:: wikimiki.org ::
| Kereszténység |
Kereszténység:A magyarországi kereszténységről lásd a Kereszténység Magyarországon című cikket.
A kereszténység az Ábrahámhoz visszavezethető sivatagi egyistenhívő szemita vallások (zsidó, keresztény és iszlám) közül – a mintegy 2 milliárd követőjével – a legelterjedtebb világvallás. A kereszténység az Újszövetségben leírt názáreti Jézus életén és tanításain alapul. A keresztények nagy általánosságban egyistenhívőknek tartják magukat, de néhány felekezet kivételével legtöbben azt vallják, hogy az Egy-Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegeiben (Hipostasis) létezik. A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás, más néven Krisztus, azaz az emberiség megváltója az eredendő bűntől. A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és ezernyi különféle hitet valló felekezetekből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus, keleti ortodox és protestáns egyházakba csoportosíthatók.
Etimológia
A „Krisztus” szó a görög Χριστός főnévből származik ami „Felkent”-et jelent és a héber משיח „Moshiach”, azaz Messiás szó megfelelője. A „keresztény” szó "Krisztus-követőt", „Krisztus-szerű”-t, „Krisztushoz tartozó”-t jelent.
A kereszténység elnevezés eredetileg keresztyénség volt. Később a kereszt szó miatt alakult ki a keresztény kifejezés katolikus körökben. Ma szinonim fogalmakként használjuk e kifejezést. Etimológiailag a keresztyén kifejezés részesítendő előnyben.
Történelem
Fő szócikk: A kereszténység története
Eredetek
Fő szócikk: Jézus
A kereszténység az egyház álláspontja szerint az időszámításunk utáni első században alakult ki. Mások szerint meg már sokkal korábban. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekültek és ott telepedtek le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette.
Jézus, Júda leszármazottja az írások szerint (Ján.8:23-24 és Ján.14:11) kijelentette, hogy ő a rég várt Messiás, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63-64-ben) hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és Kr.u. 30. körül a rómaiak kivégezték. A hivatalos vád ellene az volt, hogy lázított (Lukács 23:1-5). Pilátus a „zsidók királyá”-nak nevezte Jézust (Lukács 23:38 és Ján.19:19-22) a „titulus crucis”-on, azaz a rómaiak által a keresztre feszítettek feje fölé szögelt vádcímtáblán (INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya.)
Bár némely teológus azon a véleményen van, hogy a leírt történet csak egy szokásos római bírósági eljárás volt, az Evangéliumokból úgy érthető, hogy a római vád a zsidó elöljárók kedvének keresését szolgálta. A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67-68, Ézsaiás 52:14-15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63-64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást.
Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából.
Sok keresztény hite szerint az Újszövetség evangéliumainak és apostoli leveleinek egy részét az eredeti apostolok írták, az Újszövetség huszonhét könyvének egy másik részét pedig a Tarsusból származó Pál apostol írta. Tizenkét levél őt nevezi meg szerzőként, és sokan a zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartják. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács, Pál apostol társa volt. Az apostolok cselekedetei Pált, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) vezetőségi tagjaként (Ap.Csel.5:34-40), Gamáliél tanítványaként nevezi meg (Ap.Csel.22:3), aki a saját jogán is említésre méltó tiszteletre tett szert, olyannyira, hogy még a római zsidók is az ő véleményét kérték ki a kereszténység kérdéseiben (Ap.Csel.28:16-22). Pál volt a „hitetlen” (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.
Korai egyház
A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:
- Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába,
- Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint
- Görögországon keresztül Rómába és Európába
A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások szükségszerű követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a zsidó hit megtartása elengedhetetlen a körülmetéléssel, étkezési szokásokkal és a tisztaság fogalmával együtt; a görög-keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténység központi üzenetét hatékonyabb módon is lehet a zsidóságon kívüli világban terjeszteni. Mindkét nézet jelentősen hozzájárult a kereszténység különböző hitek széles sávját magába foglaló, de az Újszövetség üzenetéhez ragaszkodó egyre gyorsabb ütemű terjedéséhez.
Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”).
A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak.
A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet.
I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. Megkeresztelkedése után a 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de a Hitehagyott Julius császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julius megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 382-ben a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szasszanida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani.
410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyházfölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva szigetén és Kínában is.
Nemzeti Egyházak Kialakulása
Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai Zsinaton I. Konstantín a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott.
Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik.
A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagyrészén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Szétszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a kontstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Görögkeleti egyház)
Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze:
1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is?
2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak?
3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak?
4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része?
5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle?
A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak.
A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 15. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között.
Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető elméletek egyes fundemantalista keresztényeket is kezdték megingatni hitükben.
A kereszténység napjainkban
2005-ben a kereszténység mintegy kétmilliárdnyi követővel a világ legelterjedtebb vallása (a muzulmánok 1,3 milliárdnyian, a hinduk száma mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a római katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protenstánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen 367 milliónyi. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyi „szélsőséges” (mint Jehova Tanúi, mormonok, stb. Ezek magukat ugyan keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak.)
Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-al növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb.
--------------------------------------------------------
Nem minden magát kereszténynek valló fogadja el saját egyházának minden hitelméleti tanát. A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követõ új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta.
A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött.
Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak, s emellett (vagy emiatt?) rengeteg muzulmán bevándorlót is befogadtak, amivel tovább gyengítették a kereszténységgel való korábbi azonosulásukat. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőnek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatnak.
A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetének vezetőségébe is befurakodott, általános lazító hatása tagadhatatlanná vált. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik.
Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik.
A felvilágosodás sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz pravoszláv egyház vagy a grúz és örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent.
Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széleskörű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok görögkeleti templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat.
Dél-Amerikában és Afrikában az evangélikus és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba.
Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető.
A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül különértelmek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezett.
A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrenszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak.
E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni.
A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.
Evangélikusok
- Az evangélikusok másik neve lutheránusok. (Luther Márton egyházreformátor követői) Információim a "http://www.onlinehittan.hu/h-1-0.htm" oldalról vannak (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos oldaláról).
Evangéliumi közösségek
Az evangélikusság (nem azonos a lutheránusokkal!) sok különböző hitirányzatot foglal magába:
- A korszakosok megpróbálják az Ó- és Újszövetségi Szentírás közötti látszólagos ellentmondásoknak a 2.Timóteus 2:15 – „Igyekezzél (…), mint olyan munkás (…), aki helyesen hasogatja az Igazságnak beszédét” – alapján a szent történelem korszakokra vágásával való feloldását. E korszakokat szerintük Istennek az emberiséggel való különböző szövetségei választják el.
- A megújult keresztények, reformált keresztények, reformátusok (=kálvinisták), presbitáriusok stb. központi tanítása a „Kálvinizmus Öt Pontjá”-n alapul:
- 1) Teljes elveszettség: azt tanítja, hogy az eredendő bűnön keresztül minden ember hajlamos a bűnre;
- 2) a feltétlen elválasztás tanítása szerint a Jézus Krisztuson keresztüli üdvözülés egyáltalán nem rajtunk múlik, hanem Isten a saját kedve szerinti választja el az ő népét felépítő egyéneket;
- 3) a korlátozott bűnbocsánat tana Jézus Krisztus munkásságát hatékonynak és elégségesnek véli, azaz a krisztusi munka csak az Atyaisten kiválasztottai részére volt elvégezve, és magunk semmit sem tehetünk hozzá Krisztus kereszten elvégzett munkájához;
- 4) az ellenállhatatlan kegyelem tana azzal érvel, hogy az Isten által üdvösségre elhívott bűnösök nem állnak ellen Isten hívásának, mert Isten szíveiket a Jézus Krisztusban való üdvözítő hit vágyával és követéséhez szükséges akaraterővel tölti be;
- 5) a szentek kegyelemállapotban való megmaradása azt hirdeti, hogy a hívők nem hűségük miatt tartatnak meg hanem azáltal, hogy Isten ígéreteinek megtartásában abszolút hűséges.
Összességében e felekezetek az eleve elrendelésben, Isten szuverenitásában, a Szentírás legfőbb tekintélyében és a kegyelem ellentállhatatlanságában hisznek.
A pünkösdisták egy értelmen túli világnézetet tettek magukévá, és keresztény hitükben különös jelentőséget tulajdonítanak a Szentlélek ajándékainak, hisznek a „helyes hitben”, „helyes szeretetben”, „helyes cselekedetekben”, s bár az értelmet az igazság érvényes csatornájaként tisztelik, az igazságot nem korlátozzák az értelem birodalmába.
A karizmatikusok szerint a Szentlélek első századi keresztény egyházban való megnyilvánulásai, mint a „nyelveken szólás”, azonnali, csodálatos gyógyulások, és más csodák, a mai keresztények számára is elérhetőek vallásos eksztázis útján.
A fundamentalisták hite a Szentírás hibátlanságán, Jézus szűztől való születésén és ístenségén, a bűneink átvállalásán, Jézus testbeni feltámadásán, és fizikai visszajövetelén alapul. Általában a szekuláris humanizmust halálos ellenségüknek tartják, mert értelmük szerint az nem más, mint a Sátán megtévesztő munkája, amivel az emberiséget el akarja téríteni az igaz útról. A mozgalmat egész történelme során a keresztények közötti hitetlenség elleni nagyon harcias, hangos politikai, és társadalmi-mozgalmi aktivitás jellemezte.
Hittételek
A keresztények a kereszténységet gyakran a zsidóság beteljesedésének és örökösének tekintik. A kereszténység a zsidó hit tanainak nagy részét és hitgyakorlatának sok részletét viszi tovább. Így például az egyistenhit, a Krisztusban (héber Messiás = görög Christós = magyar Felszentelt) való hit, az istentisztelet bizonyos formái – mint az imádság, a Szentírásból való felolvasás és az azon való hangos elmélkedés, vagy a belőle való tanítás, ígemagyarázat és ígehírdetés, szent énekek éneklése –, valamint a papság szervezeti formája (bár a protestánsok azt tanítják, hogy a hívők összessége alkotja az egyetemes papságot), és az a gondolat, hogy a földi istentisztelet a mennyeit mintázza, mind az Ábrahámhoz visszavezethető ősi hitben gyökereznek.
