:: wikimiki.org ::

Püthagorasz

Püthagorasz

Számoszi Püthagorasz (görögül: Πυθαγόρας, magyar átírásban Püthagorasz; a matematikában meghonosodott, nem szabályos átírással Pitagorasz, Kr.e. 582 – 496) jón származású antik görög filozófus és matematikus, a püthagoreus filozófiai iskola megalapítója. Nevét ma a matematikában a Pitagorasz-tétel viseli (bár ezt minden bizonnyal nem is ő fedezte fel és bizonyította először). A püthagoreus filozófia számára a legfontosabb (és tulajdonképp az egyetlen) tudomány a matematika volt, azt tanították, hogy minden dolog kulcsa a számokban rejtezik. Eme, „a számok atyja” néven is emlegetett filozófus életét kevéssé ismerjük, mert bár jelentős hatással volt a preszókratikus kor görög filozófiájára az i.e. 6. században, már életében legendák és mítoszok övezték. Ezek terjesztéséhez a püthagoreusok is hozzájárultak, mivel Mesterüket afféle félistenként tisztelték.

Élete

[Diogenész Laertiosz] szerint egy Mnészarkhosz (mások szerint Mineszarkhész) nevű ékszer- és dísztárgykészítő fiaként született i. e. 570-ben a Kis-Ázsia partjai mentén elterülő [Számosz] szigetén. Fiatalon elhagyta szülőhelyét, s a dél-itáliai [Krotón] városába költözött. Egyesek szerint mert annyira jó viszonyban volt Polükratésszel, hogy az maga adott neki pénzt és az egyiptomi fáraóhoz ajánlólevelet, hogy utazhasson. Sokak, egybehangzó állítása szerint nyugatra utazása előtt megjárta az ókori Egyiptomot és Babilont, de tanult a kaldeusoktól (csillagászatot), a föníciaiaktól (matematikát) és a méd-perzsa Mágusok törzsétől (utóbbiaktól természetesen mágiát; bár effajta elemek a legtöbb görög bölcs életrajzában előfordulnak, úgyhogy lehet, csak afféle sztereotípia és legenda, mindenesetre jól mutatja, a görögök kiket tartottak tudományos mintaképeknek). Krotónban,, filozófiai iskolával egybekötött vallási szervezetet alapított, a püthagoreus iskolát. Az iskola jelentős befolyásra tett szert Krotonban, emiatt egy püthagoreusellenes mozgalom szerveződött . Ezek végül felgyújtották a püthagoreusok központját, egy Milón nevű atléta házát. Egyesek szerint a gyújtogatók elfogták a filozófus-mestert és megölték, mások szerint csak megfenyegették, hogy ha nem hagyja el a várost, megölik. Egy görög író töredéke szerint pedig szelíden megkérték arra, hogy menjen el: „Kedves Püthagorasz, te nagyon okos vagy, mi azonban meg vagyunk elégedve a saját törvényeinkkel, és nem kívánjuk, hogy te újabbakat tégy a helyükbe. Eredj, és hagyj minket békében!”. Püthagorasz ekkor a Múzsák Templomába menekült, és ott halálra éheztette magát, mivel elhagyni sem akarta a várost, de a történtek után ott tovább élni sem akart.

Az iskola

A püthagoreus iskola szigorú életelvekhez (pl. vegetarianizmus) és kemény felvételi feltételekhez kötött, a beavatottság foka szerint „körökre” osztott elitista és arisztokratikus jellegű szervezet volt, melynek Püthagorasz feltétlen irányítója volt, és amely külsőségeiben leginkább a misztériumvallások mintájára épült. Nők és férfiak számára egyaránt nyitva állt. Iamblikhosz szerint a püthagoreusok közösen étkeztek, testgyakorlatoztak, olvastak és hallgattak filozófiai előadásokat, tanításokat. Az iskola hallgatói, ahogyan az abban a korban nem volt ritka, valószínűleg a beavatottság foka szerinti körökre oszlottak. A külsőbb tanítványok, az akuszmatikusok nem részesülhettek minden tudásban, ez a belsők, a mathématikusok kizárólagos joga volt. Állítólag a legbelsőbb körökhöz tartozók öt év tanulás után beszélhettek is a mesterrel, de kizárólag úgy, hogy annak igazi alakját egy függöny rejtette, sokak viszont nem részesülhettek ebben a megtiszteltetésben. Egy legenda szerint amikor az egyik mathématikus, Hüppaszosz világgá kürtölte az összemérhetetlen (ma irracionális arányúnak mondott) mennyiségek felfedezését, ami az iskola egyik alapelvét („Minden: Szám”) döntötte meg, „az istenek vízbe fúlással büntették”, amit néhányan úgy magyaráznak, hogy a püthagoreusok egy hajóról való tengerbe hajítással rituálisan kivégezték. Az iskola életében fontos szerepet kapott a zene, a tanulók rendszeresen énekeltek közösen himnuszokat Apollóhoz, lantot használtak egyes testi és lelki betegségek gyógyításához, alvás előtt verseket mondtak (ti., ahogy az akkor szokásos volt, vsz. énekeltek). A püthagóreus iskola kollektív intézmény lévén, nem mindig világos, felfedezéseik és tanításaik közül melyek személy szerint Püthagoraszéi és melyek tanítványaiéi.

Tanításaik

Hittek a lélekvándorlásban (Püthagorasz állítólag kijelentette, hogy előző négy életére képes visszaemlékezni). Hiteles, és főleg saját írások nemigen maradtak fenn az iskolai tanításokról, inkább csak jelképek, jelszavak, mely utóbbiak a beavatottak titkos jeleinek számítottak, melyekről egymást felismerték; E jelszavak néha kérdés-felelet formájában fogalmazódtak meg, pl. „Mi a legnagyobb bölcsesség? - A szám”; „Mi a legigazabb kijelentés? - Az emberek romlottak.”. Ezek közül egyeseket már nem vagy alig értünk, vagy már akkor is sokkal rejtélyesebbnek szánták őket: „Mi a Delphoi orákulum? - A Szent tetraktüsz, melyben a szirén énekel.” Sok jelszó azonban parancs formájában lett megfogalmazva:
- Tartózkodj a (ló?)babtól! (Kyamon apechete!);
- Ne törd meg a kenyeret!
- Ne éleszd a tüzet vassal!
- Fehér kakast ne érints!
- Ne egyél szívet!
- Soha ne vizelj a Nap felé fordulva!
- Kotord meg a hamut, amikor a fazekat leveszed a tűzről!
- Ne hagyd a tested nyomát az ágyadon, miután felkelsz! Az egyik legszentebb számnak a 10-et tartották, a 10=1+2+3+4 egyenlőség miatt, mivel ez a „világ számainak összege” - a Világ-egységnek és -Eredetnek szimbólumának (1), az első női (páros) számnak, a világ-ősegész megbomlásának (2), az első férfi (páratlan) számnak (3), és az Érthetetlen és Isteni szimbólumának (4). : A püthagoreusok pedig a számokat és a geometriai formákat ruházták fel az istenek elnevezésével: az egyenlő oldalú háromszöget „Zeusz homlokából született Athénénak” és Tritogeneiának nevezték, mivel a mindhárom szögéből húzott függőlegessel egyenlően osztható fel. Az „egyet”, mivel tagadása a „soknak”, és a „monasz” egyszerűsége miatt Apollónnak hívták, a „kettőt” viszálynak és merészségnek, a „hármat” pedig igazságnak, mert az igazságtalan cselekedetet és az igazságtalanság elszenvedése hiány vagy túlzás következményeként jön létre, az igazság a kettő között középen foglal helyet. Az úgynevezett tetraktüsz, a harminchat, a legnagyobb eskü volt — amint ez közismert —, és kozmosznak is nevezték, mert az első négy páros és páratlan szám összeadásából jön létre. (Hérodotosz: Ízisz és Ozirisz) Mivel a 6 a legkisebb tökéletes szám, ezért a püthagoreusok szerint a világot szükségképp hat nap alatt teremtették. Ez egyébként a Biblia szerint is így van.

Egyéb

Hogy Püthagoraszt mekkora tisztelet övezte, azt egy római szófordulat – „ipse dixit” („Ő maga mondta!”) – illusztrálhatná a legjobban: a rómaiak szerint e fordulat görög megfelelőjét (authos ephe) a püthagoreusok használták, ha a Mester valamilyen kijelentésének megfellebezhetetlen igazságát akarták hangsúlyozni.

A bab gyűlölete: egy évezredes rejtély

Ógörög életrajzírói szerint sohasem evett (ló)babot, lencsét, és más ételeket, amik Arisztotelész szerint a vesére, a herére vagy más belső szervekre emlékeztették (minthogy nagyon szigorú vegetáriánus volt), és ezek fogyasztását tanítványainak is megtiltotta, sőt jelenlétében a babnak még a nevét sem volt szabad kimondani. Sőt, Iamblikhosz szerint a Mesternek puszta szóval még egy üszőt is sikerült rábeszélnie arra, hogy soha többé ne egyen babot (Püthagorasz élete, 60-1., 142.). Hogy a jámbor állat haláláig tartotta-e magát e jótanácshoz, arról nincsenek hiteles értesülések. Egyesek úgy gondolják, ennek hátterében valamilyen allergia állhatott. Mások azt mondják, hogy a babszemek a görög szavazási rendszert próbálták szimbolizálni, és így eme előírás valójában egy rejtjelezett életelv volt, miszerint tartózkodni kell a politikától. Ez azonban kétséges, mert a Püthagoreusok Krotónban állítólag beleártották magukat a politikába, és emiatt gyújtották fel az iskolájukat, mely közvetve a „Mester” halálát okozta.

Előző életei(?)

Diogenész Laertiosz szerint (Neves filozófusok élete, VIII.4.) Püthagorasz azt állította, hogy vissza tud emlékezni előző négy életére: amikor is ő volt Hermész isten fia Aithalidész, akinek Hermész azt a képességet ajándékozta, hogy vissza tud majd emlékezni előző életeire; a trójánál harcoló Euphorbosz, akit Menelaosz sebesített meg, Hermotimosz, majd Pürrhosz, egy Délosz szigeti szegény búvár; valamint azt állította, hogy többször is leszállt az Alvilágba, és ott találkozott Homéroszszal és egyéb neves költőkkel, akik egyébként egy fára kötözve lógtak büntetésül, mert az isteneket tiszteletlenül, prózai módon ábrázolták.

Neki tulajdonított idézetek

Állítólag minden egyes beszédét, előadását a következő sablonnal indította: A levegőre, amit belélegzek, a vízre, amit iszom, nem tűrök el semmilyen ellenvetést azzal szemben, amit mondandó vagyok! Előadásait is „lefüggönyözött” állapotban tartotta, ő maga nem volt látható, csak hallható.

Források

- Luciano De Crescenzo: A görög filozófia rendhagyó története. Tericum Kiadó Kft., 2000, ISBN 963 84 5344 3 .
- Colerus: Az egyszeregytől az integrálig Kategória:Filozófusok Kategória:Matematikusok Kategória:Ókori költők, írók ja:ピュタゴラス ko:피타고라스 simple:Pythagoras th:พีทาโกรัส

Filozófus

A filozófus olyan ember, aki - akár hivatásszerűen, akár másképp - foglalkozik a filozófiával. ---- Az alábbi felsorolás az ismert filozófusok listája : __NOTOC__

Matematikus

A matematikus olyan személy, akinek a tanulási és kutatási szakterülete a matematika.

