Home About us Products Services Contact us Bookmark
:: wikimiki.org ::
Latin Nyelv

Latin nyelv

A latin nyelv eredetileg azt a nyelvet jelentette, amelyet a Rómát környező Latium vidékén beszéltek. Kiemelkedő jelentőségre tett szert a Római Birodalom hivatalos nyelveként. Az újlatin nyelvek egyaránt a latin szülőtől származnak. Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szavak) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük (nevezetes példa a „persze” szócska, ami a latin „per sē intellegitur” = „magától értetődik” kifejezésből rövidült le). Európa nagy részén ezenkívül a latin lingua franca volt, a tudományos és politikai körök tanult nyelve több mint ezer éven át, míg végül kiszorította a francia a XVIII. században s az angol a XIX. század végén. Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. Mind a mai napig a Római Katolikus Egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények tudományos osztályozás szerinti elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.

Írás és kiejtés

A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHIKLMNOPQRSTVX, e 21 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z (egy-két szóban a K-val is találkozhatunk). Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V ugyanaz a betű: a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A /j/ hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták. A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid /u/ félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban). A magánhangzókon előforduló vízszintes vonalak és ívek (ā ē ī ō ū ; ă ě ĭ ŏ ŭ) az eredeti latin nyelvben nem szerepeltek; csak nyelvtanulási célból teszik ki őket néha a hosszúság és a rövidség jelölésére (mely a latinban sokszor megkülönböztető szerepet kap). A legtöbb betű kiejtése megegyezik a magyar megfelelőjének ejtésével. Kivételek:
- az a rövid /á/-nak hangzik,
- az s a magyar /sz/-nek felel meg,
- az i-t magánhangzó előtt /j/-nek ejtik,
- az y /ü/-nek olvasandó,
- a qu, ngu és su kiejtése /kv/, /ngv/ és /szv/,
- a ph ejtése /f/, az rh-é /r/, a ch-é /kh/, a th pedig /th/. Az ae, az oe és a ti kiejtéséről két különböző szokás van forgalomban.
- A restituált kiejtés követői e hangkapcsolatokat /ai/-nak, /oi/-nak és /ti/-nek ejtik. Ez az elterjedtebb Nyugat-Európában.
- Mások a középkorban meghonosodott /é/, /ő/ és (bizonyos helyzetekben) /ci/ kiejtést használják; Magyarországon ez az ismertebb. (Az utóbbi ejtésmód szerint a ti kiejtése mássalhangzók előtt, valamint a tī, sti, tti, xti hangcsoportokban és görög szavakban /ti/, egyébként /ci/. Például a nātīs, totīus, suggestiō, Attius, Sextius szavakban /ti/, a nātiō szóban viszont /ci/.) A c kiejtése a restituált kiejtés szerint minden helyzetben egységesen /k/. A kora középkortól fogva azonban magas magánhangzók (ae, e, i, oe, y) előtt /c/-nek ejtették, és csak mélyek előtt maradt meg a /k/; ez a kiejtés honosodott meg hazánkban is. (Olasz nyelvterületen egy harmadikféle ejtésmód ismeretes, amikor magas magánhangzók előtt /cs/-nek ejtik; itt magas magánhangzók előtt a g is /dzs/-nek hangzik, a gn hangkapcsolat pedig [ny]-ként ejtendő.) Így például Cicero neve lehet [ciceró] vagy [kikeró] (Olaszországban [csicseró]), Caesaré [cézár] vagy [kaiszár] (esetleg [csézár]), Latiumé pedig [lacium] vagy [latium]. Bármelyik elfogadható, csak a következetességre érdemes odafigyelni. A hangsúly többnyire hátulról a második szótagra esik; de ha ez a szótag rövid, a hangsúly eggyel előbbre kerül (például amīcus, de fābula, mert az u rövid). – A szótagok (illetve a magánhangzók) hosszúsága vagy rövidsége általában nem jósolható meg, a szóval együtt kell megtanulni őket. A mássalhangzóra végződő szótagok mindig hosszúak. Itt csak az úgynevezett muta cum liquida hangkapcsolatot kell figyelembe venni, amikor a magánhangzót a p, b, t, d, g, c betűk valamelyike, majd r vagy l követi, például librum: itt a két hang együtt kezdi a második szótagot, és a li- szótag rövid marad.

Nyelvtana

A latin részint flektáló nyelv, emellett agglutináló jelleget is mutat (a szavak toldalékolhatóak, noha nem olyan rugalmasan, mint a magyarban; olyasfajta ragozási rendszerről, mint a magyarban, nem beszélhetünk, és egyáltalán ragokról sem). A toldalékoló jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk, a szavaknak állandó szótöve van, melyekhez jelentésmódosító toldalékokat lehet ragasztani. A névszók (főnevek, melléknevek, számnevek és névmások) ragozási típusait deklinációknak, az igeragozási típusokat konjugációknak hívják. A névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik. Az egyes deklinációk, ill. konjugációk ragjai kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Két névszó akkor tartozik egy deklinációba, ha bármelyik esetet is szemeljük ki, a névszók ragjai megegyeznek. Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható. A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, majdnem olyan szabad, mint a magyar nyelvé. Ez alighanem nem kis részben a köztársaságkor íróinak, költőinek is köszönhető, akik a művészi szabadság kedvéért néha jelentősen áthágták a kötöttségeket, és a művelt világ átvette tőlük nyelvi szokásaikat.

Névszóragozás

Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:
- nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
- accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
- genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
- dativus (részeseset vagy az úgynevezett indirekt tárgy esetén),
- ablativus (határozói eset, számos elöljáró után). Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:
- vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?” ) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
- locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel. Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol). A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:
- szám (egyes vagy többes),
- eset (a fenti hét eset valamelyike),
- nem (hím-, nő- vagy semlegesnem). Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).

Igeragozás

Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:
- igenem (genus, cselekvő vagy szenvedő)
- mód (modus, kijelentő, kötő- vagy felszólító)
- idő (tempus, jelen, múlt vagy jövő)
- állapot (actio, egyidejű vagy előidejű, más szóval folyamatos vagy befejezett)
- szám (numerus, egyes vagy többes) és
- személy (persona, első, második vagy harmadik). A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető. Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.

