Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
Inkvizíció

Inkvizíció

Az inkvizíció a történelem során többször, többféleképp megvalósult intézmény, mely az úgynevezett eretnekek, tehát a vatikáni hivatalos nézethez képest másként gondolkozók és másként hívők és hitetlenek elleni fellépést tekintette feladatának. Nevét elsősorban a Római Katolikus Egyházhoz kötik, noha a történelem során az inkvizíciót nem mindig ez az intézmény irányította. Módszerei gyakran kegyetlenek voltak, közéjük tartozott a kínvallatás (inquisitio latinul: „vallatás”) és az elítéltek máglyán való elégetése. Cselekedetei és együttműködése az egyes kormányokkal történelmi szempontból vitatott, de ettől függetlenül igen egyértelműen feltárt.

Eredete

Az akkori nyugati kereszténység egyháza erősen tekintélyelvű és hierarchikus felépítésű volt, és a dogmáktól való eltérések veszélyeztették a hatalmát, így a hit védelme és a tekintély védelme össze is kapcsolódott. Miután Konstantin császár felhagyott a keresztényüldözéssel, az egyház figyelme hatalma megszilárdítása felé fordult. Az első kivégzések Orléansban és Milánóban történtek 1022-ben és 1034-ben. Az eretnekek elvetették az egyház hierarchiáját, a régi ősegyházi állapotok visszaállítására törekedtek, nem tiszteltek bizonyos vatikáni szenteket és Szűz Máriát. Az eretnekek elleni küzdelem eleinte szervezetlenül folyt, a 12. században azonban az egyház kötelezni kezdte a világi uralkodókat az eretnekség elleni harcra, és létrejött az inkvizíció hivatala. Világi uralkodók közül elsőként az aragóbiai király, II. Péter rendelte el az eretnekek máglyahalálát 1197-ben. Egy fontos adat derül ki ebből: az inkvizíció elvben nem hirdetett ítéletet, azt a világi hatalom hajtotta végre; gyakorlatilag azonban az inkvizíció „javaslatait” mindig végre is hajtották világi ítélet formájában.

Története

Időrendi sorrendben négy inkvizíció létezett: a középkori inkvizíció, a spanyol inkvizíció, a portugál inkvizíció és a római inkvizíció. Megjegyzendő, hogy hasonló jellegű, embereket máglyán elégető, erőszakszervezete és tette más egyházaknak, például a kálvinistáknak is volt.

A középkori inkvizíció

Az inkvizíció első hulláma a bogumil mozgalomhoz hasonlatos dél-franciaországi katar eretnekmozgalmak ellen szerveződött. Ezt mind az egyházi, mind a világi hatóságok üldözték, kezdetben kiközösítéssel és hatósági úton (pl. III. lateráni zsinat, 1179). Ennek hatástalansága indította az első, ún. episzkopális inkvizíciót 1184-ben az Ad abolendam című pápai bulla kiadásával. Azért nevezték episzkopálisnak, mert a helyi püspökök (latinul: episcopus) gondjaira volt bízva a végrehajtása, és céja az ugynevezett eretnekség kiirtása volt. Az eretnekséghez már a másként gondolkozás elegendő volt. Ez az inkvizíció nem volt valami sikeres. Az eretnekek és a hatóságok közti eszmei és hatalmi vita hamar fegyveres harccá durvult. III. Ince pápa ki is hirdette ellenük a keresztes hadjáratot, amelyet 1208 és 1228 között montforti Simon gróf vezetett. A hadjárat mindkét részről szörnyû embertelenséggel járt (ld. beziers-i vérengzés, 1209). Az albiak elleni keresztes hadjárat 1229-ben a párizsi békével ért véget, noha a katar mozgalom csak a következő évszázadban hunyt ki. A következőt, a pápai inkvizíciót az 1230-as években a sikertelen episzkopális inkvizícióra válaszképpen indították. Ezt már pápai határozat alapján külön kiképzett vallatók hajtották végre; ők főként a dominikánusok közül kerültek ki. Az inkvizíció irgalmatlanul szigorú volt. Az eretnekeket polgári és politikai jogaiktól másodíziglen megfosztották, megtagadták temetésüket, megvonták a fellebbezés és a védelem jogát, elkobozták vagyonukat és a feljelentôket megjutalmazták. Az inkvizíció keletkezését, mûködését, szigorát – fôképp azonban az egyházi hivatalok együttmûködését az állami hatóságokkal – csakis a középkori társadalmi rend alapján lehet megérteni. A 13. században az inkvizíció elterjedt Németországban és a skandináv államokban is. Észak-Európában sokkal kevésbé volt vérszomjas, és kisebb hatással volt a történelemre. Angliában sosem honosodott meg az inkvizíció, de az Újvilágba Kolumbusz magával vitte.

A spanyol inkvizíció

Az El Santo Oficio de la Santa Inquisition, közismertebb nevén a spanyol inkvizíció 1478-ban alakult, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella uralkodása alatt. A spanyol inkvizíció független volt a római egyháztól, így világi mozgalomnak tekinthető. Egyes (keresztény) egyháztörténészek szerint nemcsak egyes keresztényeket üldöztek (sokszor a pápai intés ellenére), hanem az áttért muzulmánokat és zsidókat is. A hírhedt autodafé az inkvizíció egyik legsötétebb fejezetét jelképezi. A spanyol inkvizícióból fejlődött ki a mexikói, ami egészen a függetlenség kivívásáig működött. Más középkortörténészek szerint a spanyol inkvizíciót Ferdinánd és Izabella azért is alapította, hogy megvédjék a megtérteket (conversos), az új keresztényeket, akik áldozatul estek a közméltatlankodásnak, előítéleteknek, félelmeknek és irigységnek; továbbá az inkvizíciónak csak a megkereszteltek felett volt hatalma, a nem megkereszteltek - hacsak nem a természet törvényeit szegték meg - nem estek a fegyelmi intézkedések hatálya alá. A spanyol inkvizíció volt az utolsó, ami véget ért, 1834-ben.

Római inkvizíció

III. Pál pápa 1542-ben felállított egy bíborosokból és másokból álló testületet, amelynek feladata a hit megőrzése és a hibák és téveszmék felkutatása volt. Ez a szervezet, a Szent Hivatal Kongregációja lett a római inkvizíció felügyelő testülete. A pápa kinevezésére az egyik bíboros volt a gyűlések elnöke. A kongregációban rendszerint tíz másik bíboros volt, egy prelátus és két segédje, akiket a dominikánus rendből választottak. A Szent Hivatalnak volt egy nemzetközi tanécsadó testülete is, amely a teológia és kánonjog tudósaiból állt. 1616-ban ezek a tanácsadók ítélték eretnekségnek azt a nézetet, hogy a Föld forog a Nap körül. Emiatt a döntés miatt került a tiltott könyvek listájára Kopernikusz De Revolutionibus Orbium Coelestium című műve. Ugyanez a testület ítélte el Galileit is. Az úgynevezett eretnekek közül nem minegyiket az inkvizíció ítélte el. A forradalom előtti Franciaországban az ateistákat és szentségtörőket világi bíróságok is elítélték, és halálbüntetést is kiszabhattak rájuk. II. János Pál pápa 2000. március 12-én a Vatikánban ünnepi istentiszteleten beismerte egyháza bűneit.

Az inkvizíció céljai és eszközei

Az inkvizíció célja egyrészt az egyház hatalmának és tekintélyének megőrzése volt, másrészt az inkvizícióért felelősek hitük szerint megmentették az emberek lelkét az örök kárhozattól, ha rávették őket „eretnek” nézeteik megtagadására, akár kínvallatással is. Az inkvizíció helyenként azok ellen a mozgalmak ellen lépett fel, melyek a középkori társadalom értékeit tagadták és létét vagy rendjét veszélyeztették. A más nézeteket vallók (mint pl. az albigensek vagy egyes bogumil csoportok) gyakorta önálló miniállamként működtek; azonkívül rablásból, az utazók fosztogatásából éltek, és veszélyeztették a központi világi hatalmat is. Ezért sokszor a világi hatalmak is kíméletlenül felléptek ellenük. Az egyház minden püspököt és érseket kötelezett az inkvizíció elleni harcra, ha nem tették meg, kiátkozás várt rájuk. A kiátkozás az egyik legsúlyosabb büntetés volt a középkorban, akit kiátkoztak, nem vehette magához a szentségeket, bárki büntetlenül megölhette, a kiátkozott gyakorlatilag kívül került a társadalmon. Aki gyanúba került, hogy eretnek, annak bizonyítania kellett ártatlanságát. Erre gyakran istenítélettel került sor, amelynek több formája volt, például a gyanúsítottat megkötözve vízbe vetették, és ha nem merült el, akkor bűnösnek tartották, mert nem fogadta be a víz. Aki elmerült a vízben, az ártatlannak minősült, de gyakran megfulladt, mire kihúzták. Az istenítélet egy másik formája volt, hogy tüzes vasat kellett a kezébe fognia az elítéltnek, utána bekötözték a sebét, és pár nap múlva megvizsgálták, ha elfertőződött, elítélték, ha gyógyulni kezdett, amire a korabeli higiéniai viszonyok miatt kisebb volt az esély, ártatlannak nyilvánították. Sokszor a párbajt is használták istenítéletnek. Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették. Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, és a terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögötn eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, jelentsék fel a gyanús egyéneket. Ezután információkat gyűjtöttek a gyanúsítottakról. Ezeket megvizsgálták a kvalifikátorok, majd elkezdték beidézni a gyanúsítottakat. A vallatás eszköze gyakran kínzás volt. A kínvallatásra ugyan külön mérséklő szabályai voltak az egyháznak, de az inkvizítorok ügyesen ki tudták játszani ezeket. A vallatást követte maga a tárgyalás, majd az ítélet meghozatala. Védőügyvéd sosem volt, vagy ha igen, az inkvizíció nevezte ki. Az ítéletnek négy fajtája volt:
- Epitímia: egyházi büntetés, pl. ima, zarándoklat, ostorozás.
- Börtönbüntetés
- Gályarabság
- Kiátkozás. Az egyház az eljárás lefolytatása után átadta a bűnöst a világi hatóságoknak, amely ítéletet hozott. Az ítélet a legsúlyosabb esetekben máglyahalál volt, többnyire csak pénzbírságot vagy a "szégyenköntös" viselését rótták ki. A kivégzésekre rendszerint ünnepnapokon került sor. Az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak, amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a "kíméletesebb", azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül.

