Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
Középkor

Középkor

A középkor a hármas történelmi korfelosztásban a középső korszakot jelenti: az ókor után következő, az újkor kezdetéig tartó időszakot. Kezdetét általában a Római Birodalom bukásától (476) számítják. A középkor vége a legelterjedtebb felfogás szerint 1492, Amerika felfedezése, amit a korai újkor követ az 1600-as évek közepéig. (A korábban tanított marxista nézet szerint 1642, az angol polgári forradalom kitörése tekinthető a középkor végének.) =A középkor Európában= A középkor Európa történelmére és tágabb értelemben a vele szomszédos bizánci és arab világra, vagyis a mediterrán területekre (Kis-Ázsia, Közel-Kelet és Észak-Afrika) vonatkozó korszak. Dél-Ázsia (pl. India) és Kelet-Ázsia (pl. Kína és Japán) Európától és a mediterrán térségtől elszigetelten fejlődött. A keleti civilizációk ebben a korban nem omlottak össze, mint a római civilizáció, sőt folyamatosan virágoztak és fejlődtek, így az "ókor" és egy köztes, középső korszak, a "középkor" szétválasztásának sincs értelme a történelmükben. Az ázsiai történészek éppen ezért másfajta korszakbeosztást használnak. Ugyancsak nem beszélhetünk az európai történelem szerinti középkorról a többi földrész, így Afrika nagyobb része (Fekete-Afrika), Amerika, Ausztrália és Óceánia esetében sem. Ezen területek korszakaihoz lásd az Ázsia történelme, Afrika történelme, Amerika történelme, Ausztrália történelme és Óceánia történelme szócikkeket. Az európai középkort feloszthatjuk korai, haladó és késői középkorra.

Korai középkor (5-10. század)

A népvándorlás

A Római Birodalom bukását követően területén a Kelet-Európa és Észak-Európa felől érkező népek ("barbárok") egymás után telepedtek le. Ezek közül a római kultúra iránt számos nép gyanakvással és elutasítással viseltetett, míg mások, mint például a gótok csodálták Rómát és örököseinek, letéteményeseinek tartották magukat. A bevándorló népek közül kiemelkedtek az 5. században a hunok és a nagyszámú germán törzsek, a 6. században pedig az avarok ("fehér hunok") és a szláv népek. A népvándorlás korát a 9. században Kelet-Európa felől a magyar honfoglalás, míg Észak-Európa felől a viking népcsoportok hadjáratai és letelepülése zárta le.

A "sötét középkor" évszázadai

Noha a volt Római Birodalom letelepült népeit nem mindenhol tizedelték meg, az újonnan érkezett népek merően új felfogásban értelmezték a társadalom, ezzel együtt a jog, a kultúra, a vallás, a magántulajdon fogalmát. A római korra jellemző Pax Romanát a kereskedelem és a manufaktúrák védelmének vele járó előnyeivel és hatalmas kulturális és oktatási jelentőségével együtt mellőzték. A kiépült társadalmi kapcsolatok és a gazdasági infrastruktúra hatalmas veszteséget szenvedett, amikor a helyi uralkodók helyi szabályait vezették be. A visszaesés gyakran gyors volt és megrázó. Veszélyessé vált utazni vagy árut szállítani bármilyen távolságra is, és ez egyúttal az exportra előállított áruk előáálításának és kereskedelmének összeomlását is okozta. A 7-8. században az arabok elfoglalták Levantét, Észak-Afrikát, Spanyolországot, Szicíliát és a Földközi-tengeri szigeteket, ezzel leállítva az európai tengeri kereskedelem nagy részét. A közigazgatási, oktatási és katonai infrastruktúra tönkrement, általánossá vált a művetlenség a vezetők körében. A népvándorlás korát a történészek a sötét középkor néven emlegetik, mivel a római kor fejlett írásbelisége gyakorlatilag megszűnt és az írott források hiánya miatt ezek az évszázadok homályosnak, "sötétnek" látszanak. A történelmi adatok hiánya is okozza azt az érzést, mintha az 1. évezred második felében "nem történt volna semmi". Ez is hozzájárult a napjainkban nagy szenzációt kiváltó kitalált középkor elmélet születéséhez, amely szerint a 6-9. század közötti Európa mintegy három évszázadon át gyakorlatilag nem létezett!

Haladó középkor (11-14. század)

A 11. századtól valamivel nagyobb stabilitás alakult ki Nyugat-Európában. A népvándorlás a mongolok hadjáratait leszámítva megszűnt. A nyugat-európai keresztény királyságok katonailag megerősödtek. Az új kelet-európai és észak-európai államok uralkodói szintén bevezették a kereszténységet, így az utolsó pogány törzsek is beilleszkedtek Európába. A 11. századi nagy egyházszakadás következtében végleg elkülönült egymástól a kereszténység két nagy ága: a római pápa által irányított római katolikus egyház vallási hatalma Európa nagyobb részére terjedt ki, míg a keleti ortodox egyház a pátriárkák vezetésével elsősorban a Kis-Ázsiára és a Balkán egy részére kiterjedő Bizánci Birodalomban, valamint Kelet-Európa néhány fejedelemségében uralkodott. A nyugati kereszténységen belül a kialakuló Pápai Állam és Német-Római Birodalom területegyesítő törekvései a két nagyhatalom küzdelmét eredményezték (invesztitúraharc). A konfliktus a két fél megegyezésével és szövetségével zárult, amelyben a pápa megerősítette az keresztény országok egyházai fölötti korlátlan hatalmát. Ezenkívül a nyugati keresztény államok nagyobb egységét eredményezték a 12. században meginduló közös keresztes hadjáratok is, amelyek során a szövetkezett európai uralkodók elfoglalták a közel-keleti Palesztínát az araboktól és ott több mint egy évszázadon át fennálló keresztény államot alapítottak (Jeruzsálemi Királyság). Itáliában és Flandriában területi függetlenséget élvező szabad városok fejlődtek ki. Ahogy az utazással járó veszély enyhült, a kereskedelem ismét fejlődésnek indult, és a helyben toporgó gazdaság lassan újraindult Európában. Politikai szempontból a haladó középkor az egész földrészen fokozatosan elterjedő hűbéri rendszer (feudalizmus) jegyében telt el. A 14. század elejére a legtöbb országban erős centralizáció, központosított királyság épült ki. Spanyolországban az arab fennhatóságú városok visszahódítása zajlott. Ennek egyik következményeként a keresztény világ hozzáférhetett a nagy műveltségű mohamedán uralkodók (kalifák) könyvtáraihoz és az arab kódexmásolóknak köszönhetően ott megőrzött klasszikus ókori irodalomhoz és filozófiához. A 12. századtól kialakultak a nagyobb Európai városokban az első egyetemek főként a papság oktatása céljából. Az írástudás növekedett és fejlődésnek indultak a művészetek: szobrászat, zeneművészet, építészet. Hatalmas katedrálisok épültek szerte Európában, először a román, majd később a dekoratívabb gótikus stílusban. A szellemi fejlődés a vallási megújulás igényét is magával hozta. Megjelentek az első eretnekmozgalmak. Egyes vallási közösségek, amelyek a Jézus tanítása szerinti életet hirdették, megmenekültek az üldöztetéstől. Így például a pápa szentesítette Szent Ferenc és Szent Domonkos mozgalmát, és az ezekből létrejövő szerzetesrendek a korszak egész szellemi életére nagy hatást gyakoroltak.

