:: wikimiki.org ::
| Olasz Nyelv |
Olasz nyelvAz olasz nyelv az újlatin nyelvek közül a leginkább hasonló a latinhoz, mind szókészletében, mind kiejtésében. Sok latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan az olaszban is léteznek megkettőzött mássalhangzók. Mindamellett, ellentétben a franciával és a spanyollal, ezeket a megkettőzött mássalhangzókat hosszan ejtik ki. A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában).
Az olaszul beszélők száma korábban csökkenőben volt, az utóbbi időben azonban ismét emelkedik: jelenleg 70 millióra tehető. Régebbi adatok még 120 millió ember közvetítő nyelvének mondták. Főleg az olasz gyarmatokon beszélték (Etiópia, Eritrea, Líbia, Szomália), ezenkívül Szlovéniában, a horvát Dalmáciában és Albániában.
Története
A Római Birodalom bukása után még egy ideig a latin nyelv volt az írás és a nép nyelve is. A 6. századtól kezdve a nép nyelve fokozatosan eltávolodott a latintól, és irodalmi nyelvvé vált. Assisi Szent Ferenc naphimnusza, a Cantico delle Creature 1225-ből talán az első költemény, mely ezen a nyelven fennmaradt.
Az olasz ábécé
- a b c d e f g h i l m n o p q r s t u v z
Továbbá csak idegen szavakban:
- j k w x y
Kiejtés
- c
- e és i - előtt → cs
- egyébként → k
- ch (e és i - előtt) → k
- g
- e és i - előtt → dzs
- egyébként → g
- gn → ny
- gl → i előtt lj (ha az i után mássalhangzó áll, az i hangot nem ejtjük)
- h → néma
- s → sz
- sc
- e és i - előtt → s
- egyébként → szk
- z → c, ritkábban dz
Megjegyzés: az i hangot c, g, sc után csak akkor ejtjük, ha hangsúlyos
Külső hivatkozások
- [http://www.italianculture.net/deutsch/sprache.html Németül íródott nyelvismertető az olasz nyelvről]
Kategória:Nyelvek
als:Italienische Sprache ja:イタリア語 ko:이탈리아어 simple:Italian
Latin nyelvA latin nyelv eredetileg azt a nyelvet jelentette, amelyet a Rómát környező Latium vidékén beszéltek. Kiemelkedő jelentőségre tett szert a Római Birodalom hivatalos nyelveként.
Az újlatin nyelvek egyaránt a latin szülőtől származnak. Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szavak) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük (nevezetes példa a „persze” szócska, ami a latin „per sē intellegitur” = „magától értetődik” kifejezésből rövidült le). Európa nagy részén ezenkívül a latin lingua franca volt, a tudományos és politikai körök tanult nyelve több mint ezer éven át, míg végül kiszorította a francia a XVIII. században s az angol a XIX. század végén. Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. Mind a mai napig a Római Katolikus Egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények tudományos osztályozás szerinti elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.
Írás és kiejtés
A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHIKLMNOPQRSTVX, e 21 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z (egy-két szóban a K-val is találkozhatunk). Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V ugyanaz a betű: a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A /j/ hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.
A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid /u/ félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban).
A magánhangzókon előforduló vízszintes vonalak és ívek (ā ē ī ō ū ; ă ě ĭ ŏ ŭ) az eredeti latin nyelvben nem szerepeltek; csak nyelvtanulási célból teszik ki őket néha a hosszúság és a rövidség jelölésére (mely a latinban sokszor megkülönböztető szerepet kap).
A legtöbb betű kiejtése megegyezik a magyar megfelelőjének ejtésével. Kivételek:
- az a rövid /á/-nak hangzik,
- az s a magyar /sz/-nek felel meg,
- az i-t magánhangzó előtt /j/-nek ejtik,
- az y /ü/-nek olvasandó,
- a qu, ngu és su kiejtése /kv/, /ngv/ és /szv/,
- a ph ejtése /f/, az rh-é /r/, a ch-é /kh/, a th pedig /th/.
Az ae, az oe és a ti kiejtéséről két különböző szokás van forgalomban.
- A restituált kiejtés követői e hangkapcsolatokat /ai/-nak, /oi/-nak és /ti/-nek ejtik. Ez az elterjedtebb Nyugat-Európában.
- Mások a középkorban meghonosodott /é/, /ő/ és (bizonyos helyzetekben) /ci/ kiejtést használják; Magyarországon ez az ismertebb.
(Az utóbbi ejtésmód szerint a ti kiejtése mássalhangzók előtt, valamint a tī, sti, tti, xti hangcsoportokban és görög szavakban /ti/, egyébként /ci/. Például a nātīs, totīus, suggestiō, Attius, Sextius szavakban /ti/, a nātiō szóban viszont /ci/.)
A c kiejtése a restituált kiejtés szerint minden helyzetben egységesen /k/. A kora középkortól fogva azonban magas magánhangzók (ae, e, i, oe, y) előtt /c/-nek ejtették, és csak mélyek előtt maradt meg a /k/; ez a kiejtés honosodott meg hazánkban is. (Olasz nyelvterületen egy harmadikféle ejtésmód ismeretes, amikor magas magánhangzók előtt /cs/-nek ejtik; itt magas magánhangzók előtt a g is /dzs/-nek hangzik, a gn hangkapcsolat pedig [ny]-ként ejtendő.)
Így például Cicero neve lehet [ciceró] vagy [kikeró] (Olaszországban [csicseró]), Caesaré [cézár] vagy [kaiszár] (esetleg [csézár]), Latiumé pedig [lacium] vagy [latium]. Bármelyik elfogadható, csak a következetességre érdemes odafigyelni.
