Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
Brácsa

Brácsa

A brácsa, vagy másnéven mélyhegedű egy hangszer, négy, kvint távolságra hangolt húrral. Eme hangszer a vonós hangszerek csoportjának tagja, a hegedű család tagja. Húrjai egy kvinttel vannak lejjebb a hegedűéhez képest, ill. egy oktávval feljebb a csellóéhoz képest. (Ebbe a csoportba tartozik még a nagybőgő.) A brácsa neve eredetileg mélyhegedű volt, mert amit brácsának neveztek, az nem volt más, mint a kontrahegedű. Ez egy háromhúros (G-D-Á) vonós hangszer, ami meghatározó tagja a magyar és a román népzenének; csak és kizárólag akkordokat játszik. A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a brácsán elérhető legmélyebb hang) a kis C, ezt követi a kis G, egyvonalas D, ill. egyvonalas Á húrok. A brácsa kották általában altkulcsban íródnak, amit szoktak egyszerűen brácsakulcsnak is nevezni. Az altkulcs a C-kulcsok családjába tartozik. A különböző zenekarokban egyedül a brácsa használja ezt a kulcsot, mint alap kulcs. A magas hangokhoz szoktak még violinkulcsot használni. Extrém esetekben a brácsakották basszuskulcsban íródnak.

A brácsa története

basszuskulcs Története hasonlít a hegedűéhez, annyi eltéréssel, hogy a brácsa jobban megőrizte a reneszánsz ős, a Viola da Braccio tulajdonságait (pl. a háttérbe húzódó hangját, hiszen a reneszánszban a vonós hangszerek csak kísérőhangszerek voltak). A mai brácsa tulajdonképpen az altbrácsa, ugyanis korábban létezett tenorbrácsa néven is hangszer, bár az teljes kudarc volt. Brácsa tulajdonképpen csak a komolyzenében található, és így is sokkal kevesebbszer használják versenyművek ill. szonáták szólistájaként, mint pl. a hegedűt, vagy a csellót. Ennek egyik oka talán a háttérbe húzódó hangja, ill. a nagyobb mérete, amit fárasztóbb tartani, ill. a hegedűn amúgy is nehéz fogásokat még nehezebb lefogni. Zenekarokban a brácsa feladata csak annyi, hogy kitöltse a harmóniákat némi melódikus anyaggal. A szólam helyzete nagyon komikus: feladatuk teljesen észrevehetetlen, viszont ha hiányoznának, azt rögtön megéreznénk. A kamarazenében Mozart javított a brácsák helyzetén; ugyan a közönséges vonósnégyeseknél a helyzet ugyanaz volt, mint a zenekarokban, de Mozart tette a vonósötöst népszerűvé, ami két brácsát tartalmazott. Ebből következett, hogy az első brácsa kaphatott szólórészeket is, új, friss erőt adva ezzel az együtesbe. Annak ellenére, hogy a brácsairodalom viszonylag nagy, kevés az ismertebb szerzők műve, ezért a brácsisták sokszor játszanak átiratokat. A brácsa a popzenében tulajdonképpen 1890 és 1930 között szerepelt a tánczenekarok színeiben, de a big band éra feltűnésekor teljesen kiveszett. Újgenerációs változata a vertikális brácsa. Probálkozások a hangjának normálissá tételéhez: contralto, Dessauerbratsche, violino pomposo, viola alta, violon alto, violalin, Viola da Spalla.

Főbb művek brácsára

Brácsa szóló
- Lásd: brácsaszonáta Brácsa zongora- ill. csembaló-kísérettel
- Lásd: brácsaszonáta Brácsaversenyek
- Lásd: brácsaverseny Kamarazene brácsával
- Ludwig van Beethoven: Szerenád fuvolára, hegedűre és brácsára
- Claude Debussy: Trió fuvolára, brácsára és hárfára
- Joseph Haydn: Duók hegedűre és brácsára
- Wolfgang Amadeus Mozart: Duók hegedűre és brácsára (G-dúr és B-dúr, KV 423 és 424)
- Vonóstriók, vonósnégyesek, vonósötösök és vonósszextettek

A brácsa felépítése

Lásd a hegedű címszó hasonló szekcióját. Amiben a brácsa eltér a hegedűtől, az a mérete, mert a brácsa nagyobb, mint a hegedű.

A brácsa alapanyagai

Szintén megegyezik a hegedűével.

Méretek

hegedű A brácsa és a hegedű közti fő különbséget a húrozáson kívül a hangszer mérete adja. A brácsa általában hosszában és széltében 3-5 cm-rel nagyobb egy hegedűnél. Viszont a belső hangkeltéshez használt részek (pl. lélek, láb, stb.) teljesen megegyeznek a hegedűével, tehát ha pongyolán akarunk fogalmazni, mondhatjuk azt is, hogy a brácsa csak egy nagyobb "csomagolással" rendelkező hegedű. Gyerekek általában nem tanulnak brácsázni, hanem később (amikor már elég nagyok) hegedűről térnek át brácsára. Extrém esetekben kisebb hegedűre raknak brácsahúrokat, és így állítanak elő brácsát. Mint láthattuk, brácsából csak „egészes” létezik. Persze különböző méretűek léteznek, egyes kisebb méretű típusok hosszúságra megegyezhetnek egy nagyobb hegedűvel.

A brácsakészítés

Különböző hangszerkészítők ugyanúgy gyártottak brácsákat, mint hegedűket. Itt is megkülönböztethetünk gyári- ill. mesterhangszereket.

A brácsa hangja

Az „előállítás” módja megegyezik a hegedűével. A brácsa nem egy szólisztikus hangszer, annak ellenére, hogy léteznek rá szólódarabok, bár a számuk nagyon elenyésző a hegedűéhez vagy mondjuk a zongoráéhoz viszonyítva. A hangszeren az Á és D húrok hangja nagyon „hajlékony”, ami a csellóra emlékeztetheti az embert. A G és C húrok általában nagyon fémes hangzást adnak. (Természetesen ezen megállapítások relatívak, függenek az előadó elképzeléseitől, ill. a húrok típusától és minőségétől). Melankólikus hangja miatt jöttek létre a brácsaviccek.

A brácsázás

A brácsázás technikája majdnem egészében megegyezik a hegedűével. A főbb eltérések a következőek:
- Mivel igen sok méretű brácsa van, ezért a játékos olyan nagyot választhat, amilyet akar. Ennek ellenére váltáskor általában szükséges egy kis gyakorlás az ujjak erőteljesebb letételének és az ujjak közötti nagyobb hely létrehozásának gyakorlásához.
- Bár a vonó terén is kompatibilis a két hangszer, azért léteznek brácsavonók is, melyek hosszabbak és a kápánál több szőr van rajta. Vonókezelés terén a nyomóerőben van változás.
- Ezenkívül sokkal expressivóbb vibrátót kell használni.

Felszerelés és karbantartás

Ez is megegyezik a hegedűnél említettekkel. Kisebb méretű eltérések persze adódhatnak (pl. a húrok, ezáltal a hangolás menete), de nagyobb, említésre méltó különbség nincsen.

Külső hivatkozások


- [http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/015/pc001579.html#2 Pallasz Lexikon cikke a brácsáról]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ef/0/20974/1 Sulinet Muzsikatára a brácsáról]
- [http://www.fidelio.hu/links2.asp?catid=118 Brácsával kapcsolatos linkek gyüjteménye a Fidelio.hu-n] Kategória:Vonós hangszerek ja:ヴィオラ ko:비올라

Hangszer

A hangszerek (gör. Organon, lat. Instrumentum) (vagy zeneszerszámok) olyan tárgyak vagy készülékek, melyeknek segítségével zenei hangokat lehet előállítani, az emberi hang mesterséges utánzására szolgálnak. A legtermészetesebb hangszer az emberi hang és az emberi test: a zenélés legősibb formája az ének, melyet a test bármely más részei segítségével előállított hangok is kísérhetnek (példul taps, tánc). A hangszereket csoportosíthatjuk a hangadásuk, vagy kezelésük módja szerint. A hangadás módja szerint vannak hangszerek melyeknél:
- üregbe zárt levegő (aerofon)
- megfeszített húr (chordofon)
- kifeszített hártya (membranofon)
- maga a hangszer teste (idiofon) rezeg, vagy pedig elektronikusan előállított rezgések állítják elő a hangot (elektrofon). Másik lehetőség a hangszer kezelésének módja szerinti csoportosítás:
- Fúvós hangszerek
- Ütőhangszerek
- Húros hangszerek
  - Vonós hangszerek
  - Pengetős hangszerek
- Elektronikus hangszerek A Billentyűs hangszerek több kategóriába is bekerülhetnek. Kategória:Hangszerek ko:악기 ja:楽器 simple:Musical instrument

Húr

:Ez a cikk a zenei húrokról szól. További jelentések a húr (matematika) és húrelmélet (fizika) szócikkekben találhatóak. A húr a húros hangszerek „hangképző szerve”. A húrok valójában kifeszített műanyag (nejlon) vagy fémszálak (acél), melyek rezgésüket a levegőnek átadva képeznek hangokat. A hangszer hangja nem csak a húrtól függ, hanem a hangszer felépítésétől is, mivel a húr által keltett hangot a hangszer teste felerősíti és megváltoztatja. A húrok rezgését többféleképpen is elérhetjük: lehet őket
- pengetni (ujjal, kézi pengetővel vagy mechanikai szerkezettel, mint amilyen a csembaló),
- ütni (ezt teszi a zongora mechanikája vagy a cimbalom esetében a cimbalomverő),
- vonóval rezegtetni (mint a hegedű vagy a nyenyere esetén). Hangszertől függően a húrokat feszítő húzóerő néhány kilogrammos test súlyától (gitár, hegedű) egészen többtonnás test súlyáig terjedhet (zongora, csembaló). A húr által kiadott hangot több tényező is befolyásolja:
- a húr anyaga: minél keményebb az anyag, annál erősebb és mélyebb hangokat lehet vele előállítani,
- a húr hossza: a mély hangok kiadásához hosszú húrokra van szükség,
- a húr feszítettsége. Az állandó hangon szóló húron állóhullámok keletkeznek: a húr adott részei állandó periódusban rezegnek; a rezgés nagysága a hangerőt, a gyaorisága pedig (melyet a fentebb felsorolt tényezők befolyásolnak) a hangmagasságot határozza meg.

