Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
V. Bonifác Pápa

V. Bonifác pápa

V. Bonifác volt a 69. pápa az egyház történelmében. Pontifikátusa elején Itáliát még veszedelmes seregek dúlták, így jóságáról, adakozó oldaláról hamar megismerhették az emberek. Rendeleteivel igyekezett megszilárdítani az egyházat. Mindig különös figyelemmel fordult Anglia felé, ahol terjeszteni akarta a keresztény vallást. Nápolyban látta meg a napvilágot egy vallásos családban. A papi hivatást választva pár év múltán archidiakónus lett, majd a pápai hivatal egyik legbefolyásosabb tagja. Amikor I. Adeodatus pápa meghalt, a római zsinat Bonifácot választotta meg utódjának, azonban mindeddig ismeretlen okokból több mint egy év elteltével, 619. december 23-án szentelték fel. Ebben az időben Itália békéjét egy eunuch, bizonyos Eleutherius lázadása borította fel. Eleutherius volt egyben a Ravennai Exarchátus fejedelme is. Seregével Róma felé vonult, közben egyre nagyobb területeket foglalt el. Mielőtt a szent város falai elé ért volna, saját katonái ölték meg a ravennai zsarnokot. A Liber Pontificalis alapján Bonifác zsinatain több rendeletet is alkotott. Az egyik legfontosabb egyházi döntése volt, a templomi menedékjog lefektetése. Ez több évszázadon át fennmaradt és a világi törvény legtöbbször tiszteletben tartotta. A templomi menedékjog értelmében a bűnös, akármit követett el, Isten házában menedéket lelhet, és amíg ott van a világi hatalmak nem rendelkezhetnek fölötte. Ezen kívül Bonifác elrendelte, hogy a pápai jegyzők végrendelet kérdésében vegyék át a császári gyakorlatot. Pontifikátusa alatt előírta azt is, hogy a ministránsok nem fordíthatják le a vértanúk hagyatékait kedvük szerint, és nem vezethetnek le kereszteléseket a diakónusok helyett. Amint az látható nagy horderejű kérdésekről is döntött a pápa, mégis mindig elérte, hogy a klérus szeresse és kövesse őt. A Liber Pontificalis ezért is nevezte Bonifácot az emberek között a legszelídebbnek. Építkezéseiről nem maradtak fenn adatok, viszont azt tudjuk, hogy a Via Nomentana mentén ő fejezte be és szentelte fel a Szent Nikomédész temetőt. Bonifác pontifikátusának egyik legjellegzetesebb momentuma közé tartozik az angol egyház felé irányuló szeretete. A távoli új vidékben nagy reményeket látott. Beda Venerabilis írásai nyomán tudjuk, hogy a pápa több buzdító hangnemű levelet is küldött Mellitusnak, Canterbury érsekének, és Justusnak, Rochesteri püspöknek. Ezek közül nem maradt fenn egyik forrás sem, azonban egy 624-ben íródott levél maradványai mai napig megőrződtek. Ebben Bonifác az immár Canterbury érsekké szentelt Justusnak elküldte a palliumot, az érseki hatalom szimbólumát, és a következő sorokkal bíztatta: "Irányítsd aszerint püspökeidet, miként az alkalom megkívánja." A pápa nemcsak az angliai klérussal vette fel a kapcsolatot levélben, hanem Beda szerint Bonifác 625-ben sürgető üzenetet továbbított a northumbriai udvarba, Edwin királynak, amelyben az uralkodót a bálványok ledöntésére és a kereszténység terjesztésére kérte. Ezen kívül Ethelberga királynőnek is írt levelet, amelyben Bonifác arra kéri, hogy minden befolyását vesse latba férjénél, hogy Northumria földje is Isten országához csatlakozzon.
A mindig segítőkész pápát végül 625. október 25-én ragadta el a halál. Hamvait a Szent Péter Bazilika őrzi. Bonifac, V. ko:교황 보니파시오 5세

Keresztény

:A magyarországi kereszténységről lásd a Kereszténység Magyarországon című cikket. A kereszténység az Ábrahámhoz visszavezethető sivatagi egyistenhívő szemita vallások (zsidó, keresztény és iszlám) közül – a mintegy 2 milliárd követőjével – a legelterjedtebb világvallás. A kereszténység az Újszövetségben leírt názáreti Jézus életén és tanításain alapul. A keresztények nagy általánosságban egyistenhívőknek tartják magukat, de néhány felekezet kivételével legtöbben azt vallják, hogy az Egy-Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegeiben (Hipostasis) létezik. A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás, más néven Krisztus, azaz az emberiség megváltója az eredendő bűntől. A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és ezernyi különféle hitet valló felekezetekből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus, keleti ortodox és protestáns egyházakba csoportosíthatók.

Etimológia

A „Krisztus” szó a görög Χριστός főnévből származik ami „Felkent”-et jelent és a héber משיח „Moshiach”, azaz Messiás szó megfelelője. A „keresztény” szó "Krisztus-követőt", „Krisztus-szerű”-t, „Krisztushoz tartozó”-t jelent. A kereszténység elnevezés eredetileg keresztyénség volt. Később a kereszt szó miatt alakult ki a keresztény kifejezés katolikus körökben. Ma szinonim fogalmakként használjuk e kifejezést. Etimológiailag a keresztyén kifejezés részesítendő előnyben.

Történelem

Fő szócikk: A kereszténység története

Eredetek

Fő szócikk: Jézus A kereszténység az egyház álláspontja szerint az időszámításunk utáni első században alakult ki. Mások szerint meg már sokkal korábban. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekültek és ott telepedtek le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette. Jézus, Júda leszármazottja az írások szerint (Ján.8:23-24 és Ján.14:11) kijelentette, hogy ő a rég várt Messiás, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63-64-ben) hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és Kr.u. 30. körül a rómaiak kivégezték. A hivatalos vád ellene az volt, hogy lázított (Lukács 23:1-5). Pilátus a „zsidók királyá”-nak nevezte Jézust (Lukács 23:38 és Ján.19:19-22) a „titulus crucis”-on, azaz a rómaiak által a keresztre feszítettek feje fölé szögelt vádcímtáblán (INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya.) Bár némely teológus azon a véleményen van, hogy a leírt történet csak egy szokásos római bírósági eljárás volt, az Evangéliumokból úgy érthető, hogy a római vád a zsidó elöljárók kedvének keresését szolgálta. A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67-68, Ézsaiás 52:14-15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63-64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást. Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából. Sok keresztény hite szerint az Újszövetség evangéliumainak és apostoli leveleinek egy részét az eredeti apostolok írták, az Újszövetség huszonhét könyvének egy másik részét pedig a Tarsusból származó Pál apostol írta. Tizenkét levél őt nevezi meg szerzőként, és sokan a zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartják. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács, Pál apostol társa volt. Az apostolok cselekedetei Pált, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) vezetőségi tagjaként (Ap.Csel.5:34-40), Gamáliél tanítványaként nevezi meg (Ap.Csel.22:3), aki a saját jogán is említésre méltó tiszteletre tett szert, olyannyira, hogy még a római zsidók is az ő véleményét kérték ki a kereszténység kérdéseiben (Ap.Csel.28:16-22). Pál volt a „hitetlen” (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.

Korai egyház

A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:
- Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába,
- Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint
- Görögországon keresztül Rómába és Európába A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások szükségszerű követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a zsidó hit megtartása elengedhetetlen a körülmetéléssel, étkezési szokásokkal és a tisztaság fogalmával együtt; a görög-keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténység központi üzenetét hatékonyabb módon is lehet a zsidóságon kívüli világban terjeszteni. Mindkét nézet jelentősen hozzájárult a kereszténység különböző hitek széles sávját magába foglaló, de az Újszövetség üzenetéhez ragaszkodó egyre gyorsabb ütemű terjedéséhez. Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”). A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak. A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet. I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. Megkeresztelkedése után a 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de a Hitehagyott Julius császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julius megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 382-ben a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szasszanida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani. 410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyházfölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva szigetén és Kínában is.