A hangsúly többnyire hátulról a második szótagra esik; de ha ez a szótag rövid, a hangsúly eggyel előbbre kerül (például amīcus, de fābula, mert az u rövid). – A szótagok (illetve a magánhangzók) hosszúsága vagy rövidsége általában nem jósolható meg, a szóval együtt kell megtanulni őket. A mássalhangzóra végződő szótagok mindig hosszúak. Itt csak az úgynevezett muta cum liquida hangkapcsolatot kell figyelembe venni, amikor a magánhangzót a p, b, t, d, g, c betűk valamelyike, majd r vagy l követi, például librum: itt a két hang együtt kezdi a második szótagot, és a li- szótag rövid marad.
Nyelvtana
A latin részint flektáló nyelv, emellett agglutináló jelleget is mutat (a szavak toldalékolhatóak, noha nem olyan rugalmasan, mint a magyarban; olyasfajta ragozási rendszerről, mint a magyarban, nem beszélhetünk, és egyáltalán ragokról sem). A toldalékoló jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk, a szavaknak állandó szótöve van, melyekhez jelentésmódosító toldalékokat lehet ragasztani. A névszók (főnevek, melléknevek, számnevek és névmások) ragozási típusait deklinációknak, az igeragozási típusokat konjugációknak hívják. A névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik. Az egyes deklinációk, ill. konjugációk ragjai kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Két névszó akkor tartozik egy deklinációba, ha bármelyik esetet is szemeljük ki, a névszók ragjai megegyeznek.
Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható.
A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, majdnem olyan szabad, mint a magyar nyelvé. Ez alighanem nem kis részben a köztársaságkor íróinak, költőinek is köszönhető, akik a művészi szabadság kedvéért néha jelentősen áthágták a kötöttségeket, és a művelt világ átvette tőlük nyelvi szokásaikat.
Névszóragozás
Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:
- nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
- accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
- genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
- dativus (részeseset vagy az úgynevezett indirekt tárgy esetén),
- ablativus (határozói eset, számos elöljáró után).
Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:
- vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?” ) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
- locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel.
Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol).
A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:
- szám (egyes vagy többes),
- eset (a fenti hét eset valamelyike),
- nem (hím-, nő- vagy semlegesnem).
Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).
Igeragozás
Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:
- igenem (genus, cselekvő vagy szenvedő)
- mód (modus, kijelentő, kötő- vagy felszólító)
- idő (tempus, jelen, múlt vagy jövő)
- állapot (actio, egyidejű vagy előidejű, más szóval folyamatos vagy befejezett)
- szám (numerus, egyes vagy többes) és
- személy (persona, első, második vagy harmadik).
A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető.
Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.
Elöljárószók
Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják.
A leggyakoribb latin elöljárószók és vonzataik:
- ā, ab – -tól/-től (ablativus)
- contrā – szemben, ellen (accusativus)
- dē – -ról/-ről (ablativus)
- ē, ex – -ból, -ből (ablativus)
- in
- – -ban/-ben (ablativusszal)
- – -hoz/-hez/-höz, ellene, szembe (accusativussal)
- per – keresztül, révén
- prae – elé (accusativus), előtt (ablativus)
- prō – -ért, helyett
- sub – alatt (ablativus)
- super
- – fölött, -on/-en/-ön (ablativus)
- – fölé, -ra/-re (accusativus)
- ultrā – fölé, túl-
Módosító-, határozó- és kötőszók
- atque – és
- et – és
- nē – hogy ne; nehogy
- sed – ám, (ám)de, viszont
- semper – mindig
- sic – így, ily módon, ekképp(en), ezért
- sine – nélkül
- sive, seu – vagy
- quasi – majdnem, fél-, ál-
- -que – és (simuló kötőszó: a szó végéhez ragad)
- ut – hogy, azért, a célból
Indulatszók
- heu – jaj!
- mehercle – biz a!, nahát! (sz. sz. "Herkulesre!")
- o! – oh, ó!
- vae! – jaj!
A latin nyelv mai leszármazottai
Az újlatin nyelvek nem a klasszikus latinból, hanem az úgynevezett vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek.
A latin és az újlatin nyelvek (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot.
Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű.
Egy másik fontos különbség az újlatin és a latin között, hogy az újlatin nyelvek, a románt kivéve, a legtöbb szónál elvesztették esetvégződésüket (egyes főnevek kivételével). A románban még mindig öt eset van (bár az ablativus már nem használatos).
A magyar és a latin
A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (pl. a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés).
A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A XIX–XX. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek.
A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – az egyetemek mellett – néhány középiskolában és egyházi iskolákban oktatják, gyakran kötelezően választható nyelvként.
A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv
A latin nyelv, még akkor is, mikor már holt nyelvnek számított, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és - bármennyire is meglepő - kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban.
Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra.
E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek...), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés. A katolikus egyház – minden kulturális, társadalmi erénye és jelentősége mellett – évszázadokon át számottevő politikai tényező is volt, mely céljait nemegyszer erőszakos módon is igyekezett érvényre juttatni (keresztes háborúk, inkvizíció, Galilei és mások elhallgattatása).
A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. – Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak.
Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.