Inkvizíció Magyarországon

Magyarországon az első boszorkányper 1565-ben volt, az utolsó 1756-ban (annak ellenére, hogy Mária Terézia már 1755-ben betiltotta.)

Számok

Arról, hogy az Inkvizíciónak mennyi áldozata volt, jelenleg is viták folynak. Néhány szorványos adat és becslés van, amelyek sokszor nem is vethetőek össze. Példaképpen küzlönk néhányat:
- Pierre Dominique szerint ("L'Inquisition" Paris, Ed. Perrin, 1969) a Spanyol Inkvizíció 178382 embert ítélt el, és közülük 16376 lett élve elégetve.
- Canon Juan Antonio Llorente ("A Critical History of the Inquisition of Spain") szerint 1808-ig a Spanyol Inkvizíció 31,912 embert éhgetett el 17,659 embert életfogytiglani börtön után égetett el holtan, összesen 341,021 áldozat volt.
- Ellen Rice szerint ("The Myth of the Spanish Inquisition" [http://www.catholic.net/RCC/Periodicals/Dossier/1112-96/article4.html]) 3000-5000 halálos ítélet volt a spanyol inkvizíció évszázadaiban, ellenben 150000 boszorkányégetés egész Európában.
- Henry Kamen szerint ("Histoire de l'Inquisition espagnole", Paris, Éd. Albin Michel, 1966) 341021 elítélt, és 31912 máglyahalál a Spanyol inkvizíció mérlege.

Lásd még


- A salemi boszorkányperek

Külső hivatkozások


- [http://www.inkvizicio.hu/ Inkvizícióval foglalkozó honlap]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/aj/0/26352/1 Az inkvizíció története]
- [http://www.communio.hu/ppek/konyvek/ngyeht01.txt Nemes György Egyháztörténete]
- [http://www.communio.hu/ppek/konyvek/adegyt01.txt Adriányi Gábor Egyháztörténete]
- [http://web.axelero.hu/kesz/jel/03_01/mitosz.html Az inkvizíció mítosza]
- Grigulevic, I. R.: "Kereszt és kard : A katolikus egyház Spanyol-Amerikában a XVI-XVIII. században" [fordította Székely Andorné] ,Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. Kategória:Kereszténység Kategória:Történelem ja:異端審問

Latin nyelv

A latin nyelv eredetileg azt a nyelvet jelentette, amelyet a Rómát környező Latium vidékén beszéltek. Kiemelkedő jelentőségre tett szert a Római Birodalom hivatalos nyelveként. Az újlatin nyelvek egyaránt a latin szülőtől származnak. Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szavak) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük (nevezetes példa a „persze” szócska, ami a latin „per sē intellegitur” = „magától értetődik” kifejezésből rövidült le). Európa nagy részén ezenkívül a latin lingua franca volt, a tudományos és politikai körök tanult nyelve több mint ezer éven át, míg végül kiszorította a francia a XVIII. században s az angol a XIX. század végén. Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. Mind a mai napig a Római Katolikus Egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények tudományos osztályozás szerinti elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.

Írás és kiejtés

A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHIKLMNOPQRSTVX, e 21 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z (egy-két szóban a K-val is találkozhatunk). Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V ugyanaz a betű: a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A /j/ hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták. A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid /u/ félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban). A magánhangzókon előforduló vízszintes vonalak és ívek (ā ē ī ō ū ; ă ě ĭ ŏ ŭ) az eredeti latin nyelvben nem szerepeltek; csak nyelvtanulási célból teszik ki őket néha a hosszúság és a rövidség jelölésére (mely a latinban sokszor megkülönböztető szerepet kap). A legtöbb betű kiejtése megegyezik a magyar megfelelőjének ejtésével. Kivételek:
- az a rövid /á/-nak hangzik,
- az s a magyar /sz/-nek felel meg,
- az i-t magánhangzó előtt /j/-nek ejtik,
- az y /ü/-nek olvasandó,
- a qu, ngu és su kiejtése /kv/, /ngv/ és /szv/,
- a ph ejtése /f/, az rh-é /r/, a ch-é /kh/, a th pedig /th/. Az ae, az oe és a ti kiejtéséről két különböző szokás van forgalomban.
- A restituált kiejtés követői e hangkapcsolatokat /ai/-nak, /oi/-nak és /ti/-nek ejtik. Ez az elterjedtebb Nyugat-Európában.
- Mások a középkorban meghonosodott /é/, /ő/ és (bizonyos helyzetekben) /ci/ kiejtést használják; Magyarországon ez az ismertebb. (Az utóbbi ejtésmód szerint a ti kiejtése mássalhangzók előtt, valamint a tī, sti, tti, xti hangcsoportokban és görög szavakban /ti/, egyébként /ci/. Például a nātīs, totīus, suggestiō, Attius, Sextius szavakban /ti/, a nātiō szóban viszont /ci/.) A c kiejtése a restituált kiejtés szerint minden helyzetben egységesen /k/. A kora középkortól fogva azonban magas magánhangzók (ae, e, i, oe, y) előtt /c/-nek ejtették, és csak mélyek előtt maradt meg a /k/; ez a kiejtés honosodott meg hazánkban is. (Olasz nyelvterületen egy harmadikféle ejtésmód ismeretes, amikor magas magánhangzók előtt /cs/-nek ejtik; itt magas magánhangzók előtt a g is /dzs/-nek hangzik, a gn hangkapcsolat pedig [ny]-ként ejtendő.) Így például Cicero neve lehet [ciceró] vagy [kikeró] (Olaszországban [csicseró]), Caesaré [cézár] vagy [kaiszár] (esetleg [csézár]), Latiumé pedig [lacium] vagy [latium]. Bármelyik elfogadható, csak a következetességre érdemes odafigyelni. A hangsúly többnyire hátulról a második szótagra esik; de ha ez a szótag rövid, a hangsúly eggyel előbbre kerül (például amīcus, de fābula, mert az u rövid). – A szótagok (illetve a magánhangzók) hosszúsága vagy rövidsége általában nem jósolható meg, a szóval együtt kell megtanulni őket. A mássalhangzóra végződő szótagok mindig hosszúak. Itt csak az úgynevezett muta cum liquida hangkapcsolatot kell figyelembe venni, amikor a magánhangzót a p, b, t, d, g, c betűk valamelyike, majd r vagy l követi, például librum: itt a két hang együtt kezdi a második szótagot, és a li- szótag rövid marad.

Nyelvtana

A latin részint flektáló nyelv, emellett agglutináló jelleget is mutat (a szavak toldalékolhatóak, noha nem olyan rugalmasan, mint a magyarban; olyasfajta ragozási rendszerről, mint a magyarban, nem beszélhetünk, és egyáltalán ragokról sem). A toldalékoló jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk, a szavaknak állandó szótöve van, melyekhez jelentésmódosító toldalékokat lehet ragasztani. A névszók (főnevek, melléknevek, számnevek és névmások) ragozási típusait deklinációknak, az igeragozási típusokat konjugációknak hívják. A névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik. Az egyes deklinációk, ill. konjugációk ragjai kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Két névszó akkor tartozik egy deklinációba, ha bármelyik esetet is szemeljük ki, a névszók ragjai megegyeznek. Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható. A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, majdnem olyan szabad, mint a magyar nyelvé. Ez alighanem nem kis részben a köztársaságkor íróinak, költőinek is köszönhető, akik a művészi szabadság kedvéért néha jelentősen áthágták a kötöttségeket, és a művelt világ átvette tőlük nyelvi szokásaikat.

Névszóragozás

Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:
- nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
- accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
- genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
- dativus (részeseset vagy az úgynevezett indirekt tárgy esetén),
- ablativus (határozói eset, számos elöljáró után). Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:
- vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?” ) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
- locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel. Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol). A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:
- szám (egyes vagy többes),
- eset (a fenti hét eset valamelyike),
- nem (hím-, nő- vagy semlegesnem). Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).

Igeragozás

Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:
- igenem (genus, cselekvő vagy szenvedő)
- mód (modus, kijelentő, kötő- vagy felszólító)
- idő (tempus, jelen, múlt vagy jövő)
- állapot (actio, egyidejű vagy előidejű, más szóval folyamatos vagy befejezett)
- szám (numerus, egyes vagy többes) és
- személy (persona, első, második vagy harmadik). A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető. Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.