Nemzeti Egyházak Kialakulása

Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai Zsinaton I. Konstantín a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott. Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik. A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagyrészén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Szétszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a kontstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Görögkeleti egyház) Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze: 1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is? 2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak? 3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak? 4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része? 5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle? A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak. A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 15. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között. Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető elméletek egyes fundemantalista keresztényeket is kezdték megingatni hitükben.

A kereszténység napjainkban

2005-ben a kereszténység mintegy kétmilliárdnyi követővel a világ legelterjedtebb vallása (a muzulmánok 1,3 milliárdnyian, a hinduk száma mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a római katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protenstánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen 367 milliónyi. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyi „szélsőséges” (mint Jehova Tanúi, mormonok, stb. Ezek magukat ugyan keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak.) Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-al növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb. -------------------------------------------------------- Nem minden magát kereszténynek valló fogadja el saját egyházának minden hitelméleti tanát. A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követõ új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta. A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött. Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak, s emellett (vagy emiatt?) rengeteg muzulmán bevándorlót is befogadtak, amivel tovább gyengítették a kereszténységgel való korábbi azonosulásukat. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőnek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatnak. A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetének vezetőségébe is befurakodott, általános lazító hatása tagadhatatlanná vált. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik. Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik. A felvilágosodás sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz pravoszláv egyház vagy a grúz és örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent. Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széleskörű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok görögkeleti templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat. Dél-Amerikában és Afrikában az evangélikus és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba. Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető. A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül különértelmek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezett. A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrenszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak. E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni. A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.

Evangélikusok


- Az evangélikusok másik neve lutheránusok. (Luther Márton egyházreformátor követői) Információim a "http://www.onlinehittan.hu/h-1-0.htm" oldalról vannak (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos oldaláról).

Evangéliumi közösségek

Az evangélikusság (nem azonos a lutheránusokkal!) sok különböző hitirányzatot foglal magába:
- A korszakosok megpróbálják az Ó- és Újszövetségi Szentírás közötti látszólagos ellentmondásoknak a 2.Timóteus 2:15 – „Igyekezzél (…), mint olyan munkás (…), aki helyesen hasogatja az Igazságnak beszédét” – alapján a szent történelem korszakokra vágásával való feloldását. E korszakokat szerintük Istennek az emberiséggel való különböző szövetségei választják el.
- A megújult keresztények, reformált keresztények, reformátusok (=kálvinisták), presbitáriusok stb. központi tanítása a „Kálvinizmus Öt Pontjá”-n alapul:
  - 1) Teljes elveszettség: azt tanítja, hogy az eredendő bűnön keresztül minden ember hajlamos a bűnre;
  - 2) a feltétlen elválasztás tanítása szerint a Jézus Krisztuson keresztüli üdvözülés egyáltalán nem rajtunk múlik, hanem Isten a saját kedve szerinti választja el az ő népét felépítő egyéneket;
  - 3) a korlátozott bűnbocsánat tana Jézus Krisztus munkásságát hatékonynak és elégségesnek véli, azaz a krisztusi munka csak az Atyaisten kiválasztottai részére volt elvégezve, és magunk semmit sem tehetünk hozzá Krisztus kereszten elvégzett munkájához;
  - 4) az ellenállhatatlan kegyelem tana azzal érvel, hogy az Isten által üdvösségre elhívott bűnösök nem állnak ellen Isten hívásának, mert Isten szíveiket a Jézus Krisztusban való üdvözítő hit vágyával és követéséhez szükséges akaraterővel tölti be;
  - 5) a szentek kegyelemállapotban való megmaradása azt hirdeti, hogy a hívők nem hűségük miatt tartatnak meg hanem azáltal, hogy Isten ígéreteinek megtartásában abszolút hűséges. Összességében e felekezetek az eleve elrendelésben, Isten szuverenitásában, a Szentírás legfőbb tekintélyében és a kegyelem ellentállhatatlanságában hisznek. A pünkösdisták egy értelmen túli világnézetet tettek magukévá, és keresztény hitükben különös jelentőséget tulajdonítanak a Szentlélek ajándékainak, hisznek a „helyes hitben”, „helyes szeretetben”, „helyes cselekedetekben”, s bár az értelmet az igazság érvényes csatornájaként tisztelik, az igazságot nem korlátozzák az értelem birodalmába. A karizmatikusok szerint a Szentlélek első századi keresztény egyházban való megnyilvánulásai, mint a „nyelveken szólás”, azonnali, csodálatos gyógyulások, és más csodák, a mai keresztények számára is elérhetőek vallásos eksztázis útján. A fundamentalisták hite a Szentírás hibátlanságán, Jézus szűztől való születésén és ístenségén, a bűneink átvállalásán, Jézus testbeni feltámadásán, és fizikai visszajövetelén alapul. Általában a szekuláris humanizmust halálos ellenségüknek tartják, mert értelmük szerint az nem más, mint a Sátán megtévesztő munkája, amivel az emberiséget el akarja téríteni az igaz útról. A mozgalmat egész történelme során a keresztények közötti hitetlenség elleni nagyon harcias, hangos politikai, és társadalmi-mozgalmi aktivitás jellemezte.