Kapcsolódó cikkek
- A latinból létrejött ábécék
- Latin fonémák
- A latin főnévragozás
- Latin igeragozás
- Latin szókincs
- Latin kifejezések jegyzéke
- Ablativus absolutus
- Latin előtagokból és latin igékből álló összetett igék a magyarban
- A rendszertani nevekben gyakran használt latin és görök szavak listája
- Latin szórend
Lásd még
- Latin
- Latin irodalom
- Latin mondások
- Latin kifejezések jegyzéke
- Brocard
- Római Birodalom
- Az élő latin
- Európai városok latin neve
- Európai folyók latin neve
Külső hivatkozások angolul
- [http://www.perseus.tufts.edu/ The Perseus Project] has many useful pages for the study of classical languages and literatures, including [http://www.perseus.tufts.edu/cgi-bin/resolveform?lang=Latin an interactive Latin dictionary].
- [http://www.ethnologue.com/show_language.asp?code=LTN Ethnologue report for Latin]
- Ingyenes online latintanfolyamok (angolul)
- http://www.sprachprofi.de.vu/latin
- http://wikibooks.org/wiki/Latin
- [http://www.thelatinlibrary.com The Latin Library] contains many Latin etexts
- [http://www.textkit.com Textkit] has Latin textbooks and etexts.
- [http://www.websters-online-dictionary.org/definition/Latin-english/ Latin - English Dictionary]: from Webster's Rosetta Edition.
----
Megjegyzés: létezik [http://la.wikipedia.org/ Latin Wikipédia] is!
Kategória:Nyelvek
als:Latein ja:ラテン語 ko:라틴어 simple:Latin language th:ภาษาละติน zh-min-nan:Latin-gí
Francia nyelvA francia nyelvet 128 millió ember beszéli, 77 millióan anyanyelvükként, így a nyelvek rangsorában a 11. (anyanyelvet tekintve: 12.) hely jutott neki. Ami nyelvtörténeti besorolását illeti, újlatin nyelvről van szó.
A francia nyelv hivatalosan, nem hivatalosan sok területen elterjedt nemzetközi nyelv. A posta hivatalos, illetve a divat félig hivatalos nyelve. Az Európai Unió több szervezetében a francia kitüntetett szerepet kap (pl.: az Európai Unió Bíróságán franciául zajlik a bíráskodás. Az ENSZ egyik hivatalos nyelve.
| francia (français) |
| Beszélik: | Franciaországban és 53 egyéb országban |
| Nyelvet beszélők száma: | 128 millió 11. helyen |
| Besorolás: |
Indoeurópai
»Latin nyelvek
»»Újlatin nyelvek
»»»Olasz-nyugati újlatin
»»»»Nyugati olasz-nyugati újlatin
»»»»»Gall-Ibériai
»»»»»»Gallo-latin
»»»»»»»Gall
»»»»»»»»Oïl
»»»»»»»»»Francia
|
| Hivatalos státus |
| Hivatalos nyelv: | Franciaországban és további 24 államban |
| Szabályozza: | Francia Akadémia (Académie française) |
| Nyelvi kódok |
| ISO 639-1: | fr |
| ISO 639-2(B): | fre |
| ISO 639-2(T): | fra |
| SIL: | FRN |
Történet
A francia nyelv latin eredetű, amelyet valószínűleg elsősorban germán frankok nyelve befolyásolt. A nyelv kb. 35 000 szóból álló alapszókincse mintegy 13%-a jövevényszó. 1054 szó az angolból, 707 az olaszból, 550 az ónémetből, 481 a gallok nyelvéből, 215 az arabból, 164 a németből, 160 az ókelta nyelvből, 159 a spanyolból, 153 a hollandból, 112 a perzsa, illetve szanszkrit nyelvből, 101 szó indián nyelvekből származik, 89 szó valamilyen ázsiai, 56 szó valamilyen afrikai eredetű, 55 szláv szót tartalmaz a francia, illetve 144 egyéb helyről származó lexémát.
A kora középkorban a francia területeken eredetileg számos nyelvet és dialektust használtak (köztük langue d'Oïl nyelvjárásokat, mint a picard, a vallon stb.), okszitán dialektusokat (gaszkoni, provanszál stb.), a bretont, a baszkot, a katalánt stb., de az idők során Ile-de-France (a Párizs-környéki területek) nyelve, a francien kiszorította a többit, és a hivatalos francia nyelv alapjává vált.
A francia nyelv első írásos emléke a Strassburgi eskü 842-ből, amely ófranciául íródott, amely még a latinra jobban hasonlított, mint a mai franciára. Első, a nyelv létezésére utaló említés a 813-as tours-i zsinaton hangzik el. Nem árt szólni továbbá az első francia nyelvű irodalmi alkotásról, Szent Eulália szekvenciájáról, amely 880 körül keletkezett, bár ez a szöveg inkább a picard(iai) nyelvhez sorolandó, mint a franciához. A francia nyelv az 1539-es Villers-Cotterêts-i rendelet alapján lett Franciaországban a közigazgatás nyelve.
A francia nyelvvel foglalkozók öt korszakot különítenek el:
- Korai időszak (a még latinhoz jobban hasonlító roman nyelv)
- Óidőszak (ancien français, X–XIII. század)
- Középső időszak (moyen français, XIV–XVI. század)
- Klasszikus francia (français classique, XVI–XVIII. század)
- Modern francia (français moderne, XVIII. századtól)
Bővebben: Francia nyelvemlékek (ehhez nem árt egy kis franciatudás), Francia nyelvjárások
Elterjedése
A francia nyelv több országban hivatalos nyelv, de sokan beszélik idegen nyelvként is.