A hullámterjedés sebessége

állóhullám Legyen L a húr hossza, m a tömege és T a feszítettsége. Amikor a húrt megérintik akkor az körívben meghajlik. Legyen R a sugár és \theta az ív alatti szög. Ekkor L = \theta\,R. A húrt eredeti alakjába F erő húzza vissza, mely egyenlő \theta\,T-vel. Az F erő megegyezik a centripetális erővel is, F = m\,\frac, ahol v a hullám húrban terjedésének sebessége. Legyen \mu a húr lineáris tömege. Ekkor m = \mu\,L = \mu\,\theta\,R. Ha az F két egyenletét egyenlővé tesszük, akkor az eredmény: \theta\,T = \mu\,\theta\,R\,\frac Tehát v^2 = \frac

A hullám frekvenciája

Ha ismerjük a terjedés sebességét, akkor a kiadott hang frekvenciájának meghatározása már gyorsan megy. Valójában tudjuk, hogy a hullámterjedés sebessége megegyezik a \lambda hullámhossz és a T periódus hányadosával, vagy \lambda és az f frekvencia szorzatával: v = \frac = \lambda f Ha a húr hossza L, akkor az alapharmónikus azon vibrációval egyezik meg, melyet a húr két végének pontjai között tapasztalunk, vagyis L a fele az alapharmónikus hullámhosszának. Így: f = \frac = \frac ahol T a feszítettség, \mu a lineáris tömeg és L a húr rezgő részének hossza. Ebből következik, hogy:
- minél rövidebb a húr, annál magasabb a kiadott hang;
- minél erősebb a feszítés, annál magasabb a kiadott hang;
- minél nehezebb a húr, annál alacsonyabb a kiadott hang.

Lásd még


- vonós hangszerek

Külső hivatkozások


- [http://www.falstad.com/loadedstring/ A húr hullámainak Java szimulációja (angol)] Kategória:Hangszerek

Hegedű

A hegedű egy hangszer, négy, kvint távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek hegedű családjának legmagasabb hangolású, de méretre legkisebb tagja. A csoportba beletartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén brácsa, a cselló és a nagybőgő. A hegedű szavunk lehetséges, hogy „hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a 16.-17. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángóknál pedig cinige néven ismerték. A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn elérhető legmélyebb hang) a kis G, ezt követik az egyvonalas D, egyvonalas A, ill. kétvonalas E húrok. A hegedűkották általában violinkulcsban (másnéven G-kulcs) íródnak.

A hegedű története

A hegedű először Észak-Itáliában, a XVI. század közepén bukkant fel. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. Valószínűleg a hegedű megalkotói három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a X. század óta használtak (és az arab rebab hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a Lira da Bracciotól. Az első pontos leírást Jambe de Fer: Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. Egyébként a hegedű ekkor már igen elterjedt volt Európa-szerte. Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici család részére, akik egy olyan utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjettebb hangszer, a lant színvonalát. Mivel Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel foglalkozott, és csak abban az időben kíésrletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, ezért Amati a jövőt egy újfajta, de vonós hangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Pl. az épp aktuális francia uralkodó, IX. Károly egy egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle. A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben. Leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarneri, Stradivari. Ezen kívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Jakobus Stainer munkái. A köztudatba az ivódott be, hogy a 18. század elejére teljesen kifejlődött és azóta senki sem változtatott radikálisan. Ez így is van, de azért kisebb változtatások történtek:
- a nyak és a fogólap picit hosszabb lett,
- a fogólap sokkal szélesebb és laposabb lett, hogy az ujj jobban ráférjen, ezáltal nagyobb hangja legyen,
- ezen változtatások a híresebb hangszereken (pl. Stradivariusok) is végbementek, mivel a hangmagasság emelkedésével értelemszerűen szükségessé vált a hegedű magasabbra hangolásának igénye is,
- a basszusgerenda könyebb lett, mivel a húrerősség csökkent, ill. statikailag nagyobb szerep hárult a lélekre,
- eredetileg a nyak ragasztva, ill. szögelve volt a hangszerre, és a hátlap elkészültekor került be a hangszerbe; manapság a test teljes elkészültekor illesztik a helyére,
- ill. megjelent az áltartó és a párna. Ezen a hangszereknek már eléggé eltér a hangjuk az eredetiektől. Szerencsére fennmaradt jópár eredeti darab is, ilyeneket használnak a histórikus előadásmódot betartó zenekarok. A hegedűből az idők folyamán igen sok speciális változat is készült, úgymint violino piccolo, zsebhegedű, violinofon, elektromos hegedű, hegedűoktett. A hegedű a barokk kor óta az egyik legfontosabb hangszer a zenekarokban, kicsit később részletezett okok miatt. A hegedű a zenekarok jelentős részét teszi ki. Általában két szólamra vannak osztva, van az első hegedű, amelyik sok esetben a dallamot játsza és virtuózabb, mint a második hegedű, amelyik kiegészítő dallamokat játszik, sok esetben pedig a szólam oktáv vagy tercpárhuzamban van az első hegedűvel, ill. néha megkapja a dallamot. Nem annyira virtuóz, mégis sokszor akár nehezebb is, mint az első hegedű. Természetesen a hegedű ugyanúgy tagja a vonósnégyeseknek (ami két hegedűt, egy brácsát és egy csellót tartalmaz), mint a többi vonós együttesfajtának, kivéve a konzortokat. Lásd még itt. Sok nép zenéjében is található hegedű, többek között a magyarban is. Ezenkívül a jazznek szinte kezdete óta része.

Főbb művek hegedűre

jazz Hegedű szóló
- Lásd: hegedűszonáta Hegedű zongora- ill. csembaló-kísérettel
- Lásd: hegedűszonáta Hegedűversenyek
- Lásd: hegedűverseny, ill. a hegedű általában aktív résztvevője a concerto grossóknak. Kamarazene hegedűvel
- Bartók Béla: 44 duó két hegedűre
- Ludwig van Beethoven: Szerenád fuvolára, hegedűre és brácsára
- Joseph Haydn: Duók hegedűre és brácsára, szonáták mélyhegedűkísérettel
- Wolfgang Amadeus Mozart: Duók hegedűre és brácsára (G-dúr és B-dúr, KV 423 és 424)
- Igen sok hárfa-hegedű kamarazene született, lásd kamarazenei művek hárfára
- Vonóstriók, vonósnégyesek, vonósötösök és vonósszextettek

A hegedű felépítése

Főbb részei

vonósszextett
- Egy kb. 13 cm hosszú nyak,
- azon fut a kb 27 cm hosszúságú fogólap, amely kb. 14 cm-rel emelkedik ki a kb. 35-36 cm-es korpuszról,
- a nyak végén pedig a csiga található, ami a különböző hegedűkészítők „ismertetőjele” volt, ezen felül ide érkeznek a húrok, amik a kulcsokba kapaszkodnak. A kulcsok a hegedű hangolására szolgálnak.
- Lentebb található az előlap az F-lyukakkal.
- A hangszer testében találhatóak a következők:
  - a basszusgerenda és
  - a lélek, ami tulajdonképpen az a hely, ahol a hang előállítódik.
- Az elő- és hátlapot pedig az oldallapok tartják össze.
- A négy húr (É-Á-D-G) a húrtartóról indul ki, amelynek vége és egyben rögzítési pontja az álltartó mellett van, a bordázaton.
- A lábnak kettős szerepe van: egyrészt a húrokat félköríves alakban tartja, és így a vonó segítségével egyesével is meg lehet szólaltatni őket, másrészt a láb továbbítja a rezgéseket a hegedű belsejébe, ahol a lélek felerősíti a hangot.

Alapanyagok

lábnak Az előlap, a basszusgerenda és a lélek általában lucfenyőből (ami egy világos, erős, de mégis puha fafajta), míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A fa típusának kiválasztása általában ugyanolyan elv alapján működik, mint a zongora esetében, ahol a rezgések a lucfenyőn haladnak, viszont az egész mechanika egy keményfa-keretben van. A fogólap alapanyaga az ébenfa. Egyes régi hegedűknél még megfigyelhetünk elefántcsont fogólapokat. Természetesen előfordulhatnak egyéb anyagok is, de azok nem annyira elterjedtek, mert közel nem annyira strapabírok. A kulcsok és a húrok általában ebonitból vannak. A húrok eredetileg nyúl vagy báránybélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi, vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern A, D és G húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy magasabb rezgésszámot érjenek el vele. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök - és sokkal jobban ellenálnak a környezet viszontagságainak, viszont hagminőségük igen megkérdőjelezhető. Az É húr ugyanez, a plusz fém tekercselés nélkül. Egyes esetekben kap tekercselést, ilyenkor általában vékony arany- vagy ezüstréteget tesznek rá- Ezen kívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit. A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül, bár léteznek olcsóbb vonók, melyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), azért, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. Lásd még: vonó.