Híres matematikusok

Magyarok

- Arany Dániel
- Beke Manó
- Bolyai Farkas
- Bolyai János
- Császár Ákos
- Csörnyei Marianna
- Erdős Pál
- Fejes Tóth László (Fejes László)
- Fejér Lipót
- Fekete Mihály
- Füredi Zoltán
- Haar Alfréd
- Gallai Tibor
- Hajós György
- Katona Gyula
- Kemény János
- Kollár János
- Kőnig Dénes
- Kőnig Gyula
- Kürschák József
- Laczkovich Miklós
- Lakatos Imre
- Lánczos Kornél
- Lax Péter
- Lempert László
- Lovász László
- Neumann János
- Péter Rózsa
- Pintz János
- Pólya György
- Rados Gusztáv
- Rényi Alfréd
- Ruzsa Z. Imre
- Szemerédi Endre
- Tardos Gábor
- T. Sós Vera
- Turán Pál
- Vincze István

Külföldiek

- Niels Henrik Abel
- Al-Biruni (Abū 'r-Raihān Muhammad ibn Ahmad al-Bīrūnī)
- Al-Hvarizmi (Al-Khvorizmi, Al-Hvárezmi, Algorithmi)
- Arkhimédesz (Arkhimédész)
- Alan Baker
- Emil Artin
- Michael Francis Atiyah
- Stefan Banach
- Bernard Bolzano
- George Boole
- Émile Borel
- Nikolas Bourbaki
- Viktor Jakovlevics Bunyakovszkij
- Johannes Campanus
- Georg Cantor
- Gerolamo Cardano
- Felice Casorati
- Eugéne Charles Catalan
- Augustin Cauchy
- Bonaventura Cavalieri
- Arthur Cayley
- Elwin Bruno Christoffel
- William Kingdon Clifford
- Paul Joseph Cohen
- René Descartes
- Gotthold Eisenstein
- Eudoxosz
- Eukleidész
- Leonhard Euler
- Pierre Fermat (Pierre de Fermat)
- Gottlob Frege (Friedrich Ludwig Gottlob Frege)
- Évariste Galois
- Carl Friedrich Gauss
- Izrael Mojszejevics Gelfand
- Hermann Günter Grassmann
- Mihail Gromov
- Jacques Salomon Hadamard
- Leon Henkin
- David Hilbert
- Felix Klein
- Andrej Nyikolajevics Kolmogorov
- Leopold Kronecker
- Ernst Kummer
- Joseph Louis Lagrange
- Johann Heinrich Lambert
- Edmund Landau
- Pierre Simon Laplace
- Adrien Marie Legendre
- Gottfried Wilhelm Leibniz
- Tullio Levi-Civita
- Carl Lindemann
- John E. Littlewood
- Nyikolaj Nyikolajevics Luzin
- Ioaunes Antonius Maginus
- Andrej Markov
- Hermann Minkowski
- John F. Nash
- Isaac Newton
- Blaise Pascal
- Giuseppe Peano
- Püthagorasz (Pitagorász, Pithagorasz, Püthagorász)
- Placidus de Titis
- Srinivasa Ramanujan
- Regiomontanus
- Bernhard Riemann
- Laurent Schwartz
- Jean-Pierre Serre
- Saharon Shelah
- Joannes Stadius
- Alan Turing
- Leopold Vietoris
- Karl Weierstrass (Karl Weierstraß, Karl Theodor Wilhelm Weierstrass)
- André Weil
- Andrew Wiles
- Ernst Zermelo ----

Külső hivatkozások

[http://aleph0.clarku.edu/~djoyce/mathhist/greece.html Térkép és jegyzék az ókori görög matematikusok szülőhelyeiről] ---- Kategória:Matematika Kategória:Foglalkozások

Pitagorasz-tétel

A Pitagorasz-tétel vagy Pitagorasz tétele az euklideszi geometria egyik állítása. Felfedezését és első bizonyítását az i.e. 6. században élt matematikusnak és filozófusnak, Püthagorasznak tulajdonítják, pedig indiai, görög, kínai és babilóniai matematikusok már ismerték a tételt jóval Püthagorasz előtt, és a kínaiak bizonyítást is adtak rá.

A tétel és megfordítása

:Minden derékszögű háromszög leghosszabb oldalának (átfogójának) négyzete megegyezik a másik két oldal (a befogók) négyzetösszegével. :A szokásos jelölésekkel (c az átfogó): a² + b² = c² A tételnek a megfordítása is igaz: :Ha a, b és c pozitív számokra igaz, hogy a² + b² = c², akkor van olyan háromszög, amelynek ekkorák az oldalai, és a háromszög derékszögű (c az átfogó). A Pitagorasz-tétel másik megfogalmazása: :Tetszőleges derékszögű háromszögben a befogók fölé írt négyzetek területeinek összege megegyezik az átfogó fölé írt négyzet területével.

A tétel szemléletes bizonyítása

derékszögű háromszög A fenti képről leolvasható a tétel bizonyítása. Mindkét nagy négyzet egyenlő területű, tehát ha mindkét oldalon elhagyjuk az azonos területű 4-4 háromszöget, akkor a maradék területének is egyeznie kell. Baloldalt két, jobboldalt egy négyzet marad, amelyek területe az egyenlet bal illetve jobb oldalát adják. Felhasználtuk, hogy #a háromszögek területe egyezik, mivel két oldaluk (a és b) illetve az általuk közbezárt szögek megegyeznek, #a jobb oldalon lévő rombusz (minden oldala c) négyzet, mivel minden szöge 90° ( 180°-(α+β), ahol α,β az ábrán lévő derékszögű háromszögek hegyesszögei ), tehát szögei megegyeznek, tehát derékszögek.

Általánosítások

- A Pithagorasz-tétel fontos általánosítása a Tabit-tétel, ami az arab ibn Tabit nevéhez fűződik, és átvezet a tétel másik fontos általánosítása, a koszinusztétel felé.

Megjegyzések

- Az euklideszi terek felépítésénél axiómaként használjuk a Pitagorasz-tételt, mégpedig ez a legfontosabb axióma, amelyre a tér egész metrikus szerkezete épül. Ez is mutatja, hogy – erős túlzással – az egész euklideszi geometria, legalábbis ama része, ami a gimnáziumi tananyagot alkotja, tulajdonképp a Pithagorasz-tétel általánosítása vagy következménye. Például a nevezetes Thalész-tétel is bizonyítható a Pithagorasz-tétel felhasználásával, de általában az összes, körökre vonatkozó elemi tételek is.
- Történeti és didaktikai kiegészítés: Pithagorasz valószínűleg az átfogóra emelt négyzetekre vonatkozó egyenlőségként mondta ki a tételt, és talán tőle került bele ilyen formájában az Elemekbe. Tehát a görögök úgy gondolták, a Pithagorasz-tétel elsősorban területek egyenlőségét mondja ki. A hagyományos iskolai anyagban azonban egész más formájában, mint az oldalak hosszúságának négyzetére vonatkozó tétel szerepel, de bizonyítását mégis az itt közölt egyszerű átdarabolásos bizonyításhoz hasonló ún. "hindu bizonyítás" formájában szokás elvégezni. Ez a szó szoros értelmében, matematikailag nem helytelen, de mindenesetre sok kérdést vet fel, és szoros kapcsolatban van a szakaszok összemérhetetlenségének elméletével.
- A görögök közül tényleg sokan elhitték, hogy Pithagorasz fedezte fel az illető tételt. Egyik történetírójuk szerint amikor felfedezte, örömében száz ökröt áldozott az isteneknek. Ez azonban nagyon valószínűtlen, mivel a pithagoreusok nemcsak a lélekvándorlásban hittek, hanem, akárcsak a hinduk és buddhisták, abban is, hogy a halál után az emberi lélek állatokba is költözhet, ezért tartózkodtak az állatok öldöklésétől.
- A Pithagorasz-tételnek sokféle bizonyítása ismeretes, [http://www.cut-the-knot.org/pythagoras/index.shtml egy angol nyelvű honlap] pl. több mint negyven bizonyítást sorol fel, de az ismert bizonyítások száma a százat is elérheti. Persze az elemi matematikában mindig kérdés, hogy egy adott bizonyítás mire alalpoz, pl. nem olyan állításokra-e, melyek közt már ott van maga a Pithagorasz-tétel is (ami eme tétel igen fontos szerepe miatt, mivel "mindenben ott van", nem zárható ki).

Külső linkek

- [http://www.ies.co.jp/math/java/geo/pythagoras.html Java interaktív animációk] Kategória:Geometria ja:ピタゴラスの定理 ko:피타고라스의 정리 simple:Pythagorean theorem th:ทฤษฎีบทพีทาโกรัส

Filozófia

A filozófia a világnézeti kérdésekre adott válaszok rendszere. A szó jelentése görögből ered: a philos jelentése szeretet, a sophia jelentése bölsesség. Így a bölcsesség szeretetének fordítható.

Meghatározása

Az, hogy mi a filozófia, maga is egy filozófiai kérdés. Ahogy a különféle filozófiai irányzatok nem egyeznek meg sok kérdésben, úgy abban sincs teljes egyetértés, hogy mi egyáltalán a filozófia célja, avagy mi a filozófia meghatározása. Bizonyos nézetek szerint a filozófia bizonyos végső, vagy alap kérdéseket vizsgál. A filozófia világ egészét vizsgálja, a lét legáltalánosabb mozgási és strukturális törvényeit. Más, ehhez hasonló nézetek szerint a filozófia egyfajta integrált értelmezését adja a tudományos tudásunknak. Ez elsősorban a természetfilozófiára igaz (ilyennek mondható például a materializmus), és a modern tudomány megjelenésével átalakult. A filozófia történetéből látható egy olyan tendencia is, hogy a filozófiából különböző tudományágak váltak le. Azaz minden filozófiaként kezdte, az egész tudomány, és a tudományágak is, majd a tudomány levált a filozófiáról, és újabb és újabb diszciplinák érik el a tudományosság szakaszát. E szerint a filozfófia egyfajta pretudomány lenne: abban azok a diszciplinák foglalnak helyet, amelyek még nem alakítottak ki maguknak egy tudományos keretet. A tudományfilozófiáról az is mondható, hogy a tudomány vizsgálatával foglalkozik, ez tehát nem pretudomány, hanem egy metatudomány. Bizonyos nézetek (elsősorban a logikai pozitivizmus) szerint a filozófiának nem is kellene másból állnia, mint a tudomány logikájának eme vizsgálatából. E mellett esetleg minden más filozófiai ágat egy még nem eléggé érett pretudománynak tekintenek. Ez a nézet még úgy is variálható, hogy a tudomány logikája tulajdonképpen a logika egy válfaja, és így ez is tudomány bizonyos mértékben. A logikai pozitivizmus mindent meg is tett, hogy el is érjék a tudományfilozófiával a tudományos szintet. Ezen nézet szerint az esztétika, etika például vagy pretudományok, vagy inkább művészeti tartalmat közölnek, a metafizikai kérdések pedig vagy értelmetlenek, vagy tudományos kérdésekké alakíthatóak. Így minden értelmes kérdés tudományos, és nincsenek ezen felül végső kérdések. A filozófia ezen belül csak egy flesőbb szintet jelent. A fillozófiát mindenképpen a tudomány, művészet és vallás vonatkozásában kell meghatározni, ezektől való külünbségek alapján határozható meg. Jelenleg jobb meghatározás hiányában azt is mondhatjuk, hogy a filozófia az, amit a filozófusok művelnek, és így egy intézményes, hagyományi meghatározottsága van anak, hogy mi a filozófia, és mik az ágai.