A kereszténység központi hite az, hogy az eredetileg tökéletesnek teremtett ember Istenhez való engedetlensége folytán eltávolodott Istentől és ez eredendő bűn által halandóvá lett. Ez az eltávolódás azóta is zajlik az emberek hibái, rossz cselekedetei, engedetlensége és Isten elleni lázadása miatt, így a halandóság átka rajtuk marad (a bűn fizetsége a halál.) Ebből az áldatlan állapotból a hívők a Jézus áldozati halálába és feltámadásába vetett hit által, az egyének a bűneikből való megváltáson keresztül menekülhetnek meg. Vagyis Isten kegyelme által, a hit- és bűnbánaton keresztül, férfiak és nők egyaránt bűnbocsánatot nyerhetnek és megtérhetnek Istenhez, és a keresztség általi felszenteléssel, vagy elválasztással visszatérhetnek eredeti helyükre Isten országába, a mennyekbe.
A keresztény tanítás alapvető meggyőződései a következőek:
- 1) Krisztus Jézusban való megtestesülése;
- 2) bűntelensége, vezeklése és bűnhődése;
- 3) keresztrefeszíttetése;
- 4) a halálból való feltámadása az emberiség bűneiből és a haláltól való megváltására;
- 5) az a hit, hogy az Újszövetség a Biblia szerves része.
Manapság sokan (hagyományosan még többen) kitartanak amellett, hogy az izraeliták kiválasztottsága Jézus életén és üzenetén keresztül teljesül be, azaz a nem-keresztény zsidók nem tekinthetőek választott népnek többé, mert elutasították azt, hogy Jézust Krisztus, az Isten Fia. Egyes egyházak enyítették, vagy teljesen hatályon kívül helyezték ezt az álláspontot, és meghagyták a zsidók kiválasztottságból eredő különleges helyzetét az Istennel való szövetségkötésük miatt. Így ez a kérdés a keresztények közötti folytonos vita alapját képezi. Más vallások azt hirdetik, hogy az üdvösséget az emberiség saját maga kiérdemelheti, a kereszténység sarkalatosan különböző értelme szerint Isten az emberiség érdekében elküldte egyszülött szent Fiát, és a Fiú (aki Isten) lejött a földre a benne hívők megváltására.
Bár a kereszténységet felépítő egyházak, felekezetek, gyülekezeti csoportok és egyének az idők során kialakult elképzelései, hitértelmei, és meggyőződései részleteiben meglehetősen különbözhetnek, a következő felsorolás a kereszténység nélkülözhetetlen alapelemeinek tartott egységes hittételeket tartalmazza, melyeket a legszélesebb körben, a katolikusok, görögkeletiek és reformátusok is egyaránt elfogadnak:
- Az Isten a Szentháromság, azaz három személyben létező egyedülálló, örök lény (Atya, a világmindenség Teremtője, Fiú, az Ige, a cselekvőképesség, a Jézus Krisztusban megtestesült ísteni szó, értelem (Ján1:1-14 szerint), vagyis a görög Logos, a világegyetem kialakulását vezérlő alapeszme, és a Szentlélek, az élet mozgató eszméje, a lét lényege.)
- Jézus egyszerre Isten és teljesen ember is (az egy személyben létező kettős „természet”)
- Mária, Jézus anyja, méhében hordozta az Isten fiát és életet adott neki. Jézus (maga is örökké létező isten), az Isten lelke által, az eredendő bűn nélkül fogantatott és formálódott földönvaló emberré anyja szűz méhében. Anyján keresztül Jézus emberiességet, emberi értelmet, akaratot és érzelmeket örökölt.
- Jézus nem más, mint a zsidók által várt Messiás, Dávid trónjának örököse, aki az Atyaísten jobbján tekintéllyel és hatalommal uralkodik mindörökké. Ő az emberiség reménysége, közbenjárója és bírája. A világ végén való visszajöveteléig (aratás) az Anyaszentegyház hivatott kötelessége az Evangélium, azaz az Örömhír hirdetése és a tanítványok összegyűjtése (begyűjtés.)
- Jézus minden bűntől mentes, teljesen bűntelen volt. Az ő áldozati bárányként való halálán és halottaiból való feltámadása folytán a benne hívők bűnei megbocsáttatnak és megtérnek Istenhez. Bár a kereszténységnek csaknem az egésze egyetért ebben, hogy Jézus feltámadásának jelentőségéről különböző nézetek alakultak ki a bírálási nézettől a Győztes Krisztus, az Első ember- és a liberális nézeten keresztül egészen a kételkedő nézetig.
- Bírálási nézet: Ez a mai keresztények többsége által képviselt nézet, mely Istent bíróként írja le. Eszerint a nézet szerint az Isten ellen vétkező emberiség az Ő büntetésének van kitéve. Isten azonban – az Ő végtelen kegyelméből – elküldte az Ő egyszülött szent Fiát, Krisztust, azaz a bűntelen Jézust a világ bűneinek való megbocsátásáért. Jézus a kereszten, áldozati bárányként való megölettetésével az Isten igaz ítéletének megsértése nélkül menti meg bűneik következményeitől azokat akik elfogadják tőle ezt az áldozati ajándékot. Jézus feltámadásának ezen nézete hitelméletileg azonos a zsidó Jóm Kippurral (יום כפור ), azaz „vezeklésnap”-pal, amely napon az izraeliták bűneiket jelképesen egy hibátlan bűnbakra helyezik, és azt a vadonban szabadon engedik, hogy a nép bűneit magával vigye.
- Győztes Krisztusi nézet: A kereszténység kisebbik része úgy hiszi, hogy Jézust a halál és a Sátán legyőzésére küldte le Isten a Földre. Jézus tökéletességével és önkéntes halálával legyőzte mindkettőt és győztesen feltámadt. A bírálási nézettel szemben ez a győztes krisztusi nézet a Jó és a Gonosz közötti lelki háborúságot hangsúlyozza ki. Más szóval, míg az előző nézet arra utal, hogy Isten az önkéntes Jézust büntette meg az emberiség bűneiért, addig az utóbbi nézet azt sugalja, hogy az emberiséget a Jézus által legyőzött Sátán tartja hatalmában.
Mivel e nézet szerint Jézus egyszer s mindenkorra legyőzte a Halált és Sátánt mindenki számára, ez a nézet alapul szolgál a mai „egyszer megmentett – mindig megmentett” elméletnek és a benne hívők tanításaikkal még odáig is elmennek, hogy az örökélet lehetőségét (vagy az adott ideológia szerint éppenséggel garanciáját) mindenki számára adottnak tartják – még a nem-keresztények részére is –, függetlenül attól, hogy valaki hallott-e Jézusról egyáltalán.
- Elsőember nézet: A keresztények kis része, főleg a pelágiusok (a 4. századi Rómában élő brit szerzetes követői, akik tagadták az eredendő bűn tanát és a szabad akaratban és az azzal járó felelősségben hittek; Szent Ágoston eretnekséggel bélyegezte meg ezt a tant és követőit) azt tartják, hogy Jézus csak egy ember volt, mint mi magunk is, de nevezetes hitével, tisztaságával, bűntelenségével és tökéletességével kiérdemelte az örök életet és így feltámadt, mert a Halál nem bírta megtartani. Ennek alapján úgy vélik, hogy Jézus tanításának és példáinak követésével mások is kiérdemelhetik az örök életet. Ez a nézet az ószövetségi Énók és Illés történeteihez hasonlítható, minthogy mindkettőjük olyan magas fokú hűséggel jártak Istennel, hogy nem kellett meghalniuk. Énók „egyszer csak eltűnt” (1Móz5:24), Illés próféta pedig a tüzes szekeren ragadtatott el (2Kir2:12). Hasonlóképpen, Jézus is olyan fokon volt hű Istenhez, hogy annak ellenére hogy megölték, tökéletes hitével kiérdemelte az örök életet. Ugyanígy, Istenbe vetett hasonlóan erős hittel mi is megszabadulhatunk a haláltól.
- Liberális nézet: A korszerűség hatása alatt álló sok liberális keresztény, mint pl. Rudolf Bultmann és John Shelby Spong, a feltámadást a reménység vallásos jelképeként értelmezve annak történelmiségét viszonylag jelentéktelennek tartja, s így ők a feltámadást gazdagon jelképes és lelkileg tápláló hitregének, mítosznak gondolják. Az ilyen nézeten lévők gyakran tagadják Jézus szó szerinti, testbeni feltámadását, de úgy vélik, hogy ez egyáltalán nem számít. Azzal érvelnek, hogy a keresztények és a nem-keresztények közötti alapvető különbség teljesen szubjektív, azaz csak azon múlik, hogy valaki hogy áll hozzá ehhez a mítoszhoz, és ezzel a feltámadást nem történelmi tényként, hanem vallásos hozzáállás alapján értékelik. Az óhitű páli keresztényeket a modernista keresztényektől elválasztó vitapontok egyik legfontosabbja ez, a Jézus feltámadása lényegileg történelmi természetének elvetése. Minthogy a modernisták tagadják ugyan, hogy a történelmi tényszerűségbe vetett hit igazolható lenne, de elfogadják, hogy a feltámadásba vetett hit a kereszténység egyik elengedhetetlen alaptétele, a másik oldalon lévők, akik szerint a feltámadás történelmi tényként való elfogadása a kereszténység alapvető része, gyakran nem bírják a feltámadást történelmietlen mítosznak tekintőket valódi keresztényeknek elfogadni.
