Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
Ukrajna

Ukrajna

Ukrajna (Україна) Kelet-Európa egyik állama. 603 700 km2-es területe alapján a nagyobb államok közé sorolható, Oroszország után Európa második legnagyobb állama. Azonban a nagy terület mellé jóval kisebb politikai potenciál párosul. Ezt azt is bizonyítja, hogy 1125-öt követően mindig más nemzetiségek kisebb-nagyobb befolyása alatt éltek az ukránok egészen 1991-es függetlenné válásukig.

Története

További linkek: Kárpátalja történelme, Szovjetunió történelme A mai Ukrajna területén az ókorban szkíták éltek. A Kr. e. VII. században érkeztek meg a Krím-félszigetre a görög gyarmatosítók. A görögök által alapított nagyobb városok: a dór Kherszonészosz (a mai Szevasztopol és Jalta közötti tengerparton), illetve a ión Pantikapaión (a mai Kercs környékén) voltak. Az első időkben jellemző komolyabb kereskedelmi kapcsolatok az anyaország és a gyarmatok között hamarosan lazulni kezdtek. A Nagy Sándori időkben már mint független Boszporuszi Királyág létezett, később Pontosztól, majd Rómától függő terület. A gótok 236-os, majd a hunok kb. 375-ös betörése pár tengerparti kikötővároson kívül szinte mindent elpusztított. Az ókorban a Krím-félsziget és környéke nagy mennyiségű gabonát, mézet és kendert exportált a fejlett államok felé, cserébe főként iparcikkeket és textíliákat kapott. Ukrajna északi részén feltételezhetően már az 1. században megjelentek a szláv néptörzsek, őket később, 400 körül a vizigótok, 600 körül a magyarok, 893 körül pedig a besenyők követték. Etelköz és Levédia is a különböző tudományos elképzelések szerint Dél-Ukrajna területén található, ám pontos helyükről a történészek vitatkoznak. Az 5. századtól kezdve a Krím-félsziget lakossága felvette a keresztény vallást, amint Bizánc megszerezte a területet. A 7. század körül kialakuló, a mai Ukrajna keleti felét is magában foglaló Kazár Kaganátusban a zsidó vallás államvallássá lett, ezért itt jelentős zsidó telepek jöttek létre. A 9. században varég (svéd normann) törzsek vonultak végig északról a Dnyeper folyó mentén új kereskedelmi telepeket alapítva. 860-ban így jött létre Kijev, amely később a keleti szlávok központi városává vált. A 10. századtól kezdve egyre erősödött a szlávok hatalma. Egy 943-ban indított kalandozás során a Kubán-alföld kazár területeit sikerült meghódítani, és végül 965-ben a szarkeli csatában megdöntötték a Kazár Kaganátust. 1019-ben Novgorod és Kijev egyesülésével létrejött a Kijevi Nagyfejedelemség, amely a Kárpátoktól egészen a Ladoga-tó partjáig terült el. Uralkodója Bölcs Jaroszláv lett, aki felvette a kereszténységet és megalapította a Kijev melletti Pecserszkaja Lavna kolostort. Politikájával Róma helyett Bizánc felé fordult. 1054-es halálával a birodalom fénykorának is vége szakadt, és 1125-ben az állam kis fejedelemségekre (pl. Novgorod, Szúzdal, Lodoméria, Halics, Vlagyimir) esett szét. A legsúlyosabb csapást 1238 és 1240 között a Batu kán által vezetett mongol seregek mérték a keleti szlávokra: a későbbi ukrán területek - köztük Kijev is - az Arany Horda fennhatósága alá kerültek. A XIV. században több állam is terjeszkedni kezdett Ukrajna felé, északnyugatról a Litván Nagyfejedelemség, délnyugatról a Lengyel Királyság, északkeletről pedig a Moszkvai Nagyfejedelemség kezdett el növekedni. A század közepére Halics Lengyelországhoz, Ukrajna északi vidéke Litvániához, a kijevi pátriárka pedig Moszkvába került (1326). A mongol befolyás alatt lévő Krím-félszigeten található genovai birtokról, Kaffából indult 1346-ban az egész Európán átgázoló pestisjárvány. 1386-ban létrejött a Jagellók által vezetett lengyel-litván perszonálunió, amely a lengyel dominancia miatt sokszor csak mint Lengyel Királyság szerepel, és amely a 15. századtól mind délről, mind keletről egyre nagyobb fenyegetettségnek volt kitéve. A terjeszkedő Moszkvai Fejedelemség a század végére elfoglalta a mai Északkelet-Ukrajnát, délen a gyengülő Mongol Birodalmon három részre szakadt (Kazanyi, Asztrahányi és Krími Kánság). A Krími Tatár Kánság 1475-ben török hűbéres területté vált. A 16. században a törökök elfoglalták Lengyelország déli vidékeit is, ahol megindult az önálló kozák (ukrán) állam szervezése. A Bogdan Hmelnyickij vezetésével 1648-ban fellázadt kozákok 1654-ben hűségesküt tettek Alekszej orosz cárnak. 1667-ben Oroszország és Lengyelország között felosztották Ukrajnát. 1707-ben kitört a Bulavin-felkelés, a függetlenségért küzdő kozákok lázadása, amelyet 1709-ben a svéd XII. Károly támogatása elllenére Poltavánál az orosz cár levert. 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor Galícia a Habsburg birodalomhoz, 1795-ben a harmadik felosztáskor pedig Ukrajna többi része Oroszországhoz került. A 19. század során Ukrajna a cári Oroszország legiparosodottabb, legfejlettebb vidékévé fejlődött. Az antiszemitizmus Ukrajnában is felütötte a fejét, Ukrajna zsidó lakossága pogromok (fosztogatások, kiközösítések) áldozatává vált. A 20. században mint minden iparosodott vidéken, Ukrajnában is megindulnak kisebb-nagyobb tüntetések, sztrájkok, amelyek közül az 1905-ös odesszai a szovjet történelemszemléletben nagy hangsúlyt kapott. 1917 végén megalakult a független Ukrán Köztársaság, amelyet 1920-ra a Vörös Hadsereg elfoglalt, így 1922-től Ukrajna Ukrán SzSzK néven a Szovjetunió egyik tagállama lesz. A mai Ukrajna nyugati vidékein az újonnan létrejött Lengyelországhoz kerültek. A Magyarországtól elcsatolt Kárpátalja ugyanakkorCsehszlovákiához került. A kollektivizálás csúcsán, az első ötéves terv ciklusában (1928 és 1933 között) egyes becslések szerint mintegy 5 - 6 millió ember pusztult el Ukrajnában az éhínség miatt, ott, ahol a XIX. században a világon a legtöbb gabonát termelték. A második világháború kitörésekor 1939-ben a Szovjetunió megszállta Lengyelország keleti részét, nagyjából Nyugat-Ukrajnát. 1941-től a Barbarossa-terv szerint támadó németek egész Ukrajnát elfoglalták, ott rablógazdálkodást folytatnak, egészen a szovjetek 1942 és 1944 között tartó támadásáig. 1945. február 4.-11. között Ukrajnában került megrendezésre a szövetséges nagyhatalmak vezetői között a II. világháború utáni rendezés egyik találkozója, a jaltai konferencia. A háború lezártával Lengyelország keleti része, és Kárpátalja is az Ukrán SzSzK-hoz került, illetve 1954-ben az Orosz SzSzK-tól visszacsatolták a Krím-félszigetet. 1986. április 26-án a Pripjaty folyó mellett fekvő Csernobilban súlyos atomerőmű robbanás történt. Ennek következményeképp a Kijevtől északra található vidékek, illetve Fehéroroszországban található nagy területek még mindig súlyosan sugárfertőzöttek. Ukrajna 1991 augusztus 24-én kiáltotta ki függetlenségét, amelyet egy december 1-én megtartott választáson az ukránok többsége is támogatott. Az országban azóta többpártrendszer működik. Még ugyanebben az évben kisebb konfliktus alakult ki Ukrajna és Oroszország között a Krím-félsziget hovatartozásáról. 1994-ben Bill Clinton amerikai és Leonid Kravcsuv ukrán elnök egyezményt kötött Ukrajna nukleáris arzenáljának leszereléséről. 2004-ben Leonid Kucsma elnök bejelentette, hogy nem indul az elnökválasztásokon. Két jelölt mérkőzött meg, Viktor Janukovics, aki mind Kucsma, mind Oroszország támogatását maga mögött tudhatta, illetve Viktor Juscsenko, aki a nyugatra nyitás politikáját tartotta szem előtt. A lezajlott választásokon a hivatalos eredmények szerint parányi többséggel Viktor Janukovics győzött, ám az ellenzék hívei tüntetésekbe kezdtek Kijev utcáin új választásokat követelve, a keleti régiókban történt választási csalások és megfélemlítésekre hivatkozva (narancssárga forradalom). Az alkotmánybíróság végül megsemmisítette a választási eredményeket.