Részdiszciplínái

A filozófiának az említett hagyományos felosztása nagyjából a következő.
- Lételmélet vagy ontológia: a létező és a létezés alapelveit, törvényszerűségeit, létezési formáit vizsgálja, alapkérdése: Mi az, ami létezik?
- Metafizika: tárgya minden korban a tapasztalaton túli létező; mi rejlik az érzékekkel felfogható világ mögött,
- Ismeretelmélet: tárgya a tudat és a megismerés természete (alapkérdése: megismerhető-e a valóság, ill. annak törvényszerűségei?),
- Logika: a gondolkodási formákkal foglalkozó filozófiai tudomány,
- Etika: az etika központi kérdése a jóra irányul, azt vizsgálja, hogy lehetséges-e / hogyan lehetséges jó cselekedet, illetve min múlik az, hogy egy cselekedet jó-e vagy sem.
- Esztétika: elsősorban a művészettel foglalkozik. Központi kategóriája a művészi (tágabb értelmezésben, pl. a természeti) szép fogalma.
- továbbá a tudományok különböző területeihez kapcsolódó ágazatok:
- Társadalom-filozófia: a társadalom általános elvi kérdéseivel foglalkozik,
- Nyelvfilozófia,
- Történelemfilozófia,
- Politikai filozófia,
- Jogfilozófia,
- Tudományfilozófia.
- Vallásfilozófia

Irányzatai

A filozófia a világnézeti kérdésekre adott válaszok rendszere, amely természetszerűleg különböző időkben különböző válaszokat jelent, akár személyekhez, akár iskolákhoz kötődően is. Ezeket érdemes irányzatoknak vagy izmusoknak nevezni. Maga a világnézet egy adott személy fentiekre vonatkozó, elfogadott és/vagy megértett nézeteit jelenti, akár ő hozta azokat létre, akár mástól kapta. művészet
- Platonizmus
- Hegeliánus filozófia
- Kantiánus filozófia
- Materializmus
- Idealizmus
- Szollipszizmus
- Pozitivizmus
- Analitikus filozófia
- Egzisztencializmus
- Struktúralizmus
- Modernizmus
- Posztmodern filozófia Lásd még:
- világnézet

A filozófiai megismerés sajátosságai

A filozófiai megismerés módszerei általában spekulatívak, a fogalmak nyelvi körülhatárolásából (vagy ennek lehetetlenségéből) indul ki. A modern filozófia ténygűjtést, fizikai kísérletezést nem végez, mivel ilyen értelemben nem empirikus jellegű. Viszont kifejlődött belőle a logika, az orvostudomány, a matematika és a pszichológia is, amelyeknek bőven van empírikus módszere ahhoz, hogy a filozófia által feszegetett "végső" kérdésekben egy kicsit kevésbé legyen spekulatív: A filozófiai megismerésnek az alábbi felsorolás legfeljebb a végkövetkeztetését, de nem a módszerét adja: # metafizikus: a valóság ellentmondásmentes, eltekint az időbeliségtől, nem folyamatjellegű, # dialektikus: a valóság ellentmondásos. Fejlődésében és történetiségében vizsgál, # materializmus: szubjektív dualizmus, # idealizmus: objektív dualizmus. A filozófia, mint tudomány saját fogalom és kategóriarendszerrel rendelkezik, melyek absztrakciók eredményei.

Külső hivatkozások

- [http://www.slemi.hu/htm/filokt.htm Filozófia oktatás tagolása]
- [http://www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/filozofia/filo.htm#4 Filozófia történeti összefoglaló]
- [http://wikisource.org/wiki/Wikisource:Biblioth%C3%A8que_philosophique Wikisource] ja:哲学 ko:철학 ms:Falsafah simple:Philosophy th:ปรัชญา

Apolló

Az Apolló görög -> latin eredetű férfinév, jelentése: Apollónak szentelt. __NOTOC__

Névnapok

- március 8.
- április 18.

Becenevek

Híres Apollók

Hérodotosz

Hérodotosz, Herodotos (Halikarnasszosz, Kisázsia, ma Budrun, Törökország, Kr. e. 484 körül - ?, Kr. e. 425 körül): görög történetíró. A történetírásban betöltött korszakalkotó szerepéhez mérve életéről meglepően keveset tudunk. Nagybátyja volt Panüasszisz, az epikus költő. A Lügdamisz türannosz megbuktatására irányuló sikertelen kísérlet után Szamosz szigetére menekült, ahonnan csak Lügdamisz bukása után (Kr. e. 454 körül) tért vissza. Ezután hosszú utazásra indult, bejárta a perzsa birodalom jó részét, Egyiptomot, Föníciát, Mezopotámiát, Szküthiát (a Fekete-tenger északi partvidékét), majd eljutott Athénbe is, ahol a hagyomány szerint részleteket olvasott fel készülő művéből, s ezért tíz talentom arannyal jutalmazták, ami akkor hatalmas összegnek számított. Athénben kapcsolatba került a város szellemi és politikai vezetőivel, elsősorban Szophoklésszel. Ezután gyarmatosként a dél-itáliai Thurioiba költözött. Életéről ezután semmit sem tudunk. Műve, amelyet „Hisztoriai" (Történelem) címen emlegetnek, a görög-perzsa háborúkról szól, amelyhez azonban terjedelmes bevezetésként a perzsa birodalomnak, illetve azoknak a népeknek a néprajzi és földrajzi leírása és történelme is előre van bocsátva, amelyet a perzsák meghódítottak, éspedig abban a sorrendben, amelyben perzsa uralom alá kerültek. A mű keletkezését illetőleg többféle elképzelés van: egyesek szerint Hérodotosz eredetileg csupán egyes területek néprajzi és földrajzi leírását készítette el, s az önálló elbeszélések csak később váltak egy nagyobb történetírói elbeszélés részeivé, amikor athéni élményei hatására már a görög-perzsa háborút kívánta megírni, ezen elmélet szerint a szerző tehát hosszú fejlődés után jutott el oda, hogy történetíró legyen. Mások szerint -bár Athén valóban nagy hatással volt fejlődésére- ő már eleve azzal a szándékkal gyűjtötte az anyagát, hogy a háború történetét írja meg, még akkor is, ha egyes részeket korábban ki is dolgozott. A kész mű alapján Hérodotosz mindenesetre valóban megérdemli a „történetírás atyja" jelzőt -ahogy elsőként Cicero említette-, két okból is. Az első a módszere: elvszerűen igyekezett magát elhatárolni a mítoszoktól, s azokat, mint a nem tudományos dolgokat nem, vagy csak ironikusan tárgyalja. Ezt az elhatárolást igyekezett megvalósítani mind időben (amikor is az istenekig visszavezetett genealógiák kritikusa), mind térben, éles vonalat húzva azon népek közt, amelyeket tapasztalásból, illetve szemtanúk elbeszéléseiből ismert és a mítikus népek közt. Ez a korábbi néprajzi és történeti irodalommal (Hekataiosz) szemben komoly újítás volt. Hérodotosz maga hangsúlyozta, hogy a látás, a hallás és a megfontolás a legfontosabb forrásai. Előadásában lelkiismeretesen különbséget tett a látottak és a hallottak közt, és forrásai közléseit korántsem fogadja kritikátlanul. Tévedései mindamellett neki is vannak, de adatait a modern orientalisztika, illetve irodalomtudomány sokszor hitelesítette. A gondosabb elemzés kimutatta azt is, hogy Hérodotosz a keleti szépirodalom számos termékét (perzsa novellák) is megmentette számunkra. A másik ok, amiért megérdemli a „történetírás atyja" elnevezést az a törekvése, hogy megragadja az események közti belső, törvényszerű összefüggést, az emberi történelem alaptörvényét. Ez akkor is jelentős, ha a Hérodotosz által megfogalmazott törvényszerűség téves, az ő történelemfelfogása nem ismeri a fejlődés fogalmát, így ír műve bevezetésében: „Amik régen nagyok voltak, többnyire kicsinyek lettek, s amik az én időmben nagyok, korábban kicsinyek voltak" Szerinte ha egy nép, vagy akár egy egyén a fel, majd le körforgását megtette, a kör lezárul, pályája véget ér, s mások lépnek helyébe, hogy ugyanezt a pályát befussák. E törvényszerűség Hérodotosz szerint sokszor az ember szándékai ellen is érvényesül, valami irracionális erő nyomása alatt, amelyet az író a személytelen „isteni"-nek nevez. Hérodotosz szerint az emberi bölcsesség abban áll, hogy a történelem e törvényszerűségét felismerjük. Az ókor néhány szórványos kritikától eltekintve feltétlenül elismerte Hérodotosz művét. A nagyon kevés prózaíró közül, akit a híres alexandriai filológusok kiadtak és magyaráztak, ő volt az egyik. Az egyetlen író, aki rosszindulattal és szándékos ferdítéssel vádolta, Plutarkhosz volt, feltehetően azért, mert az ő szülőföldjét Boiótiát a perzsa háborúkban betöltött kétes szerepének megfelelően nem előnyösen ábrázolja. A középkorban csak Bizáncban olvasták. Az első latin fordítása 1474-ben jelent meg, a görög első kiadás dátuma 1502.

Források

- Pecz: Ókori lexikon
- Hérodotosz: A görög-perzsa háború (Budapest, 2003) Kategória:Ókori görög költők, írók

Biblia

A Biblia a zsidóságból kinőtt kereszténység szent könyveinek gyűjteménye a 4. század óta, mely két fő részből áll: Ó- és Újszövetségből. (A régi fordításokban az Ó- és Újtestamentum.) Ez a cikk a vallásos iratok, különösen a keresztény szent iratok természetét, fordítását és eredeti szerkesztését (kanonizálását) tárgyalja. Az Ó- és Újszövetség és az apokrif iratok részletesebb témájáról a „Biblia Könyvei” című cikkben van szó, ezenfelül pedig tekintsd meg a különböző bibliafordításokról szóló cikket is.

A Szentírás természete

A világ vallásainak szent iratai változatos műfajokat használnak az imádságoktól a látomásokon, szertartási leírásokon, erkölcsi normákon, mondákon és regéken, történelmi leírásokon, legendákon keresztül egészen a jelenésszerű tanulmányokig. Az ilyen szövegek rendesen szájhagyomány útján terjedtek és csak egy későbbi időszakban lettek leírva. Ez igaz a keresztény Biblia túlnyomó részére úgy, mint a hindu Védákra, vagy a zsidó Mishnára is. Az ilyen iratok szentséges jellegét az általuk megtestesített hagyományokat értékelő közösségek nyújtják. Bizonyos értelemben az ilyen szent írásokat mennyei eredetűnek is fogják fel. Erre jó példa a Korán, vagy a Mormon Könyve. A vallásos közösségek nagy tiszteletben tartják azokat, akik szent irataikat nekik tolmácsolják akár tudományos-, akár népszerű szinten is. Egyes vallásos hagyományok ellenállása ellenére, az írások nemzeti nyelvre való lefordítása általános jelenség. (Mivel a Korán eredeti arab nyelvű szövegét Isten tényleges beszédének tartják, amely szent és sérthetetlen, a fordítást csak az eredetivel együtt nyomtatják ki.) A fordítás maga is elérheti az ihletett szöveg státuszát ahogy azt a zsidó Szentírás görög fordítása, a Szeptuaginta (jelentése 'hetven') is tette a hellén zsidók és a keresztények közösségeiben. Az iratok kanonizálási folyamata meglehetősen körültekintő és időigényes eljárás majdnem minden vallás gyakorlatában, mint azt a zsidó, keresztény és buddhista hitekben egyaránt láthatjuk. Más vallások viszont, mint a szikhek, muszlimok és manikánusok, szent irataikat sokkal egyszerűbben hitelesítették, hagyták jóvá, mondván, az ihletettség velejár a szent iratok isteni tekintélyének eszméjével. A közösség életében a szent iratoknak meglehetősen jelentős szerepe van: istentisztelet alkalmával hangosan elmondják, vagy felolvassák részeit, a könyvet mint szent tárgyat tisztelik, valamint nyilvános imákban és szertartásokban hivatkoznak rá. A hívek vallásos magánéletében a szent írások az elmélkedések központját, tárgyát képezik. Sokaknak a gonosztól való védelem vagy a gyógyítás előídézésének funkcióját is betölti. Mindezen felül a Szentírás a művészet minden ágában (a festészetben, zenében, irodalomban, filmművészetben) a kulturális kifejezés ihletését is szolgálja.