Egyedüli hivatalos nyelv az alábbi országokban és tartományokban:
- Franciaország (kb. 60 millióan beszélik anyanyelvükként)
- Benin
- Burkina Faso
- Elefántcsontpart
- Gabon
- Guinea
- Kongói Demokratikus Köztársaság
- Kongói Köztársaság
- Mali
- Monaco
- Niger
- Québec (kanadai tartomány, kb. 6 700 000 fő beszéli anyanyelveként)
- Szenegál
- Togo
A hivatalos nyelvek egyike az alábbi országokban:
- Belgium (Vallónia és Brüsszel térsége, mintegy 4 millió fő beszéli anyanyelveként)
- Burundi
- Kamerun
- Kanada (Québec és Új-Brunswick tartományban)
- Közép-afrikai Köztársaság
- Comore-szigetek
- Dzsibuti
- Haiti
- Louisiana (az Amerikai Egyesült Államok egyik állama)
- Luxemburg
- Madagaszkár
- Ruanda
- Seychelle-szigetek
- Svájc (mintegy 1 400 000-en beszélik itt)
- Csád
- Vanuatu
Továbbá Algériában, Andorrában, Marokkóban és Tunéziában beszélik sokan.
Rövid útmutató a franciákhoz
Franciaországban mindenképp szükségünk van egy kis francia nyelvtudásra. Úgy tartják, egy franciát azzal lehet leginkább megsérteni, ha nem franciául szólítjuk meg. Az alábbiakban pár gyakran használt kifejezés olvasható.
Kisszótár
- angol: anglais /A~ glE/ ("angle")
- az (ott): celui-là ("szölüi lá") vagy celle-là /s@ la/ ("szell-lá"), de ha nem ismerjük a mutatott tárgy nyelvtani nemét, jobb elkerülni ezt a kifejezést, és inkább a cela/s@ la/ ("szölá") vagy ça /sa/ ("szá") kifejezést használni.
- Beszél angolul?: Parlez-vous anglais ? /par lE vu A~ glE/ ("parlé vu zangle") VAGY "Vous parlez anglais ?" /vu par lE A~ glE/ ("vu párlé angle")
- Csirió (ha valakinek az egészségére iszunk): Tchin ("csin") vagy Santé ("szanté")
- a fenébe!: merde! ("merd")
- francia: français /frA~ sE/ ("fransze")
- igen: oui /wi/ kb. ("ui")
- Jó napot: bonjour /bõžur/ ("bonzsur")
- kérem: s'il vous plaît /sil vu plE/ ("szil vu ple")
- köszönöm: merci /mEr si/ ("merszi")
- magyar: hongrois /õgrwa/ ("ongroá")
- Magyarország fővárosa Budapest.: La capitale de la Hongrie est Budapest. :
- mennyi?: combien /kõbjE~/ ("kombien")
- Merre van a mosdó?: Où sont les toilettes? /u sO~ lE twa lEt/ ("u szon lé toálett")
- nem: non /nO~/ ("non")
- sajnálom: Je suis désolé ("zsö szüi dézolé")
- nem értem: Je ne comprends pas /Z@~ n@ co~'pRA~ 'pa/ ("zsö nö kompran pá")
- szívesen: de rien /d@ riE~/ ("dö rien") (Franciaország); bienvenue /bjE~ v@ ny/ ("bienvönü") (Québec)
- Viszlát: au revoir /o r@ vwar/ ("orövoár")
A frankofónia
A Frankofónia (La Francophonie) a francia nyelvet használó országok és kormányok nemzetközi szervezete.
A történelem során mintegy 300 évig a francia volt az angol uralkodó réteg és a kereskedelem nyelve az 1066-os normann hódítástól 1362-ig, amikor az angol visszaszerezte régi pozícióit.
Hivatkozások
- [http://www.101languages.net/french/ French 101] French for beginners and travelers
- Francia nyelvtan
- [http://www.francophonie.org/ Francophonie világszervezet]
Kategória:Nyelvek
ja:フランス語 ko:프랑스어 simple:French language th:ภาษาฝรั่งเศส
Etiópia
ja:エチオピア ko:에티오피아 ms:Habsyah th:ประเทศเอธิโอเปีย zh-min-nan:Ityop'iya
Líbia
ja:リビア ko:리비아 ms:Libya th:ประเทศลิเบีย zh-min-nan:Libya
SzlovéniaA Szlovén Köztársaság (szlovénül: Slovenija - Republika Slovenija) Közép-Európa déli részén, az Alpok lábánál terül el. Nyugaton Olaszország, délnyugaton az Adriai-tenger, délen és keleten Horvátország, északkeleten Magyarország, északon Ausztria határolja. Szlovénia, Jugoszlávia korábbi tagköztársasága 1991 óta független állam, 2004. május 1. óta pedig az Európai Unió tagja.
Történelem
Szócikk: Szlovén történelem
Feltételezések szerint a mai szlovén nép szláv ősei a 6. században telepedtek le a mai Szlovénia területén. A 7. században jött létre az első szlovén, és egyben az első szláv állam, Karantánia. 745-ben Karantánia a Frank Birodalom részévé vált, a szlávok többsége pedig lassan felvette a kereszténységet.
1000 körül keletkeztek a Freising kéziratok, amelyek az első írásos szlovén és szláv nyelvemlékek, amelyek latin írással születtek. A 14. század során a legtöbb szlovén terület a Habsburgok birtokába került. Az Osztrák-Magyar Monarchiában szlovének lakták Kraina, Görz és Gradisca nagy részét, valamint Isztria és Stájerország egyes területeit.