- Kételkedő nézet: A nem-keresztények nyilvánvalóan nem fogadják el Jézus testbeni feltámadását történelmi tényként. Ezért ők vagy a liberális keresztényekkel értenek egyet abban, hogy a feltámadás egy erőteljes mítosz, vagy egyfajta, a benne hívők, vagy mások vágyálmaiból, ámításából fakadó szépirodalmi prózának tartják. Az előzőre példa Carl Jung „Válasz Jóbnak” című dolgozata, amiben azt sugalja, hogy a keresztrefeszítés-feltámadás meséje tuladonképpen nem más, mint az „Isten-mint-Jehová”-nak szószerint az „Isten-mint-Jób”-bá való válásának erőteljes szimbóluma. Az utóbbiakat például Gerald Massadie „Az Istenné változott Ember” című könyve képviselheti, amiben azt olvashatjuk, hogy Nikodémus az Arimátiából származó Józseffel együtt Jézust még halála előtt levette a keresztről, így azután Jézus viszonylag könnyen jelenhetett meg tanítványainak később.
- A hívők Krisztusban való feltámadásba és megújult életbe (egyes csoportokban a bűnös ó-ember meghalásába, eltemetésébe és a vízben való megmosatáson keresztül a Jézus vére általi megtisztulás útján az új életre való feltámadásra, azaz újjászületésre) keresztelkednek meg és Krisztuson keresztül, a halálból az örök életre való feltámadás igéretébe vetett hitük szerint élnek. Hitük szerint Krisztus leküldte a Szentlelket az emberiségnek, hogy a benne bízóknak reménységet hozzon és Isten és az Ő céljainak igaz megismerésén keresztül segítse őket szentségükben való növekedésben.
- Jézus személyesen, testben fog visszatérni az emberiség megbírálására, és magához veszi a hűségesen kitartókat, akik Isten meghitt közelében fognak örökké élni.
- A keresztények egy része, főként nyugaton a Bibliát az „Isten Igéjé”-nek tekinti, más keresztények pedig, főleg keleten azt vallják, hogy Jézus egyedül az „Isten Igéje”, és a Szentírást az Isten által ihletett, de emberek által írott hiteles, mértékadó könyvnek tekintik csupán. Ezen eltérő nézetek miatt sok keresztény nem ért egyet a Biblia pontosságának és értelmezésének kérdéseiben.
Ezek a hit-alapeszmék számos hittételben – krédóban – vannak rögzítve, melyek közül a két legfontosabb az Apostoli Krédó és a Niceai Krédó, melyek bizonyos eretnekségek elutasítására íródtak a Krisztus utáni első században. Annak ellenére, hogy e krédók bizonyos részletei a mai napig is vitatottak, a keresztények legtöbbje hitvallásuk szerves részének tartja.
Ahogy azt már korábban is említettük, a kereszténység fővonala magát k Kereszténységet a zsidó hit folytatásának és annak beteljesülésének véli. A történelem folyamán azonban sok, magát kereszténynek valló szervezet különböző elképzeléseket alakított ki a kereszténység alapfelfogásáról. Ezek az értelmek a korai ariánusoktól (akik tagadták Krisztus Atyaistennel való egységét) és a gnosztikusoktól (akik az anyagot alapvetően gonosznak vélvén, tagadták Krisztus testiségét) kezdve kiterjednek egészen a mai kor olyan csoportjaiig, akik az alapvető keresztény felfogásoktól teljesen eltérő értelmeket alakítottak ki. Ilyen csoportok például a Jehova Tanúi, akiknek Jézusról, Istenről és a Bibliáról sajátos hitelméletei vannak; a mormonok akik abban hisznek, hogy Isten 1829-ben visszaállította az apostoli papságot vezetőjük, ifj. Joseph Smith számára, és ezzel lehetővé tette a jelenések folytatását (újabb tanításokat és szentírásokat beleértve); valamint az Egységesítés Egyháza (Unification Church) melynek alapító főpapja, a Dél-Koreából származó Sun Myung Moon tiszteletes nemrégiben egy nagy koronázási szertartás keretében kijelentette, hogy ő az Eljövendő, a Visszajött Krisztus, az Igaz Szülő. Bár a különböző csoportok Krisztus szerepének, papi szolgálatának, vagy természetének egyes konkrét kérdéseit eltérően közelítik meg (némelyek Krisztust istennek, mások az Isteneknek, megint mások egy embernek tartják), azt kell látnunk, hogy Krisztusnak csaknem kivétel nélkül kozmikus jelentőséget tulajdonítanak. E csoportok némelyike a keresztény egyházak közé számítja magát, vagy éppenséggel az egyetlen igaz Keresztény Egyháznak hiszi magát.
A mai liberális református keresztények némelyike nem hiszi, hogy a Jézus istenségében, a szűz születésben, a Szentháromságban, a csodákban, a feltámadásban, Krisztus menybemenetelében, a Szentlélek ístenségében vagy személyiségében való hit a kereszténység elengedhetetlen feltétele lenne. E szabadelvűek vagy liberálisok attól függetlenül, hogy ajánlják az ilyen dolgokban való hitet vagy sem, úgy különböztetik meg magukat a konzervatív keresztényektől, hogy azt vallják, hogy azok alkotják a valódi kereszténységet, akik nézeteikben- és tanításaikban mindenekfelett Jézusra hivatkoznak. Tehát egyik oldalról a korábban említett hagyomásosabb hittételekben hívők és azokat elfogadók e csoportok többségét nem tartják igazi keresztényeknek, mert úgy érzik, hogy a Jézus természetéről, tetteiről és tanításairól szóló fundamentális, alapszerű tanítások elutasításával a liberálisok egy más személyt, vagy éppenséggel saját kitalálásaikat követik, a másik oldalról pedig a liberálisok érzik úgy, hogy a „hagyományos” keresztényeket félrevezették bizonyos, az évezredeken átívelő politikai szervezetek, és ezért az azok hatalomvágyának kiszolgálására tervezett dogmákat követnek. Ez a vita egyelőre megoldhatatlannak tűnik.
Lásd még: Keresztény világnézet
Igazhitűség és eretnekség a kereszténységben
A kereszténység nagyobb ágazataiban a pontos hit, vagyis az igazhitűség nagyon fontos követelménynek minősül és sok-sok időt és energiát áldoztak fel az ortodox, az igazhitű gondolatoktól való megengedhetetlen eltérések, azaz az eretnekség körülhatárolására. Az eretnekség ellen alkalmazott megtorlások a megdorgálástól az ellenkező egyén által írott, vagy vele, vagy csoportjával kapcsolatos összes írások teljes megsemmisítésén át az egymás kereszténységének kölcsönös elutasításáig (az egyházból való kiközösítéséig, vagy kizárásáig), sőt, az egyének és a kisebbségi csoportok kivégzéséig terjedtek.
Az eretnekségről írott rész részletesen tárgyalja ezt a témát, és felsorolja, hogy az idők során a legnagyobb egyházak mit tekintettek eretnekségnek. A keresztény ágazatok többsége a mai napig azon a nézeten van, hogy a régi elhatárolások ma is fontosak, ha másért nem, az ortodoxia történelmi vonatkozása szempontjából, és ezen felül az eretnekség sok keresztény egyén számára még ma is nagyon fontos, személyes problémát jelent (ha a régieknél jelentősen békésebb formában is), mégis látható, hogy mindezek ellenére még mindig gyakran előfordul manapság is, hogy kisebb keresztény mozgalmak vagy egyének az ősi eretnekségekhez nagyon hasonló nézeteket vallanak.
A kereszténység más hitekhez való viszonyáról
A kereszténység más hitekhez való viszonyának az idők folyamán való alakulását lásd bővebben a Kereszténység és világvallások részben.
Kereszténység és judaizmus
A zsidók messiásfogalma hasonlít ugyan a keresztényekéhez, de lényeges különbségekkel. A zsidók szerint a héber szent írásokban néhány prófécia, azaz jövendölés olvasható Dávid király egy bizonyos jövőbeni leszármazottjáról, aki a zsidó nép új vezetőjévé kenetve és Dávid trónját Jeruzsálemben újraalapítva ott örökké fog uralkodni. A zsidó nézetben ez az Eljövendő egy teljesen emberi, halandó vezér lesz, aki a dávidi királyságot visszaállítja és Izráel földjét újraépíti. Ez a téma a zsidóknak az utolsó időkre vonatkozó elképzelései (zsidó eszkatológia) körébe tartoznak. A keresztények messiásfogalma ezzel szemben Jézusnak az Újszövetségben olvasható bizonyságtételein alapul, vagyis:
- Jézus volt az Ószövetségi jövendölések beteljesedése (főleg Ézsaiás „Szolga Énekei”-ben, 41:8-16 és 42:1-9, 49:1-6, 50:4-9, 52:13, 53:12)
- Jézus azért jött el, hogy Isten Birodalmát (nem valami földi királyságot) alapítsa meg.
- Amikor megkérdezték tőle, hogy ő volna-e az eljövendő Messiás, ő csak az általa művelt csodákra és...
- az általa beteljesült jövendölésekre mutatott.
- emellett magára olyan címekkel hivatkozott, amiket a zsidók a Messiásra utalókként ismertek fel
- és az isteni birodalom örökösének szerepében Ő az alázatosság példaképpének mutatta be magát.
A messiási zsidóság az evangelizáló keresztények vallásos mozgalmának egy magát zsidónak tartó csoportja, mely elfogadja Jézust Krisztusnak, azaz a Messiásnak. A zsidósággal ellentétben ők hisznek a Szentháromságban, és vallják, hogy Jézus a megtestesült Isten. Bár legtöbbjük zsidó származású, a fővonalbeli zsidó csoportok nem tartják őket a zsidó közösség részének és ugyancsak nem keverendők össze a zsidó származású keresztényekkel, akik valamelyik keresztény egyháznak rendes tagjai, ahelyett, hogy e vallásos zsidó mozgalomhoz tartoznának.
