:: wikimiki.org ::
| Római Birodalom |
Római Birodalom
A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) a Róma által hozzávetőlegesen az i. e. 6. század-tól az 5. századig uralt területeket jelentette.
Legnagyobb kiterjedését Traianus császár idején érte el: ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén.
A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, portugál és a román.
A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz.
A római jog képezi a modern európai jog alapjait.
Előtörténet
Itália őskora
Fő szócikk: Itália őskora
A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal. A lakosság ebben az időben az Afrikából bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott. A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra (Appennini-kultúra).
A vaskor kezdetén (i.e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) már megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oscus–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italicus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget déli részén a szintén indoeurópai illírek; a helyi őslakossággal való összeolvadásukból keletkeztek az összefoglaló nevükön iapygoknak nevezett népek. A félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venét nép telepedett le.
Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés adat maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói.
Etruszkok
Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i.e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.
Görögök
Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.
Róma története
A város alapítása
Magna Graecia
A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Numitor Alba Longa-i király unokái, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya.
Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint i. e. 728-ban alapították Rómát. Az i. e. 753. április 21-i dátumot az i. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot általában a modern kutatás is elfogadja.
A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata.
Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, s Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.
Róma területe
Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).
A királyok kora
A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.
A preetruszk időszak (Kr. e. 753–616)
Források hiányában a tárgyalt időszakról nagyrészt feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, ugyanis a későbbi római mitológia és a történetírás aktuálpolitikai céljainak megfelelően igyekezett bemutatni az eseményeket.
Róma népe az etruszk uralom előtt törzsi–nemzetségi szervezetben élt. A király (rex), aki hatalmát az isteneknek köszönhette, volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró. Tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből (patres gentium) álló öregek tanácsa, a senatus (senes = öregek), ill. a papság (pontifices) volt. A királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig (interregnum) a senatus tagjai mint interrexek gyakorolták a hatalmat.
Az új király kijelölésében a papságnak volt fontos szerepe: madárjóslással (auspicium), ill. béljóslással (haruspicium) igyekeztek kitudni az istenek szándékát. A római hagyomány szerint a királykori társadalom három tribusra (Tities, Ramnes, Luceres), harminc curiára (coviria = férfiak közössége) és háromszáz gensre (nemzetségre) tagolódott, mely felosztást még maga Romulus hozta létre. A nemzetségek az egy atyától (pater) való leszármazás szerint szerveződtek, és teljes jogú tagnak csakis az atyák leszármazottai (patricii) számítottak. A nemzetséghez tartoztak cliensek (engedelmeskedők) is, akik legyőzött népekből vagy a gens nyújtotta védelem fejében önként behódolt szabadokból kerültek ki. A curiák szervezete a gensi felosztásra épült, de egyben keresztezte is azt (erre utal, hogy egyes curiák valamelyik gens nevét viselték, mások valamilyen helyi nevet). A curia élén a curio állt. A népgyűléseken (comitia curiata) csak a nemzetségek tagjai (gentiles) hozhattak határozatot (de cliensek is jelen lehettek). A curiák gyűlésének nem volt valódi beleszólása az államvezetésbe, csak jóváhagyási joga volt a király és a senatus által hozott döntésekben. 10 curia alkotott egy tribust, s minden tribus 100 lovaskatonát és 10 század gyalogost küldött a hadseregbe.
Az etruszk uralom időszaka (Kr. e. 616–510)
A királyság korának második szakaszában Róma gazdaságilag felvirágzott, bevezették a pénzgazdálkodást is. A gentiles és clientes mellett egyre nagyobb szerepet kapott az államban a nemzetségi szervezeten kívül álló kereskedő, kézműves, földműves réteg, a plebs (= tömeg), míg a patríciusok háttérbe szorultak, és - mint a római hagyományokból kitűnik - nem támogatták az etruszk uralkodókat.
Az etruszk királyok központosító törekvései nyomán a senatus és a comitia curiata működése szünetelt, és csak a köztársaságkorban újult fel. A patríciusok befolyásának ellensúlyozására nemzetségi alapú curiák helyett területi elvű felosztást (tribusokat) vezettek be, melyek már nemcsak a nemzetségtagokat és a clienseket, hanem a plebset is magukba foglalták. 4 városi és 16 vidéki tribus alapján történt az adózás, ill. a sorozás.
Az ókori hagyomány Servius Tulliushoz köti az alkotmányreformot – ennek történeti hitelességét ma több kutató vitatja. Valószínűsítik, hogy az etruszk királyok katonai célú társadalmi reformot hajtottak végre, s ennek során a férfilakosságot négy csoportba osztották vagyoni helyzetük alapján: lovasságra, nehéz-, ill. könnyűfegyverzetűekre és katonai szogálatot nem teljesítőkre. A valójában az i. e. 5. század végére kiteljesedő, timokratikus ún. tulliusi alkotmány alapján történt később a sorozás, és létrejött egy új népgyűlés, az ennek alapján szerveződő comitia centuriata. A timokratikus alkotmány 5 vagyoni cenzuson alapuló classis (osztály) alapján 193 centuriába (századba) sorolta a római polgárokat. (80 nehézfegyverzetű, 90 könnyűfegyverzetű és ezeken felül öt „infra classem" (osztályon aluli), szolgálatot nem teljesítő centuria: 2-2 a kézműveseké és zenészeké, illetve 1 a vagyontalanoké (proletarii). Nem tartoztak ebbe a besorolásba a lovasság 18 centuriáját adók, akik azonban a legmódosabbak közül kerültek ki.)
Minden classishoz meghatározott számú centuria tartozott, ezáltal a tulliusi alkotmány garantálta a vagyonosabb rétegek fölényét: az elsőt 80 kis létszámú, a következő hármat 20–20 nagyobb, az ötödiket pedig 30 népes egység alkotta. A szavazás a vagyoni osztályoknak megfelelő sorrendben történt, és minden centuriának egy szavazata volt. Mivel a lovasságot a leggazdagabbak adták, az ő 18 centuriájuk szavazata mindig a 90 nehézfegyverzetű csapattestével egyezett, így fölénybe kerültek az összesen 90 szegényebb centuriával szemben.
A centuriák fele 46 év alattiakból (iuniores) – ők mentek a háborúba –, fele pedig 60 év alattiakból (seniores) – ők maradtak otthon védekezni – állt. Ez a timokratikus alkotmány – módosításokkal – szinte a köztársaságkor végéig fennmaradt.
A patrícius nemesség az i.e. 6. század végén letaszította és elűzte a királyt, a görög türannoszok vonásait mutató Superbus Tarquiniust (superbus = gőgös), és arisztokratikus köztársasági államrendet alakított ki.