Államszervezet

Az 1996-ban elfogadott alkotmány tiszteletben tartja a polgárjogok mellett az emberi és szabadság jogokat is. Az állam élén az köztársasági elnök áll, az ő feladata kinevezni a miniszterelnököt is, akit az országgyűlés (a Verkhovna Rada) fogad el. Az államelnök továbbá az egyes miniszterek kinevezéséért is felelős. Az ország valamennyi településén működik önkormányzat, ám hatáskörük igencsak korlátozott.

Közigazgatási beosztás

Ukrajna 24 régióból (oblast), egy autonóm köztársaságból (a Krím-félszigeten), illetve két önálló közigazgatási egységből (Kijevből és Szevasztopolból áll. Ukrán közigazgatási egységek: Az ukrán nevek átírása az 1996-ban elfogadott [http://transliteration.eki.ee/pdf/Ukrainian.pdf hivatalos átírással] történt.

Földrajz

Természetföldrajz

Az ország legnagyobb részén a Kelet-Európai-síkság terül el, ezt délről a Kárpátok vonulatai övezi az Alföld peremvidékeivel. A Dnyeszter völgyétől északra továbbá hátsági területek (Podóliai-, Volhíniai és Dnyeper-hátság) vannak. Donyecktől délre emelkedik az Azovi-hátság, amelytől délre egészen az Azovi-tengerig a Donyec-medence terül el. A Fekete-tenger nagy félszigete a Krím-félsziget déli részén a Krím-hegységgel. Legmagasabb pontja: Hoverla (2061 m) Legjelentősebb folyók: Duna, Dnyeper, Dnyeszter, Donyec. Legnagyobb tavak: Kahovkai-víztározó, Kremcsuki-víztározó, Kijevi-víztározó, Dnyiprodzerzsinszki-víztározó, Jalpuh-tó.

Legnépesebb városok

Milliós nagyvárosok:
- Kijev
- Harkov
- Dnyepropetrovszk
- Donyeck
- Odessza Kisebb nagyvárosok:
- Zaporizzsja
- Lviv (Lemberg)
- Krivoj Rog

Gazdaság

A Szovjetunióban Ukrajna fontos mezőgazdasági és ipari övezet volt. Nagyobb gazdasági rendszerváltás hiányában azonban még mindig nagyban függ Oroszországtól. Energiatermelése az orosz kőolajra alapszik. A nagy külgazdasági függőség kiszolgáltatottá teszi az országot a nemzetközi változásoknak. 1993-ban nagy infláció, 1999-ben nagy gazdasági recesszió jellemezte az országot. 2000-et követően az ország gazdasága óriási lendülettel fejlődni kezdett. GDP-je évi 8 - 12 %-kal nő.

Népesség

Ukrajna egyetlen hivatalos nyelve az ukrán, ám lakosságát tekintve egyáltalán nem tekinthető nemzetállamnak, mivel az ukránok a lakosság mindössze 71 %-át teszik ki (ide számítva Kárpátalja ruszin lakosságát is). A keleti területeken jelentős orosz kisebbség él (21 %), azonban a kisebbségek helyzete eléggé elnyomott. Az országban fehérororoszok, moldovánok, lengyelek, tatárok és magyarok is élnek. Ukrajna a volt szocialista országok „demográfiai betegségében” szenved, az ország lakossága csökken. A jelenséget súlyosbítja az egészségügyi háló hiányossága. Észak-Ukrajnában a csernobili atomrobbanást követő sugárfertőzés súlyos következménnyel van az erre élőkre.

Kultúra, vallás

Ukrajnára a sok nemzetiség és külföldi hatás miatt a kulturális sokszínűség jellemző. Az ország kulturális körzetei:
- Kárpátalja
- Galícia Lvov központtal
- Bukovina
- Poleszje (Nyugat-Ukrajna)
- Donyec-medence
- Krím-félsziget
- Tengermellék Odessza környéke Az ország nagy része görög keleti vallású, de Galíciában, Bukovinában és Kárpátalján a görög katolikus vallás számottevő, illetve jelentős számban élnek még itt római katolikusok is.