Kereszténység és iszlám
A kereszténység számos hitelemét az iszlám is osztja. Így mindkettőnek hasonló nézetei vannak az egyistenhitről, ítéletről, mennyről, pokolról, angyalokról és a jövőbeni feltámadásról. Jézust a muzulmánok nagy prófétának (sőt, az egyetlen bűntelen prófétának) ismerik el és tisztelik, és olyan címekkel illetik, mint Messiás, vagy Isten Lelke, de míg a muzulmánok Jézus Krisztust Istennél alacsonyabb rendűnek („az Allahhoz legközelebbek lévők csoportjába” tartozónak) tartják a Koránban, a keresztények meglehetősen határozottan és minden kérdés nélkül hisznek abban, hogy Jézus Krisztus Isten, a Kereszténység Szentháromságának egyik lénye, az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő istenség.
Ezenfelül mindkét vallás hisz Krisztusnak szűztől való születésében, csodáiban, gyógyításaiban, és hogy Jézus Krisztus testileg felemeltetett a mennyekbe, azonban a muzulmánok nem mennek annál tovább, hogy Krisztust szereti Isten. Szerintük Isten egy egyedülálló egyéni lény, nem a kereszténység által szélesen elfogadott Szentáromság, s ebből kifolyólag tagadják, hogy Jézus Krisztust a Fiú megszemélyesítője. Nem fogadják el Krisztus keresztrefeszítését sem, mert nem hisznek abban hogy Isten emberi testet öltött volna. Nem fogadják el a szentképeket, sőt még az állatok ábrázolását is bálványimádságnak vélik, és prófétájukhoz, Mohamedhez sem imádkoznak.
Kereszténység és más hitek
A kereszténység terjedése a nemzeti elválasztódások, országok határai fölött történt meg és sok esetben teljesen kiszorította helyi lakosság eredeti vallását, szokásait, kultúráját pedig jelentősen megváltoztatta. Ez az évszázadokon keresztül lejátszódó folyamat időnként erőszakos ellenállásba ütközött, és ennek megfelelően a kereszténység sok helyen haderő bevetésével, erőszakosan terjedt. Ez a történelmi hagyomány a kereszténység más hitekkel való viszonyát egy bizonyos mértékben megterhelte és a modern keresztények – különösen Nyugaton – szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. Annak ellenére, hogy a korunkbeli kereszténység csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, a más hiten lévők megtérítésének erkölcsi vonatkozásaiban közel sincs ilyen egyetértés (még ha az katonai erő alkalmazása nélkül, a szeretet általi igehirdetés általi missziós munkán keresztül történik is.) Sokan éreznek úgy, hogy a megtérőket kereső keresztények és a más hitek térítői munkássága elleni érzelmekben egy alapvető ellentmondás van. Mások ezt a bizonytalanságot a liberalizmus aláásó hatásaként értelmezik, mondván, ha valaki hisz a kereszténység megváltó, jóhatású erejében (világosságában), azt nem szabad korlátozni, hanem a sötétségben hirdetni kell (Máté5:15.) Emiatt sok keresztény szervezet továbbra is feladatának, sőt kötelességének tartja megtérőket találni minden népek között, annak ellenére is, ha az a helyi vallás vagy népi kultúra kihalásához vezet.
Az utóbbi években azonban a keresztény és más hitek népei közötti összebékítést célzó vallásos pluralista és ökumenikus mozgalmak felerősödése tapasztalható. E mozgalmak helyenként meglehetősen sikeresek és ennek eredményeképpen azokon a területeken a hittérítési igyekezetek teljesen megszűntek (példa erre az utóbbi években jelentkező keresztény és zsidó csoportok közötti kibékülési mozgalmak sokasága.)
Kereszténység és az üldöztetések
Az üldöztetések mögötti okokat kutatva a történészek – más társadalmi-gazdasági és kulturális-politikai folyamatokhoz hasonlóan – az érzelmek felkorbácsolásából eredő eszkaláció végtermékét látják. Például az egy mai délkelet-magyarországi településen élő cigányságot érő üldöztetéseket valaki a cigányok kereszténységet (vagy annak egy bizonyos formáját) elutasító vallási ellentétek számlájára írhatná, de nem kellene nagyon mélyre ásni ahhoz, hogy sok, a valláshoz nem tartozó okot találjunk. Ezen okok egyike például az lehet, ha a cigányok saját kulturális hagyatékuk megőrzése érdekében gyermekeiknek cigány nyelvű oktatást szeretnének nyújtani, és az ehhez szükséges anyagi fedezetet a meglévő, kisebbségiek védelmét szolgáló törvények egy kis feszítésével próbálják meg előteremteni. Azt mondják, hogy ha a begyűjtött adók egy része a magyar nyelvű iskolák fenntartására szolgál, akkor a védelmi törvények alapján cigány iskolákat is fenn kell tartani. Ez a vita csendes lenne, ha a kérdés a nyilvános pénzügyi alapok felosztására korlátozódna, és valamilyen közösen elfogadott elvek alapján egyszerű szavazással lenne eldöntve. A valóságban azonban bizonyos egyének és szervezetek az ilyen kérdéseket saját hírük-nevük és befolyásuk növelésére használják fel, és a kérdést nem pénzügyi alapon vizsgálják, hanem a tömeglélektan segítségével a csoportok közötti nyilvánvaló különbségeket hansúlyozzák ki és ezzel érzelmi töltetet adnak a kérdésnek. Ez a töltet azután lehetetlenné teszi az ügy egyszerű elintézését és idővel a korábban barátságos szomszédok hirtelen esküdt ellenségekké válnak. Ebben a légkörben azután többé nem a cigány iskola felállításáról beszélnek, hanem az ellenségeskedés csillapításának lehetséges módozatairól. Ez a jelenség ténylegesen általánosnak tekinthető abban a tekintetben, hogy a szereplők és alapokok változatossága ellenére az erősödő folyamat (eszkaláció) hajtóerejeként mindig is az eredeti konkrét kérdésnek érzelmi, megfoghatatlan területre való eltérítése ismerhető fel.
Az elmúlt két évezredben gyakran fel-feltűnő üldöztetésekben a keresztények eleinte mint áldozatok, később inkább mint üldözők vettek részt. A Krisztus utáni első három évszázadban a keresztény mártírokat a rómaiak más politikai foglyaikhoz hasonlóan keresztre feszítették, vagy cirkuszaikban látványosságként az oroszlánok elé vetették őket. Az üldöztetések ezen áldozatait általánosságban vértanúnak ismerik el, mert ők a halált választották ahelyett, hogy keresztény hitüket feladták volna.
Annak ellenére, hogy a keresztények széles köre az erőszak alkalmazását Krisztus tanításaival ellentétesnek tartja, a kereszténység követői időnként másokat üldöztek, kínoztak és öltek meg azért, mert azok megtagadták a kereszténység általuk képviselt felfogásmódjának elfogadását. Bár a mai keresztények elítélik ezeket a cselekedeteket, a korabeli elkövetők az akkori fővonalbeli kereszténységet képvise
Kereszténység MagyarországonA kereszténység egyike a főbb világvallásoknak, legelterjedtebb Európában és az USA-ban.
Magyarország lakosságának többsége kereszténynek vallja magát, ami azt jelenti: „Krisztus-követő”.
A kereszténység irányzatai
Magyarországon a legelterjedtebb, 1998-ban a lakosság 58%-a, 2001-ben pedig 55%-a katolikus vallásúnak tartotta magát, ami mintegy 5,8 millió katolikust jelent. Szerintük az üdvösség forrása a Szentírás és a Szenthagyomány.
Szertartásai:
- latin: római katolikus
- bizánci: görög katolikus (római katolikus, Magyarországon hagyományos tudományos elnevezéssel latinul: græci riti uniti)
- örmény: örmény katolikus (igen kevés)
- alexandriai: kopt katolikus (elenyészően kevés Magyarországon)
(a Magyarországon hagyományos tudományos, római katolikus terminológiával latinul: græci riti non uniti)
A magyarságon belül a második legnagyobb, legelterjedtebb vallás. A lakosság 18%-a (1998) reformátusnak vallja magát, ami 1,8 millió reformátust jelent. Általában vallják az eleve elrendelést (predesztinációt). Az üdvösség forrása a Szentírás.
Az evangélikus vallás hívei vallják a Szentháromságot. Az üdvösség forrása a Szentírás. Hisznek az isteni kegyelemtanban.
Az unitárius egyház tagjai egy isteni személyben hisznek (ellentétben a Szentháromságot valló egyházakkal): Jézus számukra próféta és tökéletes ember. Vallják: az ember bűntelenül születik a világra, ártatlanul.
A baptista vallás hívei vallják a Szentháromságot. Az üdvösség forrása Jézus Krisztus. Magyarországon kb. húszezer ember vallja magát baptistának, akik a keresztelést felnőttkorban végzik, teljes vízalámerítéssel.
Ökumenikus keresztény mozgalmak
- Taizéi közösség
Keresztény jellegű, magukat annak nevező egyéb egyházak
- Üdvhadsereg
- Hetednapos Adventista Egyház
- Jehova tanúi
- Mormon vallás (Jézus utolsó szentjeinek egyháza)
- Hit Gyülekezete
ja:キリスト教 ms:Nasarani simple:Christianity
Iszlám
Az iszlám vallás (arabul: الإسلام al-islām ) a föld nagy világvallásainak egyike (hívei a muszlimok). Az un. ábrahámi vallások egyike, és mint ilyen, monoteista. Fő elterjedési területe Észak-Afrika, Közel-Kelet, a Közép-Ázsia valamint Malajzia és a legnépesebb muszlim ország, Indonézia.
Két fő ágra osztható: a szunnitákra (85%) és síitákra (15%).
Szent könyve a Korán. A központi mindenható lény (Isten, arabul الله = Allah) (vö.:Elohim, Jahve ), és a földi emberek közül Mohamed prófétát választotta ki utolsó szószólójául.