Elöljárószók

Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják. A leggyakoribb latin elöljárószók és vonzataik:
- ā, ab – -tól/-től (ablativus)
- contrā – szemben, ellen (accusativus)
- dē – -ról/-ről (ablativus)
- ē, ex – -ból, -ből (ablativus)
- in
  - – -ban/-ben (ablativusszal)
  - – -hoz/-hez/-höz, ellene, szembe (accusativussal)
- per – keresztül, révén
- prae – elé (accusativus), előtt (ablativus)
- prō – -ért, helyett
- sub – alatt (ablativus)
- super
  - – fölött, -on/-en/-ön (ablativus)
  - – fölé, -ra/-re (accusativus)
- ultrā – fölé, túl-

Módosító-, határozó- és kötőszók


- atque – és
- et – és
- nē – hogy ne; nehogy
- sed – ám, (ám)de, viszont
- semper – mindig
- sic – így, ily módon, ekképp(en), ezért
- sine – nélkül
- sive, seu – vagy
- quasi – majdnem, fél-, ál-
- -que – és (simuló kötőszó: a szó végéhez ragad)
- ut – hogy, azért, a célból

Indulatszók


- heu – jaj!
- mehercle – biz a!, nahát! (sz. sz. "Herkulesre!")
- o! – oh, ó!
- vae! – jaj!

A latin nyelv mai leszármazottai

Az újlatin nyelvek nem a klasszikus latinból, hanem az úgynevezett vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek. A latin és az újlatin nyelvek (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot. Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű. Egy másik fontos különbség az újlatin és a latin között, hogy az újlatin nyelvek, a románt kivéve, a legtöbb szónál elvesztették esetvégződésüket (egyes főnevek kivételével). A románban még mindig öt eset van (bár az ablativus már nem használatos).

A magyar és a latin

A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (pl. a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés). A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A XIX–XX. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek. A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – az egyetemek mellett – néhány középiskolában és egyházi iskolákban oktatják, gyakran kötelezően választható nyelvként.

A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv

A latin nyelv, még akkor is, mikor már holt nyelvnek számított, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és - bármennyire is meglepő - kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban. Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra. E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek...), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés. A katolikus egyház – minden kulturális, társadalmi erénye és jelentősége mellett – évszázadokon át számottevő politikai tényező is volt, mely céljait nemegyszer erőszakos módon is igyekezett érvényre juttatni (keresztes háborúk, inkvizíció, Galilei és mások elhallgattatása). A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. – Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak. Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.

Kapcsolódó cikkek


- A latinból létrejött ábécék
- Latin fonémák
- A latin főnévragozás
- Latin igeragozás
- Latin szókincs
- Latin kifejezések jegyzéke
- Ablativus absolutus
- Latin előtagokból és latin igékből álló összetett igék a magyarban
- A rendszertani nevekben gyakran használt latin és görök szavak listája
- Latin szórend

Lásd még


- Latin
- Latin irodalom
- Latin mondások
- Latin kifejezések jegyzéke
- Brocard
- Római Birodalom
- Az élő latin
- Európai városok latin neve
- Európai folyók latin neve

Külső hivatkozások angolul


- [http://www.perseus.tufts.edu/ The Perseus Project] has many useful pages for the study of classical languages and literatures, including [http://www.perseus.tufts.edu/cgi-bin/resolveform?lang=Latin an interactive Latin dictionary].
- [http://www.ethnologue.com/show_language.asp?code=LTN Ethnologue report for Latin]
- Ingyenes online latintanfolyamok (angolul)
  - http://www.sprachprofi.de.vu/latin
  - http://wikibooks.org/wiki/Latin
- [http://www.thelatinlibrary.com The Latin Library] contains many Latin etexts
- [http://www.textkit.com Textkit] has Latin textbooks and etexts.
- [http://www.websters-online-dictionary.org/definition/Latin-english/ Latin - English Dictionary]: from Webster's Rosetta Edition. ---- Megjegyzés: létezik [http://la.wikipedia.org/ Latin Wikipédia] is! Kategória:Nyelvek als:Latein ja:ラテン語 ko:라틴어 simple:Latin language th:ภาษาละติน zh-min-nan:Latin-gí

1022

Események


- Anund Jakab svéd király trónralépése.

Születések

Halálozások


- Olaf Skötkonung svéd király. ko:1022년

1034

Események


- április 11. - Zoé bizánci császárnő férjhez megy, és új férjét IV. Mihály néven császárrá emeli (1041-ig uralkodik).
- május 10. - I. Kázmér lengyel herceg trónralépése (1058-ig uralkodik).
- november 25. - I. Duncan skót király trónralépése (1040-ig uralkodik).

Születések


- szeptember 3. - Go-Szandzso japán császár († 1073).

Halálozások


- április 11. - III. Romanosz Argürosz bizánci császár (
- 968).
- május 10. - II. Mieszko lengyel király (
- 990).
- november 25. - II. Malcolm skót király (csatában esik el). ko:1034년 nb:1034

Szűz Mária

Szűz Mária a Biblia (Újszövetség) és a Korán egyik szereplője, Jézus édesanyja. Más nevén Nagyboldogasszony, Rózsafüzér királynéja, Mindnyájunknak Édesanyja, a mennyország királynéja, Boldogságos Szűz(a római katolikus egyház hivatalosan is Beata Virgonak nevezi latinul), Hétfájdalmú szűzanya, olaszosan Madonna, Nagyasszony, Kisasszony. Több helyen (pl. Dél-Olaszországban) nagyobb a kultusza, mint magának Jézusnak vagy a bibliai Istennek. A római katolikus egyház II. vatikáni zsinata kiemelte szerepét.

Mária kultusz Magyarországon

Magyarországon a korábban meglévő pogány és ariánus-keresztény Boldogasszony kultusz Szent István királlyal krisztianizálódott, aki (gyermeke nem lévén) a Mária-Boldogasszonynak ajánlotta fel az országot. Lásd még: Szűz Máriás lelkület Boldogasszony hava: január, Kisasszony hava: augusztus. Boldogasszony ágya: a vajúdó, szülő asszony számára vetett tiszta ágy. (Egy olyan korból, amikor a nő még nem „teherbe esett”, hanem áldott állapotban volt.) Boldogasszony teje: a mindenórás asszony teje, illetve a tej föle, amely „sohasem büdösödik meg”. Boldogasszony pohara: mindennemű avatást, keresztelést, szentelést követő első áldomás

Mária-oszlop

A Máriát kiemelt helyen ábrázoló szobrok több helyen megtalálhatóak hazánkban. Az ellenreformáció után a jezsuiták szeplőtelen fogantatásba vetett hite erősítette a Mária-kultuszt. Mária alakja a szentháromság-szobrok gyakori alakja.
- München, 1638 I. Miksa állíttatta, mert a város a harmincéves háborúban sértetlen maradt.
- Bécs, 1647
- Csepreg 1670-es évek előtti alkotás.
- Győr, 1686-ban a város tanácsa állítatta Buda visszafoglalásának örömére.
- Rozsnyó, 1710-ben készítették a pestisjárvány emlékére.
- Kiscell, 1729-ben állítatott.
- Pázmánd, 1735-ben a Jézus Társasági atyák helybeli birtokossága alatt készült.
- Miskolc, 1738-ban hálából állítatták a város lakói, mert a kolera elkerülte a várost.
- Kőszeg, 1739-ben, Lorenz Eisenköbel soproni mester munkája, a Mária-kultusz ellen tiltakozó protestánsokra kivetett pénzbírságból állíttatták.
- Sopron, 1745-ben Kollonich Lipót győri püspök állítatta, Jakob Christian Schletterer német mester munkája.
- Gödöllő, 1749-ben állítatta I. Grassalkovich Antal elemi csapások elleni védekezésül.
- Körmöcbánya, 1764 Dionisio Stanetti olasz mester alkotása.
- Kaposvár, 1770 körül állítatott rokokó díszítésű szobor.
- Csorna, 1780-ból.
- Jászárokszállás, 1783-ban emelték.
- Szihalom, 1801-ben állítatták.
- Torino 1835 a kolera megszűnésének emlékére állították föl.
- Budapest 1867-ból, a szeplőtlen fogantatás dogma kihirdetésének emlékére;
- Mezőkövesd,Zólyomlipcse, Szeged 1700-as években készült.
- További ismert Mária-oszlopok: Pozsony, Eperjes, Bágyaszovát, Szolnok, Szepesbéla, Jánosháza.