Késő középkor (14-15. század)

A középkori Európa válsága

A 14. század újra hanyatlást hozott, aminek több eltérő oka volt. Az egyesülő gazdaságban a 11. század óta zajló hosszú enyhe inflációs folyamat után bekövetkezett az első gazdasági visszaesés. A hosszú középkori meleg korszak után Európa éghajlata is leromlott, beköszöntött a kis jégkorszak. Európa népességének harmadát ragadta magával a 14. század közepén kitört fekete halál (pestis) különösen a népesebb városokban, a fejlődés központjaiban. A katasztrófa hirtelen véget vetett a megelőző egy-két évszázadban megindult intenzív változásoknak, amelyek csak jóval később, a korai újkorban tudtak új erőre kapni. A politikai életet növekvő zűrzavar jellemezte, az európai népeket a királyságok közti parttalan háborúk gyengítették, mint például a százéves háború. Mindezt tetézték az első nagy parasztfelkelések pusztító társadalmi következményei, valamint az eretnekek (katharok, bogumilok) kegyetlen üldözése. A középkori társadalmi rendszert végül a pestisjárvány, az ezt követő nagy éhínség, az ismétlődő háborúk és népfelkelések együttesen sodorták válságba.

Az újjászületés évszázada

Az előző század drámai emberveszteségei a 15. században az európai gazdaság és társadalom radikális újjászervezését eredményezték. A városokban a kereskedelem és az ipar új területeken indult növekedésnek, mint pl. textilkereskedelem, gyapjúgyártás, banki szolgáltatás és fegyverkereskedelem. A százéves háború idején ugyancsak komoly fejlődésnek indult a vasércbányászat és a fegyvergyártás. A városi polgárság tőkefelhalmozása és felgyorsult termelékenysége a nyugat-európai társadalmak többi rétegére is hatást gyakorolt. A felgyorsult kereskedelem lehetővé tette a földesurak számára, hogy fokozatosan túllépjenek az uradalmi gazdaságon, ezért felrúgva a hagyományokat elkezdték kirekeszteni a parasztokat a közös birtokokról. Az elégedetlenség népfelkelésekhez vezetett, emiatt az uralkodók növelték a katonaságot és a hatalmuk központosítását. Egyes uralkodók, mint például XI. Lajos, a "pókkirály", a centralizáció elvét ügyesen felhasználták, hogy minden alkotmányos korlátozást félredobva teljesen önkényesen gyakorolják a hatalmat. A 15. század Itáliában a humanizmus és a reneszánsz korszaka. A városi polgárság felemelkedése a szellemi, gazdasági és társadalmi újjászületés igényét hozta létre. Maga a reneszánsz (olasz rinascimento) kifejezés is „újjászületést” jelent (a mintának tekintett ókori római civilizáció újjászületése értelmében). A 16. századtól a reneszánsz mozgalma tovább terjedt egész Nyugat-Európában. A korszak meghatározó eseménye volt az Oszmán Birodalom térhódítása Európában. A Bizánci Birodalom megdöntése és Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után a török szultánok egymás után igázták le a balkáni országokat, és előrenyomulásuk már Közép-Európa és Dél-Európa valamennyi országa számára közvetlen fenyegetést jelentett. = A Bizánci Birodalom története = Bővebben lásd: Bizánci Birodalom =A középkori arab civilizáció= Bővebben lásd: Az arabok története = Korai újkor (1492-1642) = A középkor után következő új korszak, forradalmi változásokat hozó másfél évszázad. A marxista korszakbeosztás szerint ez a késő középkor utolsó szakasza. Amerika felfedezése és a gyarmatosítások következtében az európai kereskedelem súlypontja a Mediterráneumból áttevődött az Észak-Atlanti térségbe, és ezzel együtt az európai gazdaság centruma is áthelyeződött Észak-Itáliából és a Német-Római Birodalomból az Atlanti Óceán partvidékére. Ennek hatására új nagyhatalmak alakultak ki, mint például Hollandia és Spanyolország, és hamarosan Anglia és Franciaország jelentősége is megnövekedett. A gyarmatosítással Nyugat-Európa kilépett korábbi kereteiből és gyors terjeszkedésbe kezdett. A világ kinyílt, és az emberi történelem ettől kezdve egységessé vált. Az újkor fogalma így a középkor fogalmával szemben már az egész világra vonatkoztatható (a többi földrészen mint az "európai gyarmatosítás kora"). Bővebben lásd: Korai újkor = Lásd még =
- Korszakok Kategória:Történelem ja:中世 simple:Middle Ages

Ókor

Bevezetés

Az írott történelem terjedelme mintegy 5000–5500 év. Az első ismert írásos emlékek a valószínűleg legrégibb írásformával, az ékírással készültek i.e. 3500 körül. Ezt tekintjük az őskor végének és az ókor kezdetének. Ez a régészet korszakbeosztása szerint a rézkor időszakával esik egybe Eurázsia legnagyobb részén. Az ókor része még a bronzkor és a vaskor. Az ókor végének a történészek a következő időpontok valamelyikét tekintik:
- 313 - Nagy Konstantin elfogadott vallásnak nyilvánítja a kereszténységet
- Róma nyugati gótok általi kifosztása Alarik vezetésével 410-ben
- Romulus Augustulus megfosztása a nyugat-római császári címtől 476-ban, a Nyugat-római Birodalom bukása (a legelfogadottabb időpont)
- 529 - Nursiai Szent Benedek megalapítja a bencés rendet Monte Cassinóban Az ókori kronológia biztos időpontokkal csak az i. e. 8.századtól rendelkezik: egy ninivei napfogyatkozáshoz viszonyíthatunk.

