1978) után. Kairóban található az Arab Liga székhelye.

Földrajz

Gazdaság

Egyiptom gazdaságának meghatározó ágazatai a mezőgazdaság, a kőolaj-export, a turizmus és a média. Jelentős bevételi forrást jelent a több mint 5 millió külföldön (Szaúd-Arábiában, az Arab-öböl térségében és Európában) dolgozó egyiptomi által hazaküldött pénz. Egyiptomban kevés a megművelhető földterület, és a gazdálkodás nagy mértékben függ a Nílustól. Az 1971-ben elkészült asszuáni gát és az általa létrehozott Nasszer-tó javított a helyzeten (bár az ökológiai rendszerre gyakorolt hatása nem volt kedvező), a gyors népességnövekedés (az arab világban a leggyorsabb) továbbra is problémát okoz az élelmiszerellátás terén, és a társadalmi feszültségek egy része is erre vezethető vissza. A kormány az elmúlt években főként az Egyesült Államok támogatásával jelentős hírközlési és infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett a gazdasági reform érdekében. (Izrael után Egyiptom kapja a legtöbb segélyt az USA-tól.) Izrael

Népesség

Egyiptom a legnépesebb arab ország. A lakosság túlnyomó része a Nílus menti területeken és a Szuezi-csatorna mellett él. Az iszlám vallást követők aránya 90%, a fennmaradó 10% keresztény vallású (főként kopt).

Kultúra

A főváros, Kairó, Afrika legnagyobb városa, évszázadok óta kulturális, oktatási és kereskedelmi központ. Egyiptomban mind az iszlám, mind a kereszténység befolyása meghatározó. Az Al-Azhar Egyetem a legrégebbi iszlám felsőoktatási intézmény: 970 körül alapították az azonos nevű mecsettel együtt. Mindenkori első emberét hagyományosan a szunniták legfőbb vezetőjének tartják (ilyen hivatalos cím nem létezik). A Kopt Ortodox Egyház mintegy 50 millió hívőjének vezetője az alexandriai pátriárka. Bár nem túl gazdag ország, Egyiptomban nem kevesebb mint 30 műholdas csatorna üzemel, és évente több mint száz film készül, immár az új stúdiónegyedben is, amelyet "a Kelet Hollywoodjá"-nak neveznek. A filmiparban fő versenytársai a térségben a Perzsa-öböl államai és Libanon. Az arab országok közül egyedül Egyiptomban található operaház.

Külső hivatkozások


- [http://www.sis.gov.eg/ Egypt State Information Service]
- [http://www.al-bab.com/arab/countries/egypt.htm Arab Gateway - Egyiptom]
- [http://news.bbc.co.uk/2/hi/world/middle_east/country_profiles/737642.stm BBC News Country Profile - Egyiptom]
- [http://www.cia.gov/cia/publications/factbook/geos/eg.html CIA World Factbook - Egyiptom]
- [http://allafrica.com/egypt/ AllAfrica - Egyiptom] (hírek)
- [http://st-takla.org/Egypt-1.html Egypt.. the past and the present]
- [http://www.egypttoday.com/ Egypt Today]
- [http://www.lib.utexas.edu/maps/africa/egypt_pol97.jpg Térkép (lib.utexas.edu)] Kategória:Egyiptom als:Ägypten ja:エジプト ko:이집트 ms:Mesir simple:Egypt th:ประเทศอียิปต์ zh-min-nan:Ai-ki̍p

Zóra

A Zóra szláv eredetű női név, a Zorán párja. Jelentése: hajnal. __NOTOC__

Névnapok


- június 19.
- október 4.

Alakváltozatok


- Zorinka
- Zorka

Becenév

Zóri,Zorácska, Zorka.