Elöljárószók

Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják. A leggyakoribb latin elöljárószók és vonzataik:
- ā, ab – -tól/-től (ablativus)
- contrā – szemben, ellen (accusativus)
- dē – -ról/-ről (ablativus)
- ē, ex – -ból, -ből (ablativus)
- in
  - – -ban/-ben (ablativusszal)
  - – -hoz/-hez/-höz, ellene, szembe (accusativussal)
- per – keresztül, révén
- prae – elé (accusativus), előtt (ablativus)
- prō – -ért, helyett
- sub – alatt (ablativus)
- super
  - – fölött, -on/-en/-ön (ablativus)
  - – fölé, -ra/-re (accusativus)
- ultrā – fölé, túl-

Módosító-, határozó- és kötőszók


- atque – és
- et – és
- nē – hogy ne; nehogy
- sed – ám, (ám)de, viszont
- semper – mindig
- sic – így, ily módon, ekképp(en), ezért
- sine – nélkül
- sive, seu – vagy
- quasi – majdnem, fél-, ál-
- -que – és (simuló kötőszó: a szó végéhez ragad)
- ut – hogy, azért, a célból

Indulatszók


- heu – jaj!
- mehercle – biz a!, nahát! (sz. sz. "Herkulesre!")
- o! – oh, ó!
- vae! – jaj!

A latin nyelv mai leszármazottai

Az újlatin nyelvek nem a klasszikus latinból, hanem az úgynevezett vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek. A latin és az újlatin nyelvek (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot. Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű. Egy másik fontos különbség az újlatin és a latin között, hogy az újlatin nyelvek, a románt kivéve, a legtöbb szónál elvesztették esetvégződésüket (egyes főnevek kivételével). A románban még mindig öt eset van (bár az ablativus már nem használatos).

A magyar és a latin

A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (pl. a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés). A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A XIX–XX. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek. A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – az egyetemek mellett – néhány középiskolában és egyházi iskolákban oktatják, gyakran kötelezően választható nyelvként.

A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv

A latin nyelv, még akkor is, mikor már holt nyelvnek számított, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és - bármennyire is meglepő - kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban. Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra. E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek...), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés. A katolikus egyház – minden kulturális, társadalmi erénye és jelentősége mellett – évszázadokon át számottevő politikai tényező is volt, mely céljait nemegyszer erőszakos módon is igyekezett érvényre juttatni (keresztes háborúk, inkvizíció, Galilei és mások elhallgattatása). A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. – Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak. Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.

Kapcsolódó cikkek


- A latinból létrejött ábécék
- Latin fonémák
- A latin főnévragozás
- Latin igeragozás
- Latin szókincs
- Latin kifejezések jegyzéke
- Ablativus absolutus
- Latin előtagokból és latin igékből álló összetett igék a magyarban
- A rendszertani nevekben gyakran használt latin és görök szavak listája
- Latin szórend

Lásd még


- Latin
- Latin irodalom
- Latin mondások
- Latin kifejezések jegyzéke
- Brocard
- Római Birodalom
- Az élő latin
- Európai városok latin neve
- Európai folyók latin neve

Külső hivatkozások angolul


- [http://www.perseus.tufts.edu/ The Perseus Project] has many useful pages for the study of classical languages and literatures, including [http://www.perseus.tufts.edu/cgi-bin/resolveform?lang=Latin an interactive Latin dictionary].
- [http://www.ethnologue.com/show_language.asp?code=LTN Ethnologue report for Latin]
- Ingyenes online latintanfolyamok (angolul)
  - http://www.sprachprofi.de.vu/latin
  - http://wikibooks.org/wiki/Latin
- [http://www.thelatinlibrary.com The Latin Library] contains many Latin etexts
- [http://www.textkit.com Textkit] has Latin textbooks and etexts.
- [http://www.websters-online-dictionary.org/definition/Latin-english/ Latin - English Dictionary]: from Webster's Rosetta Edition. ---- Megjegyzés: létezik [http://la.wikipedia.org/ Latin Wikipédia] is! Kategória:Nyelvek als:Latein ja:ラテン語 ko:라틴어 simple:Latin language th:ภาษาละติน zh-min-nan:Latin-gí

Nyelv

A nyelv az emberi kommunikáció legáltalánosabb eszköze, tagolt, egymástól elkülöníthető jelekből alkotott jelrendszer. A nyelv minden társas tevékenység nélkülözhetetlen feltétele, s meghatározó szerepet játszik az egyének gondolkodásában is. A nyelv legelterjedtebb típusa az emberi beszéden alapul. Ennek két megnyilvánulási formáját különböztetjük meg: a beszélt nyelvet, és annak írott formáját, vagy formáit. A beszélt nyelv alapját az artikuláltan kiejtett beszédhangok alkotják. Az írott nyelv – melynek szabályait a nyelv helyesírása adja meg – nagyon gyakran a beszélt nyelvtől részben független forma, és a beszélt formától függetlenül is fejlődhet, alakulhat. (Jellemző példa erre a norvég nyelv, melynek egy fő beszélt formája, a norsk nem kevesebb, mint négy írott formában jelenhet meg helyesen: a Bokmål és a Nynorsk a két hivatalos forma, a Riksmål és a Høgnorsk pedig nem hivatalos, de használt formák. Ugyanezen függetlenséget mutatják a helyesírás szabályainak változásai, amik általában nem járnak a beszélt nyelv változásával.) A beszélt nyelv használatát kiegészítik a különböző metakommunikációs jelzések: hanglejtés, hangsúly, gesztusok stb. Az írott nyelvben szerepüket az írásjelek veszik át, jóval kisebb hatékonysággal. A nyelvvel a nyelvészet tudománya foglalkozik.