A monarchia 1918-as összeomlása után a szlovének a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatlakoztak, amely 1929-ben a Jugoszláv Királyság nevet vette fel. A II. világháború alatt az ország német, olasz és magyar megszállás alatt volt 1941-1945 között. A világháború után a királyság népköztársasággá alakult. 1991. június 25-én Szlovénia függetlenné vált. A NATO-ba 2004. március 29-én, az Európai Unióba pedig 2004. május 1-jén lépett be.
Politika
Szócikk: Szlovénia politikája
A szlovén államfő az elnök, akit 5 évente, népszavazással választanak. Az elnök a végrehajtó hatalom feje. Ebben a szerepkörben a miniszterelnök és a kormány segíti, akiket a parlament választ.
A kétkamarás szlovén parlament a Nemzetgyűlésből (Državni zbor) és a Nemzeti Tanácsból (Državni svet) áll. A 90 fős nemzetgyűlés tagjait részben közvetlenül, részben listás szavazatok alapján választják. A Nemzeti Tanács 22 tagja gazdasági, szociális, és további érdekcsoportok jelöltjeiből áll, valamint 1-1 képviselője van a két hivatalos kisebbségnek, a magyaroknak és olaszoknak. Parlamenti választásokat 4 évente rendeznek.
Az országban élő két kisebbség (az olaszok és a magyarok) jogait az alkotmány határozza meg, lehetőséget adva az anyanyelv széles körű használatára is.
Közigazgatás
Szócikk: Szlovénia közigazgatása
Szlovénia 12 régióra (regija), azon belül 193 járásra (občina) van osztva.
Földrajz
Szócikk: Szlovénia földrajza
Négy nagy európai földrajzi régió találkozik az országban: az Alpok, a Dinári-hegység, a Kárpát-medence és a Mediterráneum. Szlovénia legmagasabb hegycsúcsa a Triglav-hegy (2 864 m); az ország átlagos tengerszint feletti magassága 557 m. Az ország kb. felét (10 124 km²) erdő borítja, ezzel Szlovénia az erdőterület nagysága alapján a harmadik helyen áll Európában, Finnország és Svédország után. A terület 5 593 négyzetkilométere rét, legelő, 2 471 km² pedig mezőgazdasági terület; ezenkívül van 363 km²-nyi gyümölcsös és 216 km² szőlőültetvény.
Éghajlata a tengerparton mediterrán, a hegyekben hegyvidéki, a keleti fennsíkokon és völgyekben pedig kontinentális. Az átlaghőmérséklet -2°C januárban és 21°C júliusban. Az éves csapadék 1 000 mm a tengerparton, 3 500 mm az Alpokban, 800 mm délkeleten és 1 400 mm Közép-Szlovéniában.
Éghajlat
Gazdaság
Szócikk: Szlovénia gazdasága
A régió országai közül Szlovéniában legmagasabb a GDP / fő arány. A gazdaság stabil, de a privatizáció és a tőkepiac területein még további reformok szükségesek. A fő exportpartnerek az Európai Unió országai.
Közlekedés
Szócikk: Szlovénia közlekedése
Demográfia
Szócikk: Szlovénia demográfiája
Szlovénia etnikai csoportjai a szlovének (89%), a volt Jugoszlávia népei (horvátok, szerbek, bosnyákok, összesen 10%) és magyarok, illetve olaszok (0,5% - 0,5%). A születéskor várható élettartam 2000-ben 71,8 év volt a férfiaknak és 79,5 év a nőknek.
95 fő / km² népsűrűségével Szlovénia az európai országok népsűrűség szerinti listája hátsó részén foglal helyet (összehasonlításul: Hollandia 320 fő / km², Olaszország 195 fő / km²). A lakosság kb. 50 százaléka városlakó.
A hivatalos nyelv a szlovén, amely a szláv nyelvek közé sorolható. A magyar és olasz határ melletti területeken a magyar és olasz nyelv is hivatalos.
Kultúra
Szócikk: Szlovénia kultúrája
Szlovénia híres szülöttei közé tartozik Jožef Stefan fizikus, Franc Miklošič nyelvész, és Jurij Vega matematikus. Lásd még Híres szlovének listája, Szlovénia zenéje. Legnevesebb költőjük, a szlovén Petőfiként ismert Frank Preseren.
Ünnepnapok
Szlovéniában kétfajta ünnepnap létezik: nemzeti ünnepek és munkaszüneti napok. A nemzeti ünnepek az állammal kapcsolatosak, ekkor hivatalos rendezvényeket tartanak és kitűzik a nemzeti zászlót. A munkaszüneti napok általában katolikus vallási ünnepek, mint a karácsony vagy a húsvét, ekkor munka- és tanítási szünet van, de nincs állami ünnepség.
Ezek mellett több kisebb és helyi ünnep is létezik.
Egyéb témák
- Szlovénia távközlése
- Szlovénia közlekedése
- Szlovénia hadserege
- Szlovénia külkapcsolatai
Külső hivatkozások
- [http://www.sigov.si/ A szlovén kormány honlapja ]
- [http://www.tourism-slovenia.si/ Szlovén turisztikai információk ]
- [http://slovenija.gaja.hu/ Turisztikai információk Szlovéniáról]
- [http://www.freeworldmaps.net/europe/slovenia/map.html Szlovénia domborzati térképe]
-
als:Slowenien fiu-vro:Sloveeniä ja:スロベニア ko:슬로베니아 ms:Slovenia th:ประเทศสโลวีเนีย zh-min-nan:Slovenia
AlbániaAz Albán Köztársaság, vagy Albánia (albánul: Shqipëria, jelentése Sasok földje) egy délkelet-európai ország. Északon Montenegró, északkeleten Szerbia, keleten Macedónia, délen Görögország, délnyugaton a Jón-tenger, nyugaton pedig az Adriai-tenger határolja.