Hittételek

A keresztények a kereszténységet gyakran a zsidóság beteljesedésének és örökösének tekintik. A kereszténység a zsidó hit tanainak nagy részét és hitgyakorlatának sok részletét viszi tovább. Így például az egyistenhit, a Krisztusban (héber Messiás = görög Christós = magyar Felszentelt) való hit, az istentisztelet bizonyos formái – mint az imádság, a Szentírásból való felolvasás és az azon való hangos elmélkedés, vagy a belőle való tanítás, ígemagyarázat és ígehírdetés, szent énekek éneklése –, valamint a papság szervezeti formája (bár a protestánsok azt tanítják, hogy a hívők összessége alkotja az egyetemes papságot), és az a gondolat, hogy a földi istentisztelet a mennyeit mintázza, mind az Ábrahámhoz visszavezethető ősi hitben gyökereznek. A kereszténység központi hite az, hogy az eredetileg tökéletesnek teremtett ember Istenhez való engedetlensége folytán eltávolodott Istentől és ez eredendő bűn által halandóvá lett. Ez az eltávolódás azóta is zajlik az emberek hibái, rossz cselekedetei, engedetlensége és Isten elleni lázadása miatt, így a halandóság átka rajtuk marad (a bűn fizetsége a halál.) Ebből az áldatlan állapotból a hívők a Jézus áldozati halálába és feltámadásába vetett hit által, az egyének a bűneikből való megváltáson keresztül menekülhetnek meg. Vagyis Isten kegyelme által, a hit- és bűnbánaton keresztül, férfiak és nők egyaránt bűnbocsánatot nyerhetnek és megtérhetnek Istenhez, és a keresztség általi felszenteléssel, vagy elválasztással visszatérhetnek eredeti helyükre Isten országába, a mennyekbe. A keresztény tanítás alapvető meggyőződései a következőek:
- 1) Krisztus Jézusban való megtestesülése;
- 2) bűntelensége, vezeklése és bűnhődése;
- 3) keresztrefeszíttetése;
- 4) a halálból való feltámadása az emberiség bűneiből és a haláltól való megváltására;
- 5) az a hit, hogy az Újszövetség a Biblia szerves része. Manapság sokan (hagyományosan még többen) kitartanak amellett, hogy az izraeliták kiválasztottsága Jézus életén és üzenetén keresztül teljesül be, azaz a nem-keresztény zsidók nem tekinthetőek választott népnek többé, mert elutasították azt, hogy Jézust Krisztus, az Isten Fia. Egyes egyházak enyítették, vagy teljesen hatályon kívül helyezték ezt az álláspontot, és meghagyták a zsidók kiválasztottságból eredő különleges helyzetét az Istennel való szövetségkötésük miatt. Így ez a kérdés a keresztények közötti folytonos vita alapját képezi. Más vallások azt hirdetik, hogy az üdvösséget az emberiség saját maga kiérdemelheti, a kereszténység sarkalatosan különböző értelme szerint Isten az emberiség érdekében elküldte egyszülött szent Fiát, és a Fiú (aki Isten) lejött a földre a benne hívők megváltására. Bár a kereszténységet felépítő egyházak, felekezetek, gyülekezeti csoportok és egyének az idők során kialakult elképzelései, hitértelmei, és meggyőződései részleteiben meglehetősen különbözhetnek, a következő felsorolás a kereszténység nélkülözhetetlen alapelemeinek tartott egységes hittételeket tartalmazza, melyeket a legszélesebb körben, a katolikusok, görögkeletiek és reformátusok is egyaránt elfogadnak:
- Az Isten a Szentháromság, azaz három személyben létező egyedülálló, örök lény (Atya, a világmindenség Teremtője, Fiú, az Ige, a cselekvőképesség, a Jézus Krisztusban megtestesült ísteni szó, értelem (Ján1:1-14 szerint), vagyis a görög Logos, a világegyetem kialakulását vezérlő alapeszme, és a Szentlélek, az élet mozgató eszméje, a lét lényege.)
- Jézus egyszerre Isten és teljesen ember is (az egy személyben létező kettős „természet”)
- Mária, Jézus anyja, méhében hordozta az Isten fiát és életet adott neki. Jézus (maga is örökké létező isten), az Isten lelke által, az eredendő bűn nélkül fogantatott és formálódott földönvaló emberré anyja szűz méhében. Anyján keresztül Jézus emberiességet, emberi értelmet, akaratot és érzelmeket örökölt.
- Jézus nem más, mint a zsidók által várt Messiás, Dávid trónjának örököse, aki az Atyaísten jobbján tekintéllyel és hatalommal uralkodik mindörökké. Ő az emberiség reménysége, közbenjárója és bírája. A világ végén való visszajöveteléig (aratás) az Anyaszentegyház hivatott kötelessége az Evangélium, azaz az Örömhír hirdetése és a tanítványok összegyűjtése (begyűjtés.)
- Jézus minden bűntől mentes, teljesen bűntelen volt. Az ő áldozati bárányként való halálán és halottaiból való feltámadása folytán a benne hívők bűnei megbocsáttatnak és megtérnek Istenhez. Bár a kereszténységnek csaknem az egésze egyetért ebben, hogy Jézus feltámadásának jelentőségéről különböző nézetek alakultak ki a bírálási nézettől a Győztes Krisztus, az Első ember- és a liberális nézeten keresztül egészen a kételkedő nézetig.
  - Bírálási nézet: Ez a mai keresztények többsége által képviselt nézet, mely Istent bíróként írja le. Eszerint a nézet szerint az Isten ellen vétkező emberiség az Ő büntetésének van kitéve. Isten azonban – az Ő végtelen kegyelméből – elküldte az Ő egyszülött szent Fiát, Krisztust, azaz a bűntelen Jézust a világ bűneinek való megbocsátásáért. Jézus a kereszten, áldozati bárányként való megölettetésével az Isten igaz ítéletének megsértése nélkül menti meg bűneik következményeitől azokat akik elfogadják tőle ezt az áldozati ajándékot. Jézus feltámadásának ezen nézete hitelméletileg azonos a zsidó Jóm Kippurral (יום כפור ), azaz „vezeklésnap”-pal, amely napon az izraeliták bűneiket jelképesen egy hibátlan bűnbakra helyezik, és azt a vadonban szabadon engedik, hogy a nép bűneit magával vigye.
  - Győztes Krisztusi nézet: A kereszténység kisebbik része úgy hiszi, hogy Jézust a halál és a Sátán legyőzésére küldte le Isten a Földre. Jézus tökéletességével és önkéntes halálával legyőzte mindkettőt és győztesen feltámadt. A bírálási nézettel szemben ez a győztes krisztusi nézet a Jó és a Gonosz közötti lelki háborúságot hangsúlyozza ki. Más szóval, míg az előző nézet arra utal, hogy Isten az önkéntes Jézust büntette meg az emberiség bűneiért, addig az utóbbi nézet azt sugalja, hogy az emberiséget a Jézus által legyőzött Sátán tartja hatalmában. Mivel e nézet szerint Jézus egyszer s mindenkorra legyőzte a Halált és Sátánt mindenki számára, ez a nézet alapul szolgál a mai „egyszer megmentett – mindig megmentett” elméletnek és a benne hívők tanításaikkal még odáig is elmennek, hogy az örökélet lehetőségét (vagy az adott ideológia szerint éppenséggel garanciáját) mindenki számára adottnak tartják – még a nem-keresztények részére is –, függetlenül attól, hogy valaki hallott-e Jézusról egyáltalán.
  - Elsőember nézet: A keresztények kis része, főleg a pelágiusok (a 4. századi Rómában élő brit szerzetes követői, akik tagadták az eredendő bűn tanát és a szabad akaratban és az azzal járó felelősségben hittek; Szent Ágoston eretnekséggel bélyegezte meg ezt a tant és követőit) azt tartják, hogy Jézus csak egy ember volt, mint mi magunk is, de nevezetes hitével, tisztaságával, bűntelenségével és tökéletességével kiérdemelte az örök életet és így feltámadt, mert a Halál nem bírta megtartani. Ennek alapján úgy vélik, hogy Jézus tanításának és példáinak követésével mások is kiérdemelhetik az örök életet. Ez a nézet az ószövetségi Énók és Illés történeteihez hasonlítható, minthogy mindkettőjük olyan magas fokú hűséggel jártak Istennel, hogy nem kellett meghalniuk. Énók „egyszer csak eltűnt” (1Móz5:24), Illés próféta pedig a tüzes szekeren ragadtatott el (2Kir2:12). Hasonlóképpen, Jézus is olyan fokon volt hű Istenhez, hogy annak ellenére hogy megölték, tökéletes hitével kiérdemelte az örök életet. Ugyanígy, Istenbe vetett hasonlóan erős hittel mi is megszabadulhatunk a haláltól.
  - Liberális nézet: A korszerűség hatása alatt álló sok liberális keresztény, mint pl. Rudolf Bultmann és John Shelby Spong, a feltámadást a reménység vallásos jelképeként értelmezve annak történelmiségét viszonylag jelentéktelennek tartja, s így ők a feltámadást gazdagon jelképes és lelkileg tápláló hitregének, mítosznak gondolják. Az ilyen nézeten lévők gyakran tagadják Jézus szó szerinti, testbeni feltámadását, de úgy vélik, hogy ez egyáltalán nem számít. Azzal érvelnek, hogy a keresztények és a nem-keresztények közötti alapvető különbség teljesen szubjektív, azaz csak azon múlik, hogy valaki hogy áll hozzá ehhez a mítoszhoz, és ezzel a feltámadást nem történelmi tényként, hanem vallásos hozzáállás alapján értékelik. Az óhitű páli keresztényeket a modernista keresztényektől elválasztó vitapontok egyik legfontosabbja ez, a Jézus feltámadása lényegileg történelmi természetének elvetése. Minthogy a modernisták tagadják ugyan, hogy a történelmi tényszerűségbe vetett hit igazolható lenne, de elfogadják, hogy a feltámadásba vetett hit a kereszténység egyik elengedhetetlen alaptétele, a másik oldalon lévők, akik szerint a feltámadás történelmi tényként való elfogadása a kereszténység alapvető része, gyakran nem bírják a feltámadást történelmietlen mítosznak tekintőket valódi keresztényeknek elfogadni.
  - Kételkedő nézet: A nem-keresztények nyilvánvalóan nem fogadják el Jézus testbeni feltámadását történelmi tényként. Ezért ők vagy a liberális keresztényekkel értenek egyet abban, hogy a feltámadás egy erőteljes mítosz, vagy egyfajta, a benne hívők, vagy mások vágyálmaiból, ámításából fakadó szépirodalmi prózának tartják. Az előzőre példa Carl Jung „Válasz Jóbnak” című dolgozata, amiben azt sugalja, hogy a keresztrefeszítés-feltámadás meséje tuladonképpen nem más, mint az „Isten-mint-Jehová”-nak szószerint az „Isten-mint-Jób”-bá való válásának erőteljes szimbóluma. Az utóbbiakat például Gerald Massadie „Az Istenné változott Ember” című könyve képviselheti, amiben azt olvashatjuk, hogy Nikodémus az Arimátiából származó Józseffel együtt Jézust még halála előtt levette a keresztről, így azután Jézus viszonylag könnyen jelenhetett meg tanítványainak később.
- A hívők Krisztusban való feltámadásba és megújult életbe (egyes csoportokban a bűnös ó-ember meghalásába, eltemetésébe és a vízben való megmosatáson keresztül a Jézus vére általi megtisztulás útján az új életre való feltámadásra, azaz újjászületésre) keresztelkednek meg és Krisztuson keresztül, a halálból az örök életre való feltámadás igéretébe vetett hitük szerint élnek. Hitük szerint Krisztus leküldte a Szentlelket az emberiségnek, hogy a benne bízóknak reménységet hozzon és Isten és az Ő céljainak igaz megismerésén keresztül segítse őket szentségükben való növekedésben.
- Jézus személyesen, testben fog visszatérni az emberiség megbírálására, és magához veszi a hűségesen kitartókat, akik Isten meghitt közelében fognak örökké élni.
- A keresztények egy része, főként nyugaton a Bibliát az „Isten Igéjé”-nek tekinti, más keresztények pedig, főleg keleten azt vallják, hogy Jézus egyedül az „Isten Igéje”, és a Szentírást az Isten által ihletett, de emberek által írott hiteles, mértékadó könyvnek tekintik csupán. Ezen eltérő nézetek miatt sok keresztény nem ért egyet a Biblia pontosságának és értelmezésének kérdéseiben. Ezek a hit-alapeszmék számos hittételben – krédóban – vannak rögzítve, melyek közül a két legfontosabb az Apostoli Krédó és a Niceai Krédó, melyek bizonyos eretnekségek elutasítására íródtak a Krisztus utáni első században. Annak ellenére, hogy e krédók bizonyos részletei a mai napig is vitatottak, a keresztények legtöbbje hitvallásuk szerves részének tartja. Ahogy azt már korábban is említettük, a kereszténység fővonala magát k Kereszténységet a zsidó hit folytatásának és annak beteljesülésének véli. A történelem folyamán azonban sok, magát kereszténynek valló szervezet különböző elképzeléseket alakított ki a kereszténység alapfelfogásáról. Ezek az értelmek a korai ariánusoktól (akik tagadták Krisztus Atyaistennel való egységét) és a gnosztikusoktól (akik az anyagot alapvetően gonosznak vélvén, tagadták Krisztus testiségét) kezdve kiterjednek egészen a mai kor olyan csoportjaiig, akik az alapvető keresztény felfogásoktól teljesen eltérő értelmeket alakítottak ki. Ilyen csoportok például a Jehova Tanúi, akiknek Jézusról, Istenről és a Bibliáról sajátos hitelméletei vannak; a mormonok akik abban hisznek, hogy Isten 1829-ben visszaállította az apostoli papságot vezetőjük, ifj. Joseph Smith számára, és ezzel lehetővé tette a jelenések folytatását (újabb tanításokat és szentírásokat beleértve); valamint az Egységesítés Egyháza (Unification Church) melynek alapító főpapja, a Dél-Koreából származó Sun Myung Moon tiszteletes nemrégiben egy nagy koronázási szertartás keretében kijelentette, hogy ő az Eljövendő, a Visszajött Krisztus, az Igaz Szülő. Bár a különböző csoportok Krisztus szerepének, papi szolgálatának, vagy természetének egyes konkrét kérdéseit eltérően közelítik meg (némelyek Krisztust istennek, mások az Isteneknek, megint mások egy embernek tartják), azt kell látnunk, hogy Krisztusnak csaknem kivétel nélkül kozmikus jelentőséget tulajdonítanak. E csoportok némelyike a keresztény egyházak közé számítja magát, vagy éppenséggel az egyetlen igaz Keresztény Egyháznak hiszi magát. A mai liberális református keresztények némelyike nem hiszi, hogy a Jézus istenségében, a szűz születésben, a Szentháromságban, a csodákban, a feltámadásban, Krisztus menybemenetelében, a Szentlélek ístenségében vagy személyiségében való hit a kereszténység elengedhetetlen feltétele lenne. E szabadelvűek vagy liberálisok attól függetlenül, hogy ajánlják az ilyen dolgokban való hitet vagy sem, úgy különböztetik meg magukat a konzervatív keresztényektől, hogy azt vallják, hogy azok alkotják a valódi kereszténységet, akik nézeteikben- és tanításaikban mindenekfelett Jézusra hivatkoznak. Tehát egyik oldalról a korábban említett hagyomásosabb hittételekben hívők és azokat elfogadók e csoportok többségét nem tartják igazi keresztényeknek, mert úgy érzik, hogy a Jézus természetéről, tetteiről és tanításairól szóló fundamentális, alapszerű tanítások elutasításával a liberálisok egy más személyt, vagy éppenséggel saját kitalálásaikat követik, a másik oldalról pedig a liberálisok érzik úgy, hogy a „hagyományos” keresztényeket félrevezették bizonyos, az évezredeken átívelő politikai szervezetek, és ezért az azok hatalomvágyának kiszolgálására tervezett dogmákat követnek. Ez a vita egyelőre megoldhatatlannak tűnik. Lásd még: Keresztény világnézet