Máriaünnepek (hagyományosan magyarul: Boldogasszony-napok)

Jánosháza francia király zsákmányolta a hetedik keresztes hadjárat során]] Szent Gellért legendájában olvashatjuk: «És az Ő (t. i. Szt. Gellért) tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az szíz Máriát ez Magyarországban Bódog-Asszonnak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnák». (Toldy Ferenc: Magyar szent. leg. III. fej.) A Mária-ünnepeket ma is Boldogasszony-napoknak nevezi a magyarság, az egy Kisasszonynapja kivételével. (A dőlt betűs ünnepek az ún „hét Boldogasszony” napjai.)
- Boldogasszony eljegyzése (január 23).
- Gyertyaszentelő Boldogasszony vagyis Boldogasszony tisztulása (február 2).
- Gyümölcsoltó Boldogasszony, vagyis az Üdvözítőnek Mária méhében való fogantatása (március 25.: éppen 9 hónappal karácsony előtt)
- Sarlós Boldogasszony, vagyis Mária látogatása Erzsébetnél (július 2).
- Karmel-hegyi Boldogasszony napja (július 16).
- Havas Boldogasszony (egy Liberius pápa alatt Rómában történt csoda /havazott/ emlékünnepe) (augusztus 5).
- Nagyboldogasszony napja, vagyis Mária mennybemenetele (augusztus 15). Ez a Szent Istvántól Magyarország védasszonyává, (Patrona Hungariae) tett Boldogságos Szűz legnagyobb ünnepe, melyet Mennybevitelnek is szokás nevezni, Krisztus anyjának halálára, feltámadására és megdicsőülésére emlékezünk. Azt hirdeti, hogy Isten „felvitte” Szűz Máriát lelki és testi valóságának teljességében Krisztus mennyei országába: azaz Jézushoz hasonlóan közvetlenül „szállt” fel a mennyekbe. IX. Piusz pápa 1854-ben ezt a régi hitbéli meggyőződést, mint hivatalos hitvallást (dogmát) hirdette ki.)
- Kisasszony napja, vagyis Mária születése napja (szeptember 8).
- Mária neve napja, Kisasszony napjára következõ vasárnapon, tehát (szeptember 8. és 15.) között
- a Boldogságos Szűz hét fájdalmának ünnepe szeptember 15.
- Fogolykiváltó Boldogasszony (szeptember 24).
- a Boldogságos Szűz rózsafüzérének ünnepe, október első vasárnapján
- Boldogasszony bemutatásának (Praesentatio B. M. V.) ünnepe (november 21.)
- Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe (december 8). (Ez a Boldogságos Szűz édesanyjában, Szent Annában való szeplőtelen, vagyis eredendő bűn nélküli fogantatására vonatkozik, s nem Mária szűzen való fogantatására.) Mária tiszteletére szentelt
- napok: szombat (ünnep), kedd (böjt az áhított gyermekáldásért)
- hónapok: különösen október, a rózsafüzér hónapja, valamint május

Nagyobb Mária jelenések színhelyei


- Egyházilag elismert jelenések: Fatima (1917), Lourdes (1858), Párizs (1830), La Salette (1846), Beauraing (1932), Banneux (1933), Siracusa (1953),
- El nem ismert, de köztiszteletben álló helyek: Marpingen (1876), Amsterdam (1945), Montichiari (1947), Garabandal (1961), Akita (1975), Međugorje I. II. III. (1981), Marpingen (1983), Nadzsu (1985), Manduria (1992), Marpingen I. II. III. (1997)

Magyarok is lakta búcsújáróhelyek

Máriapócs, Vasvár, Makkos Mária, Szentfa kápolna, Röjtökmuzsaj, Márianosztra, Csobánka-Szentkút,

Külső hivatkozások


- [http://keresztenyek.hu/h_maria.html Mit lehet tudni Máriáról a Biblia alapján?] Kategória:Kereszténység Maria, Szuz ja:イエスの母マリア

1197

Események


- Kalojan követi bátyját II. Pétert a bolgár trónon (1207-ig uralkodik).
- Korfu szigete genovai birtok lesz.
- Sváb Fülöp feleségül veszi II. Izsák Angelosz bizánci császár lányát Irénét.
- András herceg serege a szlavóniai Macseknél legyőzi bátyja Imre király seregét. Ezzel András biztosítja magának a déli tartományok felletti uralmat.
- I. Frigyes (I. Henrik fia) lesz Nápoly és Szicília királya (1198-ban koronázzák meg, 1212-ben II. Frigyes néven német király, 1220-tól német-római császár, 1250-ig uralkodik).

Születések


- IV. Amadeus savoyai gróf († 1253)

Halálozások


- szeptember 28. - VI. Henrik német-római császár (
- 1165)
- II. Henrik Champagne grófja ko:1197년

Bogumil

A Bogumil szláv eredetű férfinév, jelentése: Isten barátja. __NOTOC__

Névnapok


- június 7.

Becenevek

Híres Bogumilok



Franciaország

A Francia Köztársaság, vagy Franciaország (franciául: République française rövidebben la France) egy nyugat-európai ország. Ezt a franciák központi területnek nevezik, szemben az ún. tengerentúli területekkel, amelyek mind az öt kontinensen megtalálhatóak. Franciaország politikai berendezkedése szerint demokrácia, annak is a fél-prezidenciális köztársaság válfajába sorolható be. Az ország a fejlett országok sorába tartozik, és 2003-ban a Föld ötödik legnagyobb gazdaságát tudhatta magának. Franciaország az Európai Unió egyik alapító tagja, egyben annak terület szerint a legnagyobb állama. Az ország a NATO tagja, valamint az ENSZ is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának is állandó tagja. Franciaország az egyik atomhatalom. Nemzeti szimbóluma Marianne, aki egyben a francia forradalom szimbóluma is.

Története

Bővebben lásd: Franciaország története

Gallia

A mai Franciaország határai majdnem egybeesnek a történelmi Gallia (Alpokon túli) területeivel, amelyeket egykor Gallia Transalpina néven ismertek. A területen kelta (latinul gall) törzsek éltek. A Kr. e. 2. században a déli területek (Gallia Narbonensis), a Kr. e. 1. században pedig Gallia egésze a terjeszkedő Római Birodalom provinciája lett Julius Caesar ún. galliai háborúja következtében. Gallia nagyon hamar megindult a romanizálódás útján, városiasodott, és már a korai császárkorban jelentős gazdasági potenciált képviselt, közben a kereszténység is elterjedőben volt. A 3. századtól kezdve Gallia is több germán betörést szenvedett el, ezért hadi jelentősége is megnőtt. Ezzel együtt járt, hogy aktívan beleavatkozott a katonacsászárok trónviszályaiba, és - többnyire a britanniai légiókkal közösen - gyakran a galliai katonaság is kikáltotta a maga uralkodóját. A helyi provinciális arisztokrácia által támogatott ellencsászárok nem egyszer jó szolgálatot tettek a Római Birodalom védelmében. A 4. század végén egyre fenyegetőbbé vált a határon át-áttörő barbár törzsek jelenléte. Gallia nem sokkal a Római Birodalom kettéosztása után gyakorlatilag elveszett a Nyugat-Római Birodalom számára: 406. december 31-én áttörték a rajnai határt a barbárok, és a császárok kénytelenek voltak szövetségesüknek elismerni őket. Gallia keleti területein a burgundok, déli régiójában pedig a nyugati gótok alapítottak királyságot. Mire 476-ban végleg elbukott a Római Birodalom, Gallia már vagy hetven éve germán uralom alatt állt.

A Frank Birodalom

A népvándorlás törzsei közül a száli frankok a V. század elején a Rajna torkolatvidékén telepedtek le. 481-ben a Meroving-dinasztia sarja, Klodvig lett a törzs királya, aki felvette a keresztény hitet, így egyházi áldással foglalta el a korábbi gall területeket az elkövetkező években. Legyőte a gótokat és jólszervezett, nagy államot hozott létre. Klodvig utódai alatt a királyi hatalom meggyengült, belharcok zajlottak, és a VIII. századra a hatalom a királyi udvartartást vezető majordomusok kezébe került át. Ilyen majordomus volt Martell Károly is, aki megállította Poitiers-nél az arabok betörését (732). Utódja, Kis Pipin 751-ben letette az utolsó Meroving uralkodót a trónról, és királlyá koronázták. Ezzel megalapította a Karoling-dinasztiát. Pipint a trónon fia, Nagy Károly követte, aki temérdek hadjáratot vezetett kelet és dél felé, melyek eredményeként a mai német területek jó részét bekebelezte, sőt a régi Pannoniáig is eljutott, illetve megdöntötte a longobárdok államait. Érdemeiért a pápa 800-ban római császárrá koronázta, és létrejött a frank Nyugatrómai Birodalom. Ez azonban nem bizonyult hosszú életűnek: 843-ban a verduni szerződésben Nagy Károly unokái három részre osztották, melynek nyugati, Kopasz Károly kezébe került részéből alakult ki Franciaország, ami nevét a mai Île-de-France tartományról kapta.

A francia hegemónia alapjai

Nagy Károly leszármazottjai, a Karolingok uralták Franciaországot egészen 987-ig, ám a dinasztia ekkor kihalt. Ekkor Île-de-France hercegét, Párizs grófját, Hugo Capet-t koronázták királlyá. Az ő leszármazottaiból alakult meg az országot uraló második nagy dinasztia, a trónt 1328-ig elfoglaló Capetingeké. A Capeting királyok kitartó munkával mind több területet szereztek meg maguk számára és térítettek saját hűségükre. A különféle gyakorlatilag független tartományok, országrészek grófjaira és hercegeire nemegyszer csak fegyveres harc árán sikerült a korona hatalmát kiterjeszteni. Nagy munkát végzett e téren II. Fülöp Ágost, aki területszerzései (Flandria, Aquitánia) kapcsán mind az Angol Királysággal, mind a Német-Római Császársággal konfliktusba került. Az 1200-as évekre megszilárdult a francia királyi hatalom, olyannyira, hogy IX. (Szent) Lajos (1226-1270) király több hadjáratot indított gyakorlatilag egymaga a törökök ellen. A szentté avatott király uralkodása alatt alakult meg 1253-ban a később világhírűvé váló Sorbonne egyetem. IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) szintén sokat tett Franciaország megerősítéséért. Képzett világi adminisztrációs rendszert alakított ki, feloszlatta a templomos lovagrendet, a pápaságot pedig francia befolyás alá vonta, ami kényszerűen áttette székhelyét Avignonba (avigoni fogság, 1309-1377). Szép Fülöp vetette meg a francia rendiség alapjait is: Flandria ellen indított hadjáratához pénzt kért az 1302-ben összehívott rendi gyűléstől, amit az meg is szavazott számára, így elfoglalhatta Lille városát.