A köztársaság kora (Kr. e. 510–27)
Fő szócikk: Római Köztársaság
...
Császárkor
lásd még római császárok
római császárok-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).]]
A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (Kr. e. 27–284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált.
Korai császárkor, a principatus kora. Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, Kr. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae.
Augustus átszervezte a hadsereget: 25 legiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, ill. germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia provincia), és az Elbáig nyomultak előre.
Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt Kr. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma.
A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak.
Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt.
A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot.
Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét.
Commodus
Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött.
A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett.
anarchia szoborcsoport]]
Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek.
A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett.
Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását).
A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.
A kereszténység
A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták.
A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.
A feudalizmus csírái
Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították.
Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket corporatiókba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni.
A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.
A népvándorlások kora
Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal).
Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 404-től Ravenna lett.
A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak.
Attila halála (454) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. Rómát 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odovacar (Odoaker) germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénón keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. Iustinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.
Kultúra
Oktatás
Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen.
A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. Eredetileg az volt a szokás, hogy a fiúkat apjuk tanította meg írni és olvasni, feltételezve, hogy már ő is tudott. Később, i.e. 200 körül a fiúkat, és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit.
Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.
Vallás
:Fő szócikk: Római vallás
A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték.
313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
Irodalom
:Fő szócikk: Római irodalom
A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák.
Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét.
epikureus
Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.
Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.
Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a neoklasszikus stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikusok, mind a későbbi korok idején sok bírálat érte, a reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek.
A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.
Építészet
...
Irodalom
Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)
Külső hivatkozások
- [http://www.ualberta.ca/~csmackay/Consuls.List.html A Római Birodalom konzuljainak listája]
ja:ローマ帝国 ko:로마 제국 simple:Roman Empire
Latin nyelvA latin nyelv eredetileg azt a nyelvet jelentette, amelyet a Rómát környező Latium vidékén beszéltek. Kiemelkedő jelentőségre tett szert a Római Birodalom hivatalos nyelveként.
Az újlatin nyelvek egyaránt a latin szülőtől származnak. Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szavak) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük (nevezetes példa a „persze” szócska, ami a latin „per sē intellegitur” = „magától értetődik” kifejezésből rövidült le). Európa nagy részén ezenkívül a latin lingua franca volt, a tudományos és politikai körök tanult nyelve több mint ezer éven át, míg végül kiszorította a francia a XVIII. században s az angol a XIX. század végén. Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. Mind a mai napig a Római Katolikus Egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények tudományos osztályozás szerinti elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.
Írás és kiejtés
A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHIKLMNOPQRSTVX, e 21 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z (egy-két szóban a K-val is találkozhatunk). Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V ugyanaz a betű: a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A /j/ hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.
A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid /u/ félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban).
A magánhangzókon előforduló vízszintes vonalak és ívek (ā ē ī ō ū ; ă ě ĭ ŏ ŭ) az eredeti latin nyelvben nem szerepeltek; csak nyelvtanulási célból teszik ki őket néha a hosszúság és a rövidség jelölésére (mely a latinban sokszor megkülönböztető szerepet kap).
A legtöbb betű kiejtése megegyezik a magyar megfelelőjének ejtésével. Kivételek:
- az a rövid /á/-nak hangzik,
- az s a magyar /sz/-nek felel meg,
- az i-t magánhangzó előtt /j/-nek ejtik,
- az y /ü/-nek olvasandó,
- a qu, ngu és su kiejtése /kv/, /ngv/ és /szv/,
- a ph ejtése /f/, az rh-é /r/, a ch-é /kh/, a th pedig /th/.
Az ae, az oe és a ti kiejtéséről két különböző szokás van forgalomban.
- A restituált kiejtés követői e hangkapcsolatokat /ai/-nak, /oi/-nak és /ti/-nek ejtik. Ez az elterjedtebb Nyugat-Európában.
- Mások a középkorban meghonosodott /é/, /ő/ és (bizonyos helyzetekben) /ci/ kiejtést használják; Magyarországon ez az ismertebb.
(Az utóbbi ejtésmód szerint a ti kiejtése mássalhangzók előtt, valamint a tī, sti, tti, xti hangcsoportokban és görög szavakban /ti/, egyébként /ci/. Például a nātīs, totīus, suggestiō, Attius, Sextius szavakban /ti/, a nātiō szóban viszont /ci/.)
A c kiejtése a restituált kiejtés szerint minden helyzetben egységesen /k/. A kora középkortól fogva azonban magas magánhangzók (ae, e, i, oe, y) előtt /c/-nek ejtették, és csak mélyek előtt maradt meg a /k/; ez a kiejtés honosodott meg hazánkban is. (Olasz nyelvterületen egy harmadikféle ejtésmód ismeretes, amikor magas magánhangzók előtt /cs/-nek ejtik; itt magas magánhangzók előtt a g is /dzs/-nek hangzik, a gn hangkapcsolat pedig [ny]-ként ejtendő.)
Így például Cicero neve lehet [ciceró] vagy [kikeró] (Olaszországban [csicseró]), Caesaré [cézár] vagy [kaiszár] (esetleg [csézár]), Latiumé pedig [lacium] vagy [latium]. Bármelyik elfogadható, csak a következetességre érdemes odafigyelni.
A hangsúly többnyire hátulról a második szótagra esik; de ha ez a szótag rövid, a hangsúly eggyel előbbre kerül (például amīcus, de fābula, mert az u rövid). – A szótagok (illetve a magánhangzók) hosszúsága vagy rövidsége általában nem jósolható meg, a szóval együtt kell megtanulni őket. A mássalhangzóra végződő szótagok mindig hosszúak. Itt csak az úgynevezett muta cum liquida hangkapcsolatot kell figyelembe venni, amikor a magánhangzót a p, b, t, d, g, c betűk valamelyike, majd r vagy l követi, például librum: itt a két hang együtt kezdi a második szótagot, és a li- szótag rövid marad.
Nyelvtana
A latin részint flektáló nyelv, emellett agglutináló jelleget is mutat (a szavak toldalékolhatóak, noha nem olyan rugalmasan, mint a magyarban; olyasfajta ragozási rendszerről, mint a magyarban, nem beszélhetünk, és egyáltalán ragokról sem). A toldalékoló jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk, a szavaknak állandó szótöve van, melyekhez jelentésmódosító toldalékokat lehet ragasztani. A névszók (főnevek, melléknevek, számnevek és névmások) ragozási típusait deklinációknak, az igeragozási típusokat konjugációknak hívják. A névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik. Az egyes deklinációk, ill. konjugációk ragjai kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Két névszó akkor tartozik egy deklinációba, ha bármelyik esetet is szemeljük ki, a névszók ragjai megegyeznek.
Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható.
A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, majdnem olyan szabad, mint a magyar nyelvé. Ez alighanem nem kis részben a köztársaságkor íróinak, költőinek is köszönhető, akik a művészi szabadság kedvéért néha jelentősen áthágták a kötöttségeket, és a művelt világ átvette tőlük nyelvi szokásaikat.
Névszóragozás
Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:
- nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
- accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
- genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
- dativus (részeseset vagy az úgynevezett indirekt tárgy esetén),
- ablativus (határozói eset, számos elöljáró után).
Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:
- vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?” ) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
- locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel.
Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol).
A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:
- szám (egyes vagy többes),
- eset (a fenti hét eset valamelyike),
- nem (hím-, nő- vagy semlegesnem).
Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).
Igeragozás
Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:
- igenem (genus, cselekvő vagy szenvedő)
- mód (modus, kijelentő, kötő- vagy felszólító)
- idő (tempus, jelen, múlt vagy jövő)
- állapot (actio, egyidejű vagy előidejű, más szóval folyamatos vagy befejezett)
- szám (numerus, egyes vagy többes) és
- személy (persona, első, második vagy harmadik).
A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető.
Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.
Elöljárószók
Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják.
A leggyakoribb latin elöljárószók és vonzataik:
- ā, ab – -tól/-től (ablativus)
- contrā – szemben, ellen (accusativus)
- dē – -ról/-ről (ablativus)
- ē, ex – -ból, -ből (ablativus)
- in
- – -ban/-ben (ablativusszal)
- – -hoz/-hez/-höz, ellene, szembe (accusativussal)
- per – keresztül, révén
- prae – elé (accusativus), előtt (ablativus)
- prō – -ért, helyett
- sub – alatt (ablativus)
- super
- – fölött, -on/-en/-ön (ablativus)
- – fölé, -ra/-re (accusativus)
- ultrā – fölé, túl-
Módosító-, határozó- és kötőszók
- atque – és
- et – és
- nē – hogy ne; nehogy
- sed – ám, (ám)de, viszont
- semper – mindig
- sic – így, ily módon, ekképp(en), ezért
- sine – nélkül
- sive, seu – vagy
- quasi – majdnem, fél-, ál-
- -que – és (simuló kötőszó: a szó végéhez ragad)
- ut – hogy, azért, a célból
Indulatszók
- heu – jaj!
- mehercle – biz a!, nahát! (sz. sz. "Herkulesre!")
- o! – oh, ó!
- vae! – jaj!
A latin nyelv mai leszármazottai
Az újlatin nyelvek nem a klasszikus latinból, hanem az úgynevezett vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek.
A latin és az újlatin nyelvek (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot.
Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű.
Egy másik fontos különbség az újlatin és a latin között, hogy az újlatin nyelvek, a románt kivéve, a legtöbb szónál elvesztették esetvégződésüket (egyes főnevek kivételével). A románban még mindig öt eset van (bár az ablativus már nem használatos).
A magyar és a latin
A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (pl. a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés).
A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A XIX–XX. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek.
A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – az egyetemek mellett – néhány középiskolában és egyházi iskolákban oktatják, gyakran kötelezően választható nyelvként.
A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv
A latin nyelv, még akkor is, mikor már holt nyelvnek számított, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és - bármennyire is meglepő - kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban.
Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra.
E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek...), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés. A katolikus egyház – minden kulturális, társadalmi erénye és jelentősége mellett – évszázadokon át számottevő politikai tényező is volt, mely céljait nemegyszer erőszakos módon is igyekezett érvényre juttatni (keresztes háborúk, inkvizíció, Galilei és mások elhallgattatása).
A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. – Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak.
Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.
Kapcsolódó cikkek
- A latinból létrejött ábécék
- Latin fonémák
- A latin főnévragozás
- Latin igeragozás
- Latin szókincs
- Latin kifejezések jegyzéke
- Ablativus absolutus
- Latin előtagokból és latin igékből álló összetett igék a magyarban
- A rendszertani nevekben gyakran használt latin és görök szavak listája
- Latin szórend
Lásd még
- Latin
- Latin irodalom
- Latin mondások
- Latin kifejezések jegyzéke
- Brocard
- Római Birodalom
- Az élő latin
- Európai városok latin neve
- Európai folyók latin neve
Külső hivatkozások angolul
- [http://www.perseus.tufts.edu/ The Perseus Project] has many useful pages for the study of classical languages and literatures, including [http://www.perseus.tufts.edu/cgi-bin/resolveform?lang=Latin an interactive Latin dictionary].
- [http://www.ethnologue.com/show_language.asp?code=LTN Ethnologue report for Latin]
- Ingyenes online latintanfolyamok (angolul)
- http://www.sprachprofi.de.vu/latin
- http://wikibooks.org/wiki/Latin
- [http://www.thelatinlibrary.com The Latin Library] contains many Latin etexts
- [http://www.textkit.com Textkit] has Latin textbooks and etexts.
- [http://www.websters-online-dictionary.org/definition/Latin-english/ Latin - English Dictionary]: from Webster's Rosetta Edition.
----
Megjegyzés: létezik [http://la.wikipedia.org/ Latin Wikipédia] is!
Kategória:Nyelvek
als:Latein ja:ラテン語 ko:라틴어 simple:Latin language th:ภาษาละติน zh-min-nan:Latin-gí
RómaRóma az „örök város” Olaszország fővárosa, Lazio régió központja. Területén található a Vatikán, a Római Katolikus Egyház központja, a világ legkisebb független állama.
Elhelyezkedése
Róma a Tiberis partjának 7 dombjára települt, a tengerparttól kb. 28 km-re terül el. 2 reptere van, vasúti és közúti összeköttetésben áll Európa több országával. Központja Olaszország fő úthálózatának. A várost a Grande Raccordo Annulare főútja (GRA) fogja gyűrűbe
Terület felosztása
A város részei: 3 évezred során települtek egymás mellé és egymásra.
A legrégebbi városrészek:
- GIANCARLO - a Vatikántól délre húzódik, kiemelkedő pontja, a Piazza Garibaldi alatt terül el a város. A Giancarlo alatt húzódik a TIBERIS /TEVERE folyó.
- A folyó túlsó oldalán fekszik a CAPITOLIUM.
- A Capitolium alatt jobbra egy másik domb, az AVENTINUS fekszik.
- A két domb között emelkedik ki a PALATINUS.