Igazhitűség és eretnekség a kereszténységben

A kereszténység nagyobb ágazataiban a pontos hit, vagyis az igazhitűség nagyon fontos követelménynek minősül és sok-sok időt és energiát áldoztak fel az ortodox, az igazhitű gondolatoktól való megengedhetetlen eltérések, azaz az eretnekség körülhatárolására. Az eretnekség ellen alkalmazott megtorlások a megdorgálástól az ellenkező egyén által írott, vagy vele, vagy csoportjával kapcsolatos összes írások teljes megsemmisítésén át az egymás kereszténységének kölcsönös elutasításáig (az egyházból való kiközösítéséig, vagy kizárásáig), sőt, az egyének és a kisebbségi csoportok kivégzéséig terjedtek. Az eretnekségről írott rész részletesen tárgyalja ezt a témát, és felsorolja, hogy az idők során a legnagyobb egyházak mit tekintettek eretnekségnek. A keresztény ágazatok többsége a mai napig azon a nézeten van, hogy a régi elhatárolások ma is fontosak, ha másért nem, az ortodoxia történelmi vonatkozása szempontjából, és ezen felül az eretnekség sok keresztény egyén számára még ma is nagyon fontos, személyes problémát jelent (ha a régieknél jelentősen békésebb formában is), mégis látható, hogy mindezek ellenére még mindig gyakran előfordul manapság is, hogy kisebb keresztény mozgalmak vagy egyének az ősi eretnekségekhez nagyon hasonló nézeteket vallanak.

A kereszténység más hitekhez való viszonyáról

A kereszténység más hitekhez való viszonyának az idők folyamán való alakulását lásd bővebben a Kereszténység és világvallások részben.