Elméletek a nyelv kialakulásáról

A beszélt nyelv előzményének sok tudós egyfajta gesztusnyelvet tételez fel, a mai siketek jelnyelvének primitív ősét. A kézzel való kommunikációt lehetővé tevő esemény az emberős két lábra állása volt, és elképzelhető, hogy a másik ekkor bekövetkező változás, az eszközhasználat kifinomultabbá válása és a beszéd között is van összefüggés. Más elképzelések szerint az emberi nyelv kialakulásában az alapvetően „a lusta ember” (homo economicus) egyik legalapvetőbb belső célja nyilvánul meg, nevezetesen az, hogy az ember Zipf egyik törvénye szerint (a legkisebb erőkifejtés törvénye) minden tevékenységében a legkisebb munkával akar „boldolgulni”. Eszerint az „első” emberi nyelv a feltehetően a még ma is használt mutogatásból, gesztusokból fejlődött tovább a hangképzés irányába, mert a hangszál igénybevétele kevesebb energiával jár. Az ember további önkímélési és energiamegtakarítási igyekezete eredményeképpen létrejött számítástechnikai eszközöknek szintén van nyelvük, amelyekhez képest az emberi nyelv abban különbözik, hogy az előző nyelvek kontextustól függetlenek (context-free), míg az emberi nyelv megmaradt kontextus-érzékenynek, azaz szükség van a nyelvi megnyilatkozások értelmezéséhez a körülmények alaposabb ismeretére is, ami a gépnél nem jellemző. A számítógép szempontjából - az abban használt nyelvek szabályai ugyanis nem engedik meg, hogy kétértelműségek, „az attól függ” bizonytalan állítások forduljanak elő - a gép működése lehetetlen lenne az emberi nyelvet jellemző, az annak gazdag kontextusával járó nyílt, kiszámíthatatlan értelmezési körülmények között. Érdekes ugyanakkor, hogy a fennmaradás szempontjából éppen ez a kötődéshez, értelmezéshez, vagyis összekapcsolódást lehetővé tevő nyitottság, sok mindenhez való kapcsolódás (connectivity) az előnyös tulajdonság, és a kötött, csak egy bizonyos értelmezési keretben létező jelentésű nyelv, vagy nyelvi elem napjai meg vannak számlálva. Ebből következik, hogy az emberi nyelvet alkotó szókincsből, megnyilatkozásokból, vagy egyéb elemekből is azok maradnak fenn tartósan, amelyek sokféle helyzetben használhatóak, és nem kötődnek csupán egyetlen eseményhez, dologhoz, stb. amelynek elmúltával és jelentőségének csökkenésével akár maga a jelölő szó is kivész a használatból. Ezért maradhattak fenn a Biblia tanításai, a közmondások és a személynevek, hogy csak néhány példát említsünk.

A nyelvi univerzálék

A beszéd szükségszerűen valamelyik nyelven fogalmazódik meg, ezeknek pedig számos egyedi sajátossága van. A világszerte beszélt több ezer nyelv azonban igen sok közös vonást is mutat, ezeket nyelvi univerzáléknak nevezzük. Ilyenek:
- (írásban) a közlés minden nyelven főleg mondatok formájában történik;
- az elemek legnagyobb része önkényes, a jelölő és a jelölt között nincs logikai megfelelés;
- az elemekkel szemben a mondatok nem adottak a beszélő számára, hanem ő alkotja meg azokat valamilyen kötött szabályok szerint;
- minden nyelv kettős tagoltságú: az elemek és a mondatok hangtani és nyelvtani szinten szerkesztődnek;
- a hangok száma kötött (általában ötven alatt van, de maximum száz lehet), az elemek száma viszont százezres nagyságrendű lehet, a szókészlet pedig korlátlanul bővíthető;
- minden nyelvben megvannak a szófaji kategóriák, bár nem mindegyikben ugyanúgy.

A világ nyelvei

A Földön jelenleg (2004) 6,4 milliárd ember lakik, a beszélt nyelvek száma 4000-4500 között lehet (más tudósok 6000-6500-ra teszik ennek számát), a különféle dialektusok száma pedig elérheti a 20 ezret. A szám folyamatosan csökken, sok kis nyelvet fenyeget az eltűnés, a holt nyelvvé válás veszélye néhány generáción belül.

A nyelvek osztályozása

A világ nyelveit alapvetően három különböző szempont szerint lehet osztályozni. Nyelvcsaládba tartozás szerint, így a genetikus osztályozást kapjuk; nyelvek tipológiai sajátosságai szerint, akkor a nyelvtipológiai osztályozással van dolgunk ill. egyes nyelvi áreák szerint, mikor nagyobb területi egységek szerint csoportosítunk. Greenberg a fenti három szempontból a genetikust határozta meg legfontosabbnak. (Fontosságuktól függetlenül nem zárnak ki más egyéb nyelvi osztályozás lehetőségét.)

Genetikus

Az egyes nyelvek közös őseinek, majd ezek őseinek stb. kikövetkeztetése összehasonlító módszerek segítségével történik. Az így létrejövő családfa megbízhatósága természetesen az időbeli távolság növekedésével egyenes arányban csökken, az egyes nyelvcsaládok alapnyelve már csak kikövetkeztetett lehet, a minden emberi nyelv egyetlen közös ősnyelvre való visszavezetése pedig igencsak nehezen kivitelezhető. (A mellette szóló bizonyítékok inkább az általános nyelvészet tárgykörébe tartozó nyelvi univerzálék - lásd fentebb.)

Tipológiai


- izoláló vagy analitikus: a nyelvtani viszonyokat szórenddel, szócsoportok alakításával fejezik ki (angol, kínai, vietnami);
- agglutináló (azaz ragasztó) vagy affixáló: a nyelvtani viszonyokat több szóelem összekapcsolásával fejezik ki (török, magyar; finn); a kelet-afrikai szuahéli nyelvről is azt szokták mondani, hogy agglutináló, ám ez a nyelv előtagokkal (prefixekkel) ragoz, és vannak névszó osztályai (azaz nyelvtani nemei). Így tehát az agglutináló nyelveknek is vannak kategóriái.
- flektáló (azaz hajlító) vagy szintetikus: a nyelvtani viszonyokat a szó hangalakjának megváltoztatásával fejezik ki (német, latin, ógörög).
- inkorporáló (azaz bekebelező) vagy poliszintetikus: e nyelvekben egyetlen, bonyolult morfémasorral fejeznek ki olyan tartalmakat, amelyeknek más nyelvekben szószerkezetek felelnek meg. Az inkorporáló nyelvek egyetlen szava is tehát izoláló vagy agglutináló nyelvekben egész mondatnak felel meg. Példa: az indián oneida „gnaglaslizaks” „szó” jelentése: „Keresek egy falut.” Példák inkorporáló nyelvekre: több amerikai indián nyelv (oneida), Szibéria egyes régi nyelvei, de a legtöbb formális nyelv is közel áll az inkorporáló típushoz). Általában azonban a nyelvek többsége nem csak egy kategóriába tartozik.