Lásd még


- Duna

Külső hivatkozások


- [http://ukrajna.lap.hu ukrajna.lap.hu] Kategória:Ukrajna als:Ukraine fiu-vro:Ukraina ja:ウクライナ ko:우크라이나 ms:Ukraine simple:Ukraine th:ประเทศยูเครน zh-min-nan:Ukrayina

Oroszország

Az Orosz Államszövetség (oroszul: Росси́йская Федера́ция, kiejtve: Rosszijszkaja Federacija), vagy Oroszország (oroszul: Росси́я, kiejtve: Rosszija), egy ország, mely Európa keleti részétől Észak-Ázsia (Szibéria) keleti partjáig szélesen terül el. 17 075 400 km²-es területével a világ legnagyobb országának számít, majdnem kétszer beleférne Kanada vagy az USA; Magyarország területének több mint 180-szorosa. Lakóinak száma szerint a hetedik legnépesebb, megelőzi Kína, India, az USA, Indonézia, Brazília, és Pakisztán. Fennhatósága alá tartozik a Kalinyingrádi Terület nevű enklávé is.

Története

Fő cikk: Oroszország történelme

Politika

Fő cikk: Oroszország politikája

Földrajz

Oroszország északon végignyúlik az Eurázsia kontinens legnagyobb részén, ezenkívül sarki területet is tartozik hozzá. A kedveződlen időjárási viszonyok miatt kis népsűrűséggel, viszonylag kis gazdasági szereppel rendelkezik, de nagy méretei miatt hihetetle éghajlati változékonysággal rendelkezik. Területének nagy részét óriási síkságok borítják, az északi síkságot Szibériának nevezik. Délen hatalmas pusztaságok, északon sűrű erdők, még északabbra tundra a jellemző látkép. Délről a Kaukázus hegység határolja (itt található az Elbrusz, Oroszország legmagasabb pontja (5633 m), keleten az Altaj-hegység, és Kamcsatka. Közepén észak-déli irányban húzódik az Ural-hegység, mely elválaszja Európát Ázsiától. Oroszországnak hatalmas 37.000 kilométeres partvonala van a Jeges-tengerrel és a Csendes-óceánnal. Kisebb szigetei vannak a Balti-, Fekete- és a Kaszpi-tengeren. Néhány vízterület, mellyel határos, valójában nem külön tenger, de saját neve van: Barents-tenger, Fehér-tenger, Kara-tenger, Laptyev-tenger és a Kelet-szibériai-tenger, ezek Jeges-tengerhez tartoznak. A Bering-tenger, Okhotszki-tenger és a Japán-tenger pedig a Csendes-óceánhoz tartozik. Legnagyobb orosz szigetek : Novaja Zemlja (Új-Föld), Ferenc József-föld, Új-Szibériai-szigetek, Vrangel-sziget, a Kuril-szigetek és Szahalin. Legfontosabb tavai : Bajkál-tó, Ladoga-tó, Onyega-tó. Határai A következő országokkal határos : szárazföldön : Norvégia, Finnország, Grúzia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kína, Mongólia, Észak-Korea, Észtország, Lettország, Belorusszia, Ukrajna Kiterjedés Oroszország legtávolabbi pontjai 8.000 km-re vannak egymástól(a föld felszínén mérve). Ezek a pontok: a Lengyelországgal közös határ(60km) földnyelv amely elválasztja a Gdanski-öblöt a Visztulától; és a legmesszebbi délkeleti Kuril-szigetek, néhány kilométerre a Japán Hokkaido szigettől. Oroszországban 11 időzóna is használatban van. Különleges pontok :
- legészakibb pontja : Fligeli-fok, Rudolf-sziget, Ferenc József-föld, Nenetsia (81°52'N)
- legdélibb pontja : Bazardüzü Dag, Dagesztán
- legnyugatibb pontja : Narmel'n, Visztula-földnyelv, Kalinyingrádi Terület (19°38'E)
- legkeletibb pontja : Diomida-szigetek, Bering-szoros
- legmagasabb pontja : Elbrusz, Kaukázus (5633m)

Gazdaság

Fő cikk: Oroszország gazdasága

Népesség

Kultúra

Fő cikk: Oroszország kultúrája

Kapcsolódó szócikkek

Külső hivatkozások

als:Russland ja:ロシア ko:러시아 ms:Russia roa-rup:Rusii simple:Russia th:สหพันธรัฐรัสเซีย zh-min-nan:Lō·-se-a

1125

Események


- május 23. - II. Lothár német-római császár trónralépése német királyként (1133-tól császár, 1137-ig uralkodik).
- I. Msztiszláv kijevi nagyfejedelem trónralépése (1132-ig uralkodik).
- Véget ér a Toulouse and Provence közötti háború.
- június 11 Az azazi csatában a keresztesek legyőzik a szeldzsuk törökök seregét.
- Álmos herceg Bizáncba menekül (ahol 1129-ben hal meg).

Születések


- Matilda, III. Amadeus savoyai herceg lánya, később I. Alfonz potugál király felesége

Halálozások


- május 19. - II. Vlagyimir Monomach kijevi nagyfejedelem
- május 23. - V. Henrik német-római császár (
- 1086)
- január 24. - Dávid Grúzia királya ko:1125년

1991

Események


- február 27. - véget ér az Öböl-háború
- március 21. - bombamerénylet során életét veszti Radzsiv Gandhi indiai államférfi
- április 1. - megszűnik a Varsói Szerződés szervezete
- június 25. - Szlovénia kikiáltja függetlenségét Jugoszláviától
- június 26. - elfogadják hazánkban a kárpótlási törvényt
- június 28. - Budapesten aláírják a KGST megszűnéséről határozó okmányt
- június 30. - hivatalosan ezen a napon hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona (ténylegesen 1991. június 16-án indult el az utolsó katonavonat, Silov altábornagy pedig június 19-én utazott haza)
- augusztus 15 - augusztus 28 - 16 ember hal meg a BOB hurrikán miatt az amerikai Észak-Carolinában
- augusztus 19. - puccs a Szovjetunióban: Mihail Gorbacsov leváltása
- augusztus 21. - megalakul az önálló Lettország
- augusztus 24. - az Ukrán Köztársaság nemzeti ünnepe
- augusztus 25. - Linus Torvalds elküldi levelét az egyik Minix levelezési listára, s ezzel a Linux kernel terve nyilvánosség elé kerül
- augusztus 27. - a Moldovai Köztársaság függetlenségének napja
- szeptember 1. - Üzbegisztán kikiáltja függetlenségét
- december 12. - megszűnik a Szovjetunió

Az év témái

1991 filmjei


- Robin Hood: Prince of Thieves (Robin Hood, a tolvajok fejedelme)

1991 az irodalomban

1991 a zenében

Kispál és a borz - Naphoz holddal

1991 sporteseményei


- Egerszegi Krisztina úszó kétszeres világbajnok (100 és 200 m hát), (háromszoros Európa-bajnok (100 és 200 m hát, 400 m vegyes), kétszeres világcsúcstartó és kétszeres Európa-csúcstartó