- Délkeleten található a CAELIUS.
- A Palatinus és a Capitolium között az ESQUILINUS terül el.
- Északabbra a VIMINALIS és a QUIRINALIS.
- Középen a völgy: a FORUM ROMANUM.
Az újabb városrészek:
- MONTE PINCIO - már nem az antik város része
- a Pincio és a Capitolium között, a reneszánsz és barokk Róma: a MARS-MEZŐ
- az új negyed: MONTE MARIO, a mai város
Története
A hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Romulus és Remus alapította, mégpedig április 21-én, ami napjainkban olasz nemzeti ünnep. Róma latin törzsek alapította városállam volt, amely sikeres politikája és szervezőkészsége révén a Földközi-tengert körülölelő birodalommá nőtt az ókorban.
- Az ókori Róma kora az i.e. 6. század-tól az 5. századig
Oktatás
Az 1303-ban alapított római tudományegyetem a legnagyobb Európában, közel 150 ezer hallgatóval. Ezen kívül még három állami egyeteme van, továbbá sok magán-felsőoktatási intézménye.
Látnivalók
- Capitolium
- Forum: Saturnus temploma, Castor és Pollux temploma, Vesta templom
- Palatinus
- Piazza di Spagna
- Piazza della Rotonda: Pantheon
- Quirinale: Trevi kút
- Caracalla termái
- Róma legszebb múzeumai és képtárai: Vatikáni Múzeum, Villa Giulia, Galleria Spad, Palazzo Corsini, Galleria Doria Pamphili, Museo e Galleria Borghese, Museo Nazionale Romano, Palazzo Barberini, Palazzo Venezia, a Capitoliumon: Palazzo dei Conservatori és Palazzo Nuovo
Híres vendégei és lakói
- J.W. Goethe (1749-1832): a via del Corso 20. alatt lakott, mely ma múzeum
- Loyolai Szent Ignác (1491-1556): 1537-ben érkezett ide Spanyolországból és megalapította az első jezsuita templomot
- Krisztina királynő (1626-1689): a svéd uralkodó 1654-ben lemondott trónjáról és a Via Lungarán fekvő Palazzo Corsinibe költözött
- Szent Domonkos (1170-1221): A domonkos rend megalapítójának központja a Santa Sabina volt az Aventinón.
- Jean Auguste Ingres (1780-1867): a francia festő 1806-1820 között élt Rómában, majd 1834-ben visszatért a Villa Medicibe.
- James Stuart (1688-1766): az angol trónt nem tudva megszerezni római száműzetésbe vonult, XI. Kelemen nekiadta a Palazzo Balestrát
- Lord Byron (1788-1824): rövid látogatást tett Rómában, a Colosseum ihlette a Manfréd és a Child Harold egyes részeinek, versszakainak megírására
- Percy Bysshe Shelley (1792-1822): 1819-ben a Caracalla - termák romjai nyugalmában írta A megszabadított Prométheuszt
Külső hivatkozások
Kategória:Olaszország
Kategória:Fővárosok
Kategória:Olaszország települései
als:Rom ja:ローマ ko:로마 simple:Rome
Franciaország
A Francia Köztársaság, vagy Franciaország (franciául: République française rövidebben la France) egy nyugat-európai ország. Ezt a franciák központi területnek nevezik, szemben az ún. tengerentúli területekkel, amelyek mind az öt kontinensen megtalálhatóak.
Franciaország politikai berendezkedése szerint demokrácia, annak is a fél-prezidenciális köztársaság válfajába sorolható be. Az ország a fejlett országok sorába tartozik, és 2003-ban a Föld ötödik legnagyobb gazdaságát tudhatta magának.
Franciaország az Európai Unió egyik alapító tagja, egyben annak terület szerint a legnagyobb állama. Az ország a NATO tagja, valamint az ENSZ is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának is állandó tagja. Franciaország az egyik atomhatalom. Nemzeti szimbóluma Marianne, aki egyben a francia forradalom szimbóluma is.
Története
Bővebben lásd: Franciaország története
Gallia
A mai Franciaország határai majdnem egybeesnek a történelmi Gallia (Alpokon túli) területeivel, amelyeket egykor Gallia Transalpina néven ismertek. A területen kelta (latinul gall) törzsek éltek. A Kr. e. 2. században a déli területek (Gallia Narbonensis), a Kr. e. 1. században pedig Gallia egésze a terjeszkedő Római Birodalom provinciája lett Julius Caesar ún. galliai háborúja következtében.
Gallia nagyon hamar megindult a romanizálódás útján, városiasodott, és már a korai császárkorban jelentős gazdasági potenciált képviselt, közben a kereszténység is elterjedőben volt. A 3. századtól kezdve Gallia is több germán betörést szenvedett el, ezért hadi jelentősége is megnőtt. Ezzel együtt járt, hogy aktívan beleavatkozott a katonacsászárok trónviszályaiba, és - többnyire a britanniai légiókkal közösen - gyakran a galliai katonaság is kikáltotta a maga uralkodóját. A helyi provinciális arisztokrácia által támogatott ellencsászárok nem egyszer jó szolgálatot tettek a Római Birodalom védelmében.
A 4. század végén egyre fenyegetőbbé vált a határon át-áttörő barbár törzsek jelenléte. Gallia nem sokkal a Római Birodalom kettéosztása után gyakorlatilag elveszett a Nyugat-Római Birodalom számára: 406. december 31-én áttörték a rajnai határt a barbárok, és a császárok kénytelenek voltak szövetségesüknek elismerni őket. Gallia keleti területein a burgundok, déli régiójában pedig a nyugati gótok alapítottak királyságot. Mire 476-ban végleg elbukott a Római Birodalom, Gallia már vagy hetven éve germán uralom alatt állt.
A Frank Birodalom
A népvándorlás törzsei közül a száli frankok a V. század elején a Rajna torkolatvidékén telepedtek le. 481-ben a Meroving-dinasztia sarja, Klodvig lett a törzs királya, aki felvette a keresztény hitet, így egyházi áldással foglalta el a korábbi gall területeket az elkövetkező években. Legyőte a gótokat és jólszervezett, nagy államot hozott létre. Klodvig utódai alatt a királyi hatalom meggyengült, belharcok zajlottak, és a VIII. századra a hatalom a királyi udvartartást vezető majordomusok kezébe került át. Ilyen majordomus volt Martell Károly is, aki megállította Poitiers-nél az arabok betörését (732). Utódja, Kis Pipin 751-ben letette az utolsó Meroving uralkodót a trónról, és királlyá koronázták. Ezzel megalapította a Karoling-dinasztiát.