A százéves háború

1328-ban kihaltak a Capetingek. Jog szerint IV. Fülöp unokája, III. Edward angol király örökölte volna a trónt, ám ehelyett Szép Fülöp unokaöccse, a Valois-dinasztiát megalapító VI. Fülöp lett az uralkodó. 1337-ben az angolok megküldték a hadüzenetet: kitört a százéves háború. Fülöp és közvetlen utódai tehetségtelen hadvezéreknek bizonyultak, és a francia sereg folyamatosan kudarcot vallott. A meglehetősen kis létszámú és csekély utánpótlással bíró angol sereg tönkreverte a francia lovagság színe-javát Crécynél (1346) és Poitiers-nél (1356). A küzdő felek hamarosan békét voltak kénytelenek kötni, mert 1348-ban kitört a nagy pestisjárvány, mely mindkét ország lakosságát megtizedelte (a pestis és a háború dúlásai következtében tört ki 1358-ban a Jacquerie elnevezésű parasztfelkelés, melyet a francia nemesség gyorsan vérbe fojtott). Az 1360-as béke alapján az 1347-ben megszerzett Calais, illetve a déli területek hűbéri kötelezettségek nélkül III. Edward birtokába szálltak. V.(Bölcs) Károly (1364-1380) intézkedései révén Franciaország területéről (néhány kikötő, pl. La Rochelle, Calais, Bordeaux kivételével) sikerült kiűzni az angolokat 1369-1375 között, ám a felek csak fegyverszünetet kötöttek, békét nem. A 15. század elején az angol V. Henrik ismét rátört a VI. (Őrült) Károly (1380-1422) idején meggyengült, belső konfliktusoktól szenvedő Franciaországra. 1415-ben Azincourtnál arattak fényes győzelmet az angol hadak, noha a franciák megint fölényben voltak. Nem sokkal a győzelem után az angolok megszerezték Normandiát, és Párizst is elfoglalták. Az 1420-as troyes-i béke alapján a francia király V. Henrikhez adta leányát, saját fiát pedig kizárta az öröklésből. A dauphin, a későbbi VII. Károly (1435-1461) délre menekült, és passzivitásba merült - egészen Jeanne d'Arc fellépéséig, aki lelkesítő győzelmeket aratott. A francia győzelemsorozat ezután nem is állt le: 1435-ben Reimsben királlyá koronázták VII. Károlyt, és 1436-ban Párizst is bevették. 1453-ra az angolokat mindenhonnan sikerült kiűzni Calais-t kivéve.

Európa vezető hatalma

VII. Károly és utódja, XI. Lajos (1461-1483) megerősítette a központi hatalmat. Állandó zsoldossereget állítottak fel, míg a főnemeseknek megtiltották a magánhadseregek tartását. A közigazgatást is szakszerűsítették, és főleg polgári származású hivatalnokokkal töltötték fel („taláros nemesség”). Időközben Franciaország megszerezte Bretagne-t, Provence-ot és Burgundia nagyobbik, nyugati felét. A XVI. században új veszély fenyegette a Francia Királyságot: V. Károly német-római császár lett Spanyolország királya - a franciák harapófogóba kerültek. I. Ferenc (1515-1547) kiutat keresve Észak-Itáliában kezdte kiépíteni a hatalmát, ami azonban a Német-Római Birodalom része volt. Kitört a vagy fél évszázadon keresztül zajló háború, melynek során 1525-ben Paviánál vesztettek a franciák, ám szövetségi rendszert hoztak létre Firenze, Velence, Milánó, a Pápai Állam, illetve a szövetséghez lazábban kapcsolódó Oszmán Birodalom és Anglia részvételével a Habsburgok országai ellen (cognaci liga, 1526). 1559-ben a Cateau-Cambrésis-ben kötött béke zárta az itáliai háborúskodást. A franciák az olasz területi igényeikről való lemondás fejében megtarthatták északi szerzeményeiket (Metz, Verdun). I. Ferenc utódai gyengekezű királyok voltak, és újra harcok alakultak ki a főnemesi pártok között, melyek ezúttal vallási színezetet is nyertek: a reformáció kálvinista ága érintette leginkább Franciaországot, melynek helyi követőit hugenottáknak nevezték. 1572-ben már-már úgy tűnt, hogy sikerül megbékéltetni a feleket: a későbbi IV. Henrik királyt össze akarták házasítani Valois Margittal, ám az esküvői készülődés mészárlásba torkollt Párizsban (Szent Bertalan éjszakája). Ismét fellángolt a vallás- és polgárháború, miközben 1589-ben kihalt a Valois-dinasztia.

A Bourbonok abszolutizmusa

A zűrzavaros helyzetben IV. Henriket (1589-1610) koronázták francia királlyá, ami a spanyol II. Fülöp által fegyveres erővel is támogatott katolikus liga ellenszenvét váltotta ki. Noha a Bourbon-dinasztia megalapítója ekkor már római katolikus volt, a spanyol haderő megszállta Párizst, ahova csak 1594-ben tudott bevonulni a király. Henrik 1598-ban kiadta a nantes-i ediktumot, mely toleranciát hirdetett a hugenották irányába. Az ellenségeskedés nem szűnt meg: a IV. Henriket egy fanatikus katolikus ölte meg 1610-ben. A monarchia támogatta a gazdaság fejlődését: Henrik minisztere, Sully javaslatára utak épültek, és királyi manufaktúrákat alapítottak. Franciaország ekkor kezdett el bekapcsolódni a gyarmatosításba és a felfedezésekbe (1608 - Québec megalapítása), ám a versenyben gyakorta alulmaradt az angolokkal szemben. Utódja XIII. Lajos (1610-1643) volt, aki tehetséges államminiszterei, Richelieu majd Mazarin bíboros segítségével leverte a hugenotta ellenállókat La Rochelle környékén, hivatalnokaiban és erős hadseregében bízva visszaszorította a rendeket (1614 után nem hívott össze rendi gyűlést) és sikeresen beavatkozott a harmincéves háborúba. A küzdelmek eredményeképpen az 1648-as vesztfáliai béke több Rajnán túli német tartományt elismert francia birtoknak. A hosszadalmas háborúskodás kimerítette az országot, ahol emiatt 1648-ban rendi színezetű mozgalom kezdődött. A Fronde (= Parittya) leverése 1653-ig eltartott, ám az ifjú XIV. Lajos (1643-1715) és apjától örökölt minisztere, Mazarin úrrá lett a helyzeten. XIV. Lajos (a Napkirály) idején teljesedett ki a francia abszolutizmus. Tovább erősödött a hivatalnokrendszer, megjelentek az államtitkári és miniszteri tisztségek. Vidéken teljhatalmú intendánsok képviselték az uralkodót. A gazdaságot Colbert államminiszter védvámokkal és állami támogatással erősítette meg (merkantilizmus), egységesítette a pénz- és mértékrendszert, fejlesztette a közlekedést. Louvois reformjai révén létrejött a reguláris hadsereg, így Franciaország hatalmas gazdasági és katonai fölénybe került a szomszédaival szemben. XIV. Lajos ezt igyekezett kihasználni: uralkodása második felében folyamatos háborúban állt a Német-Római Birodalommal, hogy Franciaország határait a Rajnáig tolhassa ki. Sikerült megszereznie Strassburgot és Luxemburgot, és meggyengítenie a Habsburg Birodalmat, azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy megbírkózzon a fél Európát összefogó koalícióval, ami a spanyol örökösödési háború (1700-1714) kapcsán alakult ki a francia hegemónia megtörésére. A békekötés értelmében ugyan a Napkirály unokája, Fülöp lett a spanyol király, de a két országot nem egyesíthették. 1715-ben az általa építtetett versailles-i palotában meghalt XIV. Lajos, akit hosszú uralkodása után dédunokája, a kiskorú XV. Lajos (1715-1774) követett a trónon, aki nem sokat törődött a politikával. A franciák a kor minden nagyobb háborújában részt vettek (osztrák örökösödési háború, hétéves háború, amerikai függetlenségi háború), ám akár a győztes, akár a vesztes oldalán álltak, csak pénzpocsékolás volt összes akciójuk, ráadásul Kanadát is elvesztették. XV. Lajos unokája, XVI. Lajos (1774-1792) idejét legszívesebben vadászattal és lakatosmunkával töltötte, ám elődjénél így is aktívabban politizált. Sorozatos pénzügyi reformtörekvései azonban folyton elbuktak, és ő minisztereire hárította a felelősséget. A társadalmi feszültségek végül rendi gyűlés összehívására ösztönözték a királyt.