Történelem
Szócikk: Albánia történelme
Az ókorban Albániában több görög kolónia is volt, később a terület Illyricum római provincia része lett. A történelem során az ország egyik hódító kezéből a másikéba került, végül az Oszmán Birodalom foglalta el 1478-ban.
Az első balkáni háború után Albánia függetlenné vált, ám mindvégig erős volt az olasz befolyás. 1928-ban Albániában I. Zog királyságot hozott létre, melyet azonban 1938-ban megszálltak az olaszok. Az ország a II. világháború végéig Olaszország megszállása alatt állt, az olasz csapatok távozásakor az Enver Hodzsa által vezetett kommunista ellenállási mozgalom szerezte meg a hatalmat, melynek birtokában mind a nyugati, mind a keleti blokktól elhatárolta Albániát.
Egészen 1990-ig (Hodzsa halála után öt évvel) Albánia egy rendkívül elszigetelt kommunista állam volt, amely még a többi kommunista állammal is alig tartotta a kapcsolatot. A többpárti demokrácia születőfélben van, de az ország gazdasági problémáktól, a szervezett bűnözéstől, és a koszovói bevándorlók tömegeitől szenved.
Politika
Szócikk: Albánia politikája
Az államfő az elnök, akit a Népgyűlés (Kuvendi Popullor) választ. A Népgyűlés 155 tagját 5 évenként választják meg. Az elnököt az általa kijelölt minisztertanács segíti munkájában.
Közigazgatás
Szócikk: Albánia kerületei
Albánia közigazgatásilag 36 kerületre (rrethe) oszlik. A kerületek megyéket (prefektúrákat) alkotnak, ezek száma 12. A főváros, Tirana (Tiranë) helyzete speciális. Albánia kerületei:
Albánia megyéi:
Lásd még Albánia városainak listája. (Megjegyzés: Egyes városok neve megegyezik a kerület nevével, ahol találhatók)
Földrajz
Szócikk: Albánia földrajza
Az Adriai-tenger partján fekvő ország nagy része hegyvidék, de a partvidéken hullámos dombságokat és síkságokat is találunk. A legmagasabb hegycsúcsa a Korab, 2 764 méter magas. Az ország éghajlata leginkább kontinentális, hideg telekkel és meleg nyarakkal. A hegyvidéken a juh- és kecsketenyésztés a fő foglalkozás. Az alacsonyabban fekvő tájakon főként búza, kukorica és olajbogyó terem. Főbb ásványkincsei a barnaszén, a kőolaj, a króm, a vas és a réz.
Az 520 ezres lakosságú Tirana (Tiranë) mellett legjelentősebb városai Durrës, Elbasan, Shkodër, Vlorë és Korçë.
Gazdaság
Szócikk: Albánia gazdasága
Albánia egyike Európa legszegényebb országainak, a kereső népesség fele a mezőgazdaságban dolgozik, egyötöde pedig külföldön. A munkanélküliség és a korrupció magas, a szervezett bűnözés is nagy problémát jelent.
Albániát Görögország és Olaszország is szegélyezi.
Az ország szinte semmit sem exportál, viszont sok az import Görögországból és Olaszországból. Az importra a pénz a segélyekből, és a külföldön dolgozó albánok hazajuttatott pénzéből származik. Ez a görögöknek és az olaszoknak is jó üzlet. Görögország - nem hivatalosan - szintén pénzt csinál abból, hogy vízumokat ad el albán állampolgároknak, akik egyébként nem utazhatnak szabadon külföldre.
Demográfia
Szócikk: Albánia demográfiája
A lakosság túlnyomó része (95 százalék) albán, a görög kisebbség 3 százaléknyi. Sok kisebbségi albán él a szomszédos Koszovóban. A hivatalos nyelv az albán, néhol a görög nyelvet is beszélik.
A török megszállás óta az albánok többsége (70 százalék) muszlim, bár a kommunista időszakban a vallás tiltott dolog volt. A görögkeleti (20 %) és a katolikus vallás (10 %) Albánia egyéb fontos vallásai.
Kultúra
Szócikk: Albánia kultúrája
- Albán konyha
- Albánia zenéje
Ünnepnapok
Egyéb témák
- Albánia távközlése
- Albánia közlekedése
- Albánia hadserege
- Albánia külkapcsolatai
Külső hivatkozások
- [http://www.president.al Az albán elnök honlapja]
- [http://www.parlament.al Az albán parlament honlapja]
- [http://www.instat.gov.al Az Albán Statisztikai Hivatal honlapja]
- [http://www.alban.hu Utazási információk és útikönyv Albániáról, magyarul]
- [http://www.freeworldmaps.net/europe/albania/map.html Albánia térkép]
- [http://www.forumi.zeriyt.com/index.php Albanian Forum]
-
als:Albanien fiu-vro:Albaania ja:アルバニア ko:알바니아 ms:Albania roa-rup:Albanii simple:Albania th:ประเทศแอลเบเนีย zh-min-nan:Shqipëria
Római Birodalom
A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) a Róma által hozzávetőlegesen az i. e. 6. század-tól az 5. századig uralt területeket jelentette.
Legnagyobb kiterjedését Traianus császár idején érte el: ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén.
A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, portugál és a román.
A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz.
A római jog képezi a modern európai jog alapjait.
Előtörténet
Itália őskora
Fő szócikk: Itália őskora
A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal. A lakosság ebben az időben az Afrikából bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott. A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra (Appennini-kultúra).