Pipint a trónon fia, Nagy Károly követte, aki temérdek hadjáratot vezetett kelet és dél felé, melyek eredményeként a mai német területek jó részét bekebelezte, sőt a régi Pannoniáig is eljutott, illetve megdöntötte a longobárdok államait. Érdemeiért a pápa 800-ban római császárrá koronázta, és létrejött a frank Nyugatrómai Birodalom. Ez azonban nem bizonyult hosszú életűnek: 843-ban a verduni szerződésben Nagy Károly unokái három részre osztották, melynek nyugati, Kopasz Károly kezébe került részéből alakult ki Franciaország, ami nevét a mai Île-de-France tartományról kapta.
A francia hegemónia alapjai
Nagy Károly leszármazottjai, a Karolingok uralták Franciaországot egészen 987-ig, ám a dinasztia ekkor kihalt. Ekkor Île-de-France hercegét, Párizs grófját, Hugo Capet-t koronázták királlyá. Az ő leszármazottaiból alakult meg az országot uraló második nagy dinasztia, a trónt 1328-ig elfoglaló Capetingeké.
A Capeting királyok kitartó munkával mind több területet szereztek meg maguk számára és térítettek saját hűségükre. A különféle gyakorlatilag független tartományok, országrészek grófjaira és hercegeire nemegyszer csak fegyveres harc árán sikerült a korona hatalmát kiterjeszteni. Nagy munkát végzett e téren II. Fülöp Ágost, aki területszerzései (Flandria, Aquitánia) kapcsán mind az Angol Királysággal, mind a Német-Római Császársággal konfliktusba került. Az 1200-as évekre megszilárdult a francia királyi hatalom, olyannyira, hogy IX. (Szent) Lajos (1226-1270) király több hadjáratot indított gyakorlatilag egymaga a törökök ellen. A szentté avatott király uralkodása alatt alakult meg 1253-ban a később világhírűvé váló Sorbonne egyetem.
IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) szintén sokat tett Franciaország megerősítéséért. Képzett világi adminisztrációs rendszert alakított ki, feloszlatta a templomos lovagrendet, a pápaságot pedig francia befolyás alá vonta, ami kényszerűen áttette székhelyét Avignonba (avigoni fogság, 1309-1377). Szép Fülöp vetette meg a francia rendiség alapjait is: Flandria ellen indított hadjáratához pénzt kért az 1302-ben összehívott rendi gyűléstől, amit az meg is szavazott számára, így elfoglalhatta Lille városát.
A százéves háború
1328-ban kihaltak a Capetingek. Jog szerint IV. Fülöp unokája, III. Edward angol király örökölte volna a trónt, ám ehelyett Szép Fülöp unokaöccse, a Valois-dinasztiát megalapító VI. Fülöp lett az uralkodó.
1337-ben az angolok megküldték a hadüzenetet: kitört a százéves háború. Fülöp és közvetlen utódai tehetségtelen hadvezéreknek bizonyultak, és a francia sereg folyamatosan kudarcot vallott. A meglehetősen kis létszámú és csekély utánpótlással bíró angol sereg tönkreverte a francia lovagság színe-javát Crécynél (1346) és Poitiers-nél (1356). A küzdő felek hamarosan békét voltak kénytelenek kötni, mert 1348-ban kitört a nagy pestisjárvány, mely mindkét ország lakosságát megtizedelte (a pestis és a háború dúlásai következtében tört ki 1358-ban a Jacquerie elnevezésű parasztfelkelés, melyet a francia nemesség gyorsan vérbe fojtott). Az 1360-as béke alapján az 1347-ben megszerzett Calais, illetve a déli területek hűbéri kötelezettségek nélkül III. Edward birtokába szálltak.
V.(Bölcs) Károly (1364-1380) intézkedései révén Franciaország területéről (néhány kikötő, pl. La Rochelle, Calais, Bordeaux kivételével) sikerült kiűzni az angolokat 1369-1375 között, ám a felek csak fegyverszünetet kötöttek, békét nem. A 15. század elején az angol V. Henrik ismét rátört a VI. (Őrült) Károly (1380-1422) idején meggyengült, belső konfliktusoktól szenvedő Franciaországra. 1415-ben Azincourtnál arattak fényes győzelmet az angol hadak, noha a franciák megint fölényben voltak. Nem sokkal a győzelem után az angolok megszerezték Normandiát, és Párizst is elfoglalták. Az 1420-as troyes-i béke alapján a francia király V. Henrikhez adta leányát, saját fiát pedig kizárta az öröklésből. A dauphin, a későbbi VII. Károly (1435-1461) délre menekült, és passzivitásba merült - egészen Jeanne d'Arc fellépéséig, aki lelkesítő győzelmeket aratott. A francia győzelemsorozat ezután nem is állt le: 1435-ben Reimsben királlyá koronázták VII. Károlyt, és 1436-ban Párizst is bevették. 1453-ra az angolokat mindenhonnan sikerült kiűzni Calais-t kivéve.
Európa vezető hatalma
VII. Károly és utódja, XI. Lajos (1461-1483) megerősítette a központi hatalmat. Állandó zsoldossereget állítottak fel, míg a főnemeseknek megtiltották a magánhadseregek tartását. A közigazgatást is szakszerűsítették, és főleg polgári származású hivatalnokokkal töltötték fel („taláros nemesség”). Időközben Franciaország megszerezte Bretagne-t, Provence-ot és Burgundia nagyobbik, nyugati felét.
A XVI. században új veszély fenyegette a Francia Királyságot: V. Károly német-római császár lett Spanyolország királya - a franciák harapófogóba kerültek. I. Ferenc (1515-1547) kiutat keresve Észak-Itáliában kezdte kiépíteni a hatalmát, ami azonban a Német-Római Birodalom része volt. Kitört a vagy fél évszázadon keresztül zajló háború, melynek során 1525-ben Paviánál vesztettek a franciák, ám szövetségi rendszert hoztak létre Firenze, Velence, Milánó, a Pápai Állam, illetve a szövetséghez lazábban kapcsolódó Oszmán Birodalom és Anglia részvételével a Habsburgok országai ellen (cognaci liga, 1526). 1559-ben a Cateau-Cambrésis-ben kötött béke zárta az itáliai háborúskodást. A franciák az olasz területi igényeikről való lemondás fejében megtarthatták északi szerzeményeiket (Metz, Verdun).