Méretek

Gyerekeknek általában nem adnak teljes méretű, „egészes” hegedűt a kezükbe, mert az túl nagy lenne nekik. Ezért léteznek „tizenhatodos”, „nyolcados” (ezek elég ritkák), „negyedes”, „feles” és „háromnegyedes” hegedűk. A kisméretű hegedűk tulajdonképpen az egészes hegedű arányos kicsinyítései. Egy teljes méretű hegedű testének (tehát a nyakat nem számítva) mérete kb. 35,56 cm. A háromnegyedesé kb. 33,02 cm, a feles pedig kb. 30,48 cm. Vannak speciális hétnyolcadosok is 34,29 cm hosszúsággal, de ezek eléggé ritkák, általában nagyon alacsony felnőtt hegedűsök preferálják. A mélyhegedűkből nem készülnek kisebb méretű hangszek. Mivel a mélhyegedűk mérete eléggé változatos, ezért ott meg szokták adni a hangszer testének pontos méretét is. Egy átlagos brácsa kb. 40,64 cm, de készülnek ennél jóval nagyobb hangszerek is. Az egészes hegedűkből is létezik több méret, például olyan, amely hosszúságában majdnem egy kisebb méretű brácsa is lehetne.

A hegedűkészítés

mélyhegedű A hegedűnek két fajtáját különböztethetjük meg, gyártásuk helye szerint.

Gyári hegedűk

Létezik egy háromdimenziós mértani szerkezet, ami pontosan elhelyezi az alkatrészeket. A külső „kontúr” elkészítéséhez pedig a régi mesterhegedűk vonalát használják. Eme előállítás-típus gyors, gazdaságos, de minősége elég sok kívánnivalót hagy maga után. Általában csak a tanulók használnak ilyet.

Mesterhegedűk

mélyhegedű A mesterhegedűket a mai napig céhes keretek között készítik, sok egyedi nevet is kap, lásd Stradivariusok. Első lépés a terv kidolgozása, ezután a tervek alapján elkészül a műanyagból vagy fémből készült sablon. Ezután a sablon segítségével létrehozzák az elő-, ill. hátlapot, a bordázatot. Utána a nyakat készítik el egy másik fajta fából (általában a juharból), amít a végén a testhez illesztenek. A végén az egészet lelakkozzák. A többi részt általában külön-külön vagy a mester, vagy az inasok készítik el. Mesterhegedűkből a feles, vagy annál kisebb ritka.

A hegedű hangja

Egy régóta elfogadott elmélet szerint a hegedű hangját (és úgy általában a vonós hangszerekét) a fa sűrűsége és fizikális tulajdonságai határozzák meg. A hegedű esetében ezt az elő- és a hátlap akusztikus viselkedése határozza meg. Egy ehhez kapcsolódó részletes emlélet megalkotója a német Ernst Chladni. [http://www.phys.unsw.edu.au/~jw/chladni.html Munkája részletezése (angolul)]. A hegedű rendkívül szólisztikus hanggal rendelkezik (egyes megállapítások alapján hangja nagyon hasonlít az énekhangra), ezért a dallamot sok esetben a hegedű játsza. Egy jó hegedűs kezében a hangszer igen fürge, és le lehet játszani vele igen nehéz és gyors futamokat. Ezért a hegedű (a zongorához hasonlóan) igen gyorsan virtuóz hangszerré vált.

A hegedülés

Hegedüléskor jobb kézben tartjuk a vonót, bal kézzel a nyakánál fogjuk a hangszert, az állunkat pedig az álltartóra helyezzük. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron. (Ez nagyon egyszerűen hangzik, de természetesen a valóságban mindez sokkal nehezebb, és az alapok elsajátítása évekig tartó gyakorlással jár.)

A bal kéz szerepe a hegedülésben

zongorához zongorához Míg a gitárnál a hangszerre ún. érintők vannak szerelve, addig a hegedülésnél a játékosnak saját magának kell elsajátítani, hogy melyik hangnál hova rakja az ujját, különben a hang hamis lesz. Ezért a hegedűsök általában több órát gyakorolnak naponta (nem ritka az akár 6 órás gyakorlás is!), amelynek egy részét skálák és ún. ujjgyakorlatok teszik ki, melyeknek célja az, hogy minél jobban elsajátítsák, hogy mikor hova rakják ujjaikat. A hosszabb, nehezebb futamokat pedig eleinte lassan, majd fokozatosan (általában metronóm használatával) felgyorsítják. Az ujjak meg vannak számozva: az első a mutatóujj és a negyedik a kisujj. Eme számok gyakran megjelennek a kottában; akár „gyárilag” odanyomtatva (elsősorban a tanulóknak szánt kottákban), akár kézzel odaírva. A húroknak is van számúk, a G a IV., az E az I. Kezdőknek az elérhető legmagasabb hang a kétvonalas H, amit az E húron letett negyedik ujjal érhetünk el. Az ennél magasabb hangokhoz fekvést kell váltani, a kétvonalas H tehát csak akkor számít az elérhető legmagasabb hangnak, hogyha csak az első fekvést nézzük (hegedű tanuláskor először ezt tanítják). Fekvést úgy kell váltani, hogy a bal kezünket a fejünk felé húzzuk, és abban a helyzetben tesszük le az ujjunkat. Például ha a G húrt nézzük, az ún. első fekvésben lerakva a negyedik ujjunkat egy D hangot kapunk (az első fekvésben letett negyedik ujjak megegyeznek a következő üres húrral). Ha mindezt a második fekvésben tesszük, akkor egy E hangot kapunk, harmadik fekvésben Fiszt és így tovább. Tehát a hegedűn elérhető legmagasabb hang nagyrészt a játékos képességétől függ. Egy jó játékos általában két-két és fél oktávot tud lejátszani egy húron. Természetesen a bekezdés elején említett H-t nem csak az E húron lehet játszani: negyedik ujj esetén az A húron a negyedik-, D húron a kilencedik-, G húron a tizenharmadik fekvést kell igénybevennünk. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy az Á, D és G húrokon miért van szükség fekvésváltásra, hiszen a magasabb hangokat lehet másik húron is játszani. Nos, ez azért van, mert sok esetben egyszerűbb és kényelmesebb egy húron lejátszani egy menetet, mint villámgyorsan húrt váltani. Ezenkívül a különböző húroknak másfajta hangszíne, erőssége, stb. indokolja az ilyen játékmódot, ezért sokszor maga a zeneszerző beírja, hogy egyes esetekben melyik húrt kéri.

Üres húr

Az üres húr azt jelenti, hogy egyetlen egy ujjunkat se tesszük le a húrra, csak simán meghúzzuk a húrt. Ezt a módszert csak bizonyos hatásokhoz használják, mivel nincs ujj a húron, ezért más a hangszín (nincs rajta az a „fojtottság”), és bizonyos egyéb hatások (pl. a vibrálás) pedig nem érhetőek el. Természetesen a kis G hanghoz mindig üres húrt használnak, mert azt másképp nem lehet lejátszani. Létezik egy un. bariolage effektus. Ez csak a D, A és E húroknál használhatjuk. A módszer úgy működik, hogy az alsó húrra lerakjuk az üreshúr hangját (mondjuk D esetén a G húrra pl. a negyedik ujjat) és kettősfogással együtt meghúzzuk a D húrral. Ez egy igen egyéni effektust hoz létre, mivel egyszerre két hangszín kombinálódik. Két húr együttes meghúzásával a dudákhoz hasonló effektust hozhatunk létre, ami gyakran a népzene elemeként használatos.

Kettősfogás

népzene A kettősfogás az, amikor egyszerre két húrt húzunk meg, ezzel létrehozva egy akkordot. Ez természetesen sokkal nehezebb, mintha egy húron játszanánk, mert nemcsak a vonót kell egyszerre két húron húzni, hanem egyszerre több ujjat kell lerakni. Sok esetben fekvést is kell váltani a kettősfogáshoz, különben az akkordot fizikai képtelenség lenne lejátszani. Vannak olyan esetek, amikor mindez három vagy négy hanggal történik, ezeket hármas-, ill. négyesfogásoknak is nevezhetjük, bár a kettősfogás elnevezés - nevével ellentétben - ide is érvényes. Lásd még: Kettősfogás

Pengetés

Ha a kottában az olasz „pizzicato” (ejtsd: picikátó) van kiírva, akkor a hangot nem a vonó húzásával kell létrehozni, hanem a húr megpengetésével.

Vibrálás

A vibrato (magyarul vibrálás) egy igen gyakran használt módszer, amikor is a hang nagyon gyorsan fel-le változik. Ezt úgy érhetjük el, hogy a lenyomott ujjunk ujjbegyét nagyon gyorsan fel-le mozgatjuk. A hegedűsök általában „le-fel” vibrálnak. A vibrato alatt a hang sokkal dúsabb lesz. Ez a módszer a romantikában volt nagyon kedvelt, és főleg - a maihoz képest - nagyon intenzív volt. A vibrálásnak több változata van: van amikor az újbegyünket mozgatjuk, van amikor az egész ujjunkat, sőt akár az egész kézfejet is lehet („csuklóvibrato”). Természetesen ezek mind másfajta hangszínt adnak, amit játékosa, és a zenemű stílusa válogatja. Egyes stílusokban pl. nem is kell vibrálni. Régebben azt hitték, hogy az intenzív vibrálással el lehet tüntetni a hamis hangokat, mert a fül úgyse tudja olyan jól érzékelni a hangok változását ilyen gyors változás mellett. [http://lib.hut.fi/Diss/2003/isbn9512263149/article5.pdf Egy tanulmány] kimutatta, hogy az emberi fül igen is érzékeli a vbrato magas és mély hangjait, nem csak az egész frekvenciát. Tehát senki se tudja a rossz intonációt vibrálással eltüntetni. Sőt, gyors tempók esetén általában a vibrato okozza a hamisságot. Ezért a tanuló hegedűsöknek általában azt tanácsolják, hogy a vibratót csak a darab megtanulásának legvégén illesszék be.