Az iszlám vallás elismeri a korábbi prófétákat, küldötteket, de a korábbi vallásokat az eredeti kinyilatkoztatástól eltérőeknek tekinti. A zsidókat, a keresztényeket, és a párszikat (Zoroaszter követői) a „könyv népei”-nek tartják, és rájuk nem vonatkozik a dzsihád, a harc Allah útján.
Az iszlám vallás hisz a lélekben, a feltámadásban, és az utolsó ítéletben. Hasonlóan a kereszténységhez a jók örök boldogságban fognak élni, míg a gonoszok örökké égnek a pokolban.
Az iszlám vallás a zsidó és a keresztény teológiához hasonló törvénykezést vall (vö.: saría).
Etimológia
----
Az arab nyelvben az iszlám szó az slm szógyökből képződik. Jelentése, megadás, alávetés, valamiben való megbékélés. Ugyancsak az slm gyökből származik a salam(béke), valamint a muszlim szó is.
Az al-islam szó az arabban csakis főnévi jelentéssel rendelekezik. Melléknévi értelemben az islamija kifejezés használatos. Ennek jelölésére az angol használja az islamic szót, a magyar nyelv azonban mindkettőre az iszlám szót használja.
Hit
Az iszlám a vallással kapcsolatban két alapfogalmat, a hitet ((إيمان, īmān) és a vallásgyakorlatot (دين, dīn) különböztet meg.
Az iszlám hit hat alaptétele
Minden muszlim, irányzattól függetlenül hisz az alábbi hat alaptételben:
#Hit Istenben, egyedüliségében, és abban, hogy csak ő méltó imádatra (tawhid)
#Hit a Prófétákban (nabi) és a Küldöttekben (ruszul)
#Hit az Isten által leküldött könyvekben (kutub)
#Hit az angyalokban (mala'ika)
#Hit a Végső Napban (qimaya)
#Hit az elrendelésben (qadar)
Istenhit (tawhid): Az iszlám központi gondolata Isten egysége, és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Az iszlám istenképe legtömörebben a Korán 112. versében (szúra) van megfogalmazva:
Mondd, Egy az Isten, Isten az Örökkévaló. Nem nemzett és nem nemzetett, nincs hozzá hasonló.
Az Allah szó etimológiailag az arab ilah (istenség, isten) szóból származik. Az ilah kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak)
Próféták (nabi): Az iszlám rendszerében Isten kinyilatkoztatásait próféták, vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadith szerint számuk 124 000), a Korán összesen csak huszonöt prófétát említ név szerint. Ezek a következők:
Adam (Ádám), Idris (Enoch), Nuh (Noé), Hud (Heber?), Salih (Salih), Ibrahim (Ábrahám), Ayub (Jób), Lut (Lót), Ishmail (Ismael), Ishaak (Izsák), Yakub (Jákob), Yusuf (József), Shuaib (Jethro?), Musa (Mózes), Harun (Áron), Davud (Dávid), Sulayman (Salamon), Ilyas (Éliás), Zulkifl (Ezékiel?), Al-Yasa (Illés), Yunus (Jónás), Zakhariya (Zakariás), Yahya (Keresztelő János), Issa (Jézus), Mohamed.
Egyes irányzatok (ld. ibn Hazm) – Maryamot (Szűz Mária) is prófétának tartják.
Kinyilatkoztatott könyvek: Az iszlám szerint egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Tawrat (Tóra), a Zabur (Zsoltárok) és az Indzsil (Evangélium), mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, romlatlan kinyilatkoztatásnak.
Angyalok és dzsinnek: Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Istent szolgáló szellemi lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibril (Gábriel ), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából az iszlám nem ismeri a "bukott angyal" fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblis nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett szellemi lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó, és rossz is. Szerepük, hogy szellemi lényekként, segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a saitan (sátán) - kísértő kifejezés is, azonban ellentétben a keresztény és zsidó teológiával nem, illetve nem kizárólag Ibliszt jelenti, hanem bármilyen embert vagy dzsinnt, aki gonosz dolgokat sugalmaz másoknak.
Végső Nap: Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Isten minden ember felett Ítéletet mond. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsenna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nar) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom és Pokol fogalmainak. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Isten könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is.
Elrendelés (qadar): Az iszlám szerint Isten "Megőrzött Táblákra" (al-Lawhu 'l-Mahfuz) minden megtörtént, és a jövöben történni fogó dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Ennek alapján az újkori európai tradíció az iszlámot fatalista vallásként értelmezte. Ennek ellenére az iszlám legtöbb irányzata elfogadja a szabad akarat létét.
Az iszlám öt pillére
Az iszlám szunnita ága a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg. Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (Arkan-al-Islam)
# Hitvallás (sahada)
# Ima (salah)
# Adakozás (zakat)
# Böjt (sawm)
# Zarándoklat (hajj)
A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (usūl al-dīn) és a hit ágait (furū al-dīn).
Hitvallás (sahada): Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahadát, (tanúsítás), amely a következőképpen hangzik:
Ashadu anna laa Ilaaha illa-Allah, wa ashadu anna Muhammad raszulu Allah.
azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Istenen kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten Prófétája.
Ezt a sahadát a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az embert a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne.
Ima (salah): Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával az ima az iszlámban kizárólag egy fajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (du'a) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik:
Fajr (hajnalhasadás), Dhuhr (dél), Asr (délután), Maghrib (napnyugta), Isha (este). Mivel az imák időpontja a nap járáshoz igazodik, évszaktól, és földraji helyzettől függően változik.
Adakozás (zakat)Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakat fizetése a szegények számára egy évben egyszer, Ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti. (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakatot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek, mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakat nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakatban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakat melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), nem muszlimok is részesülhetnek.
Böjt (sawm): Az iszlámban a böjti hónapban (Ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadtától (Fajr) napnyugtáig (Maghrib) tart. Ezalatt a böjtölőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, viszont a két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (pl. hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt vendégül kell látni minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ramadánkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező éjszakai un. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet.
Zarándoklat(haddzs): Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében - ha megteheti - megcsinálni a zarándoklatot (haddzs) Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat az iszlám naptár Dhu al-Hiddzsah hónapjában történik. A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók - umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb, és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a hajj.
Az iszlám forrásai
Az iszlám két féle forrásból vezeti le tanításait:
#Korán
#Szunna (hagyomány)
Korán: A Korán az iszlám elsődleges, és legfontosabb forrása. a muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és mint ilyen, Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám több más Isten által leküldött Könyvet is elismer, egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra, és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal.
A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincsen különbség, valamennyi irányzat ugyanazt a szöveget fogadja el Koránként.
Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta cselekedeteinek, tanításainak összeségét jelenti. A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is.
A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia forrásának, - bár a Koránnál alacsonyabb rendű forrásának - tekinti. Az un. koranita irányzat elutasítja a szunnát, és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.
Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az un. hadithokra épül.
Az egyes irányzatok között, sőt esetenként irányzatokon belül a különböző hadithok hitelességének kérdéseben komoly különségek vannak. A síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadithok többségét.
Az iszlám irányzatai
Az iszlám irányzatai hagyományosan három fő csoportba sorolhatók be.
#Szunnita
#Síita
#Kharidzsita
Ezeken kívül létezik néhány más kisebb, modern irányzat is, amelyek egyik fő csoportba sem sorolhatók be. Történetileg a szunnita/shíita/kharidzsita különválás a negyedik kalifa Ali uralkodása körül kialakult konfliktus során kezdődött meg, azonban a különböző irányzatok a teológiai tételek tekintetében is jelentős különbségeket mutatnak.
A muszlim népesség hozzávetőleg 85-87%-a szunnita, 10-14%-a shíita, 1-3% pedig kharidzsita vagy egyéb irányzat híve.
Szunnita irányzatok
A szunnizmuson belül az egyes irányzatok, iskolák intézményes szétválásáról nem beszélhetünk. Az egyes irányzatok határai nem húzhatók meg pontosan, sokszor átfedik, áthatják egymást.
Ortodox vallásjogi iskolák (madhab)
A szunnita vallásjogon (fiqh) belül különböző vallásjogi iskolák (madhab) jöttek létre. Ezek közül a négy legfontosabb a Hanafi, Maliki, Safi és a Hanbali iskola. Az egyes iskolák kölcsönösen elismerik egymást. A különbségek az egyes iskolákhoz tartozó értelmezőknél, vallástudósoknál nem feltétlenül a vallásjogi tételek különbözőségében, hanem az elfogadott értelmezési módszerek különbözőségében mutatkozik meg. A négy ortodox iskolán belül további al-iskolák is kialakultak.
Kapcsolódó cikk - saria
Teológiai-filozófiai (kalám) iskolák
A vallásjogi iskolák mellett az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az Asharita, Dzsabriyya, Maturidi, Murdzsita, Mutazilita és a Qadariyya. Az egyes kalám irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák illetve misztikus irányzatok teológiai (aqidah) tételeinek.
Kapcsolódó cikk - kalám
Un. fundamentalista mozgalmak
A szunnita irányzatok sajátos ágát képezik a gyakran fundamentalistának nevezett mozgalmak. Teológiai tételeik tekintetében nem különböznek az ortodox vallásjogi iskoláktól, azonban nem feltétlenül kötődnek egy meghatározott vallásjogi iskolához. Közös jellemzőjük, hogy az iszlám megtisztítását hirdetik az rárakódott káros újításoktól (bidá). Ezen irányzatok egyszerre tekinthetők vallási és társadalmi mozgalmaknak. Bár történetileg több különböző, sok esetben egymástól sokban különböző társadalmi programot hirdető, és vallásjogi kérdésekben eltérő elveket valló irányzatról van szó, az egyes irányzatok sok esetben nem határolhatók el egymástól. A legfontosabb irányzatok; wahabiták, szalafiták, Muszlim Testvérek.