Felvilágosodás és forradalom

A 18. századi Franciaországban jelentős volt a polgárság létszáma és politikai befolyása, ami a korban mind nagyobb gazdasági hatalommal párosult. A korszak tudományos eredményei és a kibontakozó ipari forradalom vívmányai révén a kor polgári származású értelmiségijei számára a világ megváltoztathatónak tűnt. A racionalizmus diadalmaskodott. Az alkotók az emberiséget az észre való ráhatással, felvilágosítással óhajtották megjavítani. Innen az időszak neve: felvilágosodás. Az angolszász gondolkodók (John Locke, David Hume) elképzeléseit, melyek a szabadságra, toleranciára vonatkoztak, nagy francia filozófusok (Montesquieu, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) fejlesztették tovább. Egyben mind egyetértettek: a fennálló régi rendszer (ancien régime) rossz. A felvilágosodás eszméi már erősen benne voltak a köztudatban, amikor XVI. Lajos kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést. A készülődést a harmadik rendet (polgárok és parasztok képviselői) magasztaló, számára dominanciát követelő felhangok tarkították, melyet az éhséglázadás peremére jutott Párizs népe támogatott. 1789. május 5-én végül összeült Versailles-ban a rendi gyűlés, ahol a harmadik rend nagyobb képviselettel, de ugyanannyi szavazattal jelenhetett meg, mint 1614-ben. Június 17-én az elégedetlen polgári képviselők (jelentős nemesi és papi támogatással) önmagukat Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánították, és felesküdtek az összetartásra (labdaházi eskü), amit a király kénytelen volt elfogadni a nemesi támogatás miatt (Mirabeau, La Fayette). Közben Párizsban egyre feszültebb lett a hangulat, mire a város körül szorosabbra vonták a katonai blokádot. Hamarosan elterjedt, hogy a királyi katonaság megtámadja a főváros tömegeit, mire azok július 12-én fellázadtak. Fegyvereket zsákmányoltak, és július 14-én puskaporért a jelentéktelen Bastille erődbörtönhöz vonultak, melyet a felbőszült csőcselék megostromolt, tárgyalni hajlandó katonáit pedig meglincselte. Kitört a nagy francia forradalom. A király nem verte le a lázadókat, helyette Párizsba utazott, ahol üdvrivalgás fogadta. A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegő „nagy félelem” keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek. Hiába törölték el a kiváltságokat és adták ki az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, az élelmezési és gazdasági helyzet tovább romlott, és a tömegeket addig mellőzött, szélsőséges értelmiségiek (pl. Danton, Marat, Desmoulins) kezdték izgatni. A királyt a párizsi csőcselék október 5-én megrohanta Versailles-ben („asszonyok menete") és másnap a fővárosba parancsolta. 1791-ben a Nemzetgyűlés elkészítette az alkotmányt, mely garantálta a hatalmi ágak megosztását, a királynak pedig csak korlátozott hatalmat hagyott. Lajos 1791. június 20-án „elszökött" Párizsból (noha nem volt köteles ott lenni), ám mielőtt katonaságához érkezhetett volna, elfogták és visszavitték a fővárosba. A szökés felerősítette a köztársasági hangokat. A választásokon a már jelentős szerephez jutottak a girondi és jakobinus képviselők is. Egyre erősödött a külföldi beavatkozástól való félelem, amit az uralkodó ki akart provokálni, hogy restaurálhassa hatalmát, ezért girondi kormányt nevezett ki, ami hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. Eztán a király - érdekeinek megfelelően - megvétózott több hadseregfejlesztési javaslatot, mire ellene fordult a közhangulat. Június 20-án és augusztus 10-én is betört a csőcselék a Tuileriákba, és második alkalommal az uralkodó a Nemzetgyűlésben keresett menedéket, az viszont a városi tanács (kommün) és a tömeg nyomására lemondatta, majd börtönbe záratta az uralkodót, és átalakult Nemzeti Konventté. Itt már csak a girondiak és a jakobinusok rendelkeztek képviselettel. Augusztus végén porosz és osztrák csapatok törtek az országba, mire Danton szabad kezet adott a megrettent csőcseléknek a „gyanúsak” összegyűjtésére és kivégzésére. Az első terrorhullámnak ezrek estek áldozatul. A francia hadsereg Valmynál megállította a német betörést, mire a poroszok kivonultak, a franciák pedig átmentek ellentámadásba. A jakobinusok kiharcolták a király elítélését, akit 1793. január 21-én ki is végeztek. A Belgiumban aratott győzelmek szülték meg a nemzeti eszmét, a nacionalizmust, mely az elkövetkező századokban elterjedt az egész világon. 1793-ban az európai egyensúly felborulásától tartó Nagy-Britannia megszervezte az első franciaellenes koalíciót. A minden irányból meginduló támadás hatására a franciák sorozatos vereségeket szenvedtek. Kényszersorozás indult meg, ami nagy vidéki felkelésekhez vezetett. A megrendülő hatalmú girondiakat puccsszerűen megbuktatták a jakobinusok (1793. június 2.), akik az év végére elkészült, demokratikus köztársasági alkotmányt félredobva diktatórikus eszközökkel kormányoztak. A Robespierre és Saint-Just vezette jakobinusok korlátlan terrort vezettek be, és az általános hadkötelezettség kihirdetésével hatalmasra duzzasztották a hadsereget. 1793-ra már uralták Franciaországot, 1794-ben pedig betörtek Spanyolorszgába és a Németalföldre. Ezzel együtt belső tisztogatás indult a jakobinus táboron belül. Nemsokára Robespierre és támogatóinak hatalma is megdőlt: a Konvent 1794. július 27-én megbuktatta és hamarosan kivégeztette őket. Visszafogták a terrort, új alkotmány kidolgozásába kezdtek. 1795-ben ennek alapján megalakult a girondi szellemiségű Direktórium, ami a hódításokat megtartva békét kötött Poroszországgal és Spanyolországgal, Hollandiában pedig vazallus királyságot hozott létre. 1797-ben az osztrákok is vereséget szenvedtek Itáliában, ezzel az első koalíció felbomlott. Franciaországra így sem köszöntöttek békés évek: 1795 után bal- és jobboldali államcsínyek sora fenyegette gyenge lábakon álló köztársaságot.

Az első császárság

Napoléon Bonaparte a forradalmi kormány korzikai származású, kiváló tehetséggel megáldott tisztje volt. 1796-ban vette át az itáliai francia sereg irányítását, mellyel annak lerongyolódott állapota ellenére gyors fegyverszünetre kényszerítette az osztrákokat (campoformiói béke, 1797). Ezután kalandor akciót indított Egyiptomba, ahova mérnököket is vitt, hogy csatornát hozzanak létre a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között, miáltal a brit érdekszférába eső indiai utat fenyegette volna. Sikerrel átkelt a tengeren és könnyedén szétverte az ellene küldött muszlim erőket. Egészen Szíriáig hatolt, azonban serege kimerült, így kénytelen volt visszahúzódni Egyiptomba. Evakuálni nem tudta a sereget, mivel a flottáját Abu Kirnél a megérkező britek tönkreverték (1798). A tábornok a katonáit hátrahagyva visszatért Franciaországba, ahol 1799-ben megdöntötte a Direktórium hatalmát, és új alkotmányt kreált, mely neki mint első konzulnak biztosította a hatalmat. A britek 1799-ben tető alá hozták a II. franciaellenes koalíciót. A hadvezér kihasználta ellenfelei ellentéteit, és külön-külön támadt rájuk. 1800-as marengói győzelmével térdre kényszerítette az osztrákokat, mire a szövetség fölbomlott. Az írekkel küszködő britek is békét kötöttek 1802-ben Amiens-nél békét kötöttek. Franciaországra rövid békés időszak köszöntött. Bonaparte konzulátusa alatt megszilárdult a polgári rend: a forradalom idején kialakult tulajdonviszonyokat érintetlenül hagyták, támogatták a gazdaságot, létrejött a Francia Nemzeti Bank. A pápával kötött konkordátumban szabályozták az állam és egyház viszonyát. A Code Civil (Polgári Törvénykönyv) megvetette a polgári jogrend alapjait. Az első konzul 1804-ben I. Napóleon néven császárrá koronázta magát VII. Pius pápa jelenlétében. Új rendszerét vakmerő katonai győzelmekkel kívánta igazolni. Egyetlen ellenfele Nagy-Britannia volt, ami gazdasági potenciáljával támogatni tudta a kontinentális államokat, hogy harcoljanak a franciák ellen. A császár tervezgette az angliai inváziót, ám Nelson admirális Trafalgarnál szétzúzta flottáját (1805). A III. koalíció osztrák és orosz seregeit Ulmnál és Austerlitznél verte szét a brilliáns hadvezér, így a szövetség felbomlott - a császárság sorsa mégis gyakorlatilag eldőlt 1805-ben. Már nem sikerülhetett megszerezni az európai és gyarmati hegemóniát. Napóleon a meghódított területeken vazallus államokat hozott létre (Itáliai Királyság, Rajnai Szövetség), melyek élére önmagát, rokonait és tisztjeit nevezte ki uralkodónak. A Német-Római Birodalom feloszlása már porosz érdekeket is sértett, így porosz, angol, svéd és orosz részvétellel létrejött az elődjeihez hasonlóan tiszavirág-életű IV. koalíció. Az 1806-os jenai és auerstädti győzelem után bevonult Berlinbe, majd az 1807-es eylaui és friedlandi csatában I. Sándor cárt is békére kényszerítette (Tilsit, 1807). Ekkor hirdette ki az angol kereskedelmet megbénítani hivatott kontinentális zárlatot. A zárlat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagy-Britannia bőségesen kárpótolta magát a gyarmati területekkel folytatott kereskedelemmel. A zárlat egyébként az addig szövetséges spanyolokat is Napóleon ellen fordította, aki még abban az évben megszállta mindkét ibériai államot, igaz, a következő évben Portugáliából kiverték az angolok, a spanyol ellenállás pedig jelentős károkat okozott a francia hadseregnek. Ez az V. koalíció megkötésére ösztönözte Ausztriát éa Angliát, ami azonban az osztrákok 1809-es wagrami (és a magyarok győri) vereségével felbomlott. I. Ferenc osztrák császár még leányát, Mária Lujzát is kénytelen volt a francia császárhoz adni, birodalmától pedig elcsatolták Dalmáciát. Az 1810-es évek elején gazdasági válság sújtotta Európát, amit Napóleon a kontinentális zárlat gyengeségének tudott be. A tervezett szigorítások kiváltották az oroszok ellenkezését, mire a francia császár hadjáratot indított (1812). Ennek keretében létrehozott egy lengyel bábállamot (Lengyel Nagyhercegség), ami sok katonával támogatta hadseregét. Az orosz éghaljat és a felperzselt föld stratégiája megtette a hatását: ugyan a „Grande Armée" (Nagy Hadsereg) legyőzte az orosz főerőket Borogyinónál és bevonult a felperzselt Moszkvába, azonban mire hazatért, létszáma a kezdeti 600000-ről alig 30000-re olvadt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az 1813-as lipcsei csatában („a népek csatájában”) vereséget szenvedtek a hosszú háborúben kimerült francia hadak az angol-orosz-porosz-svéd-osztrák VI. koalíció seregétől. A következő év márciusának végén a szövetségesek bevonultak Párizsba, és a császárt lemondásra kényszerítették (április 11.). Franciaországban visszaállították a királyságot XVIII. Lajos (1814-1824), a lefejezett király öccse vezetésével. Az Elba szigetére száműzött Napóleon azonban 1815. március 1-jén partra szállt Franciaországban, és a katonaság mellé állt. Március 20-án megkezdődött a császár száznapos uralma, mely alatt a fiatal generációkból önkéntes sereget szervezett, ám Waterloonál a VII. koalíció végleg vereséget mért rá (június 18.). Napóleon 1815. július 15-én adta meg magát, és ezzel véget ért a francia I. császárság.