Kereszténység és judaizmus

A zsidók messiásfogalma hasonlít ugyan a keresztényekéhez, de lényeges különbségekkel. A zsidók szerint a héber szent írásokban néhány prófécia, azaz jövendölés olvasható Dávid király egy bizonyos jövőbeni leszármazottjáról, aki a zsidó nép új vezetőjévé kenetve és Dávid trónját Jeruzsálemben újraalapítva ott örökké fog uralkodni. A zsidó nézetben ez az Eljövendő egy teljesen emberi, halandó vezér lesz, aki a dávidi királyságot visszaállítja és Izráel földjét újraépíti. Ez a téma a zsidóknak az utolsó időkre vonatkozó elképzelései (zsidó eszkatológia) körébe tartoznak. A keresztények messiásfogalma ezzel szemben Jézusnak az Újszövetségben olvasható bizonyságtételein alapul, vagyis:
- Jézus volt az Ószövetségi jövendölések beteljesedése (főleg Ézsaiás „Szolga Énekei”-ben, 41:8-16 és 42:1-9, 49:1-6, 50:4-9, 52:13, 53:12)
- Jézus azért jött el, hogy Isten Birodalmát (nem valami földi királyságot) alapítsa meg.
- Amikor megkérdezték tőle, hogy ő volna-e az eljövendő Messiás, ő csak az általa művelt csodákra és...
- az általa beteljesült jövendölésekre mutatott.
- emellett magára olyan címekkel hivatkozott, amiket a zsidók a Messiásra utalókként ismertek fel
- és az isteni birodalom örökösének szerepében Ő az alázatosság példaképpének mutatta be magát. A messiási zsidóság az evangelizáló keresztények vallásos mozgalmának egy magát zsidónak tartó csoportja, mely elfogadja Jézust Krisztusnak, azaz a Messiásnak. A zsidósággal ellentétben ők hisznek a Szentháromságban, és vallják, hogy Jézus a megtestesült Isten. Bár legtöbbjük zsidó származású, a fővonalbeli zsidó csoportok nem tartják őket a zsidó közösség részének és ugyancsak nem keverendők össze a zsidó származású keresztényekkel, akik valamelyik keresztény egyháznak rendes tagjai, ahelyett, hogy e vallásos zsidó mozgalomhoz tartoznának.

Kereszténység és iszlám

A kereszténység számos hitelemét az iszlám is osztja. Így mindkettőnek hasonló nézetei vannak az egyistenhitről, ítéletről, mennyről, pokolról, angyalokról és a jövőbeni feltámadásról. Jézust a muzulmánok nagy prófétának (sőt, az egyetlen bűntelen prófétának) ismerik el és tisztelik, és olyan címekkel illetik, mint Messiás, vagy Isten Lelke, de míg a muzulmánok Jézus Krisztust Istennél alacsonyabb rendűnek („az Allahhoz legközelebbek lévők csoportjába” tartozónak) tartják a Koránban, a keresztények meglehetősen határozottan és minden kérdés nélkül hisznek abban, hogy Jézus Krisztus Isten, a Kereszténység Szentháromságának egyik lénye, az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő istenség. Ezenfelül mindkét vallás hisz Krisztusnak szűztől való születésében, csodáiban, gyógyításaiban, és hogy Jézus Krisztus testileg felemeltetett a mennyekbe, azonban a muzulmánok nem mennek annál tovább, hogy Krisztust szereti Isten. Szerintük Isten egy egyedülálló egyéni lény, nem a kereszténység által szélesen elfogadott Szentáromság, s ebből kifolyólag tagadják, hogy Jézus Krisztust a Fiú megszemélyesítője. Nem fogadják el Krisztus keresztrefeszítését sem, mert nem hisznek abban hogy Isten emberi testet öltött volna. Nem fogadják el a szentképeket, sőt még az állatok ábrázolását is bálványimádságnak vélik, és prófétájukhoz, Mohamedhez sem imádkoznak.

Kereszténység és más hitek

A kereszténység terjedése a nemzeti elválasztódások, országok határai fölött történt meg és sok esetben teljesen kiszorította helyi lakosság eredeti vallását, szokásait, kultúráját pedig jelentősen megváltoztatta. Ez az évszázadokon keresztül lejátszódó folyamat időnként erőszakos ellenállásba ütközött, és ennek megfelelően a kereszténység sok helyen haderő bevetésével, erőszakosan terjedt. Ez a történelmi hagyomány a kereszténység más hitekkel való viszonyát egy bizonyos mértékben megterhelte és a modern keresztények – különösen Nyugaton – szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. Annak ellenére, hogy a korunkbeli kereszténység csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, a más hiten lévők megtérítésének erkölcsi vonatkozásaiban közel sincs ilyen egyetértés (még ha az katonai erő alkalmazása nélkül, a szeretet általi igehirdetés általi missziós munkán keresztül történik is.) Sokan éreznek úgy, hogy a megtérőket kereső keresztények és a más hitek térítői munkássága elleni érzelmekben egy alapvető ellentmondás van. Mások ezt a bizonytalanságot a liberalizmus aláásó hatásaként értelmezik, mondván, ha valaki hisz a kereszténység megváltó, jóhatású erejében (világosságában), azt nem szabad korlátozni, hanem a sötétségben hirdetni kell (Máté5:15.) Emiatt sok keresztény szervezet továbbra is feladatának, sőt kötelességének tartja megtérőket találni minden népek között, annak ellenére is, ha az a helyi vallás vagy népi kultúra kihalásához vezet. Az utóbbi években azonban a keresztény és más hitek népei közötti összebékítést célzó vallásos pluralista és ökumenikus mozgalmak felerősödése tapasztalható. E mozgalmak helyenként meglehetősen sikeresek és ennek eredményeképpen azokon a területeken a hittérítési igyekezetek teljesen megszűntek (példa erre az utóbbi években jelentkező keresztény és zsidó csoportok közötti kibékülési mozgalmak sokasága.)

Kereszténység és az üldöztetések

Az üldöztetések mögötti okokat kutatva a történészek – más társadalmi-gazdasági és kulturális-politikai folyamatokhoz hasonlóan – az érzelmek felkorbácsolásából eredő eszkaláció végtermékét látják. Például az egy mai délkelet-magyarországi településen élő cigányságot érő üldöztetéseket valaki a cigányok kereszténységet (vagy annak egy bizonyos formáját) elutasító vallási ellentétek számlájára írhatná, de nem kellene nagyon mélyre ásni ahhoz, hogy sok, a valláshoz nem tartozó okot találjunk. Ezen okok egyike például az lehet, ha a cigányok saját kulturális hagyatékuk megőrzése érdekében gyermekeiknek cigány nyelvű oktatást szeretnének nyújtani, és az ehhez szükséges anyagi fedezetet a meglévő, kisebbségiek védelmét szolgáló törvények egy kis feszítésével próbálják meg előteremteni. Azt mondják, hogy ha a begyűjtött adók egy része a magyar nyelvű iskolák fenntartására szolgál, akkor a védelmi törvények alapján cigány iskolákat is fenn kell tartani. Ez a vita csendes lenne, ha a kérdés a nyilvános pénzügyi alapok felosztására korlátozódna, és valamilyen közösen elfogadott elvek alapján egyszerű szavazással lenne eldöntve. A valóságban azonban bizonyos egyének és szervezetek az ilyen kérdéseket saját hírük-nevük és befolyásuk növelésére használják fel, és a kérdést nem pénzügyi alapon vizsgálják, hanem a tömeglélektan segítségével a csoportok közötti nyilvánvaló különbségeket hansúlyozzák ki és ezzel érzelmi töltetet adnak a kérdésnek. Ez a töltet azután lehetetlenné teszi az ügy egyszerű elintézését és idővel a korábban barátságos szomszédok hirtelen esküdt ellenségekké válnak. Ebben a légkörben azután többé nem a cigány iskola felállításáról beszélnek, hanem az ellenségeskedés csillapításának lehetséges módozatairól. Ez a jelenség ténylegesen általánosnak tekinthető abban a tekintetben, hogy a szereplők és alapokok változatossága ellenére az erősödő folyamat (eszkaláció) hajtóerejeként mindig is az eredeti konkrét kérdésnek érzelmi, megfoghatatlan területre való eltérítése ismerhető fel. Az elmúlt két évezredben gyakran fel-feltűnő üldöztetésekben a keresztények eleinte mint áldozatok, később inkább mint üldözők vettek részt. A Krisztus utáni első három évszázadban a keresztény mártírokat a rómaiak más politikai foglyaikhoz hasonlóan keresztre feszítették, vagy cirkuszaikban látványosságként az oroszlánok elé vetették őket. Az üldöztetések ezen áldozatait általánosságban vértanúnak ismerik el, mert ők a halált választották ahelyett, hogy keresztény hitüket feladták volna. Annak ellenére, hogy a keresztények széles köre az erőszak alkalmazását Krisztus tanításaival ellentétesnek tartja, a kereszténység követői időnként másokat üldöztek, kínoztak és öltek meg azért, mert azok megtagadták a kereszténység általuk képviselt felfogásmódjának elfogadását. Bár a mai keresztények elítélik ezeket a cselekedeteket, a korabeli elkövetők az akkori fővonalbeli kereszténységet képviselté