A Biblia, mint keresztény Szentírás

A Bibliáról alkotott hagyományos keresztény nézet az, hogy az Isten vezérletével volt megírva, és így az Igazságot szószerint, vagy átvitt értelemben közvetíti az emberiségnek. Az utóbbi időkben sok keresztény nézetét erősen befolyásolták az ún. bibliakritikusok, és ezen változás ellenhatásaként egy fundementalista irányzat is kialakult, amelynek fő célja a Biblia szószerinti tökéletességének biztosítása. Idővel a Biblia értelmezése vált a protestáns és a római katolikus felekezetek közötti hagyományos különbségek kulcspontjává. Míg előbbiek úgy hiszik, hogy a Szentírás önmagáért beszél, utóbbiak azt tartják, hogy az egyház feladata az Írásokat megfelelően értelmezni.

A Biblia elnevezései

A biblia szó 'könyvek'-et jelent, a görög biblion (annyi mint 'könyvtekercs') szó többes száma és a biblosz szóból származik, amely eredetileg az egyiptomi papiruszt, az ókorban íráshoz használt anyagot jelölte. Az Ószövetségben egyedül Dániel próféta nevezi „könyvek”-nek a szent iratok gyűjteményét (Dániel 9:2). Keresztények a Kr.u. 2. századtól fogva kezdték ezt a nevet az Istentől ihletettnek vallott iratgyűjteményükre alkalmazni. Ez az egyszerű név találóan fejezi ki, hogy e könyvnek a rendkívülisége nem külső, emberi formájában van, hiszen csak könyveket, látszatra más emberi művekhez hasonló írásokat tartalmaz. A Bibliát gyakran egyszerűen Írásnak, Írásoknak (Jézus és az Újszövetség írói is használják ezt az elnevezést mint Márk 12:24 és 2Tim3:16 stb.), továbbá Isten Igéjének, Szentírásnak, Könyvek Könyvének is nevezik. Az „Isten Igéje” elnevezés a Szentírásból származik: Isten prófétákon keresztül közölt kinyilatkoztatásának megkülönböztető jelölésére szolgál mint Dániel 9:2; Ján17:17; 1Pét.1:23-ben. Ezen kívül Ézsaiás 34:16-ban „Úr könyve” néven szerepel, ami igen kifejező és jelentőségteljes, miszerint a Biblia „Isten könyve” az embereknek. A Biblia két fő részből áll: Ó- és Újszövetségből vagy Ó- és Újtestamentumból. A latin testamentum elnevezést a Vulgata (a Biblia latin nyelvű fordítása) nyomán használják. Az Ó- és Újszövetség megjelölés Isten Izráellel (2Móz24:8 alapján) és a keresztény egyházzal kötött szövetségére (Máté26:28 szerint) utal, a testamentum szó pedig azt fejezi ki, hogy ezek az írások szent hagyatékok, amiket a keresztények hite szerint Isten Izráelre és az őskeresztény egyházra hagyott. Míg az Ószövetség az Izráel népével kötött szövetség keretén belül adott kinyilatkoztatásokat (Isten cselekedeteit és prófétái által közölt üzeneteit) örökíti meg, addig az Újszövetség a keresztény egyházzal kötött szövetség keretén belül közölt kinyilatkoztatásokat (Jézus életét, az ősegyház tapasztalatait, az apostoli tanításokat, az egyház további útjára vonatkozó jövendöléseket) tartalmazza. Az Ószövetség 39, az Újszövetség 27 iratot tartalmaz, amelyek mintegy 1500 esztendő folyamán, az Kr.e. 15. századtól kb. Kr.e. 400-ig Izráel népe körében, és a Kr.u. 1. században pedig az őskeresztény egyház körében keletkeztek.

Bibliafordítások

A Biblia szövege eredetileg óhéber, arámi és az ógörög nyelven íródtak (utóbbinak ún. koiné változatán). Sok vallás kinyilatkoztatásnak tartott szövegeit sokáig nem volt szabad (pl. a mennyben állítólag arabul már megírt és Mohamednek csak lediktált Koránt), vagy nem volt érdemes lefordítani (mint pl. a szanszkrit nyelvű hindu szövegek más nyelvre áttéve elvesztik misztikus spirituális hatásukat). Egy fordítás akkor jó, ha az eredeti szöveg gondolatsora hiánytalanul megjelenik benne. Az egyik fő szempont tehát a szöveghűség. Kérdés azonban, hogy a nyelvtani formahűség vagy az értelemi hűség fontosabb? A másik fő szempont a nyelvezet. Itt a kérdés az, hogy a fordítás régies vagy modern legyen? A különféle fordítások ezen a négyirányú skálán könnyen elhelyezhetők. Ezek mellett a fordítóknak más szempontokat is figyelembe kell venniük, például egyes héber és görög szavaknak nincs magyar megfelelője, csak körülírni lehet őket, illetve éppenhogy sok kifejezés közül kell választanunk a szövegkörnyezettől és az egész Biblia tanításától függően (pl. a szóma jelentése lehet 'test, létforma, egész valónk' stb.). Vagy egyes Amazonas menti törzsek számára a „kenyér” ismeretlen fogalom, s nekik érthetőbb lehet Jézust „az élet banánjának” nevezni, és bár nincs olyan elvont fogalmuk, mint a Jézusba vetett „hit”, pontosan értik, mit jelent „Jézusra akasztani a függőágyat”. Az ún. parafrázis egy kifejezést több szóval ad vissza, körülírja, hogy kibonthassa az összes nyelvtani adatot. Például a „...nem cselekszik bűnt, aki az Istentől született” mondat (1Ján 3:9) sok hívőt ejtett már kétségbe; a görög ige alakja azonban folyamatos vagy ismétlődő cselekvésre utal, így teljes (és ezért pontos) értelem szerinti fordítása ez: „...az nem vétkezik folyamatosan (azaz nem él bűnben) aki az Istentől született” (nagy különbség, hogy valaki egyáltalán nem vétkezik, vagy vétkezik is, de képtelen bűnben élni). Héber fülnek példáúl természetes lehet „felövezni elménk derekait” (1Pét1:13), de ez már annak idején, az első görög és latin anyanyelvű hallgatóságnak is magyarázatra szorult. Ennek a sajátosan héberes, képi fordulatnak a magyar idiomatikus megfelelője 'gondolatban legyünk rá készek, hogy...' lehet. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az eredeti héber és a görög szövegek korszerű, modern köznyelvi szövegek voltak akkor, amikor elmondták, illetve leírták őket. Isten az emberhez sosem beszélt ódon, vallásosnak ható nyelvezettel (az Károli-féle vala, sömörgőzés stb. kifejezések sem hangzottak régiesnek a 16. század végén), de modernkedő stílussal sem (pl. a katolikus fordításokból a -tatik/-tetik többesszám harmadik személyraggal helyettesítése helyenként értelemzavarónak tűnik). Ugyanakkor léteznek olyan parafrázisok is, amelyek helyenként inkább belemagyarázásoknak tűnnek, vagy kifejezetten egy bizonyos teológiai felfogást vannak hivatva "szentírásként" megjeleníteni (pl. az adventista Tiszta Szó Biblia, de főleg a bibliahamisítás klasszikus példája, a jehovista Új Világ fordítás). Egyesek a régies, kedvelt fordításukat szinte ihletettnek, sérthetetlennek tekintik (mint az angolszászok a King Jamest, a németek a Luthert, a magyarok a Károlit), a modern fordításokat pedig elvetik. Ihletettnek azonban csak az eredeti szöveget lehet tekinteni, és a legjobb fordítások is emberöltőnként megérnek a nyelvi revízióra. Végül, további szempont lehet az is, kiknek készül a fordítás. Vannak külön gyermekbibliák, tájnyelvi változatok, illetve a korlátozott nyelvi kifejezőképességűeknek készült, drasztikusan egyszerűsített szókincsű és mondatszerkezetű fordítások is mint pl. a süketnémáknak (NT for the Deaf) vagy az angolt idegen nyelvként beszélőknek (pl. Today's English Version). A következő táblázat a mai fordításokat csoportosítja: Mint ahogy még az eredeti írott szöveg is csupán a hívők hite által tekinthető hitelesnek, úgy tökéletes fordítás is csak az eredeti szöveget sugalmazó lélek ihletése által készülhet. A forgalomban lévő fordítások különbözősége a fordítás korábban említett szakmai problémáin túl, a sugalmazó lélek különbözősége által magyarázható. Ez az oka annak, hogy sokan próbálják ma is az eredeti szövegekhez közelebb álló régi forrásokat tanulmányozni, ami nem lényegileg különbözik a kereszténység kezdetén elvégzett és az eredeti Bibliát a 4. század előtt létrehozó, kanonizálási munkától. A két legelterjedtebb hiteles modern fordítás a Magyar Biblia Tanács (MBT) által készített [http://www.kereszteny.hu/biblia/showtrans.php?reftrans=2 Református Biblia] és a Szent István Társulat (SzIT) által kiadott [http://www.kereszteny.hu/biblia/showtrans.php?reftrans=1 Katolikus Biblia].

A kanonizáció

A kánon szó görög eredetű és 'vesszőt, vonalzót, botot, mérővesszőt' jelent. Valószínűleg közös eredetű a héber kaneh szóval, amely 'nád, sás, vessző, mérővessző' jelentésű (Ezékiel 40:3 és 42:16). Már az ókori klasszikus irodalomban is használták 'norma, szabály, példa, minta' értelemben és az Újszövetségben is megtaláljuk (2Kor 10:13 és Gal 6:16 stb.). A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti. Már a Kr.u. 2. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban olyan kifejezésekkel, mint az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasius püspök alkalmazta a Szentírásra Kr.u. 350 körül. A kanonikus irat a kánonhoz tartozó bibliai iratot jelent. A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia az Istentől ihletett iratokat teljességükben tartalmazza. A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel, vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.

A kanonizáció folyamata

A keresztények úgy hiszik, hogy a Biblia tanítása szerint Isten kiválasztott „szent embereit”, a prófétákat használta fel arra, hogy az emberiségnek szóló üzeneteit tolmácsolják. A prófétai írások megőrzését és minden néppel, emberrel való megismertetését pedig egyházára bízta. Pál apostol az ószövetségi egyház jelentőségéről szólva az első helyen említi, hogy „Isten rájuk bízta az Ő beszédeit” (Róm3:2). A bibliai iratok által közölt kinyilatkoztatások csak bizonyos időszakban adattak, mert csak bizonyos időszakban volt alkalmas az egyház arra, hogy a szent iratok ihletett jellegét felismerje, és a kanonikus iratokat egybegyűjtse. Az ószövetségi egyház fennállásának utolsó négy évszázada alatt, amikor Izráel vallása jóvátehetetlenül eltorzult, és a Jézus korából ismert farizeusi és rabbinikus vallásossággá változott, már nem adatott prófétai kinyilatkoztatás, így az ószövetségi kánon addigra lezárult. Az újszövetségi kánon pedig az első három évszázad még egységes keresztény egyházában szilárdult meg, a 4. századi súlyos torzulás, a pogány vallásokkal és a világi hatalommal való szövetkezés és az ebből származó szétszakadás megindulása előtt. Az igazi eszmei és gyakorlati tisztaságtól azonban mind az ó-, mind az újszövetségi egyház még a kinyilatkoztatás időszakaiban is távol állt. Éppen ezért figyelemreméltónak tűnik az a tény, hogy a kánon tekintetében oly nagy a megegyezés mind a mai napig. A. Vaucher L'Histoire du Salut című könyvében (Párizs, 1951) így ír erről: :„Isten beavatkozását kell felismernünk abban a biztonságban, amellyel a zsidó nép az Ószövetség kánonját kialakította. A hívők – akik az igazi Izráelt alkották a nép között – felülről kaptak világosságot, a Szentlélek világosította meg őket, hogy felismerjék az ihletett írásokat és kialakítsák belőlük azt a gyűjteményt, amelyet mi is átvettünk tőlük, amely számunkra Isten szava, miután maga Jézus is határozottan elismerte mint ilyet. Bizonyos fokig Isten keze látható abban, ahogyan korszakokon keresztül őrizték ezt a gyűjteményt anélkül, hogy ebben a tekintetben bármiféle vita lett volna a különböző zsidó iskolák, farizeusok, szadduceusok vagy esszéneusok között. Konzervatív és modern zsidók valamennyien, mindig megegyeztek ebben a lényeges kérdésben. Hasonló módon bízta Isten a keresztény egyházra az újszövetségi kánon kialakítását és őrzését… Az Újszövetség ugyanannak a Léleknek a befolyására alakult ki, mint az Ószövetség.” Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása, mert az egyes iratok általános, az egész Római Birodalomra kiterjedő elterjedése, illetve ismertté válása szükséges volt a kánon lezárulásához. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt a Jel1:3 alapján: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit”.