I. Ferenc utódai gyengekezű királyok voltak, és újra harcok alakultak ki a főnemesi pártok között, melyek ezúttal vallási színezetet is nyertek: a reformáció kálvinista ága érintette leginkább Franciaországot, melynek helyi követőit hugenottáknak nevezték. 1572-ben már-már úgy tűnt, hogy sikerül megbékéltetni a feleket: a későbbi IV. Henrik királyt össze akarták házasítani Valois Margittal, ám az esküvői készülődés mészárlásba torkollt Párizsban (Szent Bertalan éjszakája). Ismét fellángolt a vallás- és polgárháború, miközben 1589-ben kihalt a Valois-dinasztia.
A Bourbonok abszolutizmusa
A zűrzavaros helyzetben IV. Henriket (1589-1610) koronázták francia királlyá, ami a spanyol II. Fülöp által fegyveres erővel is támogatott katolikus liga ellenszenvét váltotta ki. Noha a Bourbon-dinasztia megalapítója ekkor már római katolikus volt, a spanyol haderő megszállta Párizst, ahova csak 1594-ben tudott bevonulni a király. Henrik 1598-ban kiadta a nantes-i ediktumot, mely toleranciát hirdetett a hugenották irányába. Az ellenségeskedés nem szűnt meg: a IV. Henriket egy fanatikus katolikus ölte meg 1610-ben. A monarchia támogatta a gazdaság fejlődését: Henrik minisztere, Sully javaslatára utak épültek, és királyi manufaktúrákat alapítottak. Franciaország ekkor kezdett el bekapcsolódni a gyarmatosításba és a felfedezésekbe (1608 - Québec megalapítása), ám a versenyben gyakorta alulmaradt az angolokkal szemben.
Utódja XIII. Lajos (1610-1643) volt, aki tehetséges államminiszterei, Richelieu majd Mazarin bíboros segítségével leverte a hugenotta ellenállókat La Rochelle környékén, hivatalnokaiban és erős hadseregében bízva visszaszorította a rendeket (1614 után nem hívott össze rendi gyűlést) és sikeresen beavatkozott a harmincéves háborúba. A küzdelmek eredményeképpen az 1648-as vesztfáliai béke több Rajnán túli német tartományt elismert francia birtoknak.
A hosszadalmas háborúskodás kimerítette az országot, ahol emiatt 1648-ban rendi színezetű mozgalom kezdődött. A Fronde (= Parittya) leverése 1653-ig eltartott, ám az ifjú XIV. Lajos (1643-1715) és apjától örökölt minisztere, Mazarin úrrá lett a helyzeten. XIV. Lajos (a Napkirály) idején teljesedett ki a francia abszolutizmus. Tovább erősödött a hivatalnokrendszer, megjelentek az államtitkári és miniszteri tisztségek. Vidéken teljhatalmú intendánsok képviselték az uralkodót. A gazdaságot Colbert államminiszter védvámokkal és állami támogatással erősítette meg (merkantilizmus), egységesítette a pénz- és mértékrendszert, fejlesztette a közlekedést.
Louvois reformjai révén létrejött a reguláris hadsereg, így Franciaország hatalmas gazdasági és katonai fölénybe került a szomszédaival szemben. XIV. Lajos ezt igyekezett kihasználni: uralkodása második felében folyamatos háborúban állt a Német-Római Birodalommal, hogy Franciaország határait a Rajnáig tolhassa ki. Sikerült megszereznie Strassburgot és Luxemburgot, és meggyengítenie a Habsburg Birodalmat, azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy megbírkózzon a fél Európát összefogó koalícióval, ami a spanyol örökösödési háború (1700-1714) kapcsán alakult ki a francia hegemónia megtörésére. A békekötés értelmében ugyan a Napkirály unokája, Fülöp lett a spanyol király, de a két országot nem egyesíthették.
1715-ben az általa építtetett versailles-i palotában meghalt XIV. Lajos, akit hosszú uralkodása után dédunokája, a kiskorú XV. Lajos (1715-1774) követett a trónon, aki nem sokat törődött a politikával. A franciák a kor minden nagyobb háborújában részt vettek (osztrák örökösödési háború, hétéves háború, amerikai függetlenségi háború), ám akár a győztes, akár a vesztes oldalán álltak, csak pénzpocsékolás volt összes akciójuk, ráadásul Kanadát is elvesztették.
XV. Lajos unokája, XVI. Lajos (1774-1792) idejét legszívesebben vadászattal és lakatosmunkával töltötte, ám elődjénél így is aktívabban politizált. Sorozatos pénzügyi reformtörekvései azonban folyton elbuktak, és ő minisztereire hárította a felelősséget. A társadalmi feszültségek végül rendi gyűlés összehívására ösztönözték a királyt.
Felvilágosodás és forradalom
A 18. századi Franciaországban jelentős volt a polgárság létszáma és politikai befolyása, ami a korban mind nagyobb gazdasági hatalommal párosult. A korszak tudományos eredményei és a kibontakozó ipari forradalom vívmányai révén a kor polgári származású értelmiségijei számára a világ megváltoztathatónak tűnt. A racionalizmus diadalmaskodott. Az alkotók az emberiséget az észre való ráhatással, felvilágosítással óhajtották megjavítani. Innen az időszak neve: felvilágosodás. Az angolszász gondolkodók (John Locke, David Hume) elképzeléseit, melyek a szabadságra, toleranciára vonatkoztak, nagy francia filozófusok (Montesquieu, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) fejlesztették tovább. Egyben mind egyetértettek: a fennálló régi rendszer (ancien régime) rossz.
A felvilágosodás eszméi már erősen benne voltak a köztudatban, amikor XVI. Lajos kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést. A készülődést a harmadik rendet (polgárok és parasztok képviselői) magasztaló, számára dominanciát követelő felhangok tarkították, melyet az éhséglázadás peremére jutott Párizs népe támogatott. 1789. május 5-én végül összeült Versailles-ban a rendi gyűlés, ahol a harmadik rend nagyobb képviselettel, de ugyanannyi szavazattal jelenhetett meg, mint 1614-ben. Június 17-én az elégedetlen polgári képviselők (jelentős nemesi és papi támogatással) önmagukat Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánították, és felesküdtek az összetartásra (labdaházi eskü), amit a király kénytelen volt elfogadni a nemesi támogatás miatt (Mirabeau, La Fayette). Közben Párizsban egyre feszültebb lett a hangulat, mire a város körül szorosabbra vonták a katonai blokádot. Hamarosan elterjedt, hogy a királyi katonaság megtámadja a főváros tömegeit, mire azok július 12-én fellázadtak. Fegyvereket zsákmányoltak, és július 14-én puskaporért a jelentéktelen Bastille erődbörtönhöz vonultak, melyet a felbőszült csőcselék megostromolt, tárgyalni hajlandó katonáit pedig meglincselte. Kitört a nagy francia forradalom.