1991 a televízióban

Születések

Halálozások


- január 11. - Carl David Anderson Nobel-díjas amerikai kísérleti fizikus
- április 3. - Graham Greene író
- április 8. - Csengey Dénes író
- május 15. - Gerevich Aladár többszörös olimpiai bajnok vívó
- június 6. - Stan Getz jazz zenész
- augusztus 5. - Honda Soichiro a japán autógyártás úttörője
- augusztus 23. - Nemes Nagy Ágnes Kossuth-, József Attila-, és Baumgarten-díjas költő, író, műfordító
- szeptember 28. - Miles Davis jazz-zenész
- november 9. - Yves Montand olasz származású francia színész, énekes, előadóművész
- november 23. - Klaus Kinski színész, rendező
- november 24. - Freddie Mercury énekes als:1991 ja:1991年 ko:1991년 nb:1991 simple:1991 th:พ.ศ. 2534

Kárpátalja

Kárpátalja Ukrajna délnyugati, Magyarországgal, Szlovákiával, Romániával és egy kis szakaszon Lengyelországgal szomszédos régiója. A térség sok tekintetben eltér Ukrajna többi vidékétől. Ez leginkább annak a következménye, hogy bár lakosságának nagy részét a kárpát-ukrán nemzetiségűek (ruszinok) teszik ki, a II. világháborúig Kárpátalja Ukrajnától függetlenül fejlődött, mintegy ezer esztendeig Magyarország, majd a trianoni békeszerződés után Csehszlovákia, illetve 1945-től 1991-ig a Szovjetunió ukrajnai részeként.

Történelme

Az ős- és ókorban, az északi Kárpátok zordsága, illetve az alföldi területek mocsaras volta miatt gyéren lakott terület volt. Egyes források vitatott állítása szerint a területre még a honfoglalást megelőzően kalandozó székely magyarok érkeztek a mai Erdély felől. Az általánosan elfogadott álláspont szerint azonban Árpád hadai 896-ban (vagy 896-ban) léptek a területre a Vereckei-hágón át. Az I. István idején megszervezett 45 vármegye közül Borsova (később Bereg) és Ung vármegye Kárpátalján található. A továbbiakban Kárpátalja különböző (főleg Halics felé induló) hadjáratok kiindulópontjává vált. A XI. században többször került sor itt kun illetve besenyő támadásra is egészen 1085-ig, amikor I. (Szent) László kiverte a betört besenyő seregeket. 1233-ban kötötte meg II. Endre magyar király és Jakab pápai legátus a beregi egyezményt, amely az elhatalmasodott zsidók és izmaeliták ellen tett lépéseket, garantálta a katolikus egyház jogait, kiváltságait és jövedelmeit. IV. Béla uralkodásának kezdetén indult meg a terület benépesítése magyar katonákkal és kisnemesekkel, ám az 1241-es tatárjárás nagy pusztításokat végzett ezeken a területeken, így később már német telepesek érkeztek, majd megindult Halics felől a ruszinok áramlása is. Az Árpád-ház kihalásával a területen elhatalmasodtak a kiskirályok (Aba Amádé és Borsa Kopasz). Károly Róbert ellenük folytatott harcai során az oligarchiákhoz hű magyar kisnemesség elvándorolt. Fia, Nagy Lajos uralkodása során kezdett felvirágozni a Máramaros-vidéki sóbányászat. Kárpátalja a három részre szakadt országban kezdetben a Habsburg-házhoz kötődő Magyar Királysághoz tartozott, majd 1567-től Máramaros megye Erdélyhez került. A Bocskai-féle szabadságharcot lezáró bécsi béke során Ung vármegye kivételével egész Kárpátalja az Erdélyi Fejedelemséghez került, majd 1648-ig több megszakítással ott is maradt. 1632-ben II. Ferdinánd I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek ajándékozta Munkács várát. A Thököly-szabadságharc során a végsőkig küzdő Zrínyi Ilona három évi ostrom után 1688-ban végül feladta Munkács várát. A Rákóczi-szabadságharc során Kárpátalja mindvégig a kurucok oldalán állt. Innen indultak 1703 májusában II. Rákóczi Ferenc hadműveletei. Az 1848-49-es szabadságharc során Kárpátalja lakossága (beleértve a ruszin kisebbséget is) a felkelők oldalán állt, az ellenállás 1849. augusztus 26-ig megmaradt. 1864-ben kezdte el működését az első ruszin szervezet, az ungvári Szent Bazil társulat, amely 1912-ig állt fenn. 1916-ban Kárpátalja görög katolikus és görög keleti vallása is átvette a Gergely-naptárt. 1918. november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, majd a Károlyi-kormány megalapította itt a Ruszka Krajna autonóm területet. Az 1919. szeptember 10-én Csehszlovákiával megkötött Saint Germain-i béke során Podkarpatská Rus néven Kárpátalja Csehszlovákia részévé vált, ám autonómiát csak 1938 szeptemberében kapott ismét a terület. Az 1938 november 2-ai bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli része is (így Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországhoz került. 1939. március 15-én a magyar hadsereg megszállta a vidéket, ezzel Kárpátalja egészét Magyarországhoz csatolták. 1944 októberében a szovjet hasereg foglalta el a vidéket, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták a területet. Ekkor indult meg a kárpátaljai magyarság kitelepítése, illetve deportálása a gulágokba. A Szovjetunió felbomlása után Kárpátalja az 1991. augusztus 14-én függetlenné vált Ukrajna része lett. 1991. december 6-án kötötték meg a magyar-ukrán államszerződést, amely többek között a kisebbségek jogainak kölcsönös biztosításáról szólt, és kimondta azt is, hogy a szerződő feleknek nincs egymással szemben területi követelésük.

Földrajz

Természetföldrajza

Északról a Kárpátok (részei Máramarosi-havasok, Keleti-Beszkidek, Erdős-Kárpátok), délről a Tisza határolja a vidéket. A déli részeken alföld, északabbra dombság, majd lekerekített magashegyek következnek. Legmagasabb pontja: Hoverla (2058 m) Legjelentősebb folyói: (Fekete- és Fehér-) Tisza, Borzsa, Talabor, Nagyág, Latorca, Ung.