Híres Zórák, Zorinkák, Zorkák



IV. Alexiosz

IV. Alexiosz (1203–1204) bizánci császár II. Izsák fiát 1195-ben, apja trónfosztásakor bebörtönözték, és csak 1201-ben tudott megszökni a zavargásoknak köszönhetően. Sógorához, a nővérét, Irénét nőül vevő Sváb Fülöphöz menekült, majd csatlakozott Montferrati Bonifáchoz, a IV. keresztes hadjárat kiszemelt vezetőjéhez. Zára ostromakor (1202) ideiglenesen elhagyta a tábort, hogy meglátogassa sógorát. Közben megegyezett Bonifáccal, hogy útját Konstantinápoly felé vegye, és harcoljon bitorló nagybátyja, III. Alexiosz ellen. Cserébe bizánci támogatást és a keresztesek adósságainak kifizetését ígérte. A velenceiek is támogatták a gazdag város kirablásával kecsegtető ötletet, így 1202-ben flottájuk a görög fővárosnál kötött ki. Hiába parádézott Alexiosz a falak alatt az ostrom előtt, a bizánciaknak megfelelt a bitorló, tehetségtelen nagybátyja. Aznap, amikor 1203-ban bevették a várost, III. Alexiosz gyorsan elmenekült, és a keresztesek szembesültek azzal, hogy a görögök kiszabadították börtönéből, és ismét császárrá koronázták a megvakított és leépült II. Izsákot. Ez nem volt elfogadható számukra, tehát kényszerítették az uralkodót, hogy fiát társcsászárává tegye. IV. Alexiosz fényes ígéretei ellenére gyakorlottabb apja egyet biztosra vett: a keresztesek adósságait képtelenség a császári kincstárból kifizetni. Fia, aki nem fogta fel, hogy milyen rossz helyzetben is van az államháztartás, igyekezett előteremteni az összeget. Végül az ígért pénzmennyiség felét sikerült összegyűjtenie ellenfeleitől való elkobzásokkal és egyházi javak elvételével, illetve a III. Alexiosz által irányított thrákiai városok kirablásával. Míg a császár pénzszerzéssel foglalatoskodott, Konstantinápoly lakói és a keresztesek között egyre nőtt a feszültség. Hamarosan Alexiosz Murtzuphlosz, a nyugatellenes párt vezére letette a trónról és megfojtatta. Apja nem sokkal élte túl: vagy előrehaladott kora, vagy mérgezés miatt hunyt el. A trónon Murtzuphlosz követte, akit V. Alexiosz néven tettek császárrá.
- Lásd még: Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban Alexiosz IV. ja:アレクシオス4世アンゲロス

Konstantinápoly

Konstantinápoly (a régi Byzantium, görögül: Bυζαντιον; törökül: Konsztantinije, Istanbul; szlávul: Carigrad): az Oszmán birodalom fővárosa, a szultánnak, a legfőbb török hatóságoknak, a sejk-ül-iszlamnak, görög, örmény és örmény-katolikus patriárkának, római katolikus érseknek és nagy rabbinusnak székhelye volt. Fekvése: északi szélesség 41°, a keleti hosszúság 28° 58' alatt, a trák Boszporusz déli kijáratánál. A Bizánci Birodalom régi fővárosa, azaz a mai szorosabb értelemben vett Isztambul háromszöget alkot mintegy 15 km-es kerülettel; északnyugaton az Aranyszarv-öböl, nyugaton a szárazföld, délen és délkeleten pedig a Márvány-tenger határolja. A várost I. Constaninus alapította 330. május 11-én. A várost eleinte Nova Roma-nak (Új Róma) nevezték, de végül is a Konstantinápoly (Konstantin városa) név maradt meg a történelemben (főbb szócikk: Konstantinápoly alapítása). Konstantinápoly volt a Kelet-Római Birodalom (Bizánci Birodalom) fővárosa. A negyedik keresztes hadjáratban (1204) a keresztesek elfoglalták a várost, majd VIII. Palaiologosz Mihály 1261-ben újra visszafoglalta a niceaiak részére (főbb szócikk: Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban). Végül is az Oszmán birodalom elfoglalta Konstantinápolyt 1453. május 29-én (főbb szócikk: Konstantinápoly eleste). Az oszmán időkben mindkét név: Konstantinápoly és Istanbul is használatban volt, habár a nyugatiak inkább Konstantinápolynak nevzték a várost. Csak 1930 után lett a város neve hivatalosan is Istanbul. Amikor 1923-ban megalakult a Török Köztársaság, a fővárost Ankarába helyezték át.

Lásd még


- Bizánci Birodalom
- Aranyszarv-öböl
- Hagia Sophia
- Boszporusz Kategória:Történelem Kategória:Történelmi települések Kategória:Isztambul