Civilizációk és birodalmak

Nílus-völgyi civilizáció
- Ókori Egyiptom
- Meroé
- Akszúmi királyság Ókori Mezopotámia
- Sumér civilizáció
- Akkád birodalom
- Babilónia
- Mitanni
- Asszíria Ókori Kína Indus-völgyi civilizáció Ókori Irán
- Elám
- Méd birodalom
- Óperzsa birodalom
- Pártus Birodalom
- Szasszanida birodalom Ókori Kisázsia
- Urartu
- Hettita birodalom
- Fríg birodalom
- Lüd birodalom Ókori mediterráneum
- Krétai civilizáció
- Fönícia és Kánaán
- Ókori zsidó civilizáció
- Ókori Görögország
- Hellén civilizáció
- Karthágó
- Ókori Róma Okori tortenelem

Római Birodalom

A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) a Róma által hozzávetőlegesen az i. e. 6. század-tól az 5. századig uralt területeket jelentette. Legnagyobb kiterjedését Traianus császár idején érte el: ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, portugál és a román. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait.

Előtörténet

Itália őskora

Fő szócikk: Itália őskora A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal. A lakosság ebben az időben az Afrikából bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott. A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra (Appennini-kultúra). A vaskor kezdetén (i.e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) már megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oscus–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italicus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget déli részén a szintén indoeurópai illírek; a helyi őslakossággal való összeolvadásukból keletkeztek az összefoglaló nevükön iapygoknak nevezett népek. A félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venét nép telepedett le. Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés adat maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói.

Etruszkok

Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i.e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.

Görögök

Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.

Róma története

A város alapítása

Magna Graecia A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Numitor Alba Longa-i király unokái, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint i. e. 728-ban alapították Rómát. Az i. e. 753. április 21-i dátumot az i. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot általában a modern kutatás is elfogadja. A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata. Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, s Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.

Róma területe

Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).

A királyok kora

A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.

A preetruszk időszak (Kr. e. 753–616)

Források hiányában a tárgyalt időszakról nagyrészt feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, ugyanis a későbbi római mitológia és a történetírás aktuálpolitikai céljainak megfelelően igyekezett bemutatni az eseményeket. Róma népe az etruszk uralom előtt törzsi–nemzetségi szervezetben élt. A király (rex), aki hatalmát az isteneknek köszönhette, volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró. Tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből (patres gentium) álló öregek tanácsa, a senatus (senes = öregek), ill. a papság (pontifices) volt. A királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig (interregnum) a senatus tagjai mint interrexek gyakorolták a hatalmat. Az új király kijelölésében a papságnak volt fontos szerepe: madárjóslással (auspicium), ill. béljóslással (haruspicium) igyekeztek kitudni az istenek szándékát. A római hagyomány szerint a királykori társadalom három tribusra (Tities, Ramnes, Luceres), harminc curiára (coviria = férfiak közössége) és háromszáz gensre (nemzetségre) tagolódott, mely felosztást még maga Romulus hozta létre. A nemzetségek az egy atyától (pater) való leszármazás szerint szerveződtek, és teljes jogú tagnak csakis az atyák leszármazottai (patricii) számítottak. A nemzetséghez tartoztak cliensek (engedelmeskedők) is, akik legyőzött népekből vagy a gens nyújtotta védelem fejében önként behódolt szabadokból kerültek ki. A curiák szervezete a gensi felosztásra épült, de egyben keresztezte is azt (erre utal, hogy egyes curiák valamelyik gens nevét viselték, mások valamilyen helyi nevet). A curia élén a curio állt. A népgyűléseken (comitia curiata) csak a nemzetségek tagjai (gentiles) hozhattak határozatot (de cliensek is jelen lehettek). A curiák gyűlésének nem volt valódi beleszólása az államvezetésbe, csak jóváhagyási joga volt a király és a senatus által hozott döntésekben. 10 curia alkotott egy tribust, s minden tribus 100 lovaskatonát és 10 század gyalogost küldött a hadseregbe.

Az etruszk uralom időszaka (Kr. e. 616–510)

A királyság korának második szakaszában Róma gazdaságilag felvirágzott, bevezették a pénzgazdálkodást is. A gentiles és clientes mellett egyre nagyobb szerepet kapott az államban a nemzetségi szervezeten kívül álló kereskedő, kézműves, földműves réteg, a plebs (= tömeg), míg a patríciusok háttérbe szorultak, és - mint a római hagyományokból kitűnik - nem támogatták az etruszk uralkodókat. Az etruszk királyok központosító törekvései nyomán a senatus és a comitia curiata működése szünetelt, és csak a köztársaságkorban újult fel. A patríciusok befolyásának ellensúlyozására nemzetségi alapú curiák helyett területi elvű felosztást (tribusokat) vezettek be, melyek már nemcsak a nemzetségtagokat és a clienseket, hanem a plebset is magukba foglalták. 4 városi és 16 vidéki tribus alapján történt az adózás, ill. a sorozás. Az ókori hagyomány Servius Tulliushoz köti az alkotmányreformot – ennek történeti hitelességét ma több kutató vitatja. Valószínűsítik, hogy az etruszk királyok katonai célú társadalmi reformot hajtottak végre, s ennek során a férfilakosságot négy csoportba osztották vagyoni helyzetük alapján: lovasságra, nehéz-, ill. könnyűfegyverzetűekre és katonai szogálatot nem teljesítőkre. A valójában az i. e. 5. század végére kiteljesedő, timokratikus ún. tulliusi alkotmány alapján történt később a sorozás, és létrejött egy új népgyűlés, az ennek alapján szerveződő comitia centuriata. A timokratikus alkotmány 5 vagyoni cenzuson alapuló classis (osztály) alapján 193 centuriába (századba) sorolta a római polgárokat. (80 nehézfegyverzetű, 90 könnyűfegyverzetű és ezeken felül öt „infra classem" (osztályon aluli), szolgálatot nem teljesítő centuria: 2-2 a kézműveseké és zenészeké, illetve 1 a vagyontalanoké (proletarii). Nem tartoztak ebbe a besorolásba a lovasság 18 centuriáját adók, akik azonban a legmódosabbak közül kerültek ki.) Minden classishoz meghatározott számú centuria tartozott, ezáltal a tulliusi alkotmány garantálta a vagyonosabb rétegek fölényét: az elsőt 80 kis létszámú, a következő hármat 20–20 nagyobb, az ötödiket pedig 30 népes egység alkotta. A szavazás a vagyoni osztályoknak megfelelő sorrendben történt, és minden centuriának egy szavazata volt. Mivel a lovasságot a leggazdagabbak adták, az ő 18 centuriájuk szavazata mindig a 90 nehézfegyverzetű csapattestével egyezett, így fölénybe kerültek az összesen 90 szegényebb centuriával szemben. A centuriák fele 46 év alattiakból (iuniores) – ők mentek a háborúba –, fele pedig 60 év alattiakból (seniores) – ők maradtak otthon védekezni – állt. Ez a timokratikus alkotmány – módosításokkal – szinte a köztársaságkor végéig fennmaradt. A patrícius nemesség az i.e. 6. század végén letaszította és elűzte a királyt, a görög türannoszok vonásait mutató Superbus Tarquiniust (superbus = gőgös), és arisztokratikus köztársasági államrendet alakított ki.