Areális

Az areális nyelvészet egy nagyobb térségben egymás szomszédságában élő népek gyakran nem rokon nyelveinek kölcsönhatását vizsgálja. Ezen kölcsönhatás során hasonló vagy azonos alakok, rendszerbeli sajátosságok keletkeznek, s a hatás lehet olyan szoros is, hogy a genetikus kapcsolatokon is túlmenő egyezéseket mutat föl. Ez a nyelvi szövetség (Sprachbund), melyre tipikus példa a balkáni nyelvek.

Nyelvek listái


- Természetes nyelvek listája
- Mesterséges nyelvek listája
- Wikipédia nyelvek listája
- Élő nyelvek nagyságuk (azt beszélők száma) szerint
- Holt nyelvek
- Szent iratok nyelvei

Kapcsolódó cikkek


- Nyelvi játék

Hivatkozások


- Lackfi János: Nyelvlecke, 2004. augusztus 18., szerda 13:04, 2004. szeptember 13., Bartók Rádió, 23.42
- Róna-Tas András: A nyelvrokonság - Gondolat - 1978
- A világ nyelvei - Akadémiai Kiadó - 2000

Külső hivatkozások


- [http://www.jaist.ac.jp/~g-kampis/Lecture_One/titok.htm Szociolingvisztikai megállapítás]
- [http://www.verbix.com/languages/index.asp Nyelvek ragozásai]
- [http://jaling.ecml.at/pdfdocs/jaling_presentation/hongrois.pdf Ja Ling - magyarul] (PDF)
- [http://jaling.ecml.at/default.htm Ja Ling projekt]

Irodalom


- [http://www.nytud.hu/nyelv_es_nyelvek/ Nyelv és nyelvek] ---- ja:言語 ko:언어 ms:Bahasa simple:Language

Róma

Róma az „örök város” Olaszország fővárosa, Lazio régió központja. Területén található a Vatikán, a Római Katolikus Egyház központja, a világ legkisebb független állama.

Elhelyezkedése

Róma a Tiberis partjának 7 dombjára települt, a tengerparttól kb. 28 km-re terül el. 2 reptere van, vasúti és közúti összeköttetésben áll Európa több országával. Központja Olaszország fő úthálózatának. A várost a Grande Raccordo Annulare főútja (GRA) fogja gyűrűbe

Terület felosztása

A város részei: 3 évezred során települtek egymás mellé és egymásra. A legrégebbi városrészek:
- GIANCARLO - a Vatikántól délre húzódik, kiemelkedő pontja, a Piazza Garibaldi alatt terül el a város. A Giancarlo alatt húzódik a TIBERIS /TEVERE folyó.
- A folyó túlsó oldalán fekszik a CAPITOLIUM.
- A Capitolium alatt jobbra egy másik domb, az AVENTINUS fekszik.
- A két domb között emelkedik ki a PALATINUS.
- Délkeleten található a CAELIUS.
- A Palatinus és a Capitolium között az ESQUILINUS terül el.
- Északabbra a VIMINALIS és a QUIRINALIS.
- Középen a völgy: a FORUM ROMANUM. Az újabb városrészek:
- MONTE PINCIO - már nem az antik város része
- a Pincio és a Capitolium között, a reneszánsz és barokk Róma: a MARS-MEZŐ
- az új negyed: MONTE MARIO, a mai város

Története

A hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Romulus és Remus alapította, mégpedig április 21-én, ami napjainkban olasz nemzeti ünnep. Róma latin törzsek alapította városállam volt, amely sikeres politikája és szervezőkészsége révén a Földközi-tengert körülölelő birodalommá nőtt az ókorban.
- Az ókori Róma kora az i.e. 6. század-tól az 5. századig

Oktatás

Az 1303-ban alapított római tudományegyetem a legnagyobb Európában, közel 150 ezer hallgatóval. Ezen kívül még három állami egyeteme van, továbbá sok magán-felsőoktatási intézménye.

Látnivalók


- Capitolium
- Forum: Saturnus temploma, Castor és Pollux temploma, Vesta templom
- Palatinus
- Piazza di Spagna
- Piazza della Rotonda: Pantheon
- Quirinale: Trevi kút
- Caracalla termái
- Róma legszebb múzeumai és képtárai: Vatikáni Múzeum, Villa Giulia, Galleria Spad, Palazzo Corsini, Galleria Doria Pamphili, Museo e Galleria Borghese, Museo Nazionale Romano, Palazzo Barberini, Palazzo Venezia, a Capitoliumon: Palazzo dei Conservatori és Palazzo Nuovo

Híres vendégei és lakói


- J.W. Goethe (1749-1832): a via del Corso 20. alatt lakott, mely ma múzeum
- Loyolai Szent Ignác (1491-1556): 1537-ben érkezett ide Spanyolországból és megalapította az első jezsuita templomot
- Krisztina királynő (1626-1689): a svéd uralkodó 1654-ben lemondott trónjáról és a Via Lungarán fekvő Palazzo Corsinibe költözött
- Szent Domonkos (1170-1221): A domonkos rend megalapítójának központja a Santa Sabina volt az Aventinón.
- Jean Auguste Ingres (1780-1867): a francia festő 1806-1820 között élt Rómában, majd 1834-ben visszatért a Villa Medicibe.
- James Stuart (1688-1766): az angol trónt nem tudva megszerezni római száműzetésbe vonult, XI. Kelemen nekiadta a Palazzo Balestrát
- Lord Byron (1788-1824): rövid látogatást tett Rómában, a Colosseum ihlette a Manfréd és a Child Harold egyes részeinek, versszakainak megírására
- Percy Bysshe Shelley (1792-1822): 1819-ben a Caracalla - termák romjai nyugalmában írta A megszabadított Prométheuszt

Külső hivatkozások

Kategória:Olaszország Kategória:Fővárosok Kategória:Olaszország települései als:Rom ja:ローマ ko:로마 simple:Rome

Római Birodalom

A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) a Róma által hozzávetőlegesen az i. e. 6. század-tól az 5. századig uralt területeket jelentette. Legnagyobb kiterjedését Traianus császár idején érte el: ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, portugál és a román. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait.