I. Adeodatus pápa

I. Szent Adeodatus, másnéven Deusdedit lehetett Szent Péter 68. követője. Pontifikátusának évei alatt Itália lakói háborúkat és természeti csapásokat szenvedtek el. A nagy felfordulásban a szent pápa legfőbb feladata a hit és remény fenntartása, valamint az elesettek támogatása volt. A zavaros időszakból más igazán nem is maradhatott fenn az emberséges egyházfőről. A buzgó hitéről és jótékonyságáról ismert Adeodatus Rómában született egy szigorúan vallásos keresztény családban. István szubdiakónus gyermeke volt, így nem véletlen, hogy a papi hivatást választotta. Amikor Bonifác pápa meghalt, a római zsinat Adeodatust tette meg az egyház első vezetőjének, azonban felszentelése ismeretlen okok miatt neki is több mint öt hónapot késett. 615. október 19-én végül ő lett a keresztény egyház feje. Trónra lépésekor Itália békéjét felborították a bizánci seregek. A háborúk hatalmas nyomorúságot, szegénységet, éhezést és járványokat hoztak az egykori virágzó birodalom szívébe. Többször érte el Rómát a lepra és pestis járvány, ráadásul hatalmas földrengés is sújtotta Rómát. A pápai birtokok gazdaságát erős kézzel irányította, hogy jusson a nélkülözőknek. A háborús időkben leadta egyházfői kényelmét, és segítette a szegényeket, elesetteket. Többször végigutazta Itáliát, hogy lelket öntsön az elszegényült, kirabolt püspökökbe és más egyháziakba. Egyes krónikák szerint Adeodatus benedek rendi szerzetes volt, de ezt nem bizonyították kétséget kizáróan. Az bizonyos, hogy szoros kapcsolatban állt a termelő szerzetesrendekkel, és sokszor támogatásukat kérte. Forrásaink szerint az ő nevéhez kötődnek azok az ólom pecsétek is, amelyekkel később minden pápai levelet lezártak. Ezeket bullae-knak, vagyis pápai bulláknak nevezték. Adeodatus bullájának előlapján a Jó Pásztor képe látható nyája között, alatta az alfa és omega betűk jelzik Isten hatalmát minden felett. A hátoldal mindössze ezt a feliratot viseli: Deusdedit Papae. Végül 618. november 8-án meghalt az emberek legnagyobb gyámolítója. Évek múltán szentté avatták, ünnepnapját november 8-ára tűzték ki. Adeodatus pápa, I.Adeodatus I pápa ko:교황 아데오다토 1세

December 23

Névnapok: Viktória, Ancilla, Dagobert, Dagomér, Dalbert, Niké, Viki, Zente, Zéta, Zete, Zétény

Események


- 1896 - II. Abdul-Medzsid szultán első házassága H. H. Shahsuvar Bash Kadin Effendivel
- 1990 - Szlovénia szavazás útján elszakad Jugoszláviától

Születések


- 1793 - Déryné Széppataki Róza színésznő
- 1947 - Piros Ildikó színésznő

Halálozások


- 1954 - Ferenczy Valér festő, grafikus.

Nemzeti ünnepek, évfordulók, események

ja:12月23日 ko:12월 23일 ms:23 Disember simple:December 23 th:23 ธันวาคม

Róma

Róma az „örök város” Olaszország fővárosa, Lazio régió központja. Területén található a Vatikán, a Római Katolikus Egyház központja, a világ legkisebb független állama.

Elhelyezkedése

Róma a Tiberis partjának 7 dombjára települt, a tengerparttól kb. 28 km-re terül el. 2 reptere van, vasúti és közúti összeköttetésben áll Európa több országával. Központja Olaszország fő úthálózatának. A várost a Grande Raccordo Annulare főútja (GRA) fogja gyűrűbe

Terület felosztása

A város részei: 3 évezred során települtek egymás mellé és egymásra. A legrégebbi városrészek:
- GIANCARLO - a Vatikántól délre húzódik, kiemelkedő pontja, a Piazza Garibaldi alatt terül el a város. A Giancarlo alatt húzódik a TIBERIS /TEVERE folyó.
- A folyó túlsó oldalán fekszik a CAPITOLIUM.
- A Capitolium alatt jobbra egy másik domb, az AVENTINUS fekszik.
- A két domb között emelkedik ki a PALATINUS.
- Délkeleten található a CAELIUS.
- A Palatinus és a Capitolium között az ESQUILINUS terül el.
- Északabbra a VIMINALIS és a QUIRINALIS.
- Középen a völgy: a FORUM ROMANUM. Az újabb városrészek:
- MONTE PINCIO - már nem az antik város része
- a Pincio és a Capitolium között, a reneszánsz és barokk Róma: a MARS-MEZŐ
- az új negyed: MONTE MARIO, a mai város

Története

A hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Romulus és Remus alapította, mégpedig április 21-én, ami napjainkban olasz nemzeti ünnep. Róma latin törzsek alapította városállam volt, amely sikeres politikája és szervezőkészsége révén a Földközi-tengert körülölelő birodalommá nőtt az ókorban.
- Az ókori Róma kora az i.e. 6. század-tól az 5. századig

Oktatás

Az 1303-ban alapított római tudományegyetem a legnagyobb Európában, közel 150 ezer hallgatóval. Ezen kívül még három állami egyeteme van, továbbá sok magán-felsőoktatási intézménye.

Látnivalók


- Capitolium
- Forum: Saturnus temploma, Castor és Pollux temploma, Vesta templom
- Palatinus
- Piazza di Spagna
- Piazza della Rotonda: Pantheon
- Quirinale: Trevi kút
- Caracalla termái
- Róma legszebb múzeumai és képtárai: Vatikáni Múzeum, Villa Giulia, Galleria Spad, Palazzo Corsini, Galleria Doria Pamphili, Museo e Galleria Borghese, Museo Nazionale Romano, Palazzo Barberini, Palazzo Venezia, a Capitoliumon: Palazzo dei Conservatori és Palazzo Nuovo

Híres vendégei és lakói


- J.W. Goethe (1749-1832): a via del Corso 20. alatt lakott, mely ma múzeum
- Loyolai Szent Ignác (1491-1556): 1537-ben érkezett ide Spanyolországból és megalapította az első jezsuita templomot
- Krisztina királynő (1626-1689): a svéd uralkodó 1654-ben lemondott trónjáról és a Via Lungarán fekvő Palazzo Corsinibe költözött
- Szent Domonkos (1170-1221): A domonkos rend megalapítójának központja a Santa Sabina volt az Aventinón.
- Jean Auguste Ingres (1780-1867): a francia festő 1806-1820 között élt Rómában, majd 1834-ben visszatért a Villa Medicibe.
- James Stuart (1688-1766): az angol trónt nem tudva megszerezni római száműzetésbe vonult, XI. Kelemen nekiadta a Palazzo Balestrát
- Lord Byron (1788-1824): rövid látogatást tett Rómában, a Colosseum ihlette a Manfréd és a Child Harold egyes részeinek, versszakainak megírására
- Percy Bysshe Shelley (1792-1822): 1819-ben a Caracalla - termák romjai nyugalmában írta A megszabadított Prométheuszt