A köztársaság kora (Kr. e. 510–27)

Fő szócikk: Római Köztársaság ...

Császárkor

lásd még római császárok római császárok-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).]] A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (Kr. e. 27–284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált. Korai császárkor, a principatus kora. Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, Kr. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae. Augustus átszervezte a hadsereget: 25 legiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, ill. germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia provincia), és az Elbáig nyomultak előre. Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt Kr. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma. A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak. Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt. A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot. Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét. Commodus Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött. A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett. anarchia szoborcsoport]] Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek. A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett. Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását). A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.

A kereszténység

A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták. A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.

A feudalizmus csírái

Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították. Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket corporatiókba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni. A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.

A népvándorlások kora

Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal). Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 404-től Ravenna lett. A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak. Attila halála (454) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. Rómát 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odovacar (Odoaker) germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénón keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. Iustinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.

Kultúra

Oktatás

Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen. A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. Eredetileg az volt a szokás, hogy a fiúkat apjuk tanította meg írni és olvasni, feltételezve, hogy már ő is tudott. Később, i.e. 200 körül a fiúkat, és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit. Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.

Vallás

:Fő szócikk: Római vallás A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi. Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték. 313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.

Irodalom

:Fő szócikk: Római irodalom A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák. Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét. epikureus Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól. Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon. Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a neoklasszikus stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikusok, mind a későbbi korok idején sok bírálat érte, a reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek. A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.

Építészet

...

Irodalom

Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)

Külső hivatkozások


- [http://www.ualberta.ca/~csmackay/Consuls.List.html A Római Birodalom konzuljainak listája] ja:ローマ帝国 ko:로마 제국 simple:Roman Empire

476

Események


- A Nyugatrómai Birodalom bukása, az ókor vége

Születések

Halálozások

ko:476년

1492

Események


- január 21. - Boabdi Granada utolsó mór királya hosszas küzdelem után átadja a város Kasztíliai Izabella és II. Aragóniai Ferdinánd seregének.
- február - a magyar országgyűlés elismeri a III. Frigyessel megkötött békét. - Szapolyai Istvánt nádorrá választják.
- március 30. - Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd aláírják azt a rendeletet, mellyel kitiltják a zsidókat Spanyolországból hacsak át nem térnek a római katolikus hitre.
- április 8. - II. Piero Medici (Lorenzo fia) lesz Firenze ura (1494-ben elűzik).
- augusztus 3. - Kolumbusz Kristóf elindul első útjára, hogy felfedezze Amerikát. Ugyanezen napon a zsidókat kiűzik Spanyolországból.
- október 12. - Kolumbusz partraszáll a Karib-szigeteken, azt hiszi hogy Kelet-Ázsiát érte el.
- október 28. - Kolumbusz partraszáll Kuba szigetén.
- Szabács és Nándorfehérvár őrsége török ostromot ver vissza.
- Török sereg tör a Szerémségre, de Kinizsi Pál megveri őket.
- A török ellen vonuló fekete sereg - miután a király nem fizette ki zsoldjukat - Szeged mellett fosztogatni kezd. Kinizsi Pál rájuk tör és szétveri őket, a sereg maradékaival I. Miksa serege végez.

Születések


- II. Lorenzo Medici Firenze uralkodója († 1519).

Halálozások


- április 8. - I. Lorenzo Medici Firenze uralkodója. (
- 1449).
- június 7. - IV. Kázmér lengyel király (
- 1427)
- július 25. - VIII. Ince pápa (
- 1432)
- Piero della Francesca itáliai festőművész (
- 1420) ko:1492년 nb:1492 simple:1492

Korai újkor

A 16. századot és a 17. század első felét felölelő átmeneti korszak Európa (elsősorban Nyugat-Európa) történetében. A korai újkor tekinthető a középkor utolsó szakaszának (marxista felfogás) vagy külön korszaknak (mai elterjedtebb nézet). A korszakot egyes országokban az európai reneszánsz korának is nevezik, míg máshol a reneszánsz, mint korszak csak a művészettörténetben használatos. A korszak kezdetének legelfogadottabb dátuma 1492, Amerika felfedezése, a korszak végének pedig általában a 17. század derekát (az európai reneszánsz végét), vagy pontosabban az 1642-es esztendőt, az angol polgári forradalom kitörését tekintik. Számos nyugat-európai történész ennél is hosszabb korai újkorról beszél, és a korszak végét 1760 körülre, az ipari forradalom angliai kezdetére, vagy 1789-re, a Nagy francia forradalom kitörésére teszi. (Lásd: Újkor.)