A király nem verte le a lázadókat, helyette Párizsba utazott, ahol üdvrivalgás fogadta. A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegő „nagy félelem” keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek.
Hiába törölték el a kiváltságokat és adták ki az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, az élelmezési és gazdasági helyzet tovább romlott, és a tömegeket addig mellőzött, szélsőséges értelmiségiek (pl. Danton, Marat, Desmoulins) kezdték izgatni. A királyt a párizsi csőcselék október 5-én megrohanta Versailles-ben („asszonyok menete") és másnap a fővárosba parancsolta.
1791-ben a Nemzetgyűlés elkészítette az alkotmányt, mely garantálta a hatalmi ágak megosztását, a királynak pedig csak korlátozott hatalmat hagyott. Lajos 1791. június 20-án „elszökött" Párizsból (noha nem volt köteles ott lenni), ám mielőtt katonaságához érkezhetett volna, elfogták és visszavitték a fővárosba. A szökés felerősítette a köztársasági hangokat. A választásokon a már jelentős szerephez jutottak a girondi és jakobinus képviselők is.
Egyre erősödött a külföldi beavatkozástól való félelem, amit az uralkodó ki akart provokálni, hogy restaurálhassa hatalmát, ezért girondi kormányt nevezett ki, ami hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. Eztán a király - érdekeinek megfelelően - megvétózott több hadseregfejlesztési javaslatot, mire ellene fordult a közhangulat. Június 20-án és augusztus 10-én is betört a csőcselék a Tuileriákba, és második alkalommal az uralkodó a Nemzetgyűlésben keresett menedéket, az viszont a városi tanács (kommün) és a tömeg nyomására lemondatta, majd börtönbe záratta az uralkodót, és átalakult Nemzeti Konventté. Itt már csak a girondiak és a jakobinusok rendelkeztek képviselettel.
Augusztus végén porosz és osztrák csapatok törtek az országba, mire Danton szabad kezet adott a megrettent csőcseléknek a „gyanúsak” összegyűjtésére és kivégzésére. Az első terrorhullámnak ezrek estek áldozatul. A francia hadsereg Valmynál megállította a német betörést, mire a poroszok kivonultak, a franciák pedig átmentek ellentámadásba. A jakobinusok kiharcolták a király elítélését, akit 1793. január 21-én ki is végeztek. A Belgiumban aratott győzelmek szülték meg a nemzeti eszmét, a nacionalizmust, mely az elkövetkező századokban elterjedt az egész világon.
1793-ban az európai egyensúly felborulásától tartó Nagy-Britannia megszervezte az első franciaellenes koalíciót. A minden irányból meginduló támadás hatására a franciák sorozatos vereségeket szenvedtek. Kényszersorozás indult meg, ami nagy vidéki felkelésekhez vezetett. A megrendülő hatalmú girondiakat puccsszerűen megbuktatták a jakobinusok (1793. június 2.), akik az év végére elkészült, demokratikus köztársasági alkotmányt félredobva diktatórikus eszközökkel kormányoztak.
A Robespierre és Saint-Just vezette jakobinusok korlátlan terrort vezettek be, és az általános hadkötelezettség kihirdetésével hatalmasra duzzasztották a hadsereget. 1793-ra már uralták Franciaországot, 1794-ben pedig betörtek Spanyolorszgába és a Németalföldre. Ezzel együtt belső tisztogatás indult a jakobinus táboron belül. Nemsokára Robespierre és támogatóinak hatalma is megdőlt: a Konvent 1794. július 27-én megbuktatta és hamarosan kivégeztette őket. Visszafogták a terrort, új alkotmány kidolgozásába kezdtek. 1795-ben ennek alapján megalakult a girondi szellemiségű Direktórium, ami a hódításokat megtartva békét kötött Poroszországgal és Spanyolországgal, Hollandiában pedig vazallus királyságot hozott létre. 1797-ben az osztrákok is vereséget szenvedtek Itáliában, ezzel az első koalíció felbomlott. Franciaországra így sem köszöntöttek békés évek: 1795 után bal- és jobboldali államcsínyek sora fenyegette gyenge lábakon álló köztársaságot.
Az első császárság
Napoléon Bonaparte a forradalmi kormány korzikai származású, kiváló tehetséggel megáldott tisztje volt. 1796-ban vette át az itáliai francia sereg irányítását, mellyel annak lerongyolódott állapota ellenére gyors fegyverszünetre kényszerítette az osztrákokat (campoformiói béke, 1797). Ezután kalandor akciót indított Egyiptomba, ahova mérnököket is vitt, hogy csatornát hozzanak létre a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között, miáltal a brit érdekszférába eső indiai utat fenyegette volna. Sikerrel átkelt a tengeren és könnyedén szétverte az ellene küldött muszlim erőket. Egészen Szíriáig hatolt, azonban serege kimerült, így kénytelen volt visszahúzódni Egyiptomba. Evakuálni nem tudta a sereget, mivel a flottáját Abu Kirnél a megérkező britek tönkreverték (1798). A tábornok a katonáit hátrahagyva visszatért Franciaországba, ahol 1799-ben megdöntötte a Direktórium hatalmát, és új alkotmányt kreált, mely neki mint első konzulnak biztosította a hatalmat.
A britek 1799-ben tető alá hozták a II. franciaellenes koalíciót. A hadvezér kihasználta ellenfelei ellentéteit, és külön-külön támadt rájuk. 1800-as marengói győzelmével térdre kényszerítette az osztrákokat, mire a szövetség fölbomlott. Az írekkel küszködő britek is békét kötöttek 1802-ben Amiens-nél békét kötöttek. Franciaországra rövid békés időszak köszöntött. Bonaparte konzulátusa alatt megszilárdult a polgári rend: a forradalom idején kialakult tulajdonviszonyokat érintetlenül hagyták, támogatták a gazdaságot, létrejött a Francia Nemzeti Bank. A pápával kötött konkordátumban szabályozták az állam és egyház viszonyát. A Code Civil (Polgári Törvénykönyv) megvetette a polgári jogrend alapjait.