Előtörténet

Itália őskora

Fő szócikk: Itália őskora A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal. A lakosság ebben az időben az Afrikából bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott. A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra (Appennini-kultúra). A vaskor kezdetén (i.e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) már megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oscus–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italicus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget déli részén a szintén indoeurópai illírek; a helyi őslakossággal való összeolvadásukból keletkeztek az összefoglaló nevükön iapygoknak nevezett népek. A félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venét nép telepedett le. Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés adat maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói.

Etruszkok

Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i.e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.

Görögök

Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.

Róma története

A város alapítása

Magna Graecia A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Numitor Alba Longa-i király unokái, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint i. e. 728-ban alapították Rómát. Az i. e. 753. április 21-i dátumot az i. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot általában a modern kutatás is elfogadja. A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata. Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, s Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.

Róma területe

Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).

A királyok kora

A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.

A preetruszk időszak (Kr. e. 753–616)

Források hiányában a tárgyalt időszakról nagyrészt feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, ugyanis a későbbi római mitológia és a történetírás aktuálpolitikai céljainak megfelelően igyekezett bemutatni az eseményeket. Róma népe az etruszk uralom előtt törzsi–nemzetségi szervezetben élt. A király (rex), aki hatalmát az isteneknek köszönhette, volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró. Tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből (patres gentium) álló öregek tanácsa, a senatus (senes = öregek), ill. a papság (pontifices) volt. A királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig (interregnum) a senatus tagjai mint interrexek gyakorolták a hatalmat. Az új király kijelölésében a papságnak volt fontos szerepe: madárjóslással (auspicium), ill. béljóslással (haruspicium) igyekeztek kitudni az istenek szándékát. A római hagyomány szerint a királykori társadalom három tribusra (Tities, Ramnes, Luceres), harminc curiára (coviria = férfiak közössége) és háromszáz gensre (nemzetségre) tagolódott, mely felosztást még maga Romulus hozta létre. A nemzetségek az egy atyától (pater) való leszármazás szerint szerveződtek, és teljes jogú tagnak csakis az atyák leszármazottai (patricii) számítottak. A nemzetséghez tartoztak cliensek (engedelmeskedők) is, akik legyőzött népekből vagy a gens nyújtotta védelem fejében önként behódolt szabadokból kerültek ki. A curiák szervezete a gensi felosztásra épült, de egyben keresztezte is azt (erre utal, hogy egyes curiák valamelyik gens nevét viselték, mások valamilyen helyi nevet). A curia élén a curio állt. A népgyűléseken (comitia curiata) csak a nemzetségek tagjai (gentiles) hozhattak határozatot (de cliensek is jelen lehettek). A curiák gyűlésének nem volt valódi beleszólása az államvezetésbe, csak jóváhagyási joga volt a király és a senatus által hozott döntésekben. 10 curia alkotott egy tribust, s minden tribus 100 lovaskatonát és 10 század gyalogost küldött a hadseregbe.

Az etruszk uralom időszaka (Kr. e. 616–510)

A királyság korának második szakaszában Róma gazdaságilag felvirágzott, bevezették a pénzgazdálkodást is. A gentiles és clientes mellett egyre nagyobb szerepet kapott az államban a nemzetségi szervezeten kívül álló kereskedő, kézműves, földműves réteg, a plebs (= tömeg), míg a patríciusok háttérbe szorultak, és - mint a római hagyományokból kitűnik - nem támogatták az etruszk uralkodókat. Az etruszk királyok központosító törekvései nyomán a senatus és a comitia curiata működése szünetelt, és csak a köztársaságkorban újult fel. A patríciusok befolyásának ellensúlyozására nemzetségi alapú curiák helyett területi elvű felosztást (tribusokat) vezettek be, melyek már nemcsak a nemzetségtagokat és a clienseket, hanem a plebset is magukba foglalták. 4 városi és 16 vidéki tribus alapján történt az adózás, ill. a sorozás. Az ókori hagyomány Servius Tulliushoz köti az alkotmányreformot – ennek történeti hitelességét ma több kutató vitatja. Valószínűsítik, hogy az etruszk királyok katonai célú társadalmi reformot hajtottak végre, s ennek során a férfilakosságot négy csoportba osztották vagyoni helyzetük alapján: lovasságra, nehéz-, ill. könnyűfegyverzetűekre és katonai szogálatot nem teljesítőkre. A valójában az i. e. 5. század végére kiteljesedő, timokratikus ún. tulliusi alkotmány alapján történt később a sorozás, és létrejött egy új népgyűlés, az ennek alapján szerveződő comitia centuriata. A timokratikus alkotmány 5 vagyoni cenzuson alapuló classis (osztály) alapján 193 centuriába (századba) sorolta a római polgárokat. (80 nehézfegyverzetű, 90 könnyűfegyverzetű és ezeken felül öt „infra classem" (osztályon aluli), szolgálatot nem teljesítő centuria: 2-2 a kézműveseké és zenészeké, illetve 1 a vagyontalanoké (proletarii). Nem tartoztak ebbe a besorolásba a lovasság 18 centuriáját adók, akik azonban a legmódosabbak közül kerültek ki.) Minden classishoz meghatározott számú centuria tartozott, ezáltal a tulliusi alkotmány garantálta a vagyonosabb rétegek fölényét: az elsőt 80 kis létszámú, a következő hármat 20–20 nagyobb, az ötödiket pedig 30 népes egység alkotta. A szavazás a vagyoni osztályoknak megfelelő sorrendben történt, és minden centuriának egy szavazata volt. Mivel a lovasságot a leggazdagabbak adták, az ő 18 centuriájuk szavazata mindig a 90 nehézfegyverzetű csapattestével egyezett, így fölénybe kerültek az összesen 90 szegényebb centuriával szemben. A centuriák fele 46 év alattiakból (iuniores) – ők mentek a háborúba –, fele pedig 60 év alattiakból (seniores) – ők maradtak otthon védekezni – állt. Ez a timokratikus alkotmány – módosításokkal – szinte a köztársaságkor végéig fennmaradt. A patrícius nemesség az i.e. 6. század végén letaszította és elűzte a királyt, a görög türannoszok vonásait mutató Superbus Tarquiniust (superbus = gőgös), és arisztokratikus köztársasági államrendet alakított ki.