Üveghangok

fül Hogyha a húrt nem nyomjuk le, csak megérintjük, akkor üveghangok keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy a megszokott erős, homogén hang helyett egy magas, sipító hangot hallunk. Ez azért van, mert blokkoljuk a húr alaphangját, viszont a hangmagasság csak akkor változik, ha egy konkrét ponton lenyomjuk a húrt. Azonban nem minden hang helyén van üveghang, csak a húr bizonyos pontjain, pl. a húr felénél vagy a húr egy-harmadánál. Ekkor a húrnak csak egy része vibrál, pl. ha a felénél fogunk üveghangot, akkor a fele. Szintén ennél a példánál maradva ilyenkor a húr egy oktávval feljebb szól. Ez Pitagorasz felhangrendszer elméletén alapszik. Ha az üveghangot nem jó helyen, ill. nem eléggé érintjük meg, akkor egy nyekergő, hamis hang fog csak szólni. Az üveghang-létrehozás másik módja az, hogy az egyik húron rendesen lenyomjuk az ujjunkat, és megérintjük a felette lévő kvartot (Ez ugye általában az első és a negyedik ujjra esik, mivel az üres húrt nem lehet használni). Ekkor a lenyomott hang két oktávval felette lévő változata szólal meg, mert a húr ilyenkor négy részre osztódik. Szintén lásd Pitagorasz felhangrendszer elméletét. Hasonló módszerek alapján még az is létezik, amikor az első hangot lenyomjuk, és egy tercet érintünk meg felette, ilyenkor a terc két oktávval feljebb lévő változata szól, ill. használhatunk még alap + kvint üveghang-fogást is, ilyenkor a kvint 2 oktávval feljebb szól. Eme két fogás elég ritka. Minden üveghangot elég nehéz eltalálni, főleg az utolsó kettőt. Az üveghangokat nagyrészt a 19. és a 20. század zenéjében találhatunk. Jelölése: a megszokott kör alakú kottafej helyett egy gyémánt-alakú található.

A vonó használata

terc A vonón található (általában) fekete fadarab a kápa, a másik végén pedig a csúcs található. A vonót egy fajta sepeciális fogással kell fogni, amivel sokkal rugalmasabb vonókezelést érhetünk el, mint bárhogy máshogy. A vonót a láb és a fogólap közti terület kb. felénél kell húzni, figyelve arra, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon. Ha a vonót a kápától a csúcsig húzzuk, akkor lefele, ha a csúcstól a kápáig, akkor meg felfele húzzuk. A hang hangerejét a vonó sebességének, ill. a vonóra nehezedő súly mértékének szabályozásával változtathatjuk. Ha a vonót inkább csak nyomjuk, akkor túl recsegő hangot kaphatunk, ha pedig inkább csak húzzuk, akkor a hang nagyon levegőssé válhat. Ha pizzicato-ról vonóhasználatra kell visszatérni, akkor a kottában az arco kifejezést láthatjuk. A vonó a mai formáját a klasszicizmus korában nyerte el. A „barokk vonó" nem volt ennyire masszív, mint a mai változat, a fa pedig ellentétesen görbült, mint ma (Egy nagyon nyomott elfordított C-re emlékeztetett.) Ennek ugyan az volt az előnye, hogy a kettős-, hármas-, ill. négyesfogások könnyebbek voltak, viszont pl. fortét nehezebb volt játszani rajta. Emellett élettartama is rövidebb volt. Lásd még: vonó

Felszerelés és karbantartás

Párna

vonó Ezt az eszközt a hegedű aljára csatlakoztathatjuk. Segít egyenesebben tartani a hangszert, mert a váll és hátlap közötti területet tölti ki. A jobb párnák teljes egészében „testreszabhatóak”, hisz nagyon sok helyen állíthatóak. Lásd kép.

Hangfogó

vonó Ezt a fém szerkezetet általában a két középső (Á és D húrokra) csatlakoztatják a láb és a húrtartó közötti részen. Ez a szerkezet megakadályozza, hogy a láb teljes erőből rezegjen, ezért a hegedű hangja kissé folytottab lesz, ezáltal megváltozik a hangszíne, de ami a legfontosabb, halkabb lesz a hangja. Ezt a szerkezetet speciális hangeffektként is be szokták vetni; igaz, igazán csak akkor hatásos ha az egész vonós szólam felteszi. Régebben hasonló céllal készítettek olyan „gyakorlóhegedűket”, amik mindösszesen csak egy lapból áltak; a fogásokat nagyon jól lehetett gyakorolni, de hangja az nem igazán volt...

Húrok

A legtőbb hegedűs mindig tart magánál tartalék húrokat, hogyha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek, ill. elkerülendő a folyamatosan áltozó alaphangszínt. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik, bár a felső húrokat gyakrabban is lehet, mivel jóval olcsóbbak, és jobban szakadnak. Egy legenda szerint Niccolo Paganini annyira virtuózan játszott, hogy húrjai gyakran koncertje kellős közepén is elszakadtak. Ilyenkor a darab hátralévő részét a többi húrokon játszotta, olykor eszméletlen magas fekvésekben.

Karbantartás

A hegedű csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint pl. egyes fúvós hangszerek. A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval (ill. létezik megfelelő hangszertisztító keverék is, aminek köszönhetően a hangszernek „előjön” a csillogása), míg a húrokat és a fogólapot tisztaszesszel tisztíthatjuk. A fogólapot és a hasonlóan koszos helyeken szeszt is használhatunk, de vigyázzunk, hogy a szesz ne érintkezzen a lakkozott résszel, mert egyes lakkanyagok nem „veszik ezt jó néven”. Ha a vonón a szőr elhasználódik ill. elfogy, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó fa részéről szintén alkohol segítségével a felesleges gyantát eltávolíthatjuk.

Hangolás

Ha isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt, helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő. - Yehudi Menuhin
A hegedűt két módon is hangolhatjuk. Az egyik, durvább, de radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. Kisebb (tercen belüli) változtatásokhoz jók a finomhangolók is. Ezek kis gombok a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert. Ezen kívül nagyon apró változtatások végezhetőek a húr kézzel való mozgatásával. Sok esetben a hegedűn nem, vagy csak elvétve találhatók finomhangolók, mert a jobb hangzás biztosításához ezeket gyakran leszedik. Általában vagy az É, vagy az Á és É húron találhatók finomhangolók. Elsőnek az Á húrt hangolják, 440 vagy 442 Hz-re, a többi húrt pedig kettősfogás segítségével hangolják be. A húrok egymáshoz való távolságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy az egyik húr felénél letesszük az üveghangot (ekkor ugye az adott húr két oktávval felette lévő hangját halljuk), és ha a másik húron is ugyanott szól az üveghang, akkor a két húr egymáshoz képest pontos. Lásd még: hangmagasság. A hegedűnél ritka a standardhangolástól való eltérés, ennek ellenére találhatunk rá a példát a komoly- (scordatura) és népzenében. Általában az alsó G húrt szokták A-ra felhangolni.

Külső hivatkozások


- [http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/046/pc004626.html#5 Pallasz Lexikon cikke a hegedűről]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ef/0/20652/1 A Sulinet Muzsikatára a hegedűről]
- [http://www.cograf.hu/lacka/violin.htm Lakatos László a hegedűről]
- [http://tabulatura.hu/hegedu.htm Leírás a tabulatura.hu-n]
- [http://vizsla.origo.hu/katalogus/kultura,_muveszet,_tarsadalom/muveszet/zene/hangszerek/hegedu/ Linkgyűjtemény az origo.hu-n] Kategória:Vonós hangszerek ja:ヴァイオリン ko:바이올린

Cselló

A cselló (gordonka) egy vonós hangszer, és hasonlóan eme hangszercsalád többi tagjához (a hegedű családhoz, vagyis a hegedűhöz, a brácsához és a nagybőgőhöz), ez a hangszer is négy húrral rendelkezik, melyek kvint távolságra vannak egymástól. A legmélyebb húr, vagyis a csellón elérhető legmélyebb hang a nagy C, ezt követi a kis G, a kis D és kis Á húrok. Így a cselló hangolása pontosan egy oktávval van lejjebb a brácsához képest. A csellónak szánt kották basszuskulcsban, esetleg tenorkulcsban (ez is egy fajta C-kulcs), vagy nagyon ritkán violinkulcsban íródnak.