A kanonizáció dokumentumai

Az Ószövetség kanonizációjának dokumentumai

#A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről; ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Pl. „Még ezek is Salamon példabeszédei, melyeket összeszedegettek Ezékiásnak, a Júda királyának emberei” (Péld. 25:1). #Az Ószövetség Kr.e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Septuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt. #A Kr.e. 132 körüli „Jézus, Sirák fia könyve” című apokrif irat bevezetése szerint ez idő tájt már nemcsak egységes gyűjteményként voltak ismertek a szent iratok, hanem az Újszövetségből ismert hármas felosztás is megvolt: a törvény, a próféták és az írások. #Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az Írásokról, szintén igen fontos tanúság. Az Kr.u. 1. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes („a törvény és a próféták”) vagy hármas felosztás („a törvény, a próféták és az írások” vagy „zsoltárok”) is érvényben volt. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Máté5:17). #Philón, az alexandriai hellén műveltségű zsidó filozófus Kr.u. 40 körül szintén úgy beszél a szent iratokról, mint amelyek „a törvény, a próféták, a himnuszok és a többi írás” gyűjteményét foglalják magukba, amelyek „nevelik és tökéletesítik a tudást és a kegyességet”. (De Vita Contemplativa, III. 25.) #Josephus Flavius, zsidó történetíró (kb. Kr.u. 37-100) írja: „Artaxerxész (Longimanusz 464-424) óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései...” (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, Budapest, 1984 – Hahn István fordítása) A végleges héber kánon is csak 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a keresztény 39-es felosztással, amely a Septuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbözőség abból adódik, hogy a héber kánonban I-II. Sámuel, valamint I-II. Királyok és I-II. Krónikák csak egy-egy könyv, a 12 kis próféta is egy könyv, ill. Ezsdrás-Nehémiás is egy könyv. #Korábban feltételezték, hogy Kr.u. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallásosság központja lett Jeruzsálem pusztulása után. Általában ehhez a feltételezett zsinathoz kötik a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusának megállapítását. Az újabb kutatások azonban ezt a feltételezést megalapozatlannak tartják. A héber kánon Kr.e. 400 körül rögzítve volt már, ezen semmit sem változtattak az Kr.u. 1. században, a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Melita sárdisi keresztény püspöktől való a Kr.u. 170 körülről, aki a Közel-Keletre utazott azért, hogy pontosan megtudakolja az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban, és ennek a kutatásnak az eredményét közli. Végül az Kr.u. 5. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, amelyet az alábbiakban ismertetünk. (Ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)

Az Újszövetség kanonizációjának dokumentumai

#Lukács 1:1-4 tanúsága szerint az evangélium írása idején már számos, Jézus életét és tanításait megörökítő írás volt ismert. #A 2-4. századi egyházatyák, Papias, Polycarpus, Ignatius, Justinus Martyr, Irenëus idéznek különböző újszövetségi iratokból „ezt mondja az Úr”, „meg van írva”, „ezt mondja az Írás” formulával. A legkorábbi, legfontosabb tanú pedig a Didaché című irat, amely szintén így idéz. #Az úgynevezett Muratori kánonjegyzék Kr.u. 170 körül keletkezett, latin nyelvű, töredékes irat. 22 újszövetségi iratot sorol fel, és rövid megjegyzéseket tesz az egyes iratokkal kapcsolatos adatokról a kanonikusság szempontjából. Szerzője ismeretlen. #A régi szír és latin fordítások, amelyek a 2. század végén keletkeztek, 22 illetve 23 iratot tartalmaznak az Újszövetség 27 iratából. #A Kr.u. 206-ból való Codex Baroccio, amely „A 60 könyv” címet viseli, az Ó- és Újszövetség 66 iratából 64-et tartalmaz, csak Eszter könyve és Jelenések könyve hiányzik belőle. #Az egyháztörténetíró Euszebiosz (340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak. #Athanasius püspök 367-ben kelt 39. számú húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasiusnak ez a levele az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentuma.

Csoportosítás kanonikusság alapján

Az összes iratot, amelyek a kanonizáció folyamán megvizsgálásra kerültek, négy csoportba oszthatjuk. Az első századok egyházatyáitól valók az alábbi fogalmak és a csoportosítás. ;Homologoumena csoport:Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket egyhangúlag, azonnal mindenki kanonikusnak fogadott el. (Az elnevezés a homologeo igéből származik, amelynek jelentése: 'egyetérteni'.) ;Antilegomena csoport:Az a néhány ó- és újszövetségi irat tartozik ide, amelyeket szintén sokan és azonnal elismertek, egyesek azonban később kétségbe vonták a kanonikusságukat. (Az elnevezés az antilego igéből származik, amelynek jelentése: 'ellentmondani'.) Ezek az ellenvetések, melyekről bebizonyosodott, hogy félreértésen, illetve meg nem értésen alapultak, nem rendítették meg e könyvek kánoni tekintélyét. ;A pszeudoepigráf iratok csoportja:Azok az írások tartoznak ide, amelyeket egyöntetűen mindenki elvetett, mint a prófétai, apostoli iratok utánzásával próbálkozó hamisítványokat. (A pseudoepigrafo kifejezés jelentése: 'álírások, hamisítványok'.) ;Az apokrif iratok csoportja:Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket általánosan nem fogadtak el kanonikusnak, egyesek vagy egyes zsinatok azonban igen. (Az apokripha görög kifejezés jelentése: 'elrejtett'. Arra utal, hogy ezeket az iratokat nem volt szabad olvasni a zsinagóga, illetve a keresztény gyülekezet istentiszteletein.)

A Biblia elfogadott könyvei

Az Ó- és Újszövetség homologoumena könyvei

A Biblia vitatott könyvei

Az Ószövetség antilegomena könyvei

#Salamon Énekek Éneke könyvének kanonikusságát vonta kétségbe Sammai iskolája az Kr.u. 1. században arra hivatkozva, hogy egyesek érzékinek találják. #Eszter könyve iránt támasztottak kétségeket egyesek arra hivatkozva, hogy nem lelki, Isten neve elő sem fordul benne. #Ezékiel könyvét is megkérdőjelezte Sammai iskolája, mert a mózesi törvénnyel való harmónia hiányát állapította meg, az első tíz fejezetben pedig gnosztikus tendenciát vélt felfedezni. #A Példabeszédek könyvével kapcsolatban az észrevétel az volt, hogy nem logikus, ellentmond önmagának.

Az Újszövetség antilegomena könyvei

#A Zsidókhoz írt levelet csak a 4. században fogadták el véglegesen a nyugati egyházban, mivel szerzője kérdéses volt, az apostoli szerzőséget pedig a kanonicitás egyik legfontosabb ismérvének tekintették. A keleti egyházban viszont Pál levelének tekintették kezdettől fogva, és könnyen elfogadták. #Jakab levelét Pál megigazulástanával való látszólagos ellentéte miatt kérdőjelezték meg egyesek, tehát a tartalmi hitelesség oldaláról vált kétségessé. Origenész, Euszebiosz, Hieronymus, Augustinus és mások rámutattak azonban kiegészítő jellegére Pál leveleinek tanításaihoz képest, és támogatták kanonikusságának elismerését. #Péter 2. levelének péteri szerzőségét is vitatták azon az alapon, hogy stílusában eltér Péter 1. levelétől. A különbözőségek mellett azonban – amit a téma mássága indokol – nagyon sok belső hasonlóság is van a két levél között nyelvileg és tartalmilag egyaránt. Ez esetben is az előző pontban felsorolt tekintélyes ókori egyházi tanítók támogatták a levél kanonizálását. #János apostol 2. és 3. levele személyes jellegük miatt nem terjedtek el széles körben a korai időkben, kanonizálásuk egyrészt ezért késett. Másrészt a szerző nem apostolnak, hanem presbiternek, vénnek nevezi magát. Az alábbi érvek támogatták viszont kanonizálásukat: a stílus és a gondolatok hasonlósága az apostol első levelével, valamint Péter apostol hasonló szóhasználata, aki szintén presbiternek nevezi magát (1Pét 5:1). #Júdás levele a hitelesség szempontjából vált megkérdőjelezetté, ugyanis az Énokh könyve c. pszeudoepigráf iratból idéz (14-15. vers). Nyilvánvaló lett azonban, hogy csak a maga céljainak megfelelő részletet ragadja ki, olyan jelleggel, ahogy Pál is idéz pogány, görög szerzőktől (ApCsel 17:28; 1Kor 15:32; Tit 1:12). Egyáltalán nem hitelesíti a művet mint egészet, nem a szent írások idézésénél használt formulával idézi. Egyesek bizonytalannak tartják Énokh könyve Kr.e. 1. századra datálását is, és azt vallják, hogy a könyv későbbi, és Énokh könyve idéz Júdás leveléből, és nem fordítva. #A Jelenések könyve a korai egyházatyák írásainak tanúsága szerint a homologoumena, vagyis a mindenki által egyetemesen elfogadott könyvekhez tartozott a 3. század közepéig. Akkor Dionysius alexandriai püspök megkérdőjelezte hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata ennek a könyvnek téves interpretációjára alapozta millenista nézeteit. Nyilvánvalóvá lett azonban, hogy egy ilyen visszaélés miatt nem rekeszthető ki a kánonból a Jelenések könyve, amely egyébként a kanonikusság minden kívánalmának megfelel.

A Biblia apokrif (ú.n. hamisított) iratai

Az Ószövetség pszeudoepigráf iratai

Kr.e. 200 és Kr.u. 200 között keletkeztek, bibliai szerzők művének tüntetik fel magukat. Sok közülük álmokat, látomásokat tartalmaz Ezékiel, Dániel és Zakariás stílusában. Jellemző rájuk a messiási királyság dicsőségének érzékletes leírása, úgyszintén élénk fantáziával írnak a teremtésről, angyalokról stb. A katolikus egyházban apokrifoknak nevezik ezt a csoportot, protestáns körökben pedig tágabb értelemben vett apokrifusoknak vagy apokaliptikus irodalomnak. A legismertebbek:

Az Újszövetség pszeudoepigráf iratai

Számuk igen magas: a IX. században Phótiosznak 280-ról volt tudomása. Néhány közülük:

A Biblia apokrif iratai

Biblia kritikák

Bibliai ellentmondások

A Bibliában egyes ateista, szabadgondolkodó, de vallástudományi és valláskritikai nézetek szerint is rengeteg [http://www.freeweb.hu/ateizmus/ellent.html önellentmondás] található. Ezek közzül csak egyet idéznénk, a többi az itt megadott link mögött található. Szabad-e ölni?
- 2 Móz. 20,13 "Ne ölj." :ezzel szemben
- 2 Móz. 32,27 "Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Kössön mindenitek kardot az oldalára, ... és kiki ölje meg az ő attyafiát, barátját és rokonságát." Ennek fényében érdemes megvizsgálni a szövegkörnyezetet is, mivel bármiben lehet ellentmondást találni, ha kiemelünk egy-egy mondatot.