A köztársaság kora (Kr. e. 510–27)

Fő szócikk: Római Köztársaság ...

Császárkor

lásd még római császárok római császárok-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).]] A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (Kr. e. 27–284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált. Korai császárkor, a principatus kora. Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, Kr. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae. Augustus átszervezte a hadsereget: 25 legiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, ill. germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia provincia), és az Elbáig nyomultak előre. Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt Kr. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma. A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak. Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt. A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot. Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét. Commodus Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött. A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett. anarchia szoborcsoport]] Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek. A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett. Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását). A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.

A kereszténység

A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták. A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.

A feudalizmus csírái

Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították. Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket corporatiókba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni. A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.

A népvándorlások kora

Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal). Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 404-től Ravenna lett. A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak. Attila halála (454) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. Rómát 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odovacar (Odoaker) germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénón keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. Iustinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.

Kultúra

Oktatás

Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen. A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. Eredetileg az volt a szokás, hogy a fiúkat apjuk tanította meg írni és olvasni, feltételezve, hogy már ő is tudott. Később, i.e. 200 körül a fiúkat, és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit. Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.

Vallás

:Fő szócikk: Római vallás A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi. Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték. 313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.

Irodalom

:Fő szócikk: Római irodalom A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák. Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét. epikureus Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól. Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon. Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a neoklasszikus stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikusok, mind a későbbi korok idején sok bírálat érte, a reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek. A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.

Építészet

...

Irodalom

Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)

Külső hivatkozások


- [http://www.ualberta.ca/~csmackay/Consuls.List.html A Római Birodalom konzuljainak listája] ja:ローマ帝国 ko:로마 제국 simple:Roman Empire

Angol nyelv

Az angol nyelv jelenleg egyike a Föld leggyakrabban használt nyelveinek. A nyelv tájszólásokra esik szét (jelentősebbek: angliai, US-amerikai, ausztráliai), és megvan a veszélye, hogy a latin nyelvhez hasonló sorsra is juthat, vagyis szétesik több nyelvre. Azonban a fejlődés és a médiában beszélt angol a tájnyelvek csökkenéséhez és az egyetlen beszélt változathoz is elvezethet. Ismeretes még az úgynevezett pidgin English (pidzsin-angol) verzió is, melyet a Karib-tenger környékén beszélnek, s mely egyfajta afrikanizált és erősen leegyszerűsített angol nyelvet jelent. Az ún. Basic English az angol nyelv mesterségesen 850 szóra csökkentett változata, melyet az angol nyelvész, C. K. Ogden alkotott meg. Ennek használata meglehetõs önfegyelmet kíván az angolul tudótól, mivel sok fogalmat körül kell írni, melyre van angol szó. A Basic English a Wikipédiában is rendelkezik képviselettel.

Eredete

Beszélőinek száma

A statisztikák szerint 446 millió anyanyelvi beszélője van napjainkban. A Föld lakosságához képest az anyanyelvi beszélők száma százalékosan csökken, viszont a világ első számú másodikként használt nyelve az angol. Kb. 650 millióan beszélik jól első vagy második nyelvként az angolt és 2-3 milliárd közé teszik azok számát akik néhány szót értenek a nyelvből. Az Európai Unió egyik hivatalos és munkanyelve. Az angolul tanulók közül csak több mint minden 100. tud az alapszintnél (néhány száz szó) jobban angolul. Viszont ezt a nyelvet tanulják a világban a legtöbben. A legelterjedtebb számítógépes nyelv is egyben.

Jellemzői

Főnevek

Kis betűvel íródnak, mint a magyarban. Néhány kivételtől eltekintve (például raincoat) nem használ összetett szavakat, emiatt szókincse legfeljebb közel 500-600 ezerre tehető. A többesszámot egy szóvégi s betű jelzi, ritka kivételek (latin, francia, stb. jövevényszavak) esetén más jel (medium -> media).

Igék, igeragozás

A szabályos igék egyes szám harmadik személyű ragja -(e)s, a múlté és a befejezett melléknévi igenévé -(e)d. Időbeni folyamatok és azok lezártáságának kifejezésére fejlett, más nyelvekben (pl. német, francia) is szokásos szerkezeteket használ (pl. I have done it = megcsináltam (és kész van), I am doing it = folyamatosan csinálom, I have been doing it = csináltam egy ideig (de már nem), vö. francia je l'ai fait, német ich habe es gemacht).

Melléknevek, határozószók

A legtöbb esetben a magyarhoz hasonlóan különséget tesz a "hogyan?" és "milyen?" kérdésre felelő szavaknál, pl.: nicely (szépen), nice (szép). Kivételt képez például a fast (gyors, gyorsan) szó, illetve igen szembetűnő módon a hard (kemény, keményen) és a hardly (alig) szavak alkotta szópár is.

Számnevek

A múltbeli tizenkettes számrendszer használatát tükrözik vissza (10: ten, 11: eleven, 12: twelve).

Nagy- és kisbetű használata

Nagybetűt a magyarral analóg módon használ. Ezenkívül nagybetűvel írandóak még a nemzetiségek nevei (English, Japanese), a hónapok és napok neve (January, Monday), és a címekben előforduló szavak (kivéve a névelőket, elöljárókat és a kötőszavakat).