A cselló története

A cselló név az olasz violincello (= kis violone) kifejezésből jön, ami utal a származására is: az idejétmúlt violonének a Viola da Braccio családból származó megfelelője. Elterjedése nagyjából a hegedűvel egyidőben történt. Közeli rokona még a Viola da Gamba, vagy másnéven térdhegedű, bár az már egy másik hangszercsalád, egyedül a cselló játéktechnológiája származik onnan. A gordonkát kezdetben F-c-g (ez még a Viola da Bracciók háromhúros szakaszából való), majd B1-F-c-g hangolással használták (ez a hangolás Angliában és Franciaországban egészen a 17. század végéig elterjedt volt), majd végül megjelent (és kb. [[1730]]-tól Európa-szerte elterjedt) a mai napig érvényes C-G-d-a hangolás. Az első mai napig fennmaradt csellót [[Andrea Amati építette 1572 körül. Itt már teljes mértékben érvényesültek a hegedű hatásai (tehát az összes gambára utaló vonás eltünt, a cselló egyébként a hegedű méreteinek kb. kétszerese). Ez már körülbelül a mai cselló paramétreivel rendelkezett. A főbb eltérések a mai hangszerhez képest az íves nyak volt, és a két lyuk a hangszer alján, ahova valamilyen madzagot lehetett befűzni. Ezek a szállítás és a játék megkönnyítésére jöttek létre. Ebben az időben a hangszert basszushegedű, (németül:) Bassvioline, Bassgeige, (franciául: basse de violon ill. (olaszul: basso di viola da braccio néven illették. Később a hegedű Violoncino becézgetését kapta a hangszer. A violone (szószerint nagy viola) mindig is azokat a hangszereket jelezte, amelyek nagyobbak és mélyebbek voltak a normál basszushangszereknél. Giulio Cesare Arresti 1665-ben készült 12 trioszonáta c. művében használja először a csellóra a kis violone megnevezést, amiből végül is kialakult a mai név. Ezek után a cselló, mint basszushangszer igen nagy népszerűségre tett szert, így a neves hegedűkészítők el is kezdtek ilyen hangszereket gyártani. Híresebb csellókészítők: Andrea Amati, Gasparo da Salo, Giovanni Paolo Maggini és Antonio Stradivari. A csellóból kifejlődött öthúros változat is, legalább is Michael Praetorius fejében mindenképpen. Ez F1-C-G-d-a hangolással jött volna létre. Amúgy tényleg létrejött ötthúros cselló, csak e húrral kiegészítve. Ez lenne a violoncello piccolo. Kb. 1800 óta szerelnek a csellókra un. tüskét, aminek segítségével a földre szúrva játszhatnak, és sokkal nagyobb mozgási szabadságot ad a játékosoknak. A csellót nagyrészt a komolyzenében alkalmazzák. Kezdetben csak a continuo szerepét töltötte be, de mára része a szimfonikus- és vonószenekaroknak. Ezenkívül része a vonósnégyeseknek és egyéb kisebb kamaracsoportoknak. Természetesen igen sok concerto és szonáta íródott rá, mivel változatos hangja igen kedvelt, főleg a romantikus zeneszerők körében. A cselló a popzenében is jelen van (gót zene, heavy metal), habár kevésbé feltűnően. Viszont belőlük alakult ki a sajátos cselló-rock, amihez sokszor elektromos csellót használnak.

Főbb művek csellóra

elektromos cselló Cselló szóló
- Lásd: csellószonáta Cselló zongora- ill. csembaló-kísérettel
- Lásd: csellószonáta Csellóversenyek
- Lásd: csellóverseny Kamarazene csellóval
- Vonósnégyesek, vonósötösök, vonósszextettek

A cselló felépítése

vonósszextett A cselló felépítése nagyban hasonlít a többi - már fentebb említett - vonós hangszer felépítéséhez (pl. hegedű). Van elő- és hátlapja, oldallapja (111 mm széles), lelke, húrtartója, ahonnan a húrok (690 mm) kiindulnak, és végigfutnak a lábon (aminek feladat a rezgések felerősítése), és a kulcstartóban található kulcsokon végződnek. Az csellón álltartó - érthető okokból - nincs. A cselló vonója 710-730 mm hosszú, korpusza 750-760 mm.

Alapanyagok

Az előlap és a lélek általában lucfenyőből (ami egy világos, erős, de mégis puha fafajta), míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A fa típusának kiválasztása általában ugyanolyan elv alapján működik, mint a legtöbb vonós hangszer, ill. a zongora esetében. A fogólap és a kulcsok anyaga általában ébenfa. A húrok eredetileg nyúl vagy báránybélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi, vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy magasabb rezgésszámot érjenek el vele. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök - és sokkal jobban ellenálnak a környezet viszontagságainak, viszont hagminőségük igen megkérdőjelezhető. Ezen kívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit. A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül, bár léteznek olcsóbb vonók, melyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), azért, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. Ez a cselló esetében különösen fontos, hisz' a vonó itt a gravitációs erő miatt még jobban hajlamos csúszkálni.

Méretek

Kisebb méretű emberek (egészen pontosan: gyerekek) nem tudnának teljes méretű, egészes csellón játszani. Így létezhetnek
- nyolcados,
- negyedes,
- feles, és
- háromnegyedes csellók.

Csellókészítés

erő Lásd itt. A barokk korban készítettek öthúros csellót is, C-É-Á-d-g, ill. C-G-d-á-é' hangolással. Bach 6. csellószvittje állítólag ilyen öthúrus csellóra készült.

A cselló hangja

Ernst Chladini [http://www.phys.unsw.edu.au/~jw/chladni.html elmélete] itt is megálja a helyét, miszerint a vonós hangszerek akusztikus viselkedését az elő- és hátlap határozza meg. A cselló rendkívül hajlékony, melódikus hanggal rendelkezik, talán ennek köszönheti azt a nagyon sok népszerű zenét, ami rá íródott. A C húrt igen sötét hanggal rendelkezik, és igen sok erő kell a megszólaltatásához. A G húrt használják a legtöbbet Basso Continuo esetén. A D húr igen szép hanggal rendelkezik, a zenekarban sokszor használják ezt. Az Á húr a szólódarabokban szerepel, hangja hasonlít a brácsához.

A csellózás

brácsához Csellózáskor jobb kézben a vonót, ballal pedig a hangszert tartjuk a nyakánál fogjuk úgy, hogy a lábunk között legyen. Ezért csellózni állva szinte lehetetlen. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron. (Ez nagyon egyszerűen hangzik, de természetesen a valóságban mindez sokkal nehezebb, és évekig tartó gyakorlással jár.) A többi technikai rész megegyezik a hegedűnél leírtaknál. Bár eltérések adódhatnak, mert pl. a csellón egy fekvésben csak kvint távolságot léphetünk ujjainkkal.

Felszerelés és karbantartás

Hangfogó

hegedűnél Általában a két középső (D és G húrokra) csatlakoztatják a láb és a húrtartó közötti részen. Ez a szerkezet megakadályozza, hogy a láb teljes erőből rezegjen, ezért a cselló hangja kissé "elbrácsásodik" (értsd: laposabb lesz), ám ami a legfontosabb, hogy sokkal halkabb. Sokan arra használják, hogy csöndesen tudjanak gyakorolni.

Húrok

A legtőbb csellista mindig tart magánál tartalék húrokat, hogyha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik.

Karbantartás

A cselló csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint pl. egyes fúvós hangszerek. A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval tisztíthatjuk, míg a húrokat és a fogólapot tisztaszesszel. Ha a vonón a szőr elhasználódik, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó fa részéről szintén alkohol segítségével a felesleges gyantát eltávolíthatjuk.

Hangolás

A csellót két módon is hangolhatjuk. Az egyik, durvább, de radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. Kisebb (tercen belülil) változtatásokhoz jók a finomhangolók is. Ezek kis gombok a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert. Ezen kívül nagyon apró változtatások végezhetőek a húr kézzel való mozgatásával. A cselló esetében általában megtartják az összes finomhangolót, mert elég nehéz és időigényes lenne minden alkalommal kulccsal hangolni. Elsőnek az Á húrt hangolják, 440 vagy 442 Hz-re, a többi húrt pedig kettősfogás segítségével hangolják be. A húrok egymáshoz való távolságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy az egyik húr felénél letesszük az üveghangot (ekkor ugye az adott húr két oktávval felette lévő hangját halljuk), és ha a másik húron is ugyanott szól az üveghang, akkor a két húr egymáshoz képest pontos. Ezenkívül szoktak még úgy is csellót hangolni, hogy a húr harmadához teszik az ujjukat, ilyenkor üveghangban a hegedű húrjainak hangját kapják meg. Ezen kívül csellón szokták a G húrt is ellenőrizni, mert mivel itt az Á a legmagasabb húr, és mire a hangolásban a C-ig eljutnak, addig az emberi fül már annyit tévedhet, hogy az már hallható különbség. Lásd még: hangmagasság.