Bíráló könyvek

- Leó Taxil:A szórakoztató biblia

Lásd még

mítosz

Források

- [http://maranatha.uw.hu/Biblia/biblia.htm A Katolikus Biblia]
- [http://www.kereszteny.hu/biblia/showtrans.php?reftrans=2 Református Biblia]
- [http://www.kereszteny.hu/biblia/showtrans.php?reftrans=1 Katolikus Biblia]
- http://www.biblia.hu/bevez/elnevez.htm

Külső hivatkozások

- [http://biblia.hit.hu/ Kereshető Biblia-források]
- [http://biblia.lap.hu/ Bibliai linkek]
- [http://www.kereszteny.hu/biblia/showtrans.php?reftrans=2/ Új fordítású Biblia]
- [http://www.apologia.hu/xtianity/bib-transl.html Apologia.hu a bibliafordításról]
- [http://www.apologia.hu/xtianity/resp-bib.html Apologia.hu Biblia - Gy.I.K.]
- [http://www.freeweb.hu/ateizmus/ellent.html Bibliai ellentmondások]
- [http://biblia.uw.hu Leo Taxil: A szórakoztató Biblia]
- [http://www.wbtc.com/images/generic/barbara_bush_100kps_voice.mov Barbara Bush beszél a Bibliáról]

Angolul

- [http://bible.gospelcom.net/ The Bible Gateway] - index of various online (Christian) translations of the Bible.
- [http://www.bilderberg.org/tonyhom.htm A Biblia védelmében - angolul]
- [http://www.skepticsannotatedbible.com/ The Skeptic's Annotated Bible] - a version of the Bible annotated from a skeptical point of view.
- [http://www.usccb.org/nab/bible/index.htm The New American Bible] - Catholic translation authorized by the United States Council of Catholic Bishops.
- [http://www.bible.org/netbible/ The New English Translation] - The first Bible made for the Internet.
- [http://online.recoveryversion.org/ The Recovery Version New Testament] - a recent translation (1991) produced by Living Stream Ministries attempting to express the exact meaning of the original Greek with English that is to the point, easy to understand, and readable; includes extensive footnotes prepared by Witness Lee, founder of Living Stream Ministries, cross references, and outlines for Christian study
- [http://mdavies.for.ilstu.edu/polyglot/ The Polyglot Bible] - allows the user to view parallel versions of the Bible in numerous ancient and modern languages.
- [http://www.ccel.org/bible_names/title.html "An Interpreting Dictionary of Scripture Proper Names"] - from Hitchcock's New and Complete Analysis of the Holy Bible
- [http://cyberbuzz.gatech.edu/catholic/scriptures/saxon-bible.html Old English Bible] - Links to portions of the Bible in Old English.
- [http://www.centerplace.org/hs/iv/ "The Inspired Version"] - by Joseph Smith Jr.
- [http://www.thereverend.com/brick_testament The Brick Bible] - Scenes from the Bible staged by Lego characters
- [http://www.ffrf.org/index.php Freedom From Religion Foundation, Inc.]
- [http://www.ffrf.org/shop/books/details.php?cat=fbooks&ID=FB10 Woe to the Women — The Bible Tells Me So: The Bible, Female Sexuality and the Law] Kategória:Kereszténység Kategória:Mitológia Biblia ja:聖書 ko:성서 nb:Bibelen simple:Bible zh-min-nan:Sèng-keng

Arisztotelész

Arisztotelész, (görögül Ἀριστοτέλης ), i. e. 384 - i. e. 322) görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. A kiemelkedő makedón fejedelem és istenkirály, Nagy Sándor nevelőjeként az egész antik világra is bizonyos hatást gyakorolhatott. ---- Nagy Sándor

Bevezetés

Arisztotelész, a görög gondolkodás e nagy alakja Sztageira, későbbi (és mai) nevén Stagira városában született, innen nyerte egyik állandó melléknevét: a Stagirita. Szülővárosában szobor hirdeti fennen a tiszteletet, amit az utódok több évezreden át is megőriztek. Nemcsak a legtöbb, modernnek tekintett tudományban jeleskedett, s tett hozzá mindegyikhez valami értékeset, valami olyat, ami az illető ismeretterület felfogását, tárgyalását sokszor évezredekre meghatározta; nemcsak a filozófiában, a nyelvészetben, a matematikában, a fizikában, a biológiában, a pedagógiában, a politikatudományban sikerült maradandót alkotnia, sőt ezek közül többet és másokat is tulajdonképp megteremtenie, de az irodalomelméletben s mi több, az irodalomban is; különben az antik próza egyik legnagyobb mestere, Cicero aligha áradozott volna az arisztotelészi előadásmód „arany folyamáról” (flumen orationis aureum), amely irodalmi művek mellett a világos, de élvezetesen olvasható tudományos értekezés műfaját is megteremtette. Sajnos nemcsak szépírói munkái, hanem sok más műve is az utókor számára, úgy tűnik, végleg megsemmisültek, különösen melyeket a nagyközönség számára írt és melyek már életében népszerűvé tették, de a megmaradtakból - Fizika, Metafizika, Etika, Politika, Poétika és mások - is több életműnyi anyag kitelik. Arisztotelész mesterével, Platónnal együtt az európai filozófia legmeghatározóbb alakja, a szókratészi hagyomány folytatója. A középkor végére a Biblia mellett Arisztotelész és munkássága vált a „magasabb” kultúra meghatározó tekintélyévé szerte Európában, úgyhogy ha csak ezt a szót (másik állandó melléknevét) mondták: a Filozófus, az kizárólag Arisztotelészt jelenthette - (bár ez már-már egy „hamis”, átinterpretált Arisztotelész volt, lásd [http://hu.wikipedia.org/wiki/Arisztotel%C3%A9sz#K.C3.A9s.C5.91_.C3.B3kor.2C_k.C3.B6z.C3.A9pkor később]). De nemcsak az európai kultúra tartja magát az örökösének: Keletet is ő hódította meg a nyugat tudományának, a keresztényeknél, araboknál, zsidóknál egyaránt a legnagyobb tiszteletben állott. A Holdon ma kráter van elnevezve róla (Arisztotelész-kráter).

Arisztotelész élete

Korai évek

Sztageirában, a Khalkidiké-félszigeten fekvő Thrákiai görög gyarmatvárosban született a 99. olimpiász első évében, a mi naptárunk szerint i.e. 384 március 7.-én. Apja, Nikomakhosz, orvosa és barátja volt II. Amüntasznak, Macedónia királyának Pellában. Talán az orvos családból eredeztethető Arisztotelész biológiai és természettudományos érdeklődése; például Galénosztól tudjuk (Anatom. Administr., II.1., vol. II. 280 K.), hogy a görög orvoscsaládokban nevelődő ifjak boncolni tanultak. Anyja neve Phaisztisz volt. Amüntasz legkisebb fia, Fülöp, a későbbi király, körülbelül egykorú volt Arisztotelésszel, és valószínűleg már akkor megszerette, úgyhogy később rábízta fia, Sándor nevelését. Arisztotelész még nem volt 17 éves, midőn apja meghalt. Szülei iránt élete végéig a leggyöngédebb hálát őrizte meg szívében.

Az Akadémia

17 vagy 18 éves korában (i.e. 367. körül) Athénba ment, s a hagyomány szerint a nagy filozófus, Platón tanítványa lett annak Akadémiáján. Ámde Platón ekkoriban elhagyta Athént, és három évig Szicíliában maradt, így Arisztotelész 20 éves kora előtt nem lehetett tanítványa Platónnak. Az viszont biztos, hogy kb. 18-20 esztendőt valóban Platón társaságában töltött. Önállósága fokozatosan, de korán nyilatkozott, egyes nézeteiben hamar eltért mesterétől, s ezt nem titkolta; így meglehet, hogy Platón tényleg mondta: „Xénokratészt sarkantyúzni, Arisztotelészt zabolázni kell”. Arisztotelész házát Platón állítólag az Olvasó házának, őt magát pedig az iskola eszének mondotta. A kezdeti baráti viszony valamelyest hűlt ugyan, de Platón haláláig megmaradt; egyáltalán nem igaz, hogy Arisztotelész nem tisztelte eléggé tanítóját és háládatlan volt iránta, sőt mielőtt Etikájában Platón eszmetanának cáfolatába kezd, a személyes barátság érzelmeit fejezi ki iránta, de - mint mondja - a tudományban néha félre kell tenni a személyes érzelmeket és csak az igazság védelmére gondolni: „és ámbár az igazság és a barátság, mindkettő igen drága előttem, szent kötelesség elsőséget adni az igazságnak” (Nikomakhoszi Etika, 1096a 11.-17.). Több más művében is Platón követőjének nevezi magát (Metafizika 990b 16), és fájlalja, hogy tudományosan cáfolnia kell azokat, akik gondolkodásban is annyira közel állnak hozzá. [http://hu.wikipedia.org/wiki/Organon#Az_Organon_.C3.ADr.C3.A1sainak_keletkez.C3.A9si_sorrendj.C3.A9r.C5.91l Az Arisztotelész-kutatók körében általánosan elfogadott nézet] szerint a Stagirita életművét úgy a leghitelesebb felfogni, mint folyamatos, lassú, de sohasem teljes távolodást Platón eszméitől; semmiképp sem mint az azokkal való radikális szakítást. Platón életében komoly tanítói tevékenységet nem folytatott, bár adott retorikai oktatást, mint Iszokratész versenytársa (akitől esetleg maga is tanult annak idején retorikát, és akit műveiben sokszor idéz); 20 évig volt Platón tanítványa annak haláláig (i.e. 347).

Utazások, Nagy Sándor

Platón halála után, valószínűleg az Akadémia új vezetőjével, Szpeuszipposzszal való ellentétek és politikai okok, a makedónellenes hangulat megerősödése miatt Kis-Ázsiába utazott Platon egyik legbuzgóbb hívével, Xenokratésszel Hermeiászhoz (latinosan Hermiász), Atarnea fejedelméhez, aki azelőtt hű tanítványa volt. Itt a müsziai Asszosz városában telepedett le, ahol az itt élő jelentős és elég szervezett platonista közösség - tulajdonképp egy helyi kis Akadémia - szellemi vezetője lett. Valószínűleg itt írta Metafizika c. művének legrégebbi részeit, az A és B könyvet, melyekben még egyértelműen mint a platonizmus híve többes szám első személyben beszél („mi, Platón tanainak követői”). Hermeiász országát és a térséget azonban hamarosan, i.e. 344-ben elfoglalták a perzsák, Hermiászt árulás által lefogták, s a helyi szatrapa fogolyként elküldte őt a perzsa uralkodóhoz, Artaxerxészhez, aki keresztre feszítette. Arisztotelész egy gyönyörű himnuszzal áldozott az elhunyt emlékének, kinek sirföliratát is ő irta (s melyből kiviláglik, hogy álnokság végzett barátjával). Arisztotelész elvette Hermeiász fogadott és/vagy testvére leányát, Pytiaszt is, és a Mitylénében található Leszbosz szigetére költözött, itt élt két évig. Házassága boldog volt; végrendeletében meghagyja, hogy egy sírba temessék feleségével. Aligha kétséges, hogy Arisztotelész Leszboszon teljesítette ki állatrendszertani ismereteit, melyek kutatásába már korábban belekezdett, a tengeri és egyéb élőlények végtelen változatosságának hatására keletkezett biológiai tapasztalatai igen erősen rányomják bélyegüket Arisztotelész logikai munkáira is (erre utal a a logikai fajok, nemek és kategóriák bevezetése és egész hierarchiába rendezése, de a logikai művekben előforduló rengeteg állat- és növényrendszertani példa is). 343-ban II. Fülöp meghívta, hogy 12 éves fiát, Alexandroszt, a későbbi Nagy Sándort nevelje. Arisztotelész 4 éven át volt Alexandrosz nevelője, ennek 16. évéig, és nagy hatással volt reá. Nagy Sándor mindig őszinte, igaz tisztelettel viselkedett régi tanítója iránt, aki főleg erkölcstanra, politikára, ékesszólásra és költészetre oktatta, és néhány művet külön e célra irt. Rendesen Pellában tartózkodtak, néha Sztageirában, melyet (minthogy a jó II. Fülöp király egy korábbi hódítása során földig rombolta) Arisztotelész kedvéért újra fölépíttettek romjaiból. Arisztotelész vélhetően ekkor kezdte írni vagy kigondolni Politikával foglalkozó művei kezdeményeit, két értekezést írt tanítványa számára (A monarchiáról, A gyarmatokról).