Az első konzul 1804-ben I. Napóleon néven császárrá koronázta magát VII. Pius pápa jelenlétében. Új rendszerét vakmerő katonai győzelmekkel kívánta igazolni. Egyetlen ellenfele Nagy-Britannia volt, ami gazdasági potenciáljával támogatni tudta a kontinentális államokat, hogy harcoljanak a franciák ellen. A császár tervezgette az angliai inváziót, ám Nelson admirális Trafalgarnál szétzúzta flottáját (1805). A III. koalíció osztrák és orosz seregeit Ulmnál és Austerlitznél verte szét a brilliáns hadvezér, így a szövetség felbomlott - a császárság sorsa mégis gyakorlatilag eldőlt 1805-ben. Már nem sikerülhetett megszerezni az európai és gyarmati hegemóniát. Napóleon a meghódított területeken vazallus államokat hozott létre (Itáliai Királyság, Rajnai Szövetség), melyek élére önmagát, rokonait és tisztjeit nevezte ki uralkodónak. A Német-Római Birodalom feloszlása már porosz érdekeket is sértett, így porosz, angol, svéd és orosz részvétellel létrejött az elődjeihez hasonlóan tiszavirág-életű IV. koalíció. Az 1806-os jenai és auerstädti győzelem után bevonult Berlinbe, majd az 1807-es eylaui és friedlandi csatában I. Sándor cárt is békére kényszerítette (Tilsit, 1807). Ekkor hirdette ki az angol kereskedelmet megbénítani hivatott kontinentális zárlatot.
A zárlat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagy-Britannia bőségesen kárpótolta magát a gyarmati területekkel folytatott kereskedelemmel. A zárlat egyébként az addig szövetséges spanyolokat is Napóleon ellen fordította, aki még abban az évben megszállta mindkét ibériai államot, igaz, a következő évben Portugáliából kiverték az angolok, a spanyol ellenállás pedig jelentős károkat okozott a francia hadseregnek. Ez az V. koalíció megkötésére ösztönözte Ausztriát éa Angliát, ami azonban az osztrákok 1809-es wagrami (és a magyarok győri) vereségével felbomlott. I. Ferenc osztrák császár még leányát, Mária Lujzát is kénytelen volt a francia császárhoz adni, birodalmától pedig elcsatolták Dalmáciát.
Az 1810-es évek elején gazdasági válság sújtotta Európát, amit Napóleon a kontinentális zárlat gyengeségének tudott be. A tervezett szigorítások kiváltották az oroszok ellenkezését, mire a francia császár hadjáratot indított (1812). Ennek keretében létrehozott egy lengyel bábállamot (Lengyel Nagyhercegség), ami sok katonával támogatta hadseregét. Az orosz éghaljat és a felperzselt föld stratégiája megtette a hatását: ugyan a „Grande Armée" (Nagy Hadsereg) legyőzte az orosz főerőket Borogyinónál és bevonult a felperzselt Moszkvába, azonban mire hazatért, létszáma a kezdeti 600000-ről alig 30000-re olvadt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az 1813-as lipcsei csatában („a népek csatájában”) vereséget szenvedtek a hosszú háborúben kimerült francia hadak az angol-orosz-porosz-svéd-osztrák VI. koalíció seregétől. A következő év márciusának végén a szövetségesek bevonultak Párizsba, és a császárt lemondásra kényszerítették (április 11.). Franciaországban visszaállították a királyságot XVIII. Lajos (1814-1824), a lefejezett király öccse vezetésével. Az Elba szigetére száműzött Napóleon azonban 1815. március 1-jén partra szállt Franciaországban, és a katonaság mellé állt. Március 20-án megkezdődött a császár száznapos uralma, mely alatt a fiatal generációkból önkéntes sereget szervezett, ám Waterloonál a VII. koalíció végleg vereséget mért rá (június 18.). Napóleon 1815. július 15-én adta meg magát, és ezzel véget ért a francia I. császárság.
A restauráció és a „polgárkirályság”
1795-ben a az emigrációban élő Bourbon Lajos Szaniszló Xavér, XVI. Lajos öccse és a börtönben elhunyt XVII. Lajos nagybátyja önmagát királlyá kiáltotta ki XVIII. Lajos néven. Napóleon bukása után a király hazatért Franciaoszágba, ahol nem akadt ellenzéke. Még oktrojált alkotmányt is adott az államnak (igaz, ezt a törvényhozás két háza is elfogadta). Napóleon visszatérése és száznapos uralma azonban kiélezte a politikai helyzetet, és utána jelentős megtorlás következett. Az első, vértelen hatalomátvétellel szemben itt katonatiszteket és Konventtagokat végeztek ki, a Bonaparte családot kitiltották Franciaországból, és rengeteg embert elítéltek. A választásokat is a szélsőséges királypártiak nyerték meg, ám a király maga oszlatta fel kormányukat. 1816-1820 között mérsékelt, sőt a liberálisok felé is nyitó kormányt nevezett ki a népszerűsége érdekében még koronázásról is lemondó király. A helyzet 1820-ban mérgesedett el ismét, amikor egy bonapartista, Étienne Louvel megölte Berry hercegét, a király unokaöccsét. Ismét szigorítottak a választási berendezkedésen, bevezették a cenzúrát. 1822-től pedig ismét enyhülés kezdődött, ami 1824-ig, a király haláláig tartott.
A trónon öccse, X. Károly (1824-1830), addig Artois grófja követte, aki szintén emigrációban töltötte a forradalom és a császárság éveit. Szokás mondani, hogy a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek - ez X. Károly esetében nagy igazság. Ő kezdettől fogva az ultraroyalisták feje volt (a meggyilkolt Berry hercege az ő fia volt, és a traumát sosem tudta kiheverni), és uralkodóként hamarosan elvesztette népszerűségét. Bátyjával ellentétben megkoronáztatta magát, kártalanította az emigránsokat és növelte az egyház szerepét. 1829-ben a szinte fanatikusan vallásos Jules Armand de Polignac márkit nevezte ki miniszterelnöknek, aki megszigorította a sajtóellenőrzést és korlátozta a törvényhozást. Miután itt 1830-ban a liberálisok kerültek többségbe, a király feloszlatta az országgyűlést, mire Párizs népe barikádokat emelt: kitört a júliusi forradalom (1830. július 27-29.). A király kénytelen volt lemondani, és az utolsó Bourbon Angliába menekült. Kijelölt utódját, Chambord grófját a képviselők nem fogadták el örökösnek.
A forradalom liberális vezetői a Bourbon-család távoli rokonát, Orléansi Lajos Fülöpöt (1830-1848) tették trónra. A „polgárkirály” új, szabadabb alkotmányt adott a francia népnek. Uralkodása idején bontakozott ki az ipari forradalom az országban, ami a nagy tömegek nyomorához vezetett. A gazdasági krízisek és a vasúti panamák miatt a királyság pénzügyi helyzete is rendkívül rossz lett, a kormány ennek ellenére elzárkózott minden reformtól. Lajos Fülöp rendszere | | |