Külső hivatkozások

Kategória:Olaszország Kategória:Fővárosok Kategória:Olaszország települései als:Rom ja:ローマ ko:로마 simple:Rome

Isten

Istennek azon természetfeletti lényt vagy lényeket nevezik, aki, vagy akik a vallások, vagy a mitológiák szerint a világot teremtették, vagy annak működését, történéseit irányítják vagy ellenőrzik. A különböző vallások más-más tulajdonságokat tulajdonítanak neki(k), és általában egyetértenek abban, hogy képességei(k) az emberekét meghaladják. Az Isten és istenek léte erősen vitatott. A nagybetűs Isten szóval általában a egyistenhívő vallások legfőbb lényét jelezzük, mint amilyen a judaizmusnak a Tórában és a Talmudban, a kereszténységnek a Bibliában és az iszlámnak a Koránban megfogalmazott Istene. A monoteizmus első és legkorábbi jelei már az ókori Egyiptomban megjelentek, de hatással csak a perzsa Zoroaszter és istene, Ahura Mazdá valamivel későbbi vallásának egyistenhívő elemei voltak a többi egyistenhívő vallásra. Ezt a vallást Zoroaszter (Zarathusztra) perzsa próféta alapította, aki tanításában beszél a jó és a rossz küzdelméről, a mennyországról és a pokolról, az eljövendő megváltóról, a halottak feltámadásáról és az utolsó ítéletről. Kisbetűvel használva az isten szó köznévként jelzi a vallások teremteni képes lényeit, mint amilyenek például az egyiptomi, a görög vagy a római vallás istenei. Az emberiség feltárt és összegyüjtött istenei igen változatosak és nagyon nagy az összámuk. Több álláspont és becslés szerint ez legalább tízezer feletti. Az emberek által már nem gyakorolt vallások isteneit mitológiai alakoknak is szoktuk nevezni. Nagyon sok vallásban az istenek külön társadalmat alkotnak. Például az ókori görögök uralkodó vallásában maguknak az isteneknek is volt istene, akit mi Zeuszként ismerünk. Ezen kívül voltak félistenek és más isteni alakok is.

Isten fogalma az ábrahámita vallásokban

Isten fogalmát a zsidó, keresztény és muzulmán vallású ember
- a lét vonatkozásában az 'örökkévalóként',
- a világ viszonylatában a 'teremtőként',
- az emberi élet vonatkozásában az 'atyaként',
- szociális viszonylatban tanúként, gondviselőként és bíróként
- az okság viszonylatában a mindenhatóként,
- a teleologikus viszonylatban az úrként, vagy az üdvösség (értsd: a helyes vagy erényes élet után esedékes jutalma) osztogatójaként nevezi vagy határozza meg. Isten ilyen felfogása rokonságot mutat más vallásokkal is. A legnagyobb közös nevezője ezen isteni „elképzeléseknek” az, hogy Isten a hit elnevezésű lelki tevékenység absztrakciója, míg az egyes tulajdonságokkal való konkretizálás eredményeképpen különböző, tudományosan nehezen bizonyítható létező megtestesítője. (A hit valamire vonatkozó, a cselekvést, a jövőre irányuló lépéseket illető, nem bizonyítható feltételezések köre.) Isten absztrakciójának társadalmi hasznosságát a lelkiismeret nevű önkontroll megerősítése adja, amely istennek, mint arccal, de főleg mindent látni képes, tekintettel rendelkező személynek a képzetét tételezi, amely bevált viselkedés-irányítási szociális innováció. Ezen kívül Istennel azonosítjuk a gondolkodást lehetővé tevő „elhatárolás” legszélesebb, legáltalánosabb megfogalmazásait, a kezdő- vagy fix kindulási pontot (origó), illetve a kezdetet és a véget (alfa és az omega). Ilyen fogalmak, illetve az elhatárolás művelete nélkül ugyanis nagyon nehéz bármit is elgondolni, megragadni. A zsidó, keresztény és muzulmán vallási, kulturális körben a vallásalapítók tiltották Isten közelebbi mibenlétének meghatározását, látványának megjelenítését. Lásd: „Vagyok, aki vagyok”, és az Isten szó értelmezései, továbbá az ábrázolás tilalma.

Az emberi sors fordulatainak, alakulásának értelmezése Isten cselekedeteként

A szabad akaratban vagy az eleve elrendelésben is hisznek vallásos emberek. Az Isten fogalmához a következő cselekvések kapcsolódnak:
- ha jutalmaz, akkor áldásban részesít
- ha megbocsát, akkor kegyelemben részesít
- ha büntet, akkor elfordítja rólunk tekintetét
- ha megnyugtat, akkor megvilágosít, stb. Az ember és Isten viszonylatában az ember Istenről úgy vesz tudomást, hogy
- imádja, imádkozik hozzá
- kér tőle, könyörög neki és fohászkodik hozzá
- tanúságot tesz mellette, illetve hitéről, stb. Végül Isten fogalmát átszövik az egyéb mindent magába foglaló fogalmakhoz kötődő képzetek, így a természet, az ismeretlen, a csoda, a felfoghatatlan, stb.

Istenérvek és kritikáik

Isten létezése mellett - vagy ellen - számos úgynevezett istenérvet ismerünk a filozófiában.
- Anzelm ontológiai istenérve
- Descartes ontológiai istenérve
- kozmológiai istenérv
- Pascal valószínűségi érve
- Aquinói Szent Tamás, az „első mozgató”-érv
- moralitás-érv
- Kurt Gödel ontológiai istenérve Ezek legtöbbjéről ma is viták folytak a filozófia történetében: már Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant foglalkoztak elődeik istenérvével. Anzelm istenérvét például Tamás nem fogadta el, Descartes újrafogalmazta, majd Kant ismét elvetette. Egyes ateisták (pl. Michael Martin), szabadgondolkodók és sok hívő az ismert istenérveket - természetesen - megcáfoltnak tartja. Mások szerint az istenérveket csak az ateisták és szabadgondolkodók tartják logikailag hibásnak vagy a tudomány által megcáfoltnak (jóllehet sokat közülük éppenséggel vallásos emberek cáfoltak meg). A történeti vallások egyes irányzataiban (ld. tomizmus) és bizonyos mai vallásokban és világnézetekben (ld. Swimburne, Plantigua) is fellelhető, hogy Istennek racionális úton értelmezhetőnek, és igazolhatónak kell lennie. Az istenek létezése tekintetében konszenzus van általában a teológusok, a hívők egy része és a tudósok között abban, hogy ez tudományosan nem értelmezhető, ezért nem igazolható és nem cáfolható. Ennek megfelelően Isten nem szerepel a tudományos elméletekben. Ez alól kivétel például az előbb említett Swimburne és Plantigua.