A restauráció és a „polgárkirályság”

1795-ben a az emigrációban élő Bourbon Lajos Szaniszló Xavér, XVI. Lajos öccse és a börtönben elhunyt XVII. Lajos nagybátyja önmagát királlyá kiáltotta ki XVIII. Lajos néven. Napóleon bukása után a király hazatért Franciaoszágba, ahol nem akadt ellenzéke. Még oktrojált alkotmányt is adott az államnak (igaz, ezt a törvényhozás két háza is elfogadta). Napóleon visszatérése és száznapos uralma azonban kiélezte a politikai helyzetet, és utána jelentős megtorlás következett. Az első, vértelen hatalomátvétellel szemben itt katonatiszteket és Konventtagokat végeztek ki, a Bonaparte családot kitiltották Franciaországból, és rengeteg embert elítéltek. A választásokat is a szélsőséges királypártiak nyerték meg, ám a király maga oszlatta fel kormányukat. 1816-1820 között mérsékelt, sőt a liberálisok felé is nyitó kormányt nevezett ki a népszerűsége érdekében még koronázásról is lemondó király. A helyzet 1820-ban mérgesedett el ismét, amikor egy bonapartista, Étienne Louvel megölte Berry hercegét, a király unokaöccsét. Ismét szigorítottak a választási berendezkedésen, bevezették a cenzúrát. 1822-től pedig ismét enyhülés kezdődött, ami 1824-ig, a király haláláig tartott. A trónon öccse, X. Károly (1824-1830), addig Artois grófja követte, aki szintén emigrációban töltötte a forradalom és a császárság éveit. Szokás mondani, hogy a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek - ez X. Károly esetében nagy igazság. Ő kezdettől fogva az ultraroyalisták feje volt (a meggyilkolt Berry hercege az ő fia volt, és a traumát sosem tudta kiheverni), és uralkodóként hamarosan elvesztette népszerűségét. Bátyjával ellentétben megkoronáztatta magát, kártalanította az emigránsokat és növelte az egyház szerepét. 1829-ben a szinte fanatikusan vallásos Jules Armand de Polignac márkit nevezte ki miniszterelnöknek, aki megszigorította a sajtóellenőrzést és korlátozta a törvényhozást. Miután itt 1830-ban a liberálisok kerültek többségbe, a király feloszlatta az országgyűlést, mire Párizs népe barikádokat emelt: kitört a júliusi forradalom (1830. július 27-29.). A király kénytelen volt lemondani, és az utolsó Bourbon Angliába menekült. Kijelölt utódját, Chambord grófját a képviselők nem fogadták el örökösnek. A forradalom liberális vezetői a Bourbon-család távoli rokonát, Orléansi Lajos Fülöpöt (1830-1848) tették trónra. A „polgárkirály” új, szabadabb alkotmányt adott a francia népnek. Uralkodása idején bontakozott ki az ipari forradalom az országban, ami a nagy tömegek nyomorához vezetett. A gazdasági krízisek és a vasúti panamák miatt a királyság pénzügyi helyzete is rendkívül rossz lett, a kormány ennek ellenére elzárkózott minden reformtól. Lajos Fülöp rendszere 1848. február 22-én omlott össze: az elégedetlenkedők ellen felvonult a katonaság, mire kitört a forradalom, és a király kénytelen volt Angliába menekülni.

A második köztársaság

1848. február 24-én Lajos Fülöp lemondott a trónról ifjú unokája, Párizs grófja javára, ám a Nemzetgyűlés nem fogadta el királynak, helyette kikiáltotta a II. Francia Köztársaságot. Mivel a februári forradalmi megmozdulásokban jelentős számban képviseltették magukat a munkások, követeléseikre általánossá tették a választójogot a férfiak számára, illetve elismerték a munkához való jogot. Nemzeti műhelyeket hoztak létre, hogy a munkanélkülieket közmunkához juttathassák. A hamarosan megtartott választásokon azonban jóval mérsékeltebb programmal jelentkező kormány nyert, hiszen itt már a vidék is kinyilvánította a véleményét. Egyre nőtt a városi és a vidék lakosság közti feszültség, ami júniusban tört felszínre. A gazdasági válság a forradalom ellenére nem enyhült, és a nemzeti műhelyek képtelenek voltak versenyképesen termelni, mindössze segélyelosztó helyekké degradálódtak. Ezt a parasztság és az adófizető középosztály nem nézte jó szemmel, és az őket kéviselő kormány feloszlatta a pénzpocsékolást jelentő műhelyeket. Mivel számítottak a munkások megmozdulására, erős katonaságot vontak a fővárosba, mely a fellázadó tömegeket véresen leverte. A júniusi eseményeket kemény megtorlás követte. A franciák erős elnöki hatalomra vágytak, hogy kordában lehessen tartani az eseményeket, ezért decemberben köztársasági elnökké választották Charles Louis Napoléon Bonaparte-ot, a császár meglehetősen ismeretlen, a sokévnyi emigrációnak köszönhetően franciául is rosszul beszélő unokaöccsét. Az elkövetkező években Bonaparte elnök megszilárdította a belső rendet, és egyre függetlenebbé vált a törvényhozástól, miközben a kisemberek védelmezőjeként lépett fel. Kormányát saját híveiből hozta létre, és a belbiztonsági szervek élére is rokonait, barátait állította. Országjáró körútjain hatalmas népszerűségre tett szert, de adósságokba verte magát, mely elnökségének lejárata után bírósággal fenyegette - hasonlóan a törvénytelenségek miatt felháborodó nemzetgyűléshez. Végül az elnök 1851. december 2-ára (az austerlitzi csata évfordulójára) virradóra kevés áldozattal járó, jólszervezett puccsot hajtott végre. Feloszlatta a nemzetgyűlést, egyúttal népszavazást írt ki az elnöki hatalom kiterjesztéséről, melyet a franciák elsöprő többsége támogatott. A herceg-elnök mindeközben a demokrácia megmentőjeként tetszelgett: visszaállította az általános választójogot, amit a nemzetgyűlés 1850-ben megnyirbált.

A második császárság

Miután elnökként egyszemélyi hatalmat épített ki, a Nagy Napóleon unokaöccse császárrá kiáltotta ki magát III. Napóleon néven (1852-1870). Döntését népszavazással is megerősítette. Császárként nevéhez méltó, nemzeti dicsőségre apelláló külpolitikát folytatott: a világ minden táján francia csapatok harcoltak - többnyire győzelmeket aratva - a Krímtől Itáliáig és Mexikótól Indokínáig. Meggyorsult a gyarmatszerzés, de Franciaország európai pozíciói is megerősödtek. A krími háborúban (1853-1856) a franciák az angolok szövetségeseként győzték le az orosz haderőt, 1859-ben az osztrákokat állították félre az olasz egységmozgalom útjából, melynek révén Franciaországhoz került Savoya és Nizza (Nice) környéke. III. Napóleon uralkodása idején a francia gazdaság töretlenül fejlődött, melyet a kormányzat is támogatott. Minden termelési mutató megugrott, kiépült a vasúthálózat. A II. császárság idején három világkiállítást is tartottak Franciaországban (1855; 1867 - Párizs, 1861 - Metz), melyek mind a francia gazdaság nagyszerű eredményeit hirdették. A császári adminisztrációnak a szociális gondoskodásra is gondja volt: támogatták az egészségügyi szervezeteket, kórházakat, engedélyezték a szakszervezetek, munkáspénztárak, biztosítók működését. A kezdeti politikai szigor is fokozatosan enyhült: 1870-re Franciaország parlamentáris monarchiává vált. A bukás még ebben az évben elérkezett. A francia érdekeket sértette egy erős Németország létrejötte, azonban a Porosz Királyság a legjobb úton haladt ennek kialakítása felé. Otto von Bismarck kancellár a német egységet a franciák legyőzésével párosította. Sikeresen felingerelte a nacionalista közvéleményt, a császár pedig - noha tudatában volt a francia haderő némethez mért gyengeségének - kénytelen volt hadat üzenni. Augusztus 2-án megindult a francia támadás, ám a bekerített császár már szeptember 2-án kapitulálni volt kénytelen. Császárságát szeptember 4-én számolták fel.