Külső hivatkozások


- [http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/041/pc004168.html#1 Pallasz Lexikon cikke a gordonkáról]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ef/0/20786/1 Sulinet Muzsikatára a csellóról] Kategória:Vonós hangszerek ja:チェロ ko:첼로

Altkulcs

A C-kulcsok családjába 4 kulcs tartozik:
- szopránkulcs (az első vonalon)
- mezzoszopránkulcs (a második vonalon)
- altkulcs (a harmadikon)
- tenorkulcs (a negyediken) Közös bennük, hogy mindegyik az egyvonalas C hangot jelöli a zenei kottaírásban. Ezeket a kulcsokat eredetileg a különböző énekhangokhoz használták, mára a szoprán- és mezzoszopránkulcs helyett a violinkulcsot, az alt- és a tenorkulcs helyett egy violinkulcsot, alája írt 8-assal használjuk. violinkulcs Két C-kulcs azonban néhány hangszer kottáiban még ma is használatos: az altkulcs az elsőrendű kulcs a brácsánál és ritkán a harsonások is használják. A tenorkulcs amolyan „kisegítő” kulcs a basszuskulcs mellé, a fagott, a cselló és a harsona használja, hogy a magas részeknél elkerüljék a pótvonalak használatát. Kategória:Zene

Zenekar

A zenekar egy olyan hangszerekből álló együttes, amit legtöbbször a komolyzenében használnak. A teljes méretű zenekarokat szimfonikus-, vagy filharmonikus zenekaroknak hívjuk. Ez a megnevezés nem jelent se alsóbb-, se felsőbbrendűséget, a hangszerek összetételéről sem „árulkodik”, viszont nagyon jó megkülönböztető jelző lehet, ha egy helyen több azonos típusú zenekar van. Ezen zenekarok általában nyugati komolyzenét, vagy operát (esetleg filmzenét) adnak elő. A kis méretű zenekarokat kamarazenekaroknak nevezzük. Ezen kívül léteznek speciális összetételű zenekarok: vonós-, fúvós- és pengetős zenekarok

Hangszerek és elhelyezkedésük

pengetős zenekarok (A számadatok tájékoztató jellegűek, ha egy darabban egyáltalán szerepelnek, akkor általában ennyi szerepel.) A közönséghez legközelebb a karmester áll. Régebben (pl. a barokk korban) karmester nem létezett, a feladatát a koncertmester vagy a folyamatos basszust játszó csembalós töltötte be. Közvetlenül mögötte vannak a vonósok:
- 2 hegedű- (kb. 10 fő az első, 8 fő a második hegedű)
- 1 brácsa- (kb. 6 fő)
- 1 cselló- (kb. 8 fő)
- 1 nagybőgőszólam (kb. 5 fő) Ez az csoport alkotja a vonószenekart, kiegészítve egy csembalóval. Következnek a fúvós hangszerek. A vonósok mögött ülnek a fafúvósok:
- 1 piccolo
- 1-2 fuvola
- 1-2 oboa
- 1 angolkürt
- 1-2 klarinét
- 1 basszusklarinét
- 1-2 fagott
- 1 kontrafagott Őket követi a rézfúvós részleg. A kürt annyiból eltérő, hogy ők általában a fafúvósokkal egy sorban szoktak lenni.
- 1-4 kürt
- 1-4 trombita
- 1-2 harsona
- 1 tuba Végül, de nem utolsósorban az ütőhangszerek következnek:
- timpani
- pergődob
- üstdob
- nagydob
- cseleszta
- harangjáték
- stb. Ők alkotják a fúvós zenekart, nagy ritkán zongorával és nagybőgővel kiegészítve.

A hangolás menete

A zenekarok esetében igen fontos szerepe van a hangolás megszervezésének, ez főleg a nagyobb létszámú zenekarokra igaz. A hangolás (általában) így zajlik:
- Az oboa egy hangológép segítségével ad egy 442Hz-es Á hangot. (Azért az oboa, mert ez rendelkezik a legkevesebb felhanggal.) Ezután hozzá hangol a másik oboa, aztán jön a fuvola, klarinét, fagott, és szép sorjában fafúvós hangszerek.
- Még mindig az oboa, de most F hangot ad a kürtöknek: erre hangol az első kürt, majd sorban utána a többiek. Néha az oboa nem F-et, hanem Á-t ad; ez kürtök típusától függ.
- Ezután az oboa egy B hangot fúj a trombitáknak és harsonáknak, a tubának és az esetlegesen ezen kívül szereplő rézfúvósóknak. Ez is szintén változhat D-re, mint a kürtnél.
- Következik a koncertmester: kap egy Á hangot az oboától, majd behangol.
- A koncertmester továbbadja az Á hangot a többi vonósnak, akik behangolnak. Ha szerepel zongora, akkor a menet annyiban módosul, hogy az Á-t a zongora adja. Az ütőket még a színfalak mögött hangológéppel hangolják be.

Híres zenekarok

Magyarországi Zenekarok

Szimfonikus/Filharmonikus zenekarok


- BM Duna Szimfonikus Zenekar
- Budapesti Fesztiválzenekar
- Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
- Danubia Szimfonikus Zenekar
- Debreceni Filharmonikus Zenekar
- Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
- Győri Filharmonikus Zenekar
- Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
- Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
- Miskolci Szimfonikus Zenekar
- Műegyetemi Zenekar
- Nemzeti Filharmonikus Zenekar (volt ÁHZ)
- Operaház Zenekara
- Pannon Filharmonikusok – Pécs
- Szegedi Szimfonikus Zenekar
- Szent István Király Szimfonikus Zenekar
- Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
- Váci Szimfonikus Zenekar
- Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekar

Kamarazenekarok


- Amadinda ütőegyüttes
- Budapesti Vonósok
- Bástya Citerazenekar
- Camerata Hungarica
- Capella Savaria
- Comorra Kamarazenekar
- Con Brio Fagott Trio
- Corvina Consort
- Creative Tuba Quartet
- ELTE Koncertzenekar
- Erdődy Kamarazenekar
- Gödöllői Kamarazenekar
- Harmonia Consort
- JMK Kamarazenekar
- Lavotta Kamarazenekar
- Liszt Ferenc Kamarazenekar
- Mendelsohn Kamarazenekar
- Musica Antiqua Hungarica Együttes
- Musica Buffa régizene együttes
- Musica Humana Kamarazenekar
- Nevesincs Kamarazenekar
- Palló Imre Kamarazenekar
- Phoenix Kamarazenei Csoport
- Phoinix gitáregyüttes
- Renaissance Consort
- Sani Singers
- Senza Dirigente Kamarazenekar
- Talamba ütőegyüttes [http://zenekar.lap.hu/ További zenekarok]

Kanada


- Orchestre Symphonique de Montréal
- National Arts Centre Orchestra
- Ottawa Symphony Orchestra
- Toronto Symphony Orchestra
- Winnipeg Symphony Orchestra
- Vancouver Symphony Orchestra
- CBC Radio Orchestra

Németország


- Berlini Filharmonikus Zenekar
- Dresden Staatskapelle
- Leipzig Gewandhaus Orchestra
- Staatskapelle Berlin [http://www.staatsoper-berlin.org/en/fs_f1.htm honlap]
- Stuttgarti Rádió Zenekara

Hollandia


- Concertgebouworkest
- Rotterdami Filharmonikusok

Egyesült Királyság


- Academy of St. Martin in the Fields
- Birminghami Szimfonikus Zenekar
- Bournemouthi Szimfonikus Zenekar
- BBC Szimfonikus Zenekar
- Angol Kamarazenekar
- Hallé Orchestra
- London Szimfonikus Zenekar
- London Filharmonikusok
- Philharmonia
- Royal Liverpool Philharmonic Orchestra
- Royal Philharmonic Orchestra

Egyesült Államok


- Atlantai Szimfonikus Zenekar
- Bostoni Szimfonikus Zenekar
- Chicagoi Szimfonikus Zenekar
- Cincinnati Szimfonikus Zenekar
- Clevelandi Zenekar
- Columbiai Szimfonikus Zenekar
- Columbus Szimfonikus Zenekar
- Dallas Szimfonikus Zenekar
- Detroiti Szimfonikus Zenekar
- Houstoni Szimfonikus Zenekar
- Los Angelesi Filharmonikus Zenekar
- Minnesota Orchestra
- National Symphony Orchestra; Washington, DC
- NBC Szimfonikus Zenekar
- New Yorki Filharmonikusok
- Philadelphia Orchestra
- Pittsburghi Szimfonikus Zenekar
- Saint Louisi Szimfonikus Zenekar
- Saint Pauli Kamarazenekar (Saint Paul, Minnesota)
- San Diegoi Szimfonikus Zenekar
- San Franciscoi Szimfonikusok
- Seattlei Szimfonikus Zenekar
- Tallahasseei Szimfonikus Zenekar

Egyéb


- Sydney Szimfonikus Zenekar - Ausztrália
- Bécsi Filharmonikusok - Ausztria
- Vienna Szimfonikus Zenekar - Ausztria
- Flemish Rádiózenekar - Belgium
- São Paulo Szimfonikusok - Brazíla
- Cseh Filharmonikus Zenekar - Csehország
- L'Orchestre de la Conservatoire de Paris - Franciaország
- Izraeli Filharmonikus Zenekar - Izrael
- Filarmonica della Scala - Milánó, Olaszország
- Camerata de' Bardi - Olaszország
- Szt. Pétervári Filharmonikus Zenekar - Oroszország
- Orszországi Nemzeti Filharmonikusok - Oroszország
- Gothenburgi Szimfonikus Zenekar - Svédország
- Sinfonieorchester Basel - Svájc
- Suisse Romande Zenekar - Svájc
- Lahti Zenekar - Finnország

Érdekességek

Kapcsolat az ókori görög színházzal

A zenekar szó sok külföldi nyelvben a görög orkésztra szóból ered (pl. angolul: orchestra, németül der Orchester, stb.), ami a görög színházakban egyenlő volt a szinpaddal, vagy másnéven a tánctérrel.