Az isten fogalmának memetikai értelmezése

„Isten létezik, ha másként nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke, vagy fertőzőképessége van.” — Richard Dawkins A memetika képviselői (többek között Dawkins és Blackmore) szerint isten eszméje egy a mémek közül, a vallási mémkomplex egyik tagja. Egy nagyon régóta létező, mutációk során többször függetlenül kialakult mémről van szó, amelynek nagy a túlélési értéke a mémkészletben. Ennek főbb okai a következők lehetnek: # Rendkívüli másolási sebessége: #
- Nagy lélektani vonzerő: #
  - A lélek örök életét ígérve megoldást kínál a haláltól való félelemre #
  - Biztonságérzetet ad az e világi cselekedetek igazságos másvilági jutalmát és büntését előrevetítve #
  - Támaszt nyújt saját fogyatékosságaink miatti aggályainkkal kapcsolatban, placebóként működve #
- Önmaga terjesztésére biztat # Nagy másolási pontossága: #
- Dogmatikus # Stabilitása: #
- Dogmatikus, készen kapott válaszokat kínál #
- Könnyen együttműködik más, hozzá közel álló mémekkel, amik hatékonyan növelik stabilitását (lásd: vakhit)

Az isten mint érzelmi, pszichológiai alapú konstrukció

Sok eltérő nézet és álláspont van arról, hogy mik az istenek, főként a bibliában leírt Isten iránti emberi érzelmek és kötődések mozgatórugói. Freud ezt abban látta, hogy az egyén nem tud érzelmileg felnőni és továbbra is szüksége van egy óvó és büntető uralkodó apaképre. (Freud 1927)

Irodalom


- Sigmund Freud, 1927: Egy illúzió jövõje. (Die Zukunft einer Illusion.)
- Richard Dawkins, 1989: Az önző gén (The Selfish Gene)

Külső hivatkozások


- [http://www.felfedezesek.hu/kicsiesnagy/0040.php Isten tulajdonságai - a Biblia alapján]
- [http://www.c3.hu/~mfsz/MFSZ_9813/98_SzalaiM.htm Szalai Miklós: "Swinburne Istenérvei", Magyar Filozófiai Szemle, 1998/1-2-3, 1998.]
- [http://plato.stanford.edu/entries/ontological-arguments/ Az ontológiai istenérvről (angol)]
- [http://www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/isker/iskerbev.htm Turay Alfréd az istenérvekről]
- [http://www.typotex.hu/book/shermer.htm Michael Shermer:"Hogyan hiszünk - Istenkeresés a tudomány korában", Typotex, 2001. Részlet és Recenzió]
- [http://web.axelero.hu/t3t/reiki/tudomany.htm Riport Fehér Mártával. Nem hivatalos leirat.]] Kategória:Mitikus lények Kategória:Vallás simple:God

624

Események


- A buddhizmus államvallás lesz Kínában

Születések

Halálozások

ko:624년

Király

A király szóhoz a következő cikkek kapcsolódnak:
- király: valamely állam vezetője, uralkodója
- király: sakkban és a kártyajátékokban is szerepelő figura

Szótár

A "király" szó egyéb jelentéseit a Wikiszótárból tartalmazza.

Október 25

Névnapok: Blanka, Bonifác, Bónis, Cserjén, Dafna, Dafné, Dália, Dára, Dária, Dárió, Dárius, Döme, Dömös, Fodor, János, Krizanta, Marcián, Margit, Mór, Móric, Réta

Események


- 1956 - Gerő Ernőt Kádár János váltja fel a pártfőtitkári székben
- 1990 - a benzináremelés hatására blokádot hirdetnek Magyarországon a taxisok

Születések


- 1825 - Johann Strauss osztrák zeneszerző
- 1825 - Xantus János természettudós
- 1838 - Georges Bizet francia zeneszerző
- 1861 - Rippl-Rónai József festőművész
- 1881 - Pablo Picasso festő
- 1964 - Louis Jean Lumiere feltaláló, filmrendező

Halálozások


- 1788 - Istvánffy Benedek zeneszerző, karnagy
- 1862 - Teleki Blanka pedagógus
- 1918 - Quittner Zsigmond építész

Nemzeti ünnepek, évfordulók, események

ja:10月25日 ko:10월 25일 ms:25 Oktober simple:October 25 th:25 ตุลาคม

Szent Péter Bazilika

A Szent Péter bazilika a világ második legnagyobb keresztény temploma az elefántcsontparti Yamoussoukro Mária-temploma után. Befogadóképessége kb. 60000 fő. A bazilikát Szent Péter apostol sírjára építették. A római katolikus egyház első számú szentélye, az ún. négy nagy bazilika (basilica maior) egyike. Ennek ellenére nem ez a templom Róma püspökének a székesegyháza, hanem a Lateráni Szent János bazilika. A XIV. század óta van a Szent Péter bazilikának kitüntetettebb szerepe, amikor a pápa lakóhelye a lateráni palotából a Vatikánba tevődött át.

Adatok

A bazilika belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter. Alapterülete kb. 15160 m², kb. 60000 főt tud befogadni, ezzel a Szent Péter bazilika a világ egyik legnagyobb belső terével rendelkezik.

Története

Részletesen

Szent Péter tér

A kupola

Bejáratok

A belső tér

Érdekeségek

Források


- Tóth K. János: Római virágszedés, Bécs, 1988.

Külső hivatkozások


- [http://maps.google.com/maps?q=vatican&ll=41.901806,12.455138&spn=0.004081,0.007298&t=h&hl=en A bazilika légifelvétele a Google-n] ja:サン・ピエトロ大聖堂

Kategória:Pápák

Fő szócikk: pápa. Kategória:Keresztény személyek ja:Category:教皇 ko:분류:교황

Sjabloon:Wetenschap & Technologie - 22 juli

__NOTOC__

22 juli in Wetenschap en Technologie


- 1784 - Geboren: Friedrich Bessel, wiskundige
- 1822 - Geboren: Gregor Mendel, pionier geneticus
- 1887 - Geboren: Gustav Hertz, kwantum natuurkundige, ontving de Nobelprijs voor Natuurkunde in 1925
- 1922 - Overleden: Jokichi Takamine, chemicus
- 1933 - Wiley Post wordt de eerste persoon die alleen om de wereld vliegt, hij legt 15.596 mijl af in 7 dagen, 18 uur en 45 minuten
- 1998 - Overleden: Alan Shepard (74), eerste Amerikaan in de ruimte

otyo statystyki accommodation in Glasgow appartamenti bruxelles jastrzbia gra pensjonat










































:: RELATED NEWS ::
They Got Lost
They Got Lost is a rarities compilation album by the group They Might Be Giants. It was issued in 2002 (see 2002 in music) in the USA and 2005 in the UK. Several tracks were previously featured on Dial-A-Song and th
Napier, John
John Napier or Neper (1550–April 4, 1617) was a Scottish mathematician, physicist and astronomer. He is most remembered as the inventor of natura
Scroby Sands wind farm
The Scroby Sands wind farm is a wind farm located in the North Sea, 2.5 km off the coast of Great Yarmouth in eastern England, and erected in 2003-4. The farm was commissioned by Powe
Francois Charles Joseph Bonaparte
Napoleon François Joseph Charles Bonaparte (March 20, 1811 – July 22, 1832), Duke of Reichstadt, was briefly the second Emperor of the French. Napoleon François Joseph Charles Bonaparte, King of Rome, Prince Imperial of France was the son of Emperor Napoléon Bonaparte and his second wife,
Narutowicz, Gabriel
Gabriel Narutowicz (17 March 1865 – 16 December 1922) was the first elected President of the Republic of Poland. Born in Telsze (now Telšiai in Lithuania), Narutowicz had from 1908
C8H10N4O2
Caffeine, also known as trimethylxanthine, coffeine, theine, mateine, guaranine, methyltheobromine and 1,3,7-trimethylxanthine, is a xanthine alkaloid found naturally in such foods as coffee beans, tea, kola nuts, Read More...
Auchindoun Castle
Auchindoun Castle is a 15th century L-Plan tower castle near Duffton in the Grampian region of Scotland. While there is evidence of prehistoric, probably Pictish earthworks in t
Nansen, Fridtjof
Fridtjof Nansen (born October 10, 1861 in Store Frøen, near Kristiania, now Oslo - died May 13, 1930 in Lysaker, outside Oslo) was a Norwegian
Naoroji, Dadabhai
Dadabhai Naoroji (4 September 1825–30 June 1917) was a Parsi intellectual and educator, and an early Indian political leader. He was a Member of Parliament in the 1593-February 17, 1659) was a French diplomat. He was born at Grenoble, the son of Antoine Servien, procurator-general of the estates of