A Lükeion professzora

E feladat befejezte után Arisztotelész 335-ben Athénbe tért vissza, ahol 13 évig megszakítás nélkül maradt, s hol iskolát nyitott - ötven éves volt ekkor - a Lykeion nevű gimnáziumban, melynek szomszédságában Apollón Lykeios temploma állt, amelyet az egykor Szókratész kedvenc sétáló- és vitatkozóhelyéül szolgáló liget vett körül. A gimnázium fedett oszlopcsarnokában (vagy esetleg csak árnyékos fasoraiban), a perípatoszban (περίπατος), melyekről az iskola később a nevét kapta, tartotta Arisztotelész előadásait. Az a hagyomány, hogy a peripatetikus (szó szerint „körbesétáló”) iskolában a tanítás kizárólag körbe-körbe sétálás közben folyt volna, szinte biztosan legenda. Erről tanúskodik az, hogy fennmaradtak vázlatok több előadásról is, Arisztotelész pedig számtalan helyen utal rá, hogy előadásait ábrákkal illusztrálja, ami sétálás közben nehéz lett volna; továbbá szinte minden görög filozófiai iskola az előadások és viták helyszínéről kapta a nevét, nem pedig a tanítás módjáról, nagyobb közönség számára tartott előadáskor a hallgatóság bizonnyal ülve emésztette a bölcsességeket. Arisztotelész az iskolában bizonyos rendet és fegyelmet tartott: az iskolának volt feje (archontes), kit mindig tíz napra választottak. Évente többször valamennyien együtt ebédeltek. Arisztotelész kétféle előadást tartott; az egyik a haladóknak (eszóterikusok = bentlakók) szólt, a filozófia legnehezebb kérdéseiről, ez volt az akroamatikus előadás, a másik, a nagyobb, bejáró közönségnek szóló, az exóterikus. Ugyane két csoportra osztotta írott műveit is, de sok írott exóterikus műve közül sajnos egy sem maradt fennt. E tizenhárom év alatt írta meg legtöbb nagy munkáját. A hagyomány szerint Nagy Sándor fejedelmi bőkezűséggel segítette egykori tanítóját: Pliniusz szerint állítólag több ezer ember foglalkozott a filozófus számára azon állatok, növények és természeti ritkaságok szakszerű összegyűjtésével, melyekre Arisztotelésznek szüksége volt. Mások (például Strabo) mondják, hogy Nagy Sándor 800 talentumot adott Arisztotelésznek, hogy lehetségessé tegye tudományos kutatásait és rendkivül gazdag könyvtára összeállítását. Csak a sors rendkívüli kegye, hogy a nagy király és a nagy tudós ily baráti viszonyba kerültek, tette lehetségessé az ókor legnagyobb tudományos emlékeinek keletkezését; bár miután Nagy Sándor egy ellene szőtt összeesküvés felfedezése után megölette Arisztotelész unokaöccsét, Kalliszthenészt, meghidegült a viszony a gyászba döntött filozófus és a király közt.

Késői évek

Hat évvel később Nagy Sándor meghalt; birodalmában megkezdődött a bomlás, a Nagy Sándorral és a makedónokkal közeli kapcsolatban álló, s ezért „gyanús” Arisztotelészt a macedón-ellenes párt - köztük olyan Akadémisták, akik régebben a legközelebbi barátai voltak, illetve egyes szakmai ellenfelei - azonnal üldözőbe vette és istensértés (ασεβεια = aszebeia, „istentelen cselekedet”, szentségtörés) ürügye alatt a bírák elé állította. Azzal vádolták, hogy oltárokat emelvén elhunyt első nejének és Hermiásznak, az isteneket megsértette. Arisztotelész, mint azt bizonnyal Szókratész kivégzésére célozva mondta, „hogy megkímélje az athéniakat a filozófia elleni második merénylettől”, 323-ban elmenekült Athénból. Egy évig élt Chalcisban, de 322 szeptembere táján, kevéssel Démoszthenész halála előtt ő is meghalt. Némelyek szerint öngyilkosságot követett el (méreggel vagy a tengerbe vetette volna magát), ám, mivel e vélekedésnek később csekély alapját sem sikerült kideríteni, valószínűbb, hogy inkább régi gyomorbaja okozta halálát.

Jelleméről

Külső és belső jelleméről nagyon kevés forrás maradt fennt, melyek se nem megbízhatóak, se nem egymással összeegyeztethetőek. Sok forrás szerint „alacsony, kopasz és pipaszárlábú”, beszédhibás emberke volt, aki bizonyos hedonisztikus vágyainak nem mindig bírt ellenállni, azonkívül hajlamos volt a cinikus, ellenfeleit megszégyenítő iróniára, továbbá hivalkodóan öltözött. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az ilyesfajta jellemzések általában ellenfeleinek műveiben vagy azoktól vett idézetekben fordulnak elő. Más források (pl. néhány fejszobor) a görög férfiideálnak megfelelőnek ábrázolják, egyes anekdoták pedig nagyon is jellemes, empatikus egyénnek álítják be. Az egyik ilyen pl. Arisztotelész utódjának kiválasztásáról szól a peripatetikus iskola élén. A helyre többen pályáztak, de a szóba jövő két személy a Leszboszról származó Theophrasztosz és a Rhodoszról származó Eudémosz voltak. Arisztotelész sokáig halogatta utódjának megnevezését (egyiket sem akarván megbántani), majd egy nap borivás közben a két jelölt jelenlétében azt kérte, hozzanak neki két pohár bort („mert amit most iszom, nem elég ízletes”), egyik leszboszi, másik rhodoszi termés legyen (mindkét sziget híres volt borairól). Mindkettőt megkóstolta, majd csak annyit mondott: „Mindkettő kitűnő, bár a leszboszi tűnik édesebbnek.” Ezzel eldőlt, hogy Theoprasztosz lesz az utódja, Arisztotelész pedig szellemesen elkerülte a győztes direkt néven nevezését, és kihangsúlyozta, hogy a mindkettő alkalmas lenne a feladatra (ahogy mindkét fajta bort igen jónak tartották az ókorban).

Művei

Művei részint párbeszédek (dialógusok), részint értekező előadásúak; az előbbiekből alig maradt ránk valami. A munkák meglevő gyűjteménye bizonyára Andronikosz kiadásán alapszik. Arisztotelésznek számos műve elveszett, amint két ránk maradt jegyzékből kitűnik. Az egyik, melynek szerzője egy Ptolemaiosz nevű peripatetikus, ezerre teszi Arisztotelész könyveinek számát. Arisztotelész saját műveit, azok tudományos célja szerint, két csoportra osztotta. Az exóterikus művek a nagyközönség számára készültek, gyakran dialógus formában, irodalmiasabb köntösbe öltöztetve. Az akroamatikus („hallásra való”) vagy iskolai művek pedig az értőbb közönség, általában legközelebbi tanítványai számára készültek, és saját felfedezéseit tartalmazzák. Ez utóbbiak sokszor nagyon kevéssé kidolgozottak, vázlatosak és igen nehezen olvashatóak. Az akroamatikus műveket a kommentátorok tovább osztották. A hüpomnématikus (kb. „emlékezet alapján írt” ) iratok vázlatosabb feljegyzések, melyek sokszor csak adattömegeket tartalmaznak a természeti jelenségekről, a tudományok és a matematika történetéről; a szintagmatikus (kb. „megszerkesztett”) írások pedig az egyes tudományok rendszerező kifejtései. Az arisztotelészi iskolai iratok programjával Arisztotelész Platón nevelési programjára válaszol: szemben Az Állam VII. könyvében az ideális állam vezetői számára előírt, a matematikai tudományokból kiinduló és a dialektikában kiteljesedő egységes tanmenettel, az iskolai iratokban megtestesülő aporétikus módszer a filozófiai megismerést a legkülönbözőbb empirikus ismeretek és nyelvhasználati konvenciók teljeskörű feldolgozása során felmerülő nehézségek – az aporiák – feltárására és a róluk szóló teoretikus számadásra alapozza. A műveket tartalmi-ismeretterületi alapon – hogy milyen tudományokkal foglalkoznak – négy csoportba szokás osztani: # logikaiak, # természettudományiak, # metafizikaiak # etikaiakra.

Logikai művek: az Organon

A logikaiak, melyeket Organon („segédeszköz”, „szerszám”) név alatt csak később, az i. sz. VI. század táján a bizánci időkben foglaltak össze, ezek:
- 1. Kategóriák;
- 2. Hermeneutika, avagy Az értelmezésről;
- 3. Az Első Analitika (a következtetésről);
- 4. A Második Analitika (a bizonyításról);
- 5. Topika (dialektika);
- 6. Szofisztikus cáfolatok (értsd: szofista ellentmondások, álokoskodások). Nem tudjuk biztosan, ez az összefoglalás és a művek sorrendezése mennyire érinti Arisztotelész eredeti szándékait, és ez ma már nem is kideríthető, mert a tanítványok és kommentátorok teleírták a műveket olyan részletekkel és megjegyzésekkel, melyek össze-vissza hivatkoznak nyilvánvalóan később írt munkákra. Az i.sz. 200 körül élt peripatetikus kommentátor, aphrodisiasi Alexandrosz alkalmazta a logikai művek megjelölésére az „organon” (ớργανον), azaz „eszköz, szerszám” elnevezést, minden bizonnyal a bevett iskolai szóhasználatnak megfelelően (már Kr.e. 50 körül a rhodoszi peripatetikus, Andronikosz is ilyen cím alatt adta ki e logikai munkákat. Az Organon kifejezetten [http://hu.wikipedia.org/wiki/Arisztotel%C3%A9sz#M.C5.B1vei akroamatikus] jellegű, használták a Lükeionban folyó tanításhoz. A mű színvonala erősen változó: néhol majdnem olyan vázlatos, mintha előadáshoz készített emlékeztető jegyzet volna, és egyes részei valószínűleg be is töltöttek ilyen szerepet, máshol részletezőbb és didaktikailag átgondolt, máshol egyensen olyan könyen olvasható, mintha szándékosan kezdő tanulóknak írták volna. A mű részei Arisztotelész életének különféle korszakaiban születtek; a részleteket lásd az Organon c. szócikkben ([http://hu.wikipedia.org/wiki/Organon#T.C3.B6rt.C3.A9nete egész pontosan itt]). Arisztotelész logikáról és hozzá kapcsolódó dolgokról máshol, pl. a Metafizikában is értekezik; néhány más logikai jellegű művéről is biztosan tudunk, melyek elvesztek, azonban megmaradt logikai írásainak java része az Organonban található. Megjegyzés: Az Organon egyes fejezetei olvashatóak a Wikisourceban: itt.

Természettudományi művek

Ezek a következők:
- 1. Fizika (8 könyvben);
- 2. Az észről (4 könyvben);
- 3. A keletkezésről és elenyészésről (2 könyvben);
- 4. Meteorologia (4 könyvben); ide sorolják az
- 5
- . A világról szóló apokrif mű, mely az élőlényeket tárgyalja;
- 6. A lélekről (3 könyvben);
- 7. kisebb értekezések, melyeket a skolasztikusok Parva naturáliáknak neveztek;
- 8. Állattan (10 könyvben);
- 9. Az állatok részeiről (4 könyvben);
- 10. Az állatok járásáról;
- 11. Az állatok keletkezéséről (? könyvben); Az „A színekről”, „Az akusztika”, „A fiziognómia” nem az ő művei; a növényekről szóló mű elveszett, ami e címen a művekben előfordul, későbbi keletkezésű; a „Problémák” 37 könyvében annyi a későbbi toldás, hogy ami Arisztotelészé, alig ismerhető föl benne; a „Mekánika” sem valódi, hasonlóképen nem az oszthatatlan vonalakról szóló értekezés, és a csodálatos történetek kis gyüjteménye.