A vaskor kezdetén (i.e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) már megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oscus–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italicus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget déli részén a szintén indoeurópai illírek; a helyi őslakossággal való összeolvadásukból keletkeztek az összefoglaló nevükön iapygoknak nevezett népek. A félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venét nép telepedett le.
Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés adat maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói.
Etruszkok
Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i.e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.
Görögök
Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.
Róma története
A város alapítása
Magna Graecia
A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Numitor Alba Longa-i király unokái, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya.
Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint i. e. 728-ban alapították Rómát. Az i. e. 753. április 21-i dátumot az i. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot általában a modern kutatás is elfogadja.
A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata.
Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, s Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.
Róma területe
Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).
A királyok kora
A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.
A preetruszk időszak (Kr. e. 753–616)
Források hiányában a tárgyalt időszakról nagyrészt feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, ugyanis a későbbi római mitológia és a történetírás aktuálpolitikai céljainak megfelelően igyekezett bemutatni az eseményeket.
Róma népe az etruszk uralom előtt törzsi–nemzetségi szervezetben élt. A király (rex), aki hatalmát az isteneknek köszönhette, volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró. Tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből (patres gentium) álló öregek tanácsa, a senatus (senes = öregek), ill. a papság (pontifices) volt. A királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig (interregnum) a senatus tagjai mint interrexek gyakorolták a hatalmat.
Az új király kijelölésében a papságnak volt fontos szerepe: madárjóslással (auspicium), ill. béljóslással (haruspicium) igyekeztek kitudni az istenek szándékát. A római hagyomány szerint a királykori társadalom három tribusra (Tities, Ramnes, Luceres), harminc curiára (coviria = férfiak közössége) és háromszáz gensre (nemzetségre) tagolódott, mely felosztást még maga Romulus hozta létre. A nemzetségek az egy atyától (pater) való leszármazás szerint szerveződtek, és teljes jogú tagnak csakis az atyák leszármazottai (patricii) számítottak. A nemzetséghez tartoztak cliensek (engedelmeskedők) is, akik legyőzött népekből vagy a gens nyújtotta védelem fejében önként behódolt szabadokból kerültek ki. A curiák szervezete a gensi felosztásra épült, de egyben keresztezte is azt (erre utal, hogy egyes curiák valamelyik gens nevét viselték, mások valamilyen helyi nevet). A curia élén a curio állt. A népgyűléseken (comitia curiata) csak a nemzetségek tagjai (gentiles) hozhattak határozatot (de cliensek is jelen lehettek). A curiák gyűlésének nem volt valódi beleszólása az államvezetésbe, csak jóváhagyási joga volt a király és a senatus által hozott döntésekben. 10 curia alkotott egy tribust, s minden tribus 100 lovaskatonát és 10 század gyalogost küldött a hadseregbe.
Az etruszk uralom időszaka (Kr. e. 616–510)
A királyság korának második szakaszában Róma gazdaságilag felvirágzott, bevezették a pénzgazdálkodást is. A gentiles és clientes mellett egyre nagyobb szerepet kapott az államban a nemzetségi szervezeten kívül álló kereskedő, kézműves, földműves réteg, a plebs (= tömeg), míg a patríciusok háttérbe szorultak, és - mint a római hagyományokból kitűnik - nem támogatták az etruszk uralkodókat.
Az etruszk királyok központosító törekvései nyomán a senatus és a comitia curiata működése szünetelt, és csak a köztársaságkorban újult fel. A patríciusok befolyásának ellensúlyozására nemzetségi alapú curiák helyett területi elvű felosztást (tribusokat) vezettek be, melyek már nemcsak a nemzetségtagokat és a clienseket, hanem a plebset is magukba foglalták. 4 városi és 16 vidéki tribus alapján történt az adózás, ill. a sorozás.
Az ókori hagyomány Servius Tulliushoz köti az alkotmányreformot – ennek történeti hitelességét ma több kutató vitatja. Valószínűsítik, hogy az etruszk királyok katonai célú társadalmi reformot hajtottak végre, s ennek során a férfilakosságot négy csoportba osztották vagyoni helyzetük alapján: lovasságra, nehéz-, ill. könnyűfegyverzetűekre és katonai szogálatot nem teljesítőkre. A valójában az i. e. 5. század végére kiteljesedő, timokratikus ún. tulliusi alkotmány alapján történt később a sorozás, és létrejött egy új népgyűlés, az ennek alapján szerveződő comitia centuriata. A timokratikus alkotmány 5 vagyoni cenzuson alapuló classis (osztály) alapján 193 centuriába (századba) sorolta a római polgárokat. (80 nehézfegyverzetű, 90 könnyűfegyverzetű és ezeken felül öt „infra classem" (osztályon aluli), szolgálatot nem teljesítő centuria: 2-2 a kézműveseké és zenészeké, illetve 1 a vagyontalanoké (proletarii). Nem tartoztak ebbe a besorolásba a lovasság 18 centuriáját adók, akik azonban a legmódosabbak közül kerültek ki.)
Minden classishoz meghatározott számú centuria tartozott, ezáltal a tulliusi alkotmány garantálta a vagyonosabb rétegek fölényét: az elsőt 80 kis létszámú, a következő hármat 20–20 nagyobb, az ötödiket pedig 30 népes egység alkotta. A szavazás a vagyoni osztályoknak megfelelő sorrendben történt, és minden centuriának egy szavazata volt. Mivel a lovasságot a leggazdagabbak adták, az ő 18 centuriájuk szavazata mindig a 90 nehézfegyverzetű csapattestével egyezett, így fölénybe kerültek az összesen 90 szegényebb centuriával szemben.