Szótárak

Angol-angol


- Brit angol: Oxford Dictionary
- US angol: Merriam-Webster

Magyar-angol-magyar


- Országh László, kb. 300 ezer szó, jó minőség

Külső linkek


- [http://www.vocabula.com/VRabout.asp az angol nyelv védelme]
- [http://www.bbcenglish.com/ BBC English honlap] Kategória:Nyelvek als:Englische Sprache ja:英語 ko:영어 ms:Bahasa Inggeris simple:English language th:ภาษาอังกฤษ zh-min-nan:Eng-gí

Francia nyelv

A francia nyelvet 128 millió ember beszéli, 77 millióan anyanyelvükként, így a nyelvek rangsorában a 11. (anyanyelvet tekintve: 12.) hely jutott neki. Ami nyelvtörténeti besorolását illeti, újlatin nyelvről van szó. A francia nyelv hivatalosan, nem hivatalosan sok területen elterjedt nemzetközi nyelv. A posta hivatalos, illetve a divat félig hivatalos nyelve. Az Európai Unió több szervezetében a francia kitüntetett szerepet kap (pl.: az Európai Unió Bíróságán franciául zajlik a bíráskodás. Az ENSZ egyik hivatalos nyelve.
francia (français)
Beszélik:Franciaországban és 53 egyéb országban
Nyelvet beszélők száma: 128 millió
11. helyen
Besorolás: Indoeurópai
»Latin nyelvek
»»Újlatin nyelvek
»»»Olasz-nyugati újlatin
»»»»Nyugati olasz-nyugati újlatin
»»»»»Gall-Ibériai
»»»»»»Gallo-latin
»»»»»»»Gall
»»»»»»»»Oïl
»»»»»»»»»Francia
Hivatalos státus
Hivatalos nyelv:Franciaországban és további 24 államban
Szabályozza:Francia Akadémia (Académie française)
Nyelvi kódok
ISO 639-1: fr
ISO 639-2(B): fre
ISO 639-2(T):fra
SIL: FRN

Történet

A francia nyelv latin eredetű, amelyet valószínűleg elsősorban germán frankok nyelve befolyásolt. A nyelv kb. 35 000 szóból álló alapszókincse mintegy 13%-a jövevényszó. 1054 szó az angolból, 707 az olaszból, 550 az ónémetből, 481 a gallok nyelvéből, 215 az arabból, 164 a németből, 160 az ókelta nyelvből, 159 a spanyolból, 153 a hollandból, 112 a perzsa, illetve szanszkrit nyelvből, 101 szó indián nyelvekből származik, 89 szó valamilyen ázsiai, 56 szó valamilyen afrikai eredetű, 55 szláv szót tartalmaz a francia, illetve 144 egyéb helyről származó lexémát. A kora középkorban a francia területeken eredetileg számos nyelvet és dialektust használtak (köztük langue d'Oïl nyelvjárásokat, mint a picard, a vallon stb.), okszitán dialektusokat (gaszkoni, provanszál stb.), a bretont, a baszkot, a katalánt stb., de az idők során Ile-de-France (a Párizs-környéki területek) nyelve, a francien kiszorította a többit, és a hivatalos francia nyelv alapjává vált. A francia nyelv első írásos emléke a Strassburgi eskü 842-ből, amely ófranciául íródott, amely még a latinra jobban hasonlított, mint a mai franciára. Első, a nyelv létezésére utaló említés a 813-as tours-i zsinaton hangzik el. Nem árt szólni továbbá az első francia nyelvű irodalmi alkotásról, Szent Eulália szekvenciájáról, amely 880 körül keletkezett, bár ez a szöveg inkább a picard(iai) nyelvhez sorolandó, mint a franciához. A francia nyelv az 1539-es Villers-Cotterêts-i rendelet alapján lett Franciaországban a közigazgatás nyelve. A francia nyelvvel foglalkozók öt korszakot különítenek el:
- Korai időszak (a még latinhoz jobban hasonlító roman nyelv)
- Óidőszak (ancien français, X–XIII. század)
- Középső időszak (moyen français, XIV–XVI. század)
- Klasszikus francia (français classique, XVI–XVIII. század)
- Modern francia (français moderne, XVIII. századtól) Bővebben: Francia nyelvemlékek (ehhez nem árt egy kis franciatudás), Francia nyelvjárások

Elterjedése

A francia nyelv több országban hivatalos nyelv, de sokan beszélik idegen nyelvként is. Egyedüli hivatalos nyelv az alábbi országokban és tartományokban:
- Franciaország (kb. 60 millióan beszélik anyanyelvükként)
- Benin
- Burkina Faso
- Elefántcsontpart
- Gabon
- Guinea
- Kongói Demokratikus Köztársaság
- Kongói Köztársaság
- Mali
- Monaco
- Niger
- Québec (kanadai tartomány, kb. 6 700 000 fő beszéli anyanyelveként)
- Szenegál
- Togo A hivatalos nyelvek egyike az alábbi országokban:
- Belgium (Vallónia és Brüsszel térsége, mintegy 4 millió fő beszéli anyanyelveként)
- Burundi
- Kamerun
- Kanada (Québec és Új-Brunswick tartományban)
- Közép-afrikai Köztársaság
- Comore-szigetek
- Dzsibuti
- Haiti
- Louisiana (az Amerikai Egyesült Államok egyik állama)
- Luxemburg
- Madagaszkár
- Ruanda
- Seychelle-szigetek
- Svájc (mintegy 1 400 000-en beszélik itt)
- Csád
- Vanuatu Továbbá Algériában, Andorrában, Marokkóban és Tunéziában beszélik sokan.

Rövid útmutató a franciákhoz

Franciaországban mindenképp szükségünk van egy kis francia nyelvtudásra. Úgy tartják, egy franciát azzal lehet leginkább megsérteni, ha nem franciául szólítjuk meg. Az alábbiakban pár gyakran használt kifejezés olvasható.

Kisszótár


- angol: anglais /A~ glE/ ("angle")
- az (ott): celui-là ("szölüi lá") vagy celle-là /s@ la/ ("szell-lá"), de ha nem ismerjük a mutatott tárgy nyelvtani nemét, jobb elkerülni ezt a kifejezést, és inkább a cela/s@ la/ ("szölá") vagy ça /sa/ ("szá") kifejezést használni.
- Beszél angolul?: Parlez-vous anglais ? /par lE vu A~ glE/ ("parlé vu zangle") VAGY "Vous parlez anglais ?" /vu par lE A~ glE/ ("vu párlé angle")
- Csirió (ha valakinek az egészségére iszunk): Tchin ("csin") vagy Santé ("szanté")
- a fenébe!: merde! ("merd")
- francia: français /frA~ sE/ ("fransze")
- igen: oui /wi/ kb. ("ui")
- Jó napot: bonjour /bõžur/ ("bonzsur")
- kérem: s'il vous plaît /sil vu plE/ ("szil vu ple")
- köszönöm: merci /mEr si/ ("merszi")
- magyar: hongrois /õgrwa/ ("ongroá")
- Magyarország fővárosa Budapest.: La capitale de la Hongrie est Budapest. :
- mennyi?: combien /kõbjE~/ ("kombien")
- Merre van a mosdó?: Où sont les toilettes? /u sO~ lE twa lEt/ ("u szon lé toálett")
- nem: non /nO~/ ("non")
- sajnálom: Je suis désolé ("zsö szüi dézolé")
- nem értem: Je ne comprends pas /Z@~ n@ co~'pRA~ 'pa/ ("zsö nö kompran pá")
- szívesen: de rien /d@ riE~/ ("dö rien") (Franciaország); bienvenue /bjE~ v@ ny/ ("bienvönü") (Québec)
- Viszlát: au revoir /o r@ vwar/ ("orövoár")

A frankofónia

A Frankofónia (La Francophonie) a francia nyelvet használó országok és kormányok nemzetközi szervezete. A történelem során mintegy 300 évig a francia volt az angol uralkodó réteg és a kereskedelem nyelve az 1066-os normann hódítástól 1362-ig, amikor az angol visszaszerezte régi pozícióit.