Közigazgatás

Kárpátalja 13 járásból és 5 megyei jogú városból áll. Járások:
- Beregszászi járás
- Huszti járás
- Ilosvai járás
- Munkácsi járás
- Nagybereznai járás
- Nagyszőlősi járás
- Ökörmezői járás
- Perecsenyi járás
- Rahói járás
- Szolyvai járás
- Técsői járás
- Ungvári járás
- Volóci járás Megyei jogú városok:
- Beregszász
- Csap
- Huszt
- Munkács
- Ungvár

Gazdaság

Kárpátalja gazdaságában fontos szerepet játszik a mezőgazdasági szektor. Fontos ágazatok a gabonatermesztés, juhtenyésztés, illetve tej- és hústermelésre szakosított állattenyésztés. Mindazonáltal a még mindig szokásos kolhozok és szovhozok vegetálnak. A Szovjetunióban meghatározó nehézipari létesítmények természetesen Kárpátalját is jellemzik, ám - nyersanyag hiányában - ezek vagy megszűntek, vagy lényegi termelést nem folytatnak. Kárpátalja egyes vidékein nem ritka a 80%-os munkanélküliségi ráta sem.

Népesség

A lakosság etnikai hovatartozását nézve nagyrészt ukrán nemzetiségű (70,7 %). Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hivatalos statisztikák nem különítik el az ukránoktól a ruszinokat (az utóbbi őslakos nemzetiséget hivatalosan nem ismerik el; a ruszinok az ukránokéhoz hasonló, mégis önállónak tekinthető nyelvet beszélnek, kultúrájukban, hagyományaikban és vallásukban eltérnek tőlük). Kárpátontúl ruszin lakossága etnográfiailag öt csoportra oszlik: lemkekre, bojkokra, huculokra, verhovinaiakra és dolinjanokra (= hajnalokra). Kárpátalján a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 155 ezer magyar nemzetiségű lakos él, ez az össznépességnek kb. 12 %-át teszi ki. Jelentős nemzetiségek továbbá az orosz (4 %), a román (2,4 %), a szlovák (0,6 %), illetve megemlítendő még a német, zsidó, cseh és grúz kisebbség is.

Kultúra, vallás

Kárpátalja, bár a mai Ukrajna része, kultúrája bizonyos szempontokból - és főleg hagyományait tekintve - mégis inkább Magyarország, Erdély, illetve Szlovákia kultúrájához hasonlítható. Külön beszélhetünk az őslakosnak számító kárpátaljai ruszinok, magyarok, románok, szlovákok, illetve az elmúlt 60 esztendőben betelepült ukránok és oroszok kultúrájáról, magukkal hozott hagyományairól.

Színház

Említésre méltó Kárpátalja két magyar színháza, a műkedvelő Népszínház, illetve az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, mindkettő Beregszászon. Jelentős művészi teljesítményt tudhat maga mögött a Munkácsi Orosz Drámai Színház, illetve az ungvári ukrán színház társulata.

Képzőművészet

A kárpátaljai festőiskola megalapítása Boksay József és Erdélyi Béla nevéhez fűződik, előbbi a poszt-nagybányai, utóbbi az expresszionista irányzathoz sorolható művészként indította útjára a kárpátaljai piktorok nemzedékeit. Az ukrajnai képzűművész-szövetség kárpátaljai szervezetének taglétszáma 50 körüli, közülük tízegynéhányra tehető a magyarok vagy magyar származásúak száma. A rendszerváltás után a kisebb-nagyobb mértékben mellőzött, főleg a fiatalabb nemzedékhez tartozó magyar alkotók létrehozták saját szervezetüket, a Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságát. Ennek a csoportosulásnak volt a legjelentősebb alkotója a régió talán legeredetibb művésze, a nemzetközi mércével is értékelhető életművet hátrahagyó, 2004-ben elhunyt Szemán "Öcsi" Ferenc

Irodalom

Irodalmi hagyományait tekintve a vidék magyar írásbelisége a középkorra nyúlik vissza. Önálló irodalmi arculata azonban a régiónak nem alakult ki, bár a magyar lakosság kisebbségbe kerülésétől kezdődőe beszélhetünk kárpátaljai magyar irodalomról. A csehszlovák éra jelentős alkotói közé tartozott Tamás Mihály és Sáfáry László, a szovjet korszakban Balla László és Kovács Vilmos, majd a hatvanas évek végétől egy fiatalabb nemdék tagjai alkottak figyelemre méltót. Az elmúlt esztendőkben közülük hárman - Balla D. Károly, Vári Fábián László és Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjban részesültek, Berniczky Éva elsőkötetesként pedig Déry Tibor-díjat kapott. További jelentős alkotók: Fodor Géza, Füzesi Magda, Penckófer János. (Források találhatók a http://karpataljairodalma.lap.hu linkgyűjteményből indulva.) Az ukrajnai írószövetség kárpátaljai szervezete mintegy harmincas taglétszámú, köztük jelenleg tíznél kevesebb magyar alkotót tartanak számon. Van külön szervezete is a magyar íróknak, ez utóbbi önálló alakulatként az anyaországi Magyar Írószövetség határon túli csoportját képezi, közel húszas taglétszámmal. Elnöke Vári Fábián László. Saját irodalmi periodikájuk a nyedévenként megjelenő Együtt folyóirat, főszerkesztője Nagy Zoltán Mihály. Említésre érdemes továbbá a Balla D. Károly által létrehozott [http://hhrf.org/ungbereg/ Kettenklub] című internetes irodalmi portál.

Vallás

A lakosság vallási hovatartozását tekintve a görög katolikus, a római katolikus, a református és a görögkeleti egyház is meghatározó a térségben. A kárpátalján élő magyarok többsége református, a görög katolikus pedig a ruszinok nemzeti vallásának számít. A II. világháborúig a vidék jelentős zsidó (izraelita) lakossággal is rendelkezett.

Oktatás, közművelődés

Felsőoktatás

Kárpátalja legjelentősebb felsőoktatási intézménye a Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE), korábbi nevén Ungvári Állami Egyetem. [http://http://www.univ.uzhgorod.ua/ Uzhgorod National University] Számos kara és tanszéke közül magyar vonatkozásban a Filológiai Kar Magyar Nyelv- És Irodalom Tanszéke érdemel külön említést, amely évtizedeken keresztül a magyar nyelvet és irodalmat szakmai szinten használó értelmiség (tanárok, szerkesztők, újságírók, irodalmárok) képzésének egyetlen fellegvára volt.

Sajtó

Lásd még

Kárpátalja települései ja:ザカルパッチャ

Internetes források

Kárpátinfó - http://www.karpatinfo.org.ua/ - hírportál
Kárpáti Igaz Szó - http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/ - országos közéleti lap
Kárpátalja - http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap - a Kárpátaljai Kulturális Szövetség hetilapja
Ukrajnai Magyar Krónika - http://www.kronika.bereg.net.ua/ - az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség lapja
Karpaty News - http://karpaty.freeblog.hu - independent hírblog
UngParty - http://hhrf.org/up/ - Balla D. Károly irodalmi virtuáléja
Kárpátalja.lap.hu - http://karpatalja.lap.hu - linkgyűjtemény

Több link: Kárpátaljai internetes források

Szovjetunió

A Szovjetunió 1922. december 30. és 1991. december 12. között fennállt államalakulat volt. Teljes neve: Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (oroszul: Союз Советских Социалистических Республик ) volt, rövidítve CCCP.