A korszak jellemzői

A korai újkorra jellemző, hogy Európa nyugati felén mindinkább áthelyeződött a politikai-gazdasági súlypont a német és észak-olasz területekről az Atlanti-óceánnal határos spanyol, portugál, angol és francia valamint a németalföldi területekre. A korszakot jellemzi a nyugat-európai városi polgárság gazdasági megerősödése és a reformáció elterjedése. Nyugat-Európa és elsősorban az amerikai földrész történetében ez a gyarmatosítás korszaka. A szellemi-művészeti mozgalmak szempontjából az európai reneszánsz (Itáliában a későreneszánsz), valamint a korai barokk stílus kora. A magyar történelemben ez az időszak a török hódoltság, a három részre szakadt Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség kora, valamint a magyarországi reformáció fénykora.

A gyarmatosítás és az új európai hatalmak

A nagy földrajzi felfedezések lezajlásával (15-16. század) a Föld civilizációinak addigi külön fejlődése véget ért és kialakult az egységes világ képe.

Európai török terjeszkedés

Reneszánsz

Reformáció

ja:近世 Kategória:Történelem

1642

Események


- február 3 - az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Györgyöt fejedelemmé választja, trónját csak 1648. október 11-én foglalja el.

Születések


- január 2. - IV. Mehmed, az Oszmán Birodalom 20. szultánja
- április 15. - II. Szulejmán, az Oszmán Birodalom 21. szultánja
- szeptember 1. - Bethlen Miklós, államférfi, történész
- december 8. - Johann Christoph Bach, német zeneszerző
- december 25. - Isaac Newton, fizikus

Halálozások


- január 8 - Galileo Galilei olasz csillagász ko:1642년 simple:1642

Bizánci Birodalom

A Bizánci Birodalom névvel szokás illetni a Római Birodalom középkorban fennmaradt, Konstantinápoly központú részét. Másik szokásos megnevezése Keletrómai Birodalom. A bizánci időszak kezdetének idejével kapcsolatban nincs megegyezés: egyesek a dominatus rendszerét kialakító Diocletianus (284-305) uralkodásától számítják, aki adminisztratív reformjai keretén belül nyugati (pars Occidentis) és keleti (pars Orientis) részre osztotta a császárságot. Mások szerint I. Theodosius (379-395) uralmát tekinthetjük a bizánci történelem kezdetének: ekkor aratott végső győzelmet a pogányság felett a keresztény vallás, illetve 395-ben bekövetkezett halálakor végleg elkülönült a két birodalomfél. Sőt, van, aki 476-ot tekinti kezdőpontnak, amikor az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust lemondatták, és a bizánci I. Zénó maradt meg egyedüli római uralkodónak. Mindenesetre a változás fokozatosan történt, és a 330-as években, amikor I. Constantinus felavatta új fővárosát, már jó ideje zajlott a görögösödés és a kereszténység elterjedése.

A Bizánci Birodalom kifejezés

A név: Bizánci Birodalom egy viszonylag újkeletű kifejezés, amit maguk a bizánciak nem értettek volna meg. 1557-ben (több, mint száz évvel a Birodalom bukása után) született meg a kifejezés Hieronymus Wolf német történetíró tollából, aki munkájában (Corpus Historiae Byzantinae) új rendszert alakított ki az ókori római és a középkori görög Római Birodalom megkülönböztetésére. A kifejezés általánossá válása egyébként a XVII-XVIII. században következett be, amikor híres francia írók (pl. Montesquieu) kezdték népszerűsíteni. Wolfot a kilencedik századra datálható frank-római (azaz bizánci) konfliktusból eredő szakadás befolyásolta: Nagy Károly frissen kiépített birodalmában (a pápákkal teljes egyetértésben) az új hódításokat azzal kívánták igazolni a frankok, hogy magukat a rómaiak örököseinek nyilvánították. Ebből következően a Keletrómai Birodalomban élőket már nem tekintették igazi rómaiaknak. Ebben a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, Constantinus adománylevele is nagy szerepet játszott. A nyugati államokban elterjedtté vált, hogy a Konstantinápolyban székelő uralkodókat nem a frank uralkodóknak fenntartott Imperator Romanorum (a rómaiak császára), hanem az Imperator Graecorum” (a görögök császára) címmel illették. Ezzel párhuzamosan a területet is Imperium Graecorum (a görögök birodalma), Graecia (Görögország), Terra Graecorum (a görögök földje) sőt akár az Imperium Constantinopolitanus (konstantinápolyi birodalom) néven nevezték. Ebből táplálkozhatott Wolf, aki újfajta megvilágításba akarta helyezni a történteket. Az általa kitalált név egyébként az egykor Konstantinápoly helyén álló, jelentéktelen görög gyarmatváros, Büzantion (latinosan Byzantium) nevéből ered. Esetében azonban ekkor még nem feltételezhetünk lealacsonyító szándékot, hiszen változtatásával csak a történetírást, nem pedig a történelemtudományt befolyásolta.

Önmeghatározás

A Bizánci Birodalom lakói szerint ők Ρωμαίοι (Rhómaíoi) voltak, azaz rómaiak (a szó ekkor a Έλλην - hellének szinonimája volt). A császárság (Ρωμανία - Rhómania) lakossága mindvégig rómainak tekintette magát annak ellenére, hogy kultúrájában a görög és keresztény elem dominált. A bizánciak erőteljes nemzettudattal rendelkeztek, amint pl. a határvédő katonákat dicsőítő költemények is mutatják. Ez az oszmán hódítással sem szűnt meg, és a hellén önmeghatározás a mai napig fennmaradt Görögországban. A VII. századi arab és longobárd hódítások után is megmaradt kezdeti soknemzetiségű jellege Bizáncnak, hiába éltek túlnyomó többségben görögök a Konstantinápoly irányítása alatt maradó Balkánon és Kis-Ázsiában. A Balkánra folyamatos volt az avar, bolgár, szláv betelepedés, mely fenntartotta az etnikai sokszínűséget. A kisebbségek - hasonlóan a vallási kisebbségekhez, eretnekmozgalmakhoz - rendszerint a határ környékén éltek.