Metafizikai művek

Ezek: a Metafizika, mely nevét onnan vette, hogy minden, ami az első filozófiára vonatkozott, Andronikos gyűjteményében a fizikaiak után (ta meta ta physika) került.

Etikai művek

Ide tartoznak:
- 1. Az úgynevezett Nikomakhoszi etika ˙(10 könyvben);
- 2. Az Eudémoszi etika, Eudémos feldolgozása (7 k.-ben);
- 3. A nagy etika mind a két szerkesztés? nyomán összeállítva; ?az erényekről és hibákról? későbbi keletű. Az Ekonomika 2 könyvben valószinűleg szintén Arisztotelész műve;
- 4. a Politika (8 k.-ben);
- 5. a Retorika (3 k.-ben). A Sándornak szóló retorika tőle való;
- 6. a Poetika töredék.

A művek történetéről

Mind e művek, melyeket nem mindig egyforma gonddal dolgozott ki, úgy látszik, a tanítás céljait szolgálták; részben előadásainak vezérfonalai lehettek. Valószínű, hogy a tanítványok (elsősorban Theophrasztosz, esetleg Eudémosz) füzeteit-szövegeit is fölhasználták a kiadók a kiadott Arisztotelész-szövegek összeállításakor. Arisztotelész műveinek sorsa igen kalandos – már-már hihetetlenül az. De ha mégis hihetünk Strabónnak és Plutarchosnak, követője és barátja, az ereszoszi Theophrasztosz őrizte a mester halála után az összes iskolai Arisztotelész-kéziratot, halálakor pedig Néleuszra, egy skepsisi peripatetikusra hagyta (sőt lehetséges, hogy Theophrasztosz saját iratait is ráhagyta). Skepsis később a pergamoni uralkodók, az Attalidák kezére került, s mivel az akkori uralkodó, II. Eumenész hírhedt kéziratrabló volt (aki a fővárosban, Pergamonban ráadásul könyvtárat kívánt létrehozni), Néleusz rokonai és leszármazottai majd egy századon át pincében rejtegették az írásokat. Egyikük egy Apellikón nevű dúsgazdag és könyvbolond stratégának adta el a kéziratokat, melyek ekkor már félig szétrohadt állapotban voltak. Ő Athénba hozta a gyűjteményt és kiadta, de elesett, mikor a rómaiak Athént ostromolták és elfoglalták (i.e. 84.), a római vezér, Sulla pedig Rómába szállítatta e kincseket. Ezután kapta őket rhodoszi Andronikosz, aki újra kiadta őket (i.e. 50), és nagyjából ekkor nyerték el azt a formájukat, ahogyan ismerjük őket. Sokan a több száz éves hányattatással magyarázzák a művek szövegének jelentős romlását, és feltételezik, hogy eddig a kiadásig Arisztotelész iskolai írásait nem ismerték; ami ebben a formában nem valószínű. A feltevés – többek között – azokon a beszámolókon alapszik, melyek szerint mikor a rómaiak újra elkezdték olvasni ezeket az eredeti műveket, az óriási meglepetéseket okozott, mivel álmukban sem gondolták volna, hogy ilyen az arisztotelészi filozófia. Tény továbbá, hogy Arisztotelész sok tétele (pl. logikai megállapításai) jelentősen eltorzult, megváltozott formában éltek tovább – a peripatetikusokat leszámítva – még a tudományos közösség berkeiben is; és még ma is rengeteg téves képzettársítás él sok gondolatával kapcsolatban (ezért is fontos ez a látszólag jelentéktelennek tűnő kérdés, hogy miképp lepődtek meg Ciceró kortársai), úgyhogy ebben a kérdésben nehéz egyértelmű kijelentéseket tenni. Talán Szalai Sándor – az egyetlen (1979-ben megjelent) magyar nyelvű Organon-kiadás szerkesztője – véleményét fogadhatjuk el a legkönnyebben, aki szerint két párhuzamos, de ellentétes irányú folyamatról van szó: míg a szövegromlás és -megsemmisülés, na meg a filozófiai és teológiai gondolkodás fejlődése következtében állandóan átértelmezték Arisztotelészt és megváltoztatták gondolatainak értelmét, addig több évezred filológusai és a peripatetikus iskola hívei nem szűntek meg folyamatosan gondozni a – valódi – arisztotelészi filozófiát. 1891-ben a londoni British Museumban találtak egy papiruszt, mely állítólag az elveszett Politiká-nak, 158 régi államalkotmányok gyüjteményének egy részét és az athéniek államalkotmányának majdnem teljes könyvét tartalmazza. E mű valódiságáról még folyik a vita. (L. Athenaión politeia.). Arisztotelész műveinek legjobb új kiadásai a következők: a berlini akadémia kiadása 5 kötetben. Az V. kötetben van Bonitz bámulatos indexe, index aristotelicus (1870) és a párizsi kiadás Didot-nál 5 kötetben. Újabb magyar fordításai a következő műveknek vannak meg: A lélektant fordította Haberern Jonathan 1864-ben, ugyanő az etikát 1873-ban. A költészettant fordította Hunfalvy Pál 1842-ben és Geréb József 1891-ben az Olcsó könyvtárban. Németre majdnem minden műve le van fordítva a Metzler-, a Hoffmanns az Engelmannféle gyűjteményben. A francia fordítások közt a legkiválóbb Barthélemy St. Hilaire-é. Az óriási irodalomból csak ezeket említhetjük: Zeller: Philosophie der Griechen 2 r. 2 szak. (3. kiadás Lipcse, 1879); Lewis: Aristotle (1864); Grote: Aristotle (1880, befejezetlen); H. Bonitz: Aristotelische Studien (1862-1867). Az irodalom teljes összeállítása Ueberweg: Grundriss der Geschichte der Philosophie. I. k. (7. kiadás, 1886).

Filozófiája

Általában

Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak felismerésében találja, melyek megtestesülése - az ún. konceptualista Arisztotelész-felfogás szerint - a fogalom, vagy inkább (mivel az arisztotelészi fogalom-fogalomnak a modern logika fogalom-fogalmához nem sok köze van) modhatnánk, a Lényeg. Megjegyezzük, hogy Arisztotelész nyitva hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképp mi is az a fogalom, nem értelmezi sem halmazként, sem képzetként, sem társadalmi megállapodásként, sem egyéb olyan módon, ahogyan azt a későbbi századok neki tulajdonították; amiket pedig erről a kérdésről a Metafizikában mond, elég ellentmondásosak, úgyhogy a különböző, ellentétes véleményt valló arisztoteliánus irányzatok mind-mind megtalálták benne a maguk igazát, és bizonyítva látták ellenfeleik tévelygő voltát. A filozófia tehát az effajta fogalmak-lényegek tudománya; minden, ami egyedi, az általánosra vezetendő vissza és belőlük származtatandó. E munka tudományos föltételeit és formáit senki nálánál komolyabban és szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialógusok szines költői ruhája helyett a szabatos tudományos prózát műveli, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből minden művelt európai próza egyenesen származott. Továbbá, minthogy a dolgok lényegét nem a dolgokon kivül keresi, mint Platón, hanem a dolgokban, azaz a valóságban, a tényleges megfigyelés ugyanolyan fontos vagy tán még fontosabb a számára, mint az elméletalkotás vagy a kortársak és elődök tanítása, benne a legmagasabbra emelkedő filozófiai absztrakcióval a legszélesebb mai értelemben vett (pozitív) tudományosság egyesül. Annyi tudomány előfutárává vált, hogy általában véve „legfontosabb” felfedezéséről nem is beszélhetünk. Konkrétan a mai értelemben vett filozófiában alighanem legfontosabnak nevezhető elképzelései az aktus-potencia és hülémorfizmus tana és az erre épített mozgás fogalma, a szubsztancia-akcidens megkülönböztetés, és egyáltalán az egész metafizika, továbbá a realizmusra épített kutatási módszerek és nem utolsósorban pedig a formális logika megalkotása.

A szofista-szókratikus ellentét

Arisztotelész kezdetben elfogadta Platón idealista tanait, melyek annak tudományos ellenfeleivel, a szofistákkal folytatott vitában kristályosodtak ki. Tény, hogy a szofista filozófia gyakorlatias és lényegre törő, antiidealista, sokszor felvilágosultan vallásellenes képviselői kezdetben sokban hozzájárultak a filozófia és egyes tudományok (retorika, ismeretelmélet, csillagászat, természetfilozófia – és a későbbi természettudományok) fejlődéséhez. A legnagyobb szofisták, vagy az erős szofista hatást mutató cinikus filozófusok azzal, hogy saját maguk is követték azt az életformát, melyet prédikálták (Diogenész pl.), legalább annyira kiérdemlik az utókor megbecsülését életükkel, mint a később ellenfelükké vált Szókratész halálával (akit egyébként a kortársai szintén „szofistának” neveztek, eredetileg ugyanis ez a kifejezés „hozzáértőt”, „tanítót” jelentett); azonban – különösen a poliszrendszer egyre mélyülő válsága, a görög világrend megrendülése idején – a pragmatizmus, ahogyan az nem ritka, szélsőséges relativizmusba torkollott. Az egyik nagy szofista, a szicíliai Gorgiász pl. a következő, a filozófiában járatlanok számára esetleg abszurdnak tűnő (noha egyébként védhető, és szigorú értelemben véve nem cáfolható) elveket fektette le mint a filozófia alapjait (vagyis inkább mint mindenfajta filozófia megdöntésének alapjait):
- 1). Semmi sem létezik; minden látszat;
- 2). Ha létezne is valami, azt nem lehetne megismerni; mert az érzékek csalnak;
- 3). Ha valami létezne is és talán még megismerhető is lenne, azt úgysem lehetne elmondani, mivel a nyelv közlései és fogalmai szubjektívak (nem a reális fogalmakat adnánk át másoknak, ha ilyenek lennének is, csak a róluk való beszédet), azonkívül változandók, elmosódottak. Ám ez az ismeretelméleti relativizmus az erkölcs és az értékek relativizálódásával is együtt járt, s nehéz lenne megmondani, melyik volt inkább az ok s melyik inkább a következmény. Sok, a filozófiát pénzforrásnak tekintő, nyerészkedő szofista az előbb említettekkel ellentétben egyáltalán nem szolgált életével semmilyen megbecsülésre, ezzel összefüggésben a „szofista” szó csakhamar olyan jelentést nyert már a korabeli Athénban is, mint aki nyelvi csűrés-csavarásával saját anyagi érdekében kifordítja az igazságot. Nem csodálható, hogy a tudni vágyó fiatal Arisztotelész Athénban a biztos tudást ígérő Platónhoz szegődött inkább, s nem valamelyik szofista retorikatanárhoz. Ahogy már Platón is kifejtette, amikor a szofista Protagorasz azon kijelentését bírálja, miszerint „Minden dolog mértéke az ember”; ilyen elvekre komoly filozófiát építeni nem lehetséges. Az a relativizmus, ami a humánum kizárólagosságára épít, nem csak a tudományt rombolja le, de az erkölcsöt is, vagyis magát a humánumot. Ha minden megrendül, a biztos tudást kell megkeresni. Erre az útra lépett rá Szókratész, evvel emelkedve szofista kortársai fölé, és ezt az utat folytatta Platón.

Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte

Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az „ideákat” (mai, de nagyon torzító fordításban: a fogalmakat) nemcsak létezőként posztulálta, hanem a „valódi”, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a valódi és elsődleges létezőknek (idealizmus). Így Platón az érzéki észrevételt ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot, melyben a bizonyosság létezik, s mely kihat a tökéletlen realitásra. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek, stb., arról azóta is folyik a vita. Arisztotelész azonban hamar önállósította magát és eltért mestere tanaitól, és az érzéki észrevételt, a tapasztalatot kezdte filozófiailag védelmezni. Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást - aporiát - tapsztalunk, azt ad hoc (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az aporétikus módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt. Figyelemre méltó, hogy a huszadik század modern tudományelméletében újra ezt a gondolatot bukott felszínre pl. a Karl Raimund Popper és a bécsi kör felvetette falszifiká