„Karmestermentes” zenekar

1922-ben a Szovjetunióban egy ellenfordulat következett be: Первый Симфонический Ансамбль (Első Szimfonikus Együttes) néven megalapítottak egy olyan zenekart, amelyben nem volt karmester. Ennek oka az volt, hogy a marxizmus tanítása szerint minden ember egyenlő, és nincs szükség olyan emberre, aki a többiek felett dirigáljon. A zenekart egy bizottság felügyelte. Ennek egyetlen nagy hátránya a tempó gyakori változása volt. A zenekar kb. 10 évig működött, amíg egy ifjabb generáció fel nem oszlatta, arra hivatkozva, hogy ilyen áldatlan állapotok között nem lehet dolgozni. Kategória:Együttesek ja:オーケストラ ko:관현악단 simple:Orchestra th:วงออร์เคสตรา

Basszuskulcs

A basszuskulcs, vagy másnéven F-kulcs, mert a két pötty közötti vonal a kis F hangot jelöli; zenei jelölés a kottaírásban. A negyedik vonalat jelöli meg az F-nek. Ezenkívül létezik olyan fajtája, ami az ötödik vonalat jelöli, ez a baritonkulcs, ami mára teljesen kiveszett. Basszuskulcsot használnak a mély rézfúvósok, a fagott, a cselló, a kórusművekben a basszus és a tenor, a zongoránál a bal kéz használja. Kategória:Zene

Viola da braccio

A Lira da Braccio (karlíra) egy mára már kiveszett vonós hangszer, a Gambacsalád tagja, de közvetlenül a fidulából alakult ki. Fénykora a 16. és 17. századra tehető. Igen sok húrral rendelkezett (7 db), de ezek egy része a fogólap mellett található, un. burdonhúr. (2 db). Hangfekvése a tenor kategóriába tartozik. Hangolása: d-d'-g-g'-d'-á'-é (Michael Prateorius szerint az utolsó húr d). Együttrezgő húrok a hangszer belsejében találhatóak. Eleinte nem voltak a hangszeren érintők, Pratorius viszont már érintőkkel ábrázolta. Ebből a hangszerből alakult ki a brácsa, a mai vonós hangszerek (hegedű család) első tagja. Nagyobbított változatai a Lira da Gambák. Kategória:Vonós hangszerek

Cselló

A cselló (gordonka) egy vonós hangszer, és hasonlóan eme hangszercsalád többi tagjához (a hegedű családhoz, vagyis a hegedűhöz, a brácsához és a nagybőgőhöz), ez a hangszer is négy húrral rendelkezik, melyek kvint távolságra vannak egymástól. A legmélyebb húr, vagyis a csellón elérhető legmélyebb hang a nagy C, ezt követi a kis G, a kis D és kis Á húrok. Így a cselló hangolása pontosan egy oktávval van lejjebb a brácsához képest. A csellónak szánt kották basszuskulcsban, esetleg tenorkulcsban (ez is egy fajta C-kulcs), vagy nagyon ritkán violinkulcsban íródnak.

A cselló története

A cselló név az olasz violincello (= kis violone) kifejezésből jön, ami utal a származására is: az idejétmúlt violonének a Viola da Braccio családból származó megfelelője. Elterjedése nagyjából a hegedűvel egyidőben történt. Közeli rokona még a Viola da Gamba, vagy másnéven térdhegedű, bár az már egy másik hangszercsalád, egyedül a cselló játéktechnológiája származik onnan. A gordonkát kezdetben F-c-g (ez még a Viola da Bracciók háromhúros szakaszából való), majd B1-F-c-g hangolással használták (ez a hangolás Angliában és Franciaországban egészen a 17. század végéig elterjedt volt), majd végül megjelent (és kb. [[1730]]-tól Európa-szerte elterjedt) a mai napig érvényes C-G-d-a hangolás. Az első mai napig fennmaradt csellót [[Andrea Amati építette 1572 körül. Itt már teljes mértékben érvényesültek a hegedű hatásai (tehát az összes gambára utaló vonás eltünt, a cselló egyébként a hegedű méreteinek kb. kétszerese). Ez már körülbelül a mai cselló paramétreivel rendelkezett. A főbb eltérések a mai hangszerhez képest az íves nyak volt, és a két lyuk a hangszer alján, ahova valamilyen madzagot lehetett befűzni. Ezek a szállítás és a játék megkönnyítésére jöttek létre. Ebben az időben a hangszert basszushegedű, (németül:) Bassvioline, Bassgeige, (franciául: basse de violon ill. (olaszul: basso di viola da braccio néven illették. Később a hegedű Violoncino becézgetését kapta a hangszer. A violone (szószerint nagy viola) mindig is azokat a hangszereket jelezte, amelyek nagyobbak és mélyebbek voltak a normál basszushangszereknél. Giulio Cesare Arresti 1665-ben készült 12 trioszonáta c. művében használja először a csellóra a kis violone megnevezést, amiből végül is kialakult a mai név. Ezek után a cselló, mint basszushangszer igen nagy népszerűségre tett szert, így a neves hegedűkészítők el is kezdtek ilyen hangszereket gyártani. Híresebb csellókészítők: Andrea Amati, Gasparo da Salo, Giovanni Paolo Maggini és Antonio Stradivari. A csellóból kifejlődött öthúros változat is, legalább is Michael Praetorius fejében mindenképpen. Ez F1-C-G-d-a hangolással jött volna létre. Amúgy tényleg létrejött ötthúros cselló, csak e húrral kiegészítve. Ez lenne a violoncello piccolo. Kb. 1800 óta szerelnek a csellókra un. tüskét, aminek segítségével a földre szúrva játszhatnak, és sokkal nagyobb mozgási szabadságot ad a játékosoknak. A csellót nagyrészt a komolyzenében alkalmazzák. Kezdetben csak a continuo szerepét töltötte be, de mára része a szimfonikus- és vonószenekaroknak. Ezenkívül része a vonósnégyeseknek és egyéb kisebb kamaracsoportoknak. Természetesen igen sok concerto és szonáta íródott rá, mivel változatos hangja igen kedvelt, főleg a romantikus zeneszerők körében. A cselló a popzenében is jelen van (gót zene, heavy metal), habár kevésbé feltűnően. Viszont belőlük alakult ki a sajátos cselló-rock, amihez sokszor elektromos csellót használnak.

Főbb művek csellóra

elektromos cselló Cselló szóló
- Lásd: csellószonáta Cselló zongora- ill. csembaló-kísérettel
- Lásd: csellószonáta Csellóversenyek
- Lásd: csellóverseny Kamarazene csellóval
- Vonósnégyesek, vonósötösök, vonósszextettek

A cselló felépítése

vonósszextett A cselló felépítése nagyban hasonlít a többi - már fentebb említett - vonós hangszer felépítéséhez (pl. hegedű). Van elő- és hátlapja, oldallapja (111 mm széles), lelke, húrtartója, ahonnan a húrok (690 mm) kiindulnak, és végigfutnak a lábon (aminek feladat a rezgések felerősítése), és a kulcstartóban található kulcsokon végződnek. Az csellón álltartó - érthető okokból - nincs. A cselló vonója 710-730 mm hosszú, korpusza 750-760 mm.

Alapanyagok

Az előlap és a lélek általában lucfenyőből (ami egy világos, erős, de mégis puha fafajta), míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A fa típusának kiválasztása általában ugyanolyan elv alapján működik, mint a legtöbb vonós hangszer, ill. a zongora esetében. A fogólap és a kulcsok anyaga általában ébenfa. A húrok eredetileg nyúl vagy báránybélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi, vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy magasabb rezgésszámot érjenek el vele. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök - és sokkal jobban ellenálnak a környezet viszontagságainak, viszont hagminőségük igen megkérdőjelezhető. Ezen kívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit. A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül, bár léteznek olcsóbb vonók, melyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), azért, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. Ez a cselló esetében különösen fontos, hisz' a vonó itt a gravitációs erő miatt még jobban hajlamos csúszkálni.

Méretek

Kisebb méretű emberek (egészen pontosan: gyerekek) nem tudnának teljes méretű, egészes csellón játszani. Így létezhetnek
- nyolcados,
- negyedes,
- feles, és
- háromnegyedes csellók.

Csellókészítés

erő Lásd itt. A barokk korban készítettek öthúros csellót is, C-É-Á-d-g, ill. C-G-d-á-é' hangolással. Bach 6. csellószvittje állítólag ilyen öthúrus csellóra készült.

A cselló hangja

Ernst Chladini [http://www.phys.unsw.edu.au/~jw/chladni.html elmélete] itt is megálja a helyét, miszerint a vonós hangszerek akusztikus viselkedését az elő- és hátlap határozza meg. A cselló rendkívül hajlékony, melódikus hanggal rendelkezik, talán ennek köszönheti azt a nagyon sok népszerű zenét, ami rá íródott. A C húrt igen sötét hanggal rendelkezik, és igen sok erő kell a megszólaltatásához. A G húrt használják a legtöbbet Basso Continuo esetén. A D húr igen szép hanggal rendelkezik, a zenekarban sokszor használják ezt. Az Á húr a szólódarabokban szerepel, hangja hasonlít a brácsához.

A csellózás

brácsához Csellózáskor jobb kézben a vonót, ballal pedig a hangszert tartjuk a nyakánál fogjuk úgy, hogy a lábunk között legyen. Ezért csellózni állva szinte lehetetlen. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron. (Ez nagyon egyszerűen hangzik, de természetesen a valóságban mindez sokkal nehezebb, és évekig tartó gyakorlással jár.) A többi technikai rész megegyezik a hegedűnél leírtaknál. Bár eltérések adódhatnak, mert pl. a csellón egy fekvésben csak kvint távolságot léphetünk ujjainkkal.

Felszerelés és karbantartás

Hangfogó

hegedűnél Általában a két középső (D és G húrokra) csatlakoztatják a láb és a húrtartó közötti részen. Ez a szerkezet megakadályozza, hogy a láb teljes erőből rezegjen, ezért a cselló hangja kissé "elbrácsásodik" (értsd: laposabb lesz), ám ami a legfontosabb, hogy sokkal halkabb. Sokan arra használják, hogy csöndesen tudjanak gyakorolni.