Kapcsolódó cikk - iszlamizmus
Síita irányzatok
A síita iszlám sajátos tétele az un. "imám-tan". A szunnita felfogástól eltérően, amely muszlim közösség, az umma élén álló személy tekintetében nem fogalmaz meg transzcendens elvárásokat, a síita iszlám szerint Isten a muszlim közösség vezetésére tévedhetetlen, a Próféta családjából származó "imámokat" jelölt ki. A különböző imám-láncolatok mentén az egyes síita irányzatok intézményesen is külön váltak. Az egyes irányzatok sok esetben nem ismerik el egymást síitaként, egyes esetekben muszlimként sem. A főbb irányzatok a:
#Tizenkettes síiták (Asharia, Dzsafari)
#Hetes síiták (Ismailiyah)
#Ötös síiták (Zaidiyah)
#Alawiták
Tizenkettes síiták: A legelterjedtebb síita irányzat, a síiták mintegy 80%-a ehhez az irányzathoz tartozik. Nevüket (Ithna Asharia - azaz tizenkettesek) az általuk tisztelt imámok száma után kapták. Felfogásukban az utolsó imám Muhammad al-Mahdi (868-?) rejtőzködik, és Allah parancsára vár, hogy helyreállítsa az igazságot a világban. Az irányzaton belül több, intézményesen nem elkülönült irányzat, vallásjogi iskola (madhab) található. Az irányzat elsősorban Iránban, Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban elterjedt.
Hetes síiták(ismailiták): Nevüket onnan kapták, hogy az első hat imámig a tizenkettes síitákéval megegyező láncolatot fogadnak el, a hetedik imám személyét illetően viszont eltérnek tőlük. Az ismaelita irányzat maga is több intézményesen különálló irányzatra tagolódik. A 16. imám idején válnak ki, és válnak önnáló vallássá a drúzok. A 18. imám után létrejött az ismelita shíizmus nizarita(asszaszinok) és mustaali irányzata. A mustaali irányzatnak napjainkban három élő irányzata, a jemeni mustaali, illetve az indiai Dawoodi Bohras és Alavi Bohras létezik.
Ötös síiták(zaiditák): A tizenkettes láncolattól az ötödik imám személyétől különböznek. Az imám-tan tekintetében annyiban különböznek más síita irányzatoktól, hogy az imámot nem tartják tévedhetetlennek, illetve, hogy az imámság nem kizárólag apáról fiúra szálló intézmény lehet, hanem Ali bármelyik leszármazottja lehet imám. Az irányzat elsősorban Jemenben elterjedt.
Alawiták(nusairiták): Az alawita irányzat a shíita iszlám gnosztikus irányzata. Teológiai rendszerében más shíita irányzatokhoz képest is kiemelt szerepe van Alinak, akit baab-nak (kapu)tartanak, aki a bölcsesség hordozója. Napjainkban az Alawita közösségek beolvadtak a környezetükben lévő többségi irányzatokba.
Síita gyökerű irányzatok
#Aleviták
#Zikri
#Ahmadiya
meg a többiek...
Kharidzsita irányzatok
A kharidzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól, és erősen hatalom ellenes felfogást képviseltek. Míg az elős két kalifát Abu Bakr-t és Umar-t elismerik Helyes úton vezérelt kalifaként, addig Uthmant már káros újítások (bid'a) bevezetésével vádolják. A kharidzsiták különválására az Ali és Muawiya közötti konfliktusban került sor, ahol elutasították a két vezető megegyezését. A kharidzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az Azraki, a Sufri és az Ibadi. Ezek közül napjainkra egyedül az ibaditák maradtak fent Oman területén. Az Azraki és a Sufri irányzatok minden más muszlim csoportot hithagyónak minősítettek, és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrináját vallották.
Ennek köszönhetően az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-kharidzsitaként.
Egyéb irányzatok
Koraniták: A Szunnát elutasító, forrásként kizárólag a Koránt elfogadó felfogás. Bár e megközelítés a múltban több muszlim gondolkodónál is megjelenik, önálló irányzatként csak az Észak-Amerikában, Rashid Khalifa által alapított "Submitters" csoporttal jelent meg.
Afro-amerikai irányzatok
A XX. század elejétől több, az iszlám gyökerű, de az iszlám alapvető tanításaitól nagyban eltérő ahhoz sokszor csak névleg hasonló elsősorban afro-amerikaiakat vonzó irányzat alakult ki. Ezek közül a legfontosabbak a Moorish Science, a Nation of Islam, illetve az abból kivált Five percenters irányzat.
Modern társadalmi irányzatok
Liberális iszlám
Iszlamizmus
Iszlám miszticizmus
Iszlám gyökerű egyéb vallások
#Yazidi
#Drúz
#Bábis
#Bahá'i
Külső hivatkozások
Magyar nyelvű oldalak:
- [http://www.terebess.hu/keletkultinfo/index2.html#Iszlám Iszlám a Terebess Lexikonban]
- [http://www.iszlamegyhaz.net#Iszlám Magyarországi Muszlimok Egyháza]
- [http://www.magyariszlam.hu#Iszlám Magyar Iszlám Közösség]
- [http://www.hanif.hu#Iszlám Hanif Alapítvány]
- [http://wwwuser.gwdg.de/~mriexin/euroislam.html Az Iszlám Nyugat-Európaban]
Magyar nyelvű irodalom
- Cahen, Clode: Az iszlám, Budapest, 1989
- Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája 1-2., Budapest, 1981.
- Watt, William Montgomery: Az iszlám rövid története, Budapest, 1999.
ja:イスラム教 ko:이슬람교 ms:Islam simple:Islam th:ศาสนาอิสลาม
Jézus
Jézus a Biblia Újszövetségében hívő kereszténység központi személyisége, a Szentháromságban hívők (ilyen a legtöbb keresztény egyház) hite szerint egyenlő Istennel, és egyben az Atya fia is, aki szintén egyenlő Istennel. Mindazonáltal Jézus nem egyenlő az Atyával. Igazából Jézus, az Atya és a Szentlélek az egyetlen Isten három megjelenési formája. A Biblia négy evangéliuma szerint Jézus egy zsidó férfi volt, aki Izráelben – a mostani számítások szerint – Kr. e. 6-4 és Kr. u. 29-33 között élt. Az evangéliumok és az azóta felgyülemlett hagyományok alapján a legtöbb mai keresztény azon a hiten van, hogy Jézus az Ószövetségben megjövendölt és várt Messiás, „Felkenettetett Megváltó” (János 4:25-26), az Isten Fia, és mint a Szentháromságot alkotó három személy egyike, maga az Isten. A kereszténység szerint a Betlehemben született názáreti Jézus testesítette meg ezt a Megváltó Krisztust, aki az Igazságnak Lelkét = a Szentlelket elküldte az emberiségnek, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen (Ján3:16).
Jézus neve és címei
Jézus nevének eredete
Jézus neve a bibliai latin útján a görög Ιησους (Jészúsz) szóból származik. A Jészúsz legkorábbi használata a héber Jehósua (יהושע) és Jesua (ישוע), azaz Józsué név betű szerinti átírásaként a Szeptuagintában (Septuagint) található, és „Az Úr a Megváltó”-t jelent (vagy szószerint: Jehova megvált.) Jézus eredeti arámi neve nem szerepel az ősi forrásokban, de mai tudósok szerint valószínűleg az általánosan használt ישׁוע = Yēšűa (később megalázó csúfszóként használt) volt az, apai neve pedig „ben Juszef” azaz „József fia” lehetett.
A keresztények sokszor Názáreti Jézusnak is hívják. Ez édesanyja, Mária szülővárosa.
Krisztus
Hívők Jézust gyakran Jézus Krisztusként említik. Ez a kifejezés az arámi vagy héber nyelvből származó Jesua vagy Jehósua (azaz „Jehova a Megváltás”) személynév görög Ιησους [Jészúsz] átírásából és a héber משיח „Moshiach”, azaz Messiás főnév görög Χριστός (azaz „Krisztus=Felkenettetett”) megfelelőjéből származik.
A muzulmánok Jézust Isza (عيسى) néven ismerik és az iszlámnak a Koránban megjövendölt egyik prófétájának tartják. A keresztény arabok Jézust „Yasu’ al-Masih”-nak (عيسوع المسيح azaz szó szerint: Jézus Messiás) hívják.
A „Krisztus” nem egy név, hanem egy cím, a görög Χριστός (Christos) főnévből származik, ami szent olajjal (chrism) „felkenettetett”-et jelent és a héber „mashiyakh” (משיח), valamint az arámi m'shikha (משיחא), azaz Messiás szavak szabad fordítása. Ez a szó a héber bibliában gyakran előfordul és rendszerint főpapot vagy királyt illet meg. A Biblia azonban nem utal arra, hogy Jézust felkenték volna, és vannak akik úgy tudják, hogy Jézus életében nem „Krisztus”, hanem „Krésztos” volt. Mindkét cím az emberiség ősiségébe visszanyúló misztikus eredetű.