A párizsi kommün és a harmadik köztársaság

Párizsban nemzetvédelmi kormány alakult népes nemzetőrséggel együtt. Választásokra nem került sor: már szeptember 20-án német csapatok kerítették be a francia fővárost. 135 napos kemény ostrom kezdődött, ami éhínséggel járt együtt. A munkástömegek október 31-én fellázadtak és foglyul ejtették a kormányt, miközben városi önkormányzatot (kommünt) követeltek. Ugyan a nemzetőrség végül kiszabadította a minisztereket, a szocialista színezetű megmozdulások nem csitultak azután sem, hogy január 27-én új, a vidék konzervativizmusát képviselő kormány alakult Bordeaux-ban Adolphe Thiers vezetésével. Ez megkezdte a béketárgyalásokat, ám a nemzetőrség és a párizsi tömegek önállósították magukat: a békefeltételek kitudódása, a jelképes, háromnapos német megszállás (március 1-március 3.) és a kormány lefegyverzési kísérlete hatására március 18-án felkelés tört ki, ami hatalmába kerítette a várost, és március 22-én megalakult a kommün. Ebben jelentős volt a szocialisták (pl. a magyar Frankel Leó) és munkások aránya, ám többségük republikánus, neojakobinus, polgári radikális stb. volt. A kommün bizottságokat alakított, melyek különféle szociális rendelkezéseket hoztak (munkaidő maximálása, a bombázásokban hontalanná váltak elhelyezése, egy-két üzem államosítása, ingyenes közoktatás stb.) ám ezeket lehetetlenség volt megvalósítani a német és kormánycsapatok gyűrűjében. Április 2-án a Thiers-kormány támadásával megkezdődtek a rendkívül véres, utcai harcok. A kommün terrorba kezdett, és kaotikus intézkedéseket hozott, melyek csak rontották a helyzetet. A harcok május 27-én fejeződtek be a kommün intézkedései és a kormánycsapatok lövedékei nyomán lángoló fővárosban. A német hadsereg mindvégig csak szemlélte az eseményeket, illetve engedélyezte a Thiers-kormány hadműveleteinek folytatását. Rengeteg párizsi lakos meghalt a harcokban és a megtorlásban, sokakat a gyarmatokra deportáltak. Csak 1880-ban hirdettek amnesztiát. A franciák többsége 1870-ben az alkotmányos monarchia visszaállítását szándékozta elérni, és a két jelölt közül X. Károly unokájának, Chambord grófjának kínálták fel a trónt, ő azonban visszautasította az alktományos trónt és a trikolórt. A franciák ebbe nem egyeztek bele, helyette az idős és gyermektelen gróf halálára vártak, hogy a Lajos Fülöp által örökösnek jelölt, liberálisabb párizsi grófot tehessék a trónra. Az „ideiglenes” francia III. köztársaság alaptörvényeit 1875-ben fektették le, azonban a monarchia kérdése továbbra is fontos téma maradt egészen 1877-ig, amikor Patrice MacMahon elnök megkísérelt megszabadulni a republikánusoktól. A „május 16”-nak (seize Mai) elnevezett, puccskísérletnek kikiáltott eseményből végül mégis a köztársaságiak kerültek ki győztesen, akik az elnöki hatalmat nagyon meggyengítették, hogy elejét vegyék a hasonló eseteknek. A koronaékszereket 1885-ben széttörték és eladták, így demonstrálva a királyság végét. A gyenge lábakon álló kormányoknak - melyek általában alig pár hónapig voltak hivatalban a hatalmi harc miatt - 1889-ban sikerült elhárítaniuk Georges Boulanger tábornok puccskísérletét, ami diktatúrával fenyegetett. Nagy vihart kavart 1893-ban a Panama-csatorna építése körüli „panamák” nyilvánosságra kerülése és az 1894-1906 között zajló Dreyfus-per, ami a francia antiszemitizmus vereségét hozta. A közvéleményt az 1905-ös egyházellenes intézkedések is megosztották. Franciaország 1870 és 1914 között két alapvető politikai szándék szerint tevékenykedett: az egyik a Németország ellen tervezett revans (fő képviselője Georges Clemenceau), a másik pedig a gyarmatbirodalom kialakítása volt. Mindkettő teljesítésére az országnak nem volt kapacitása, így a könnyebbnek tűnő feladat, a gyarmatbirodalom kiépítése mellett döntöttek. Algériából kiindulva a III. köztársaság hadai meghódították Észak- és Nyugat-Afrika jelentős részét. Németország és kiépülő szövetségi rendszere ellen a franciák 1893-ban szövetkeztek a cári Oroszországgal. A gyarmatokon bölcsen elismerték a britek főségét (fashodai incidens, 1898), ami közelítette a két országot, és 1904-ben létrejött a brit-francia Szívélyes Megegyezés (Entente Cordiale, azaz antant). Az 1907-es orosz-brit szövetséggel megalakult a hármas antant, ami az egyre agresszívabb politikát folytató, rendkívüli ütemben fejlődő és fegyverkező Németország ellensúlyozására jött létre.

Az I. világháború és hatása

1914-ben a német vezérkar elérkezettnek látta az időtt a Schlieffen-terv elnevezésű katonai program (Franciaország, majd Oroszország gyors legyőzése) végrehajtására. Kapóra jött számára, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia viszonya Ferenc Ferdinánd trónörökös megölése (június 28.) miatt mélyponton volt az antanthatalmakkal szövetséges Szerbiával. Július 28-án kitört a háború, mely néhány napon belül világméretű konfliktussá szélesedett: a németek augusztus 3-án hadat üzentek a franciáknak, és Belgiumon keresztül azonnal megindították a támadást Franciaország szíve felé. A gyors német előrehaladást (szeptember 3-án már 20 km-re megközelítették Párizst) a vártnál hamarabb bekövetkező orosz mozgósítás és a keleti front kialakulása hátráltatta, a franciáknak pedig módjuk nyílt az ellencsapásra, és a brit csapatok is megérkezhettek. Az elkövetkező négy évben a nyugati front mindvégig francia területen húzódott. Sem az összehangolt brit-francia támadások, sem a német kísérletek nem tudták áttörni a megmerevedő frontvonalat, noha igen véres próbálkozások történtek (1916-ban a németek Verdunt, az antanterők a Somme folyó vonalát támadták, mindhiába: mindkét vállalkozás 1-1 millió katona életébe került). Végül 1918-ban amerikai támogatással sikerült Amiens-nél áttörni a német vonalakat (augusztus 8.), a központi hatalmak veresége pedig elkerülhetetlenné vált. A III. köztársaság legfényesebb pillanatait élte a háború után. A német fegyverszüneti kérelmet 1918. november 11-én Compiègne mellett írták alá egy vasúti kocsiban. A békeszerződések aláírására Versailles-ban került sor, a tárgyalások során pedig egyértelműen a francia fél akarata érvényesült: az olaszok képtelenek voltak érvényesíteni követeléseiket, a japánok és amerikaiak hamarosan elhagyták a konferenciát, a britek pedig szintén elfordultak a kontinens ügyeitől. Clemenceau még mindig élt, és most, a béketárgyalások vezetőjeként valóra válhatott régi álma: a németek elleni revans. Németországtól nem csak Elzászt és Lotaringiát csatolták el, hanem sok más területet is. Óriási háborús jóvátételt követeltek szomszédjuktól, melynek hadseregét is minimálisra csökkentették: deklarált célja volt a francia politikának, hogy Németországot annyira eltiporja, hogy soha többé ne jelenthessen fenyegetést. A jóvátétel elmaradásakor francia csapatok szállták meg Frankfurtot és Darmstadtot (1920), majd 1923-ban a németi ipar fellegvárát, a Ruhr-vidéket. Franciaország 1750000 embert - zömmel középkorú férfiakat - veszített a világháborúban, és a front is feldúlta az északi országrészt. A gazdaság siralmas állapotát elfedte a Raymond Poincaré vezette Nemzeti Blokk dicsőséges kormányzása, miközben a politikusok a németeken próbálták behajtani a talpraálláshoz szükséges anyagiakat. Az ellenségeskedés azonban nem volt kifizetődő: a Ruhr-vidéken kibontakozó passzív ellenállás mind a német, mind a francia állam számára pénzpocsékolásnak bizonyult, amibe a Poincaré-kormány bele is bukott.

Két világháború között

A miniszterelnök - immár békülékeny politikát képviselve - 1926-1929 között ismét kormányt alakíthatott. A húszas évek második felében ugyanis a francia részről Aristide Briand külügyminiszter nevével fémjelzett békülési politika kezdődött, melyben partnere volt a német teljesítési politika Gustav Stresemann vezette híveinek tábora. 1925-ben a locarnói szerződésben az európai hatalmak garantálták a rajnai német-francia közös határ biztonságát, a következő évben pedig francia támogatással léphetett be Németország a Népszövetségbe. Ugyanebben az évben megszűnt a katonai ellenőrzés is a német területeken. 1929-ben a jóvátételi bizottság véglegesítette a Németország által kifizetendő jóvátétel összegét, azonban ez irreálisan sok pénzt jelentett. A hágai konferenciára ennek ellenére békülékeny légkör volt jellemző. 1929-ben Stresemann meghalt, és Poincaré is kénytelen volt lemondani egészségi állapota miatt. Nem sokkal ezután Franciaországot is elérte a nagy gazdasági világválság. Kormányok jöttek és mentek, a politikában korrupt és bizalmatlan légkör uralkodott, közben az utcára került munkanélküliek tömegeiben elharapóztak a szélsőséges (kommunista és szélsőjobboldali) nézetek. Robbanás a