A Szovjetunió Kommunista Pártja

A Szovjetunió pártállam volt, amelyet a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) irányított.

Ünnepnapok

Kapcsolódó témák

Egyéb olvasmányok


- Brown, Archie, and others, eds. THE CAMBRIDGE ENCYCLOPEDIA OF RUSSIA AND THE SOVIET UNION. Cambridge: Cambridge University Press, 1982.
- Gilbert, Martin. ATLAS OF RUSSIAN HISTORY. Great Britain: Dorset Press, 1985.
- Goldman, Minton. THE SOVIET UNION AND EASTERN EUROPE. Connecticut: Global Studies, Dushkin Publishing Group, Inc., 1986.
- Howe, G. Melvyn. THE SOVIET UNION: A GEOGRAPHICAL STUDY. Second edition. Great Britain: MacDonald and Evans, Ltd., 1983.
- Katz, Lev, and others. HANDBOOK OF MAJOR SOVIET NATIONALITIES. New York: The Free Press, 1975.

Külső hivatkozások


- [http://www.HavenWorks.com/world/russia/ Russia News, News Searches, and Reference]
- [http://www.ericdigests.org/pre-927/soviet.htm Tanulmányok Szovjetunióról]
- [http://www.marxists.org/history/ussr/art/photography/index.htm Szovjetunió képei] - Fotógyűjtemény a Szovjetunió mindennapi életéből.
- [http://geocities.com/deweytextsonline/isr.htm John Dewey impressziói Szovjet-Oroszországról] Kategória:Történelem ja:ソビエト連邦 ko:소비에트 연방 simple:Soviet Union th:สหภาพโซเวียต

Dör

Dör: község Győr-Moson-Sopron megyében, a Csornai kistérségben.

Fekvése

Magyarország északnyugati részén, Csornától 10 km-re helyezkedik el.

Látnivalók


- Falutörténeti Gyűjtemény
- Páduai Szent Antal kápolna
- Római katolikus templom
- Szentháromság oszlop

Külső hivatkozások


- A vendégváró cikke [http://www.vendegvaro.hu/5-600]

Római Birodalom

A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) a Róma által hozzávetőlegesen az i. e. 6. század-tól az 5. századig uralt területeket jelentette. Legnagyobb kiterjedését Traianus császár idején érte el: ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, portugál és a román. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait.

Előtörténet

Itália őskora

Fő szócikk: Itália őskora A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal. A lakosság ebben az időben az Afrikából bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott. A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra (Appennini-kultúra). A vaskor kezdetén (i.e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) már megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oscus–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italicus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget déli részén a szintén indoeurópai illírek; a helyi őslakossággal való összeolvadásukból keletkeztek az összefoglaló nevükön iapygoknak nevezett népek. A félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venét nép telepedett le. Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés adat maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói.

Etruszkok

Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i.e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.

Görögök

Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.

Róma története

A város alapítása

Magna Graecia A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Numitor Alba Longa-i király unokái, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint i. e. 728-ban alapították Rómát. Az i. e. 753. április 21-i dátumot az i. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot általában a modern kutatás is elfogadja. A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata. Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, s Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.

Róma területe

Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).

A királyok kora

A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.

A preetruszk időszak (Kr. e. 753–616)

Források hiányában a tárgyalt időszakról nagyrészt feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, ugyanis a későbbi római mitológia és a történetírás aktuálpolitikai céljainak megfelelően igyekezett bemutatni az eseményeket. Róma népe az etruszk uralom előtt törzsi–nemzetségi szervezetben élt. A király (rex), aki hatalmát az isteneknek köszönhette, volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró. Tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből (patres gentium) álló öregek tanácsa, a senatus (senes = öregek), ill. a papság (pontifices) volt. A királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig (interregnum) a senatus tagjai mint interrexek gyakorolták a hatalmat. Az új király kijelölésében a papságnak volt fontos szerepe: madárjóslással (auspicium), ill. béljóslással (haruspicium) igyekeztek kitudni az istenek szándékát. A római hagyomány szerint a királykori társadalom három tribusra (Tities, Ramnes, Luceres), harminc curiára (coviria = férfiak közössége) és háromszáz gensre (nemzetségre) tagolódott, mely felosztást még maga Romulus hozta létre. A nemzetségek az egy atyától (pater) való leszármazás szerint szerveződtek, és teljes jogú tagnak csakis az atyák leszármazottai (patricii) számítottak. A nemzetséghez tartoztak cliensek (engedelmeskedők) is, akik legyőzött népekből vagy a gens nyújtotta védelem fejében önként behódolt szabadokból kerültek ki. A curiák szervezete a gensi felosztásra épült, de egyben keresztezte is azt (erre utal, hogy egyes curiák valamelyik gens nevét viselték, mások valamilyen helyi nevet). A curia élén a curio állt. A népgyűléseken (comitia curiata) csak a nemzetségek tagjai (gentiles) hozhattak határozatot (de cliensek is jelen lehettek). A curiák gyűlésének nem volt valódi beleszólása az államvezetésbe, csak jóváhagyási joga volt a király és a senatus által hozott döntésekben. 10 curia alkotott egy tribust, s minden tribus 100 lovaskatonát és 10 század gyalogost küldött a hadseregbe.

Az etruszk uralom időszaka (Kr. e. 616–510)