A „ΙΗΣΟΥΕ ΧΡΕΙΣΤΟΣ ΘΕΟΝ ΥΙΟΣ ΣΩΤΗΡ” kapcsolatlan főnevekből álló szósor egy prófécia, mely az Igazság Szellemének (Krisztus) a földrejöveteléről szól, és amely esemény egy Aranykor kezdetét jelzi majd. Ezt a sort tartalmazó vers azt írja le, hogy a testet és az anyagot meg kell feszíteni, mielőtt valaki eljuthat abba az áldott állapotba, amiben az isteni lélek képessé teheti az embert az igazság vételére és annak továbbadására (theopneusztia), valamint az istenség meglátására (teofánia.) Az eritreai prófétanő, Herophile a Kr. e. 2. században Hercules templomában történt jövendölésében olvashatjuk ezt a próféciát. Ezzel az értelemmel az említett sor „Iesous Chreistos Theou Yios Soter” azaz „Jézus Krisztus, Isten fia megváltó”, így olvasható: „Az Isten Fiának, a Megváltónak Szolgája (vagy papja ~Krésztos), Ieso fia, a testet (anyagot) megfeszítő Keresztről”. Blavatsky kimutatta, a beavatottak számára érthető tanok ismerői (ezoterikusok) szerint Krisztus – az igazi ezoterikus Megváltó – (Máté 24 alapján) ugyanis nem egy ember, hanem a minden emberben meglévő Isteni Alapeszme, és az, aki igyekszik a saját földi vágyai által megfeszített és a bűnös testének „sírjában” mélyen eltemetett Lelket feltámasztani, akinek van ereje a saját belső szentélye ajtajáról az anyag kövét visszagurítani, abban él a Feltámadott Krisztus. Ugyanis az „Embernek Fia” (Máté12:8) nem a Szolgálónak (~testnek) a gyermeke (mint Ismáel), hanem a Szabadosé (~Léleké) (mint Izsák) (Galátaiakhoz 4:22–31), azaz a lelki ember nem más, mint saját tetteinek és lelki munkásságának gyümölcse. Krisztus tehát az ún. Mahatma-állapot szinonimája, azaz az embernek a benne lévő isteni alapeszmével való eggyéválását jelenti (1Kor3:17.)
A „Krésztos” szó a görög nyelvben előnévként volt használatos „jó”, vagy „kiváló tiszteletű” (a magyar „úr” – mint „Szabó úr”) értelemben, de eredete a jövendöléseket magyarázó próféta szóban van, aki egy „nagy bölcs”, jóshely, isten, vagy „Mester” (rabbi) szolgálatában járt el. A testi, szellemi és lelki megpróbáltatásokat elszenvedő – és végső fokon a halált is legyőző – „fájdalmak férfia” (Ésaiás 53:3) Krésztos volt, akinek a győzelmi koronája a Krisztus-állapot lett. Ez tehát úgy érthető, hogy Krésztos, a jó, a kiváló, gyengéd és szent beavatott, aki megmutatta a Krisztus-állapothoz vezető utat nekünk, a benne hívőknek, maga volt „Az Út” (és az Igazság és az Élet), és Krisztussá lett (ezt az álláspont vallják például a nazarénusok egyes csoportjai).
A „keresztény” szó angol változata: „Christian” „Krisztus-szerű”-t, vagyis „Krisztushoz tartozó”-t jelent. A protestáns egyházak a "keresztyén" szót használják a vallás megnevezésére. Az Újkor elején katolikus tudósok a "keresztyén" szóban a "kereszt" szót vélték felfedezni, így azt "keresztény"-re változtatták.
___________________________
Az evangéliumokban Jézus sok más címével is találkozhatunk, mint például Próféta, Úr, a zsidók királya, stb. és az ószövetségi próféciák Jézust „Immánuel”-ként (Ésaiás7:14), Ésaiás9:6 szerint pedig „hívják nevét: csodálatosnak, tanácsadónak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének.” Jézus gyakran „Ember Fia”-nak hívta magát, az angyal Máriának azt ígérte, hogy fia „hivatik Isten Fiának” lenni, és Jézus nem tagadta meg, mikor a Nagytanácsban megkérdezték őt: „Te vagy tehát az Isten Fia?” (Luk22:70). Azonban néhány tudós úgy tartja, hogy az „Ember Fia” kifejezés csak egy egyes szám első személyű névmás szerepét töltötte be, az „Isten Fia” kifejezés pedig csupán egy „igaz személy”-t jelentett, azaz egyik cím vagy megnevezés sem érthető szó szerint. Erre utalnak a korabeli feljegyzésekben található hasonló, a zsidó papok és bírók esetében is alkalmazott szóhasználatok is.
Összességükben mindezek a címek a kereszténység többségének Jézus isteni mivoltát tanúsítják, bár vannak olyan történészek és más egyének is, akik más értelmet tulajdonítanak nekik. Vermes Géza mai történész „Jézus a zsidó; az evangéliumok történészeti olvasata” című művében részletesen tanulmányozza többek között Jézus címeit is. A következőket találta:
Próféta. A héber Biblia prófétái olyan emberek voltak, akik Istennel beszéltek (teopneusztia és teofánia), Isten beszédeit a népeknek hirdették és ezzel gyakran a politikai-gazdasági hatalmat is kritizálták. A Jézus korabeli farizeusok hite szerint a próféták kora Malakiással lezárult, de az apokrif Makkabeusok 1. könyvének írója úgy hitte, hogy egy próféta egy napon újra megjelenik Júdeában. Dánielt nem is tartották prófétának, mert az akkori bölcsek úgy vélték, hogy ők a próféták szellemi örökösei, és magukat az Isten törvényei közvetítőinek tartották. Emellett az apokrif Sirák Bölcsessége (Ecclesiasticus) 48:10. verse egy prófétának újra megjelenését a világ vége előhírnökének tekinti. Zsidó kortársai Jézust prófétának tartották (Mát21:11 és Luk7:16) szerint, és Jézus is, hacsak áttételesen és példálózva is, de prófétának hívta magát (mint Máté13:57, Márk6:4, Luk4:24 -ban). Ezek ellenére a keresztények nem szívesen használták ezt a címet rá, talán mert az első két században Júdeában sok olyan sarlatán élt, akik ugyan a napok végét prófétálták.
Úr. Bár az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei gyakran használják az „Úr” címet Jézusra, Jézus soha nem hivatkozott magára eképpen, mindig csak mások hívták így. Ezt a tényt aztán sokan sokféleképpen magyarázták: némelyek úgy vélik, hogy a tanítványok nem azért hívták Úrnak, mert istenségnek tekintették, hanem csupán mint a tanuló a tanítóját hívja így. Vannak akik úgy gondolják, hogy az Újszövetség ugyan istenségképpen használja ezt a címet, de követői csak halála és feltámadása után tulajdonítottak neki istenséget. Mások azonban úgy érvelnek, hogy sem Jézus, sem tanítványai nem használták az arám „mara”, úr kifejezést, a görög „kyros” (az Úr) kifejezést pedig csak a korai nemzsidó megtérők kölcsönözték a pogány hellénségből. Mindenesetre az evangéliumok gondos olvasása arra utal, hogy a népek többsége Jézust úrként szólította a csodatévőnek (főleg Máté és Márk) vagy a tanítónak (mint Lukács) járó tisztelet kifejezésére. Úgy tűnik tehát, hogy a legtöbb esetben az „Úr” kicserélhető a magyar „úr”-ral, vagy „tanító úr”-ral, a rész értelmének megváltoztatása nélkül.
Ember Fia. A szinoptikus (egybehangzó) evangéliumokban (Máté, Márk, Lukács) Jézus több, mint hatvanszor hivatkozik magára mint az „Ember fia”-ra (arámul „bar Nasha”.) Az evangéliumokon kívül azonban alig találunk ilyen hivatkozást. Sokan úgy vélik, hogy Jézus Dániel 7:13-ra utalva nevezi magát így. Ott Dániel ezt írja: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.”. A hatvannégy hivatkozás közül hat közvetlenül hivatkozik erre és sok másik utal Dániel világvégére vonatkozó jelenésszerű írására. Sok hittudós szerint az „Ember Fia” kifejezés Jézus általi használata összefügg a legrégibb, a Márk szerinti evangélium 13. részében olvasható, az utolsó időket sejtető rövid leírással, mely nézet Jézust egy, az apokaliptikus zsidóságot képviselő igehirdetőnek festi le. Ugyanakkor a „bar nasha” kifejezés az arámi nyelvben általánosan egyszerű „ember” értelemben volt használatos, és emiatt némelyek azon a nézeten vannak, hogy Jézus sem használta mindig másképpen.
Isten Fia. Az Újszövetség néhány helyen Jézust „az Isten Fia”-nak hívja. Jézus soha nem nevezte magát közvetlenül így, bár sokszor hivatkozott Istenre mint az ő atyjára. A keresztények egyetemesen Isten tényleges fiának, az Isten egyszülött fiának (Ján3:16), az Atyával egynek tekintik Jézust a niceai zsinat határozata (Kr. u. 325) szerint is. Ilyen módon ez a kifejezés egyértelműen istenségre utal. A héber Biblia viszont más értelmekben is használja az „Isten fia” kifejezést: mennyei, vagy angyali lények, Izrael gyermekei, és némely királyok is említve vannak ezzel a címmel. Az Újszövetségben nincs arra utalás, hogy a korai keresztények Jézust bármikor is angyalnak tartották volna, hanem inkább, mint Márk is, Jézust Dávid király fiaként, Lukács pedig annak leszármazottjaként azonosítja.
2Sámuel 7:13-14 azt írja Dávid fiáról: „…megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké. Én leszek néki atyja, és ő lészen nékem fiam…” Zsoltárok 2:7-ben olvashatjuk: „… Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a Pogányokat örökségűl, és Birtokodúl a föld Határait….” Zsoltárok 89:27: „Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem (…)! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál.” Ezek alapján sok keresztény úgy hiszi, hogy ezek és más szövegek próféciaként Jézusra, mint Dávid „ama magjá”-ra vonatkoznak.
A Biblia utáni zsidóságban ezt a nevet gyakran használták becsületes, igaz emberekre, mint az apokrif Sirák 4:10. Salamon Bölcsessége 2:17 és a Jubileumok könyve 1:24 Isten minden igaz embert az ő fiának nevez. Így nyilatkozott Philo is, és a Talmud különböző tanítói (rabbik) jelentik ki, hogy az izraeliták jók és hogy ők Isten gyermekei. A Talmudban olvasható egy, Jézus példájához nagyon hasonló történetet is: Isten „az én fiam”-nak nevezte Hanina rabbit, aki amellett, hogy szintén csodákat művelt, képes volt ellentállni Agrátnak, a démonok királynőjének. Tehát míg egyes tudósok úgy vélik, hogy az „Isten Fia” megjelölés a Galilea-beli csodatevőkre vonatkozik, mások pogány eredetet tulajdonítanak neki, mint például az egyiptomi ptolemaida királyok, akik némelyike magát Zeusz vagy Héliosz (a napisten) fiának tekintette. A római császárok egyik hivatalos címe is „Divi Filius”, azaz Isten Fia volt. Mindezek a példák arra utalnak, hogy az a hit, hogy Jézus ténylegesen az „Isten Fia” volt, és isteni származásának az ő messiási, krisztusi lényével való társítása valójában a kereszténységnek a zsidóságtól való elszakadása után alakult ki, a Kr. u. 4.század előtt.