Eredet

A Caracalla idején (212) kiadott rendelet, a Constitutio Antoniniana a Római Birodalom teljes felnőtt férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, miáltal a provinciák lakosai azonos jogállásba kerültek az itáliai néppel. A rendelkezés értéke azonban kevéssé politikai, mint inkább történelmi volt: megvetette a Földközi-tenger térségében a gazdasági és közjogi integráció alapjait. Természetesen ez nem egységesen jelentkezett: a Rómához erősebben kapcsolódó területek (mint Hellász) több előnyét élvezhettek, mint a távoli, szegényebb régiók (Britannia, Egyiptom stb.) A Birodalom felosztása a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a III. évszázad legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. A kettéosztott birodalom két felét egy-egy augustus uralta, akik társuralkodóval rendelkeztek (címük caesar). A tetrarchia számára előírt öröklési rend nem működhetett: polgárháború tört ki, melyből I. (Nagy) Constantinus került ki egyeduralkodóként (324). Ő új fővárost alapított magának 330-ban a régi görög Büzantion helyén, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. A főváros közkeletű neve mégis a görög Κωνσταντινούπολις (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) volt. Konstantinápoly vált Constantinus adminisztrációjának központjává (bővebben lásd: Konstantinápoly alapítása). Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak egyik legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása. A IV. század végén, 395-ben I. Theodosius, az ortodox kereszténység élharcosa két fia közt osztotta fel a Római Birodalmat, mely többé már nem egyesült: nyugaton a Stilicho befolyása alatt álló Honorius, keleten pedig a különféle udvaroncok által irányított Arcadius lett az uralkodó. Arcadius országát a V. században még általában Keletrómai Birodalomnak szokás nevezni.

Korai történelem (IV-VII. század)

V. század A Római Birodalom keleti felét a III. századtól jelentkező, a IV. században felerősödő és az V. században kulmináló gazdasági, társadalmi és katonai problémák kevésbé érintették, mint a nyugatit - köszönhetően a fejlettebb, városiasabb kultúrának, a colonus-rendszer viszonylagos hiányának és a kereskedelmi utakhoz való közelségnek. Az is közrejátszott a további viszonylag békés állapot fennmaradásában, hogy a népvándorlás fő áramlata Nyugat-Európát vette célba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Keletrómai Birodalmat ne érték volna támadások - II. Theodosius kénytelen volt erős falakkal megerődíteni Konstantinápolyt. A Nyugatrómai Birodalom bukásakor éppen I. Zénó volt a bizánci uralkodó, aki kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a görög területeket, megkapták az Itália feletti uralmat. A VI. században kezdődtek meg a Bizánci Birodalom hagyományos ellenségei (perzsák, szlávok, bolgárok) ellen vívott, váltakozó sikerű csatározások. Szintén jellemzőek az időszakra a vallási krízishelyzetek, elsősorban a monofizita eretnekség kérdésében. Mindeközben azonban a birodalom nem felejtette el nyugati gyökereit: I. Justinianus zseniális tábornoka, Belisarius segítségével megszerezte az észak-afrikai, itáliai és dél-hispániai területeket.hispánia Justinianus modernizálta a római jogot a Corpus Juris Civilis megalkotásával. Ez még latin nyelven íródott, azonban ezáltal nehezen érthetővé, archaikussá vált a stílusa. Justinianus uralkodása idején épült meg az ortodox egyház központjává váló Hagia Sophia monumentális temploma, és ez csak egy példa a század virágzó kulturális életéből. Mindemellett Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a VII. század első éveiben a perzsák megszerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot. Ugyan Hérakliosz leverte a perzsa hadakat 627-ben, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és az Afrikai Exarchátus (Karthágó 698-ban esett el) az Arab Birodalom részévé vált. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.

A görögösödés időszaka (VII-IX. század)

A nagy területi veszteségek megkönnyítették a belső egység létrejöttét. Hérakleiosz idején vált hivatalos nyelvvé a görög, így a latin és római tradíciók végleg kihaltak a birodalomban. A latin címek (pl. augustus) is hamarosan megszűntek, és a Rómával való egység eszméje is kikopott a köztudatból. Ezáltal Konstantinápoly kialakíthatta saját identitását. Sok történész Hérakleiosz reformjait jelöli meg végleges szakításként a római múlttal, és általánosságban ettől fogva szokás Bizánci Birodalomnak nevezni a Keletrómai Császárságot. Ekkorra már a terület vallása is jelentősen eltért a hajdanvolt nyugati birodalomfél területén elterjedttől, azonban a Bizánci Birodalmon belül is voltak eltérések. A déli területeken a monofizita kereszténység dominált, északon viszont az ortodox irányzat, melynek a khalkedóni zsinaton fektették le alapelveit. Az arab hódítások révén folyamatosan erősödtek az ortodoxia pozíciói. Már Hérakliosz idején megtörtént a katonaság és a birodalmi közigazgatás átszervezése. A folyamatos támadások ellen a Bizánci Császárságot katonai tartományokra osztották (théma-rendszer). Ezzel a városi élet visszaszorult Bizáncban, míg a főváros a keresztény világ legnagyobb városává vált. A Konstantinápoly ellen irányuló arab támadások mind megtörtek a görög flotta erején, a város erős falain, a görögtűzön, melynek titkát gondosan őrizték a bizánci mérnökök, és a kiváló császárok (pl. III. Leó) képességein. Az arab betörések visszaverése után Bizánc hamarosan erőre kapott. A 717-es arab ostrom óriási veszteségeket okozott a szaracénoknak, minekutána a Bagdadi Kalifátus már többé nem fenyegette a birodalom magterületeit. Bár a XVIII. századi történész, Edward Gibbon - tévesen - kimerültnek nevezte a Bizánci Birodalmat, valójában ez az államalakulat állt a középkorban a legközelebb ahhoz, hogy katonai szuperhatalom legyen. Mindezt a nehézlovasságának (katafrakták), illetve az ezek toborzásához bázist nyújtó módos, szabad parasztság (nem mindig következetesen véghezvitt) támogatásának, különösen mély védelmi rendszerének (a théma-rendszernek), az ellenfeleinek egymás ellen való kijátszására fordított összegeknek, az öszvérkaravánokra alapozott kiváló logisztikai hálózatának, erős (ám gyakran tragikus módon alulfizetett) flottájának és racionális (lopakodással, meglepetéssel, gyors manőverekkel és nagy túlerővel operáló) hadi doktrínáinak köszönhetően érte el. Vallási tekintetben a képrombolási vita dominált Bizáncban a VIII. században. III. Leó betiltotta a szentképek, ikonok tiszteletét, ami a szentképek tisztelőinek lázadásaihoz vezetett szerte a császárság területén. Iréné császárnő erőfeszítéseinek köszönhetően 787-ben összeült a második niceai zsinat, ami kimondta, hogy az ikonokat tisztelni, de nem imádni kell. Iréné emellett igyekezett házasság révén egyesíteni Bizáncot Nagy Károly Nyugatrómai Birodalmával, ám nem járt sikerrel. A IX. században ismét felbukkant a képrombolási ellentét, ám újra - immár végleg - megszüntették 843-ban.