Húrok

A legtőbb csellista mindig tart magánál tartalék húrokat, hogyha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik.

Karbantartás

A cselló csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint pl. egyes fúvós hangszerek. A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval tisztíthatjuk, míg a húrokat és a fogólapot tisztaszesszel. Ha a vonón a szőr elhasználódik, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó fa részéről szintén alkohol segítségével a felesleges gyantát eltávolíthatjuk.

Hangolás

A csellót két módon is hangolhatjuk. Az egyik, durvább, de radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. Kisebb (tercen belülil) változtatásokhoz jók a finomhangolók is. Ezek kis gombok a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert. Ezen kívül nagyon apró változtatások végezhetőek a húr kézzel való mozgatásával. A cselló esetében általában megtartják az összes finomhangolót, mert elég nehéz és időigényes lenne minden alkalommal kulccsal hangolni. Elsőnek az Á húrt hangolják, 440 vagy 442 Hz-re, a többi húrt pedig kettősfogás segítségével hangolják be. A húrok egymáshoz való távolságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy az egyik húr felénél letesszük az üveghangot (ekkor ugye az adott húr két oktávval felette lévő hangját halljuk), és ha a másik húron is ugyanott szól az üveghang, akkor a két húr egymáshoz képest pontos. Ezenkívül szoktak még úgy is csellót hangolni, hogy a húr harmadához teszik az ujjukat, ilyenkor üveghangban a hegedű húrjainak hangját kapják meg. Ezen kívül csellón szokták a G húrt is ellenőrizni, mert mivel itt az Á a legmagasabb húr, és mire a hangolásban a C-ig eljutnak, addig az emberi fül már annyit tévedhet, hogy az már hallható különbség. Lásd még: hangmagasság.

Külső hivatkozások


- [http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/041/pc004168.html#1 Pallasz Lexikon cikke a gordonkáról]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ef/0/20786/1 Sulinet Muzsikatára a csellóról] Kategória:Vonós hangszerek ja:チェロ ko:첼로

Zenekar

A zenekar egy olyan hangszerekből álló együttes, amit legtöbbször a komolyzenében használnak. A teljes méretű zenekarokat szimfonikus-, vagy filharmonikus zenekaroknak hívjuk. Ez a megnevezés nem jelent se alsóbb-, se felsőbbrendűséget, a hangszerek összetételéről sem „árulkodik”, viszont nagyon jó megkülönböztető jelző lehet, ha egy helyen több azonos típusú zenekar van. Ezen zenekarok általában nyugati komolyzenét, vagy operát (esetleg filmzenét) adnak elő. A kis méretű zenekarokat kamarazenekaroknak nevezzük. Ezen kívül léteznek speciális összetételű zenekarok: vonós-, fúvós- és pengetős zenekarok

Hangszerek és elhelyezkedésük

pengetős zenekarok (A számadatok tájékoztató jellegűek, ha egy darabban egyáltalán szerepelnek, akkor általában ennyi szerepel.) A közönséghez legközelebb a karmester áll. Régebben (pl. a barokk korban) karmester nem létezett, a feladatát a koncertmester vagy a folyamatos basszust játszó csembalós töltötte be. Közvetlenül mögötte vannak a vonósok:
- 2 hegedű- (kb. 10 fő az első, 8 fő a második hegedű)
- 1 brácsa- (kb. 6 fő)
- 1 cselló- (kb. 8 fő)
- 1 nagybőgőszólam (kb. 5 fő) Ez az csoport alkotja a vonószenekart, kiegészítve egy csembalóval. Következnek a fúvós hangszerek. A vonósok mögött ülnek a fafúvósok:
- 1 piccolo
- 1-2 fuvola
- 1-2 oboa
- 1 angolkürt
- 1-2 klarinét
- 1 basszusklarinét
- 1-2 fagott
- 1 kontrafagott Őket követi a rézfúvós részleg. A kürt annyiból eltérő, hogy ők általában a fafúvósokkal egy sorban szoktak lenni.
- 1-4 kürt
- 1-4 trombita
- 1-2 harsona
- 1 tuba Végül, de nem utolsósorban az ütőhangszerek következnek:
- timpani
- pergődob
- üstdob
- nagydob
- cseleszta
- harangjáték
- stb. Ők alkotják a fúvós zenekart, nagy ritkán zongorával és nagybőgővel kiegészítve.

A hangolás menete

A zenekarok esetében igen fontos szerepe van a hangolás megszervezésének, ez főleg a nagyobb létszámú zenekarokra igaz. A hangolás (általában) így zajlik:
- Az oboa egy hangológép segítségével ad egy 442Hz-es Á hangot. (Azért az oboa, mert ez rendelkezik a legkevesebb felhanggal.) Ezután hozzá hangol a másik oboa, aztán jön a fuvola, klarinét, fagott, és szép sorjában fafúvós hangszerek.
- Még mindig az oboa, de most F hangot ad a kürtöknek: erre hangol az első kürt, majd sorban utána a többiek. Néha az oboa nem F-et, hanem Á-t ad; ez kürtök típusától függ.
- Ezután az oboa egy B hangot fúj a trombitáknak és harsonáknak, a tubának és az esetlegesen ezen kívül szereplő rézfúvósóknak. Ez is szintén változhat D-re, mint a kürtnél.
- Következik a koncertmester: kap egy Á hangot az oboától, majd behangol.
- A koncertmester továbbadja az Á hangot a többi vonósnak, akik behangolnak. Ha szerepel zongora, akkor a menet annyiban módosul, hogy az Á-t a zongora adja. Az ütőket még a színfalak mögött hangológéppel hangolják be.

Híres zenekarok

Magyarországi Zenekarok

Szimfonikus/Filharmonikus zenekarok


- BM Duna Szimfonikus Zenekar
- Budapesti Fesztiválzenekar
- Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
- Danubia Szimfonikus Zenekar
- Debreceni Filharmonikus Zenekar
- Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
- Győri Filharmonikus Zenekar
- Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
- Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara
- Miskolci Szimfonikus Zenekar
- Műegyetemi Zenekar
- Nemzeti Filharmonikus Zenekar (volt ÁHZ)
- Operaház Zenekara
- Pannon Filharmonikusok – Pécs
- Szegedi Szimfonikus Zenekar
- Szent István Király Szimfonikus Zenekar
- Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
- Váci Szimfonikus Zenekar
- Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekar

Kamarazenekarok


- Amadinda ütőegyüttes
- Budapesti Vonósok
- Bástya Citerazenekar
- Camerata Hungarica
- Capella Savaria
- Comorra Kamarazenekar
- Con Brio Fagott Trio
- Corvina Consort
- Creative Tuba Quartet
- ELTE Koncertzenekar
- Erdődy Kamarazenekar
- Gödöllői Kamarazenekar
- Harmonia Consort
- JMK Kamarazenekar
- Lavotta Kamarazenekar
- Liszt Ferenc Kamarazenekar
- Mendelsohn Kamarazenekar
- Musica Antiqua Hungarica Együttes
- Musica Buffa régizene együttes
- Musica Humana Kamarazenekar
- Nevesincs Kamarazenekar
- Palló Imre Kamarazenekar
- Phoenix Kamarazenei Csoport
- Phoinix gitáregyüttes
- Renaissance Consort
- Sani Singers
- Senza Dirigente Kamarazenekar
- Talamba ütőegyüttes [http://zenekar.lap.hu/ További zenekarok]

Kanada


- Orchestre Symphonique de Montréal
- National Arts Centre Orchestra
- Ottawa Symphony Orchestra
- Toronto Symphony Orchestra
- Winnipeg Symphony Orchestra
- Vancouver Symphony Orchestra
- CBC Radio Orchestra

Németország


- Berlini Filharmonikus Zenekar
- Dresden Staatskapelle
- Leipzig Gewandhaus Orchestra
- Staatskapelle Berlin [http://www.staatsoper-berlin.org/en/fs_f1.htm honlap]
- Stuttgarti Rádió Zenekara

Hollandia


- Concertgebouworkest
- Rotterdami Filharmonikusok

Egyesült Királyság


- Academy of St. Martin in the Fields
- Birminghami Szimfonikus Zenekar
- Bournemouthi Szimfonikus Zenekar
- BBC Szimfonikus Zenekar
- Angol Kamarazenekar
- Hallé Orchestra
- London Szimfonikus Zenekar
- London Filharmonikusok
- Philharmonia
- Royal Liverpool Philharmonic Orchestra
- Royal Philharmonic Orchestra

Egyesült Államok


- Atlantai Szimfonikus Zenekar
- Bostoni Szimfonikus Zenekar
- Chicagoi Szimfonikus Zenekar
- Cincinnati Szimfonikus Zenekar
- Clevelandi Zenekar
- Columbiai Szimfonikus Zenekar
- Columbus Szimfonikus Zenekar
- Dallas Szimfonikus Zenekar
- Detroiti Szimfonikus Zenekar
- Houstoni Szimfonikus Zenekar
- Los Angelesi Filharmonikus Zenekar
- Minnesota Orchestra
- National Symphony Orchestra; Washington, DC
- NBC Szimfonikus Zenekar
- New Yorki Filharmonikusok
- Philadelphia Orchestra
- Pittsburghi Szimfonikus Zenekar
- Saint Louisi Szimfonikus Zenekar
- Saint Pauli Kamarazenekar (Saint Paul, Minnesota)
- San Diegoi Szimfonikus Zenekar
- San Franciscoi Szimfonikusok
- Seattlei Szimfonikus Zenekar
-