Jézus gyakran az ő atyjának nevezte Istent, ami megkülönböztete őt korának többi rabbijától. Az arámi nyelvben az „atyja fia” kifejezés „bar-Abbas”, ami sok különböző, általánosan nem elfogadott magyarázatnak adott alapot a Barabbás történetével kapcsolatosan (Máté27:21).
A Zsidók Királya cím Jézus életének két epizódjában tűnik fel. A Máté és Lukács evangéliumaiban dokumentált nemzedékrend (leszármazástábla) igazolni látszik mindkét helyzetet, s így azok hallgatólagosan érvényes címként vannak elfogadva. Első alkalommal a napkeleti bölcsek említették így, mikor (Háromkirályok) Heródes királytól érdeklődtek, mondván: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.” (Máté2:2). Erre a törvénytudók azt válaszolták, hogy Mikeás próféta jóslása szerint a zsidók királyának Betlehemben kell születnie: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mikeás 5:2). A második alkalommal Jézus perén fordul elő a kifejezés: „És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod.” (Márk 15:2). Ebből úgy tűnik, hogy a Nagytanács (Szanhedrin) megmondta Pilátusnak, hogy Jézus magát így nevezte. Pilátus ezután elrendelte, hogy a kereszten lévő vádcímtábla (titulus crucis) szövege „Názáreti Jézus, a Zsidók Királya” legyen arámi, latin és görög nyelven. A latin szöveg "Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum" volt, innen származik a Jézus keresztre feszítését ábrázoló sok képen látható INRI betűszó.
A Krisztus a Király cím egy római katolikus teológiából származó kifejezés, ami arra utal, hogy Krisztusnak az életünk minden megnyilvánulását uralnia kell, a politikai életet is beleértve – emiatt ez a szekularizmus, azaz a vallástalan politikai kultúra ellentétét képviseli.
Élete az evangéliumok szerint
Az evangéliumok feljegyzése szerint Jézus, Júda leszármazottja Keresztelő Szent János általi megkeresztelkedése után körülbelül három évig hirdette a megtérést és a beléje vetett hit általi megbocsájtatás igéretét Galileában és Júdában, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63-64-ben) hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és kb. a Kr. u. 30. év húsvétjén a római helytartó, Poncius Pilátus kivégeztette. Jézus azonban a harmadik napon halálából feltámadt és negyven nappal később a mennybe emeltetett. Az evangéliumok által Jézusnak tulajdonított szavak és tettek képezik a kereszténység tanításának alapjait. E tanításokat kezdetben a „tanítványok”-nak vagy „apostolok”-nak (üzenetet hozó) nevezett tizenkét követője által képzett kis csoport hirdette másokkal együtt, akik közül mintegy ötszázan voltak tanúi az ő feltámadt állapotának.
Történelmiség
Poncius Pilátus
Jézus életéről való ismereteink írott forrásait a római és zsidó történelmi hagyatékok – mint például Josephus –, a négy, (egyház által) hitelesített és számos nem hitelesített (apokrif) evangélium képezi. A világi és egyházi történészek egy része egyetért abban, hogy a négy elfogadott evangélium alapját képező iratok Jézus életének emlékeként íródtak, ezért – az ókori történelem kutatási szabványai alapján – elfogadják, hogy Jézus életének az evangéliumokban olvasható leírása alapot nyújt Jézus életének és halálának történelmi kutatásához.
Történészek más része viszont vitatja, hogy létezett Jézus vagy hozzá hasonló személy [http://pages.ca.inter.net/~oblio/home.htm],[http://www.bede.org.uk/price8.htm], a Jézus létezését elfogadók egy része pedig mélyen megosztott az evangéliumok beszámolóinak történelmiségét illetően, úgy vélik, hogy ezek nem tekinthetők a kérdéses események őszinte és tárgyilagos leírásának, mivel azokat egyértelműen Jézus követői szerkesztették és írták le. Leginkább Jézus feltámadásában és más, az evangéliumokban említett csodás eseményekben kételkednek.
Van a történészeknek egy olyan része is, akik nem vitatják, hogy esetleg létezhetett egy Jézus nevű "vallásreformer" személy vagy szabadságharcos, akit kivégeztek. Viszont úgy gondolják, hogy Jézus élettörténetének a 90-95%-a az állítólagos korát megelőző korok vallásaiban, mitoszaiban is szerepelt [http://www.awitness.org/essays/bkup/16_crucified_saviors/index.html]. Tehát szerintük ha létezett is Jézus, az élettörténetét kiszínezték, felnagyították és csodás elemeket szőttek bele.
A kereszténység kialakulásának kutatásában fontos esemény volt, az ún. holt tengeri, vagy más néven qumráni tekercsek felfedezése. A tekercsek és az abban leírtak bizonyíthatóan régebbiek voltak, mint Jézus állítólagos kora, és tartalmazták az esszénus tanítások jó részét. Az esszénus hagyományokat sokan rokonítják Jézus közösségének hagyományaihoz, sőt, bizonyos nézetek szerint Jézus maga is járt a qumráni kolostorban.
A tekercsek anyagára támaszkodva a nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszén szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény evangéliumok e szerint nemcsak a judaizmusból meritettek, hanem a perzsa zoroasztrizmusból, Izisz és Ozirisz vallásából és a pogány görög filozófiai tradiciókból. Jézus irodalmi élettörénete a legerősebben Mithrász élettörténetével mutat egyezőségeket.
Vallásos nézőpontok
A krisztológia nevű tudományág azzal foglalkozik, hogy ki volt (vagy éppen nem volt) Jézus a bölcsészet és a hittudomány szempontjából. A krisztológiai érvelés Isten létezését Jézus létezésén és az Ő saját magáról való kijelentései alapján kísérli meg bizonyítani.
A Jézus istenségét érintő kérdéseket az ún. Egyetemes zsinatokon tárgyalták és szavazták meg. Az első ilyen zsinatot I. Konstantin tartotta 325-ben a kisázsiai Niceában a birodalom egységének fenntartására, de a döntést az eredetileg hitelvi vitát a politika eszközévé is formálta. Ezen zsinatok során egy a korábbinál egységesebb egyháéz formálódott, amelynek során bizonyos eltérő szektákat felszámoltak (ld. ariánusok).
Keresztény
A keresztények hitvallásaikban is megemlékeznek Jézusról. A legtöbb hitvallás tartalmazza a következő megállapításokat:
- Jézus a láthatatlan Isten képmása, aki által és akire nézve teremtetett minden.
- Valóságos Isten, aki az emberiség megváltásáért emberi testet öltött magára.
- Istenségére nézve öröktől fogva az Atyától való.
- Emberi létére nézve az időnek teljességében Szentlélektől fogantatva, szűz Máriától született.
- Hiszik, hogy a bűn uralma alatt élő ember megváltása kegyelemből, Jézus Krisztusnak, az Atya Isten egyszülött Fiának közbenjáró áldozata által történt.
- Az isteni törvény követelményeit önként és engedelmesen vállalva, kereszthalálával teljes engesztelést szerzett.
- Jézus halála után feltámadt (harmadnapon), majd fölment a mennyországba (ahol az Atya jobbján van).
Hiszik, hogy Isten minden bűnösnek, személyválogatás nélkül fölkínálja a Jézus Krisztus által szerzett megváltást. Az ember saját maga dönthet, hogy elfogadja vagy elutasítja ezt a fölajánlott kegyelmet.
A keresztény teológia Jézussal kapcsolatos kérdéseit először a 325-ben tartott niceai zsinat határozta meg. A legtöbb keresztény közösség egyetért ebben (katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták stb.).
A fővonalban lévő kereszténységen kívül álló néhány, magát szintén keresztényeknek valló csoport – mint pl. a Jehova Tanúi, Unitáriusok és a Keresztény Tudósok stb. – nem hisznek Jézus istenségében, csupán Istentől megihletettnek tartják.
Más szintén a magukat kereszténynek valló közösségek (például a mormonok) egészen máshogyan vélekednek Jézus isteni mivoltáról.
Muszlim
Az iszlámot követő muszlimok azon a nézeten vannak, hogy Jézus (akit ők Iszának neveznek) Izráel egyik prófétája és maga a Messiás volt ugyan, de a csodákat Jézuson keresztül Isten maga vitte végbe. Ők a Jézus istenségébe vetett minden hitet az iszlám egyistenhitével összeegyeztethetetlen eretnekségnek tartanak. Az ettől eltérő, egyes siíta és szunnita hittudósok által eretnekségnek tekintett muszlim hitek közé tartozik a Ahmadijja Muszlim Dzsamaat (a 19. század végén élt, Qadianból származó Mirza Ghulam Ahmadot követő muzulmán közösség.) Az ő hitük szerint Jézus küldetése nem egyszerű tanítás és jövendölés volt csupán, hanem a zsidó nép (az elveszett tíz törzset beleértve) hitének megújítása. Ennek alapján ők azt tartják, hogy Jézus nem halt meg keresztre feszítésekor, és Ahmadot a Mohamed próféta (békesség és áldás legyen rajta) által is megjövendölt visszatért Jézusnak tekintették. Az 1844-ben a perzsa Szijjid `Alí-Muhammad (aki később „Báb”-nak – arabul „Kapu” – hívta magát) által alapított Bahá'í Hit (vagy baháizmus) Jézust a Mózestől Krisnán, Buddhán és Zoroaszteren keresztül Mohamedig, és Bá | | |