Aranykor

A Bizánci Birodalom a Makedón-dinasztia uralkodása alatt ért el hatalma csúcsára a IX. század végén, X. században és a XI. század elején. Ebben az időszakban Konstantinápoly újra megvetette lábát Itáliában, ellenőrzése alá vonta az Adriai-tengert, és megszerezte a bolgár területeket (végső győzelmet a bolgárok felett II. Baszileiosz aratott 1014-ben). A császárság új (bár nem állandó) szövetségesre is szert tett a keleti szláv Kijevi Rusz személyében, ahonnan fontos zsoldosalakulatokat kapott (Varég Gárda). 1054-ben a görög kelet és a latin nyugat kapcsolata a végső krízis állapotába jutott el. A különválás hivatalosan sohasem intézményesült, így a nagy egyházszakadás (szkizma) gyakorlatilag az évszázadokon keresztül zajló, fokozatos szeparálódás csúcspontjának tekinthető. Ekkor született meg a modern római katolikus és ortodox egyház. Azonban a Bizánci Birodalom is hamarosan nehéz idők elé kellett, hogy nézzen, nagyrészt a théma-rendszert lerombolva elszaporodó nagybirtokoknak köszönhetően. Régi ellenfeleivel, az arabokkal talán még fel tudta volna venni a versenyt, ám új támadók jelentek meg: a normannok 1071-ben befejezték a bizánci csapatok kiűzetését Itáliából, és az egyébként egyiptomi Fátimida Kalifátus meghódítását tervező szeldzsukok is megjelentek a keleti határon, Konstantinápoly fő toborzó- és gabonatermelő területén. Az 1071-es manzikerti csatában vereséget szenvedtek a bizánci erők, és az elkövetkező években Kis-Ázsia nagy része odaveszett.

A birodalom bukása

Kis-Ázsia Némi javulást hozott a válságban a Komnénosz-dinasztia uralkodóinak sikeres politikája. I. Alexiosz, akinek életét és tevékenységét leánya, Anna Komnéna művéből, az Alexeidából ismerhetjük, újraszervezte a hadsereget (pronoia-rendszer), amely révén a birodalom feudális jegyeket vett fel. Az új sereg jelentős sikereket ért el a szeldzsukok ellen, és segélykérésére indult meg az első keresztes hadjárat 1096-ban, ami azonban hamarosan kikerült a császár ellenőrzése alól. Így is sikerült Kis-Ázsia nyugati területeit visszaszerezni. A későbbi keresztes háborúk azonban már egyre ellenségesebb fogadtatásban részesültek a helyi lakosság részéről. Hiába volt a hódító I. Mánuel jó kapcsolatban a keresztesekkel, egyik fél sem feledte el a vallási különbségeket. A XI. és XII. században a keresztesek és az itáliai normannok folyamatosan zaklatták a bizánci területeket, melyek lakossága hamarosan nyugatellenes lett. Az Alexiosztól kapott előjogokat élvező itáliai városállamok (főleg a görög flotta bázisát nyújtó Velence) kereskedői váltak a „frankok”, a „latinok” ellen érzett gyűlölet célpontjává. A folyamatos keresztes hadjáratok ellenére a szeldzsukok továbbra is fenyegetést jelentettek a Bizánci Birodalomra: 1176-ban Müriokephalonnál vereséget mértek Mánuel hadaira. Müriokephalonnál-1205-ben. Piros: görög utódállamok (I. - Nikaiai Császárság; II. - Epiruszi Despotátus; III. - Trapezunti Császárság) Kék: keresztes államok (1. - Latin Császárság; 2. - Thesszaloniki Királyság; 3. - Akháj Fejedelemség; 4. - Athéni Hercegség) Barna: velencei területek.]] A legsúlyosabb csapást a negyedik keresztes hadjárat mérte a császárságra. Bár az expedíció célja Egyiptom elfoglalása volt, a lovagokat pénzelő velenceiek hatására azok Kosntantinápolyt vették be (ld. Konstantinápoly a keresztes hadjáratokban). Ekkor jött létre a rövid életű Latin Császárság, illetve az elkövetkező években megalakultak a többé-kevésbé független hűbéres területei (Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség, Thesszaloniki Királyság). A zűrzavart kihasználva megerősődtek a bolgárok és a szerbek, akik mind a latin, mind a görög utódállamokra is jelentős fenyegetést jelentettek. A Bizánci Birodalomnak három görög nyelvű utódállama jött létre, a később Konstantinápolyt visszaszerző Nikaiai Császárság, az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság. A Palaiologosz-dinasztia császárai legyőzték Epiruszt és a balkáni kereszteseket, azonban nem szenteltek elegendő figyelmet a keleti veszedelemnek, mely sokáig a muszlimok széttagoltsága miatt nem érkezett el. Azonban a XIV. században megalakuló Oszmán Birodalom néhány kikötőváros kivételével az összes itteni területet elragadta, sőt Európában is megvetette a lábát. A birodalom többször kért segítséget nyugatról, ahonnan csak az egyházak egyesítése fejében voltak hajlandóak pénzt és hadakat küldeni. Ez formálisan és jogilag többször is megtörtént, ám a görög lakosság sohasem ismerte el az egyházak unióját. Nyugatról is csak kevés zsoldos érkezett, a többi országot nem igazán érdekelte Bizánc további sorsa. Oszmán Birodalom Kezdetben úgy tűnt, hogy Konstantinápolyt nem éri meg megostromolni, hiszen bevehetetlen hírében állott. Azonban az évezredes falak (melyeket csak a keresztesek voltak képesek áthágni) már nem nyújthattak elégséges védelmet az oszmán ágyúk tüze ellen (bővebben ld. Konstantinápoly eleste). A végső bukás 1453. május 29-én következett be, és II. Mohamed 1460-ban Misztrát, 1461-ben pedig az utolsó görög területet, az addig fennálló Trapezunti Császárságot is elfoglalta. Mohamed és utódai magukat a keletrómai császárok örökösének vallották és címezték magukat. Az ortodox kereszténység feletti bábáskodást III. Ivántól kezdve a moszkvai nagyfejedelmek és orosz cárok is átvették át, akik fővárosukat, Moszkvát egyfajta harmadik Rómának tekintették, Róma és Konstantinápoly örökösének. Az Oszmán Birodalom és a cári Oroszország egészen a XX. században bekövetkezett bukásukig a Bizánci Birodalom örököseinek vallották magukat.