Hivatkozások


- [http://www.101languages.net/french/ French 101] French for beginners and travelers
- Francia nyelvtan
- [http://www.francophonie.org/ Francophonie világszervezet] Kategória:Nyelvek ja:フランス語 ko:프랑스어 simple:French language th:ภาษาฝรั่งเศส

XIX. század

Évtizedek: 1800-as évek 1810-es évek 1820-as évek 1830-as évek 1840-es évek 1850-es évek 1860-as évek 1870-es évek 1880-as évek 1890-es évek A 19. század a polgári demokratikus forradalmaknak és a modern nemzetállamok kialakulásának a kora. A századra leginkább jellemző társadalmi mozgalom a liberalizmus, a leginkább meghatározó szellemi és művészeti irányzat pedig a romantika volt. Ez az irodalom nagy százada, a leghíresebb nemzeti írók kora. A század második fele a második ipari forradalom korszaka. Ezenkívül kialakult az imperializmus, a gyarmatbirodalmak versenye, amelynek során a nagyhatalmak gyakorlatilag az egész Földet felosztották egymás között. Magyarországon a 19. század első fele a reformkor és a szabadságharc időszaka, míg a későbbi évtizedeket a kiegyezés és az azt követő robbanásszerű gazdasági és társadalmi fejlődés fémjelezte. A század eszméi és küzdelmei közepette születik meg a mai magyar nemzet. Lásd még: 2. évezred, Újkor

Események


- 1800-1812: Napóleon hódító hadjáratai Spanyolországtól Közép-Európán át Oroszországig.
- 1805: Muhammad Ali basa megkezdi Egyiptom modernizálását.
- 1810-21: A latin-amerikai országok szabadságharca és függetlenné válása.
- 1814-15: A Bécsi Kongresszus újrarajzolja Európa térképét. Napóleon végső veresége a waterloo-i csatában.
- 1816-28: A dél-afrikai Zulu Királyság eléri legnagyobb kiterjedését.
- 1821-32: Görög szabadságharc a török uralom ellen, az ország elnyeri függetlenségét.
- 1825: A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, a reformkor kezdete Magyarországon.
- 1833: A Brit Birodalomban betiltják a rabszolgaságot.
- 1846: Mexikói-amerikai háború kitörése. Az Egyesült Államok 1848-ban nagy mexikói területeket kebelez be. Kezdetét veszi az amerikai aranyláz.
- 1848-49: Forradalmak szerte Európában. A Kommunista kiáltvány megjelenése Franciaországban. Magyarországon az áprilisi törvények megszüntetik a nemesi kiváltságokat és a jobbágyságot. A forradalmak sorában legtovább a magyar szabadságharc tart, amelyet a Habsburgok csak Oroszország katonai segítségével tudnak leverni.
- 1851-64: Taiping felkelés Kínában. A történelem legvéresebb polgárháborúja csaknem 20 millió áldozatot követel.
- 1854: Japán megnyitja kikötőit a külföldi kereskedők előtt.
- 1854-56 Oroszország elleni krími háború, Nagy-Britannia, Franciaország és az Oszmán Birodalom részvételével.
- 1856: A havasalföldi román fejedelemségben megépül a világ első olajfinomítója.
- 1856-60: Ópiumháború néven a brit, francia, orosz és amerikai gyarmatosítók hadjárata Kína ellen. A pekingi császár nyári palotáját lerombolják, Kína félgyarmati sorba süllyed.
- 1857: Szipoj felkelés az angol gyarmatosítók ellen Indiában.
- 1861-65: Amerikai polgárháború az északi Unió és a déli Konföderáció államai között. A háború az északiak győzelmével és a rabszolgaság felszámolásával végződik, amit újjáépítés, majd az ország robbanásszerű gazdasági fejlődése követ.
- 1866-69: Meidzsi-restauráció Japánban az európai civilizációs vívmányok elsajátítására.
- 1866: Osztrák-porosz háború az egységesülő német területek fölötti hatalomért. A Habsburgok veresége hozzájárult az 1867-es kiegyezéshez a Habsburg-ház és a magyarok között. Ezzel megszületik az Osztrák-Magyar Monarchia.
- 1868: Magyarországon modern nemzetiségi törvény és népiskolai törvény Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai alatt. Budapest Európa leggyorsabban növekvő nagyvárosa lesz. (A lakosság húszévenként megduplázódik.)
- 1869: Az USA-ban átadják az első kelet-nyugati vasútvonalat. Megnyílik a Szuezi-csatorna a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között.
- 1870-71: Francia-porosz háború. Következményeként a német területek egyesítésével létrejön a Német Birodalom, az itáliai államok egyesítésével pedig a mai Olaszország.
- 1872: A Little Bighorn-i csatában a területüket védő sziú és cheyenne indiánok győzelmet aratnak az amerikai csapatok felett.
- 1877: Nagy vasúti sztrájk az Egyesült Államokban, a világ első országos méretű munkásmegmozdulása.
- 1877-78: Orosz-török háború. Az Oszmán Birodalom elveszti balkáni területeit. A mai Románia, Bulgária és Szerbia megszületése.
- 1878: Az első nyilvános telefonvonal üzembe helyezése az Egyesült Államokban.
- 1879-1902: A brit gyarmati hadsereg háborúja Dél-Afrikában, a zulu őslakók, illetve a búr telepesek ellen.
-