A királyság korának második szakaszában Róma gazdaságilag felvirágzott, bevezették a pénzgazdálkodást is. A gentiles és clientes mellett egyre nagyobb szerepet kapott az államban a nemzetségi szervezeten kívül álló kereskedő, kézműves, földműves réteg, a plebs (= tömeg), míg a patríciusok háttérbe szorultak, és - mint a római hagyományokból kitűnik - nem támogatták az etruszk uralkodókat. Az etruszk királyok központosító törekvései nyomán a senatus és a comitia curiata működése szünetelt, és csak a köztársaságkorban újult fel. A patríciusok befolyásának ellensúlyozására nemzetségi alapú curiák helyett területi elvű felosztást (tribusokat) vezettek be, melyek már nemcsak a nemzetségtagokat és a clienseket, hanem a plebset is magukba foglalták. 4 városi és 16 vidéki tribus alapján történt az adózás, ill. a sorozás. Az ókori hagyomány Servius Tulliushoz köti az alkotmányreformot – ennek történeti hitelességét ma több kutató vitatja. Valószínűsítik, hogy az etruszk királyok katonai célú társadalmi reformot hajtottak végre, s ennek során a férfilakosságot négy csoportba osztották vagyoni helyzetük alapján: lovasságra, nehéz-, ill. könnyűfegyverzetűekre és katonai szogálatot nem teljesítőkre. A valójában az i. e. 5. század végére kiteljesedő, timokratikus ún. tulliusi alkotmány alapján történt később a sorozás, és létrejött egy új népgyűlés, az ennek alapján szerveződő comitia centuriata. A timokratikus alkotmány 5 vagyoni cenzuson alapuló classis (osztály) alapján 193 centuriába (századba) sorolta a római polgárokat. (80 nehézfegyverzetű, 90 könnyűfegyverzetű és ezeken felül öt „infra classem" (osztályon aluli), szolgálatot nem teljesítő centuria: 2-2 a kézműveseké és zenészeké, illetve 1 a vagyontalanoké (proletarii). Nem tartoztak ebbe a besorolásba a lovasság 18 centuriáját adók, akik azonban a legmódosabbak közül kerültek ki.) Minden classishoz meghatározott számú centuria tartozott, ezáltal a tulliusi alkotmány garantálta a vagyonosabb rétegek fölényét: az elsőt 80 kis létszámú, a következő hármat 20–20 nagyobb, az ötödiket pedig 30 népes egység alkotta. A szavazás a vagyoni osztályoknak megfelelő sorrendben történt, és minden centuriának egy szavazata volt. Mivel a lovasságot a leggazdagabbak adták, az ő 18 centuriájuk szavazata mindig a 90 nehézfegyverzetű csapattestével egyezett, így fölénybe kerültek az összesen 90 szegényebb centuriával szemben. A centuriák fele 46 év alattiakból (iuniores) – ők mentek a háborúba –, fele pedig 60 év alattiakból (seniores) – ők maradtak otthon védekezni – állt. Ez a timokratikus alkotmány – módosításokkal – szinte a köztársaságkor végéig fennmaradt. A patrícius nemesség az i.e. 6. század végén letaszította és elűzte a királyt, a görög türannoszok vonásait mutató Superbus Tarquiniust (superbus = gőgös), és arisztokratikus köztársasági államrendet alakított ki.

A köztársaság kora (Kr. e. 510–27)

Fő szócikk: Római Köztársaság ...

Császárkor

lásd még római császárok római császárok-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).]] A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (Kr. e. 27–284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált. Korai császárkor, a principatus kora. Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, Kr. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae. Augustus átszervezte a hadsereget: 25 legiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, ill. germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia provincia), és az Elbáig nyomultak előre. Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt Kr. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma. A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak. Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt. A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot. Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét. Commodus Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött. A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett. anarchia szoborcsoport]] Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek. A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett. Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását). A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.

A kereszténység

A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták. A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.

A feudalizmus csírái

Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították. Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket corporatiókba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni. A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.

A népvándorlások kora

Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal). Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 404-től Ravenna lett. A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak. Attila halála (454) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. Rómát 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odovacar (Odoaker) germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénón keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. Iustinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.

Kultúra

Oktatás

Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen. A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. Eredetileg az volt a szokás, hogy a fiúkat apjuk tanította meg írni és olvasni, feltételezve, hogy már ő is tudott. Később, i.e. 200 körül a fiúkat, és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit. Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.

Vallás

:Fő szócikk: Római vallás A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi. Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték. 313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.

Irodalom

:Fő szócikk: Római irodalom A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák. Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét. epikureus Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól. Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon. Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a neoklasszikus stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikusok, mind a későbbi korok idején sok bírálat érte, a reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek. A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.

Építészet

...

Irodalom

Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)

Külső hivatkozások


- [http://www.ualberta.ca/~csmackay/Consuls.List.html A Római Birodalom konzuljainak listája] ja:ローマ帝国 ko:로마 제국 simple:Roman Empire