A Bizánci Birodalom jelentősége

A legnagyobb, mindmáig ható vívmánya talán az volt a Bizánci Császárságnak, hogy a környező népek (XX. századi terminológiával élve: a Bizánci Nemzetközösség) körében elterjesztette az ortodoxiát. A korai térítőmunka elsősorban a balkáni szláv népeket, rajtuk keresztül pedig az oroszokat érintette. Kevéssé ismeretes viszont az etiópiai, az egyiptomi kopt, az örmény és grúz kereszténység milliós vallásaira gyakorolt hatás. Bizánc a római kori műveltség megőrzésében, illetve annak az iszlám világ és a reneszánsz Itália felé irányuló közvetítésében is óriási szerepet vállalt. Teológusainak és filozófusainak hatása a nyugati gondolkodókra (főleg Aquinói Szent Tamásra) felbecsülhetetlen mértékű volt, és különállásuk a római katolikus világtól elősegítette annak megerősödését azáltal, hogy az kénytelen volt kifejezni elhatárolódását, és új híveket szerezni. Bizánc művészete is nagy hatást gyakorolt a mindenkori nyugat-európai művészetre.

„Bizánci”

A Bizánci Birodalom igen negatív megítélésben részesült a XVIII. és XIX. századi történészek körében a túlkomplikált, átláthatatlan adminisztrációs szervezete, túlságosan is szigorú udvari ceremonialitása és viszonylagos katonai sikertelensége, gyengesége miatt. Ez az előítélet a neves középkorszakértő, Steven Runciman szerint onnan ered, hogy a középkori Európát mindennek ellentéteként vagyunk hajlamosak elképzelni. Mint Runciman mondta: „Mióta a keresztes hadjáratokon résztvevő, nyers ősapáink megpillantották Konstantinápolyt, és nagy utálatukra olyan társadalommal kerültek kapcsolatba, melynek minden tagja írt, olvasott, villával evett és előnyben részesítette a diplomáciát a háborúskodással szemben, divatossá vált lenézően beszélni Bizáncról, és nevét a dekadencia szinonimájaként használni.” Mindazonáltal sok császár kiváló katona és jónéhány uralkodó tudós volt, akik feltehetően nem bajlódtak volna sokat az udvari ceremóniákkal. A XVIII. századra azonban az udvariasság és kifinomultság már nem számított férfiatlan tulajdonságnak, így az alkotók (pl. Gibbon, Montesquieu) másféle okokat kerestek, hogy előítéleteiket igazolják a bizánci civilizációval szemben. Gibbon VII. (Bíborbanszületett) Konstantin értekezéseiben találta és ragadta meg ellenszenvének indítékát: a nagyrészt valós hatalom nélkül uralkodó, gyengekezű császár tudálékos stílusát. A forrást Gibbon saját előítéleteinek igazolására használta fel, és ezáltal egy új, leegyszerűsített képet adott a „dekadens” Bizánci Birodalomról (az elképzelést William Butler Yeats költeményei terjesztették el a nyugati köztudatban). A „bizánci” jelző a felsoroltak mellett az intrikára, cselszövésre és gyilkosságokra való hajlamot is sugallhatja. Azonban muszáj figyelembe vennünk, hogy a Birodalom talán minden idők egyik legstabilabb államalakulata volt. Hírhedt intrikussága és zűrzavarossága semmivel sem maradt el a feudális államok belső és nemzetközi zabolátlanságától, és általában brilliáns tehetségű császárok uralkodása között alakult ki. A császári államapparátus megrendíthetlensége mindemellett feltehetően megbénította a korai időszakban a bizánci civilizációra jellemző kreatív és vállalkozó szellemű impulzusokat, így hozzájárult annak végső bukásához.

Lásd még


- Bizánci császárok listája
- Epiruszi Despotátus
- Latin Császárság
  - Thesszaloniki Királyság
  - Akháj Fejedelemség
  - Athéni Hercegség
- Nikaiai Császárság
- Trapezunti Császárság

Külső hivatkozások


- [http://www.fordham.edu/halsall/byzantium/ Byzantium: Byzantine studies on the Internet]
- [http://www.romanity.org/htm/fox.01.en.what_if_anything_is_a_byzantine.01.htm What, If Anything, Is A Byzantine? by Prof. Clifton R. Fox]

Ajánlott és felhasznált irodalom


- G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.
- Warren Treadgold: A History of the Byzantine State and Society, Stanford, 1997.
- Helene Ahrweiler: Studies on the Internal Diaspora of the Byzantine Empire, Harvard University Press, 1998.
- John Julius Norwich: Byzantium, Viking, 1991
- Helene Ahrweiler: Les Europeens, Herman (Párizs), 2000
- Steven Runciman: The Emperor Romanus Lecapenus and his Reign, University Press (Cambridge), 1990.
- Edward Gibbon: Decline and Fall of the Roman Empire Kategória:Bizánci Birodalom ja:東ローマ帝国 ko:비잔티움 제국

Közel-Kelet

A Közel-Kelet (néhol helytelenül az angol kifejezést fordítva Közép-Kelet) elsősorban politikai-történelmi, nem pedig földrajzi fogalom, mely a 20. század folyamán jött létre az itt felfedezett olajkincsnek és a kialakuló bonyolult etnikai-vallási-politikai ellentéteknek köszönhetően, melyeket az Oszmán Birodalom felbomlása hívott létre, a nagyhatalmak pedig maximálisan kiaknáztak és elmélyítettek a hidegháború során. Elsősorban Ázsiában helyezkedik el, de nyugati határa, Egyiptom révén Afrikába is átnyúlik. A Közel-Kelethez szűkebb értelemben az alábbi államok tartoznak: Szíria, Libanon, Izrael, Irak, Kuvait, Irán és Jordánia. Tágabban értelmezve ide sorolható még Törökország, Egyiptom és az Arab-félsziget államai: Szaúd-Arábia, Jemen, Omán, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Katar.

F