Gót

A gótok (gotones) neve legelőször Tacitusnál (Germ., 44.) kerül elő. Germán törzs volt, mely a római birodalmak (keleti és nyugati) sorsára a későbbi időben nagy befolyást gyakorolt. Ez teszi jelentőségöket. Eredetileg Germánia észak-keleti részében királyok alatt éltek, hova meg régi monda szerint Skandia szigetéről vándoroltak. Valószinüleg a markomann háboru idején (Kr. u. II. sz.) jutottak el a Fekete tenger partjaira, hol a géták és szkíták laktak, s a szomszéd germán és szarmát eredetü népeket erőszakkal egyesíték. Lassanként annyira kiterjeszkedtek, hogy a IV. sz.-ban Kr. u. a gót birodalom a Tiszától a Donig, Pontusztól a Keleti-tengerig terjedt. A Keleti-tenger partvidékének eszt lakói adót fizettek a G.-nak. Pusztító hadjárataik, melyeket a rómaiak ellen viseltek, a Kr. u. II. sz.-tól a IV. sz.-ig tartottak; főleg a herulok vittek végbe szárazon és vizen roppant pusztításokat. A G, két részre oszlottak: nyugati G.-ra (thervingek), kik az alsó Duna s Kárpátok közt Erdély, Moldva, Románia erdős, füves térein laktak és keleti G.-ra (greuthungok) a D.-oroszországi sikokon. A két nép közt a Dnjeper (Borysthenes) volt a határ. Különféle népekre, törzsekre oszlott mind a kettő királyok alatt és pedig a nyugati G. a Balth (bátor), a keletiek az Amal v. Amelung (szeplőtlen tiszta) királyi ház alatt. A harcias nép Kr. u. 250 és 251. két római sereget semmisített meg s maga Decius császár is elesett Moesiában. Krim elfoglalásával hadihajók birtokába jutottak s a tengeren Krétát, Ciprust is meglátogatták rablásaikkal; végre 320000 ember Tesszalonikánál szállt partra, de Claudius császár Naissusnál szétugrasztotta őket (269). Miután Aurelián császár 270. a Duna balpartját átengedte nekik és ezek 2000 harcost küldtek évenként Róma segélyére, békés érintkezés támadt Róma s a G. közt. A G. nagy fogékonysággal birtak a műveltségre; nyelvök gazdag, költőileg képzett. A kereszténységet is korán fölvették arianizmus alakjában, melyet Ulfilas (Wulfila, Wölfel, 311-381.) püspök 341-től terjesztett a nyugati G. közt 355-ig. Wulfilas alkotta meg a gót ábécét s fordította le a szentírást - kivéve a királyok könyveit - gót nyelvre. Ez a gót s igy a germán nyelv legrégibb emléke (Codex argenteus a fordítás neve s jelenleg Upsalában őrzik). Az evangelium hamar gyökeret vert a G. szivében. A nyugati G. Valens alatt (a hunnok nyomás miatt) engedélyt kértek, hogy Tráciában telepedhessenek le. De a római tisztviselők zsarolásai miatt föllázadtak s 378. a drinápolyi csatában Valenset leverték. Oly pusztítást vittek végbe, hogy Ammianus Marcellinus szerint Ťcsak az eget s földet hagyták megť. Theodosius kibékítette a G.-t s az Erdély hegyei közt tartózkodókat elismerésével részint Tráciában s Moesiában telepedtek le, részint római zsoldba léptek 382-ben s adót nem fizettek. De ők nem voltak megelégedve e szolgai állapottal s mikor Nagy Theodosius halála után Arcadius gyámja, a gall Rufinus a zsoldot megtagadta, a Balthok nemzetségéből származó Alarichot 395. királlyá választák és ennek vezetése alatt Görögországot pusztították. Stilicho, Honorius nyugati római császár gyámja, megverte Alarichot a Poloe hegységnél (396), e a féltékeny keleti udvar inkább akarta a barbár Alarich, mint a művelt Stilicho barátságát, azért kibékült vele, sőt 397. Keleti-Illiria kormányzójává két vereség (Pollentiánál 402., Veronánál 403.) lett vége. Stilicho kivégzése után (408) Alarich rögtön Itáliába rontott, Rómát megsarcolta. Mert a császár nem fogadta szolgálatába, 409. ujra és 410. ismét támadást intézett s ekkor Rómát bevette és kizsákmányolta. Innen Szicilia s Afrika elfoglalására indult, de 410., 34 éves korában, Dél-Italiában, Cosenzában meghalt. Sógora és utóda Ataulf római fővezérré lett s Galliába ment, hol névleges függés mellett, tényleg független volt. 415. meggyilkolták, miután már a Pireneusokon átkelt s Barcelonát is elfoglalta. Utódai, Sigerik s Wallia alatt névleg Rómának, tényleg maguknak, folytatták a hódítást, Eurich pedig (466-484) tényleg is függetlenítette magát. Már ez időtől nagy befolyást gyakoroltak Rómára s egymásután az ő befolyásuk emeli trónra a császárokat. 531-ben Amalarich meggyilkolásával kihalt a Balth ház, mely 136 évig uralkodott s innen kezdve 180 éven át választott királyok uralkodnak. Rekared alatt (586-601) a római egyházhoz csatlakoztak és rekkared megkoronáztatta magát. Ettől, bár üldözők is vannak, a kereszténység erős gyökeret vert s a főpapság jelentékeny politikai tényezővé vált, ugy hogy Wamba (672-681) törekvése a klérus gyöngítésére eredménytelen maradt. Witiza (701-710), ki örökösödő királyságot akart alapítani, nemcsak nem tudta megalakítani ezt a klérus s a nemesség megtörésével, sőt őt fosztották meg uralmától. A bitorló Rodrigo ellen a király fiai az arabokat hivták be. El is jöttek Tarik alatt, de a segítségből ellenség lett: 711. Xeres de la Frontera mellett a bitorló leveretett, de Witiza fiai is elestek s az arabok lőnek Hispania uraivá. Ezzel megszünt a gót birodalom, csak neve maradt fönn Katalonia nevében. Tovább mint Spanyolország szerepel (l.o.). A G. királysága, bár néha apáról fiura szállt az uralom, nem volt örökösödő s nem is sikerült ilyenné tenni. A király legfőbb hadur volt s az összes hivatalokat ő töltötte be. A nép nemesség és jobbágyságra oszlott. A nemességben rendeket vehetünk észre; első a duces (Herzöge), eredetileg katonai, később kormányzói tiszt is, ez alatt a comites (Grafen) hasonló, de kisebb terjedelmü hatalommal birtak, a gardingok udvari méltóságok viselői s végre a többi nemes, kik a biráskodás jogát és némely büntetésektől való mentességet élvezték. A jobbágy nép az előkelők telkein kisebb részeket művelt s ennek fejében évenként fizetéssel, szolgálattal tartozott: szóval hűbéres volt. A katonáskodásnál a király a fővezér, alatta harcoltak a duces, comites, tiudfadok (ezredesek) stb. Ugyanezek békében a király megbizásából a polgári ügyek élén állottak. A polgári ügyrend tulajdonképi rendezése II. Alarich nevéhez füződik (511-531), ki a római s gót szokások gyüjteményét összeiratta 506. a Breviarium Alaricianumban, melyet Rekkared revideálhatott. Chindasuinth (641-649) volt az, aki igazi erőt, nemzeti szellemet adott a törvénykezésnek és a római jog maradványait megszüntette. Intézkedéseik jók voltak s a bennszülöttek szivesebben teljesíték most a kötelességet, mint mikor a rómaiak gyötörték sulyos adókkal. A keleti G. hatalmas népek voltak s Hermanarich nagyfejedelmök alatt tizenkét nép hódolt nekik. De a hunn betörés tönkre tette őket. A 110 éves Hermanarich öngyilkos lőn, fia és utóda Vitimer 374. elesett a Balambér elleni csatában s a G. kénytelenek voltak meghódolni a hunnoknak. Részt vettek a hunnok harcaiban, ott voltak az u. n. catalaunumi csatában is. Miután Attila meghalt (4539 s birodalma darabokra szakadt, megsemmisült, az Amalok házából való Walamir, Theodemir s Wiedemir alatt ujra összeszedték magukat, ugy hogy nemsokára le tudták verni a hunnok uj támadását. Országuk itt Bécstől (Vindobona) Sirmiumig (ma Mitrovic) terjedt. 475-ben Theoderich lett népe egyedüli királyává. Ez Zeno keletrómai császárt segítette s 484. konzul lett, 486. pedig jó viszony megszakadt a két fejedelem közt, mert Zeno a keleti G.-nak nem adott földeket. E veszélyes segítőktől ugy akart a császár szabadulni, hogy Italia visszafoglalására biztatta őket, nekik igérve azt a harmadrészt, melyet Odovakár heruljainak adott. A G. vállalkoztak erre s 489 aug, 30, átkeltek Italia határfolyóján az Isonzón, miután Odavakárt visszanyomták. A segítségül jött nyugati G. kiszabadíták Theoderichet Paviából, hova Odovakár bezárta és Theoderich egész Italiát meghódítá és most ő zárta be Ravennába Odovakárt. 493 febr. szerződésre léptek, hogy Odovakár közösen uralkodjék Theoderich királlyal, de odovakár nemsokára megöletett s Theoderichet népe Italia királyává kiáltotta 493. Emiatt neheztelt, hogy csak 498. békült meg, s küldte a nyugati császárság jelvényeit Theoderichnak. A G. megkapták a herulok részét és nemzetségek sz