A centuriák fele 46 év alattiakból (iuniores) – ők mentek a háborúba –, fele pedig 60 év alattiakból (seniores) – ők maradtak otthon védekezni – állt. Ez a timokratikus alkotmány – módosításokkal – szinte a köztársaságkor végéig fennmaradt.
A patrícius nemesség az i.e. 6. század végén letaszította és elűzte a királyt, a görög türannoszok vonásait mutató Superbus Tarquiniust (superbus = gőgös), és arisztokratikus köztársasági államrendet alakított ki.
A köztársaság kora (Kr. e. 510–27)
Fő szócikk: Római Köztársaság
...
Császárkor
lásd még római császárok
római császárok-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).]]
A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (Kr. e. 27–284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált.
Korai császárkor, a principatus kora. Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, Kr. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae.
Augustus átszervezte a hadsereget: 25 legiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, ill. germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia provincia), és az Elbáig nyomultak előre.
Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt Kr. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma.
A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak.
Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt.
A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot.
Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét.
Commodus
Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött.
A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett.
anarchia szoborcsoport]]
Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek.
A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett.
Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását).
A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.
A kereszténység
A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták.
A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.
A feudalizmus csírái
Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították.
Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket corporatiókba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni.
A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.
A népvándorlások kora
Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal).
Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 404-től Ravenna lett.
A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak.
Attila halála (454) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. Rómát 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odovacar (Odoaker) germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénón keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. Iustinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.
Kultúra
Oktatás
Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen.
A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. Eredetileg az volt a szokás, hogy a fiúkat apjuk tanította meg írni és olvasni, feltételezve, hogy már ő is tudott. Később, i.e. 200 körül a fiúkat, és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit.
Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.
Vallás
:Fő szócikk: Római vallás
A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték.
313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
Irodalom
:Fő szócikk: Római irodalom
A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák.
Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét.
epikureus
Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.
Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.
Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a neoklasszikus stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikusok, mind a későbbi korok idején sok bírálat érte, a reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek.
A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.
Építészet
...
Irodalom
Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)
Külső hivatkozások
- [http://www.ualberta.ca/~csmackay/Consuls.List.html A Római Birodalom konzuljainak listája]
ja:ローマ帝国 ko:로마 제국 simple:Roman Empire
Kategória:NyelvekNyelvekkel kapcsolatos oldalak:
Kategória:Nyelvészet
Kategória:Kommunikáció
Kategória:Kultúra
th:Category:ภาษา
Lulu (Final Fantasy)
Lulu is a character in the game Final Fantasy X. Her appearance and name could have been inspired by silent film star Louise Brooks.
She is one of Yuna's guardians, and treats her like a younger sister. Initially at least, her physical attacks are weak but she is the only guardian to know black magic. She resembles the character type Black Mage.
Lulu doesn't attack directly; instead, she sends dolls to attack by proxy. These include cactuar and moogle dolls. Her overdrive mode is called "Fury" and enables her to repeat-cast any black magic spell. The number of times depends of the strength of the spell and how fast the player manages to rotate the joystick.
Lulu has long dark hair in several braids and wears a long black dress trimmed with fur. Despite its length, it leaves little to the imagination (mostly because the front of the dress consists entirely of a large number of belts).
She is often stern and scathing (especially to Wakka), and doesn't smile very often, but her heart is in the right place. She is also highly intelligent, and is one of the few Yevonites who questions her religion on objective and subjective levels. Nonetheless, she is still shaken by Yevon's betrayal, but adjusts much faster than the other believers in her party.
Before becoming a guardian to Yuna, Lulu guarded two previous summoners whose pilgrimages abruptly ended before reaching Zanarkand Ruins. Her second summoner, Father Zuke's pilgrimage ended because he choose not to go through in getting the Final Aeon, which he decided in the Calm Lands.
Lulu doesn't let on during the main plot of the game, but the memory of her first summoner's failed pilgrimage still haunts her. Lady Ginnem was the first summoner she guarded, whose journey to the Final Aeon was cut short by her unfortunate death in the Cavern of the Stolen Fayth, on their way to acquiring the hidden Aeon Yojimbo. When Yuna and company detour to the valley where the cave is, Lulu decides to follow and face her painful memories. At the end of the cave, the group meets Lady Ginnem as an unsent, on the verge of becoming a murderous fiend. Lulu knew that she must fufill her last duty as Ginnem's guardian, and they subdued Ginnem in battle so that Yuna could send her to the Farplane.
Despite the barrier that Lulu had been engaged to Chappu—Wakka's younger brother—when he was killed by Sin, the romance that lay beneath the surface of Lulu and Wakka's relationship was eventually realised. In Final Fantasy X-2 Lulu is pregnant with, and gives birth to, Wakka's child, a baby boy whom Wakka names "Vidina." Vidina is 'future' in the Al Bhed cipher.
Category:Final Fantasy X characters
depresja wagi elektroniczne WAKACJE Opony cheap holidays lanzarote
|
|
|
| :: RELATED NEWS :: |
|
Salvaterra
Salvaterra pode ser:
- Salvaterra - município brasileiro do Pará.
- Salvaterra de Magos - concelho português do distrito de Santarém.
- Salvaterra de Magos - freguesia portuguesa do concelho de Salvaterra de Magos.
|
|
Club Atlético Peñarol
Club Atlético Peñarol é um clube de futebol famoso em Montevidéu, Uruguai. Sua data de fundação é 1891 ou 1913, dependendo pra quem você pergunta, e é um grande debate polêmico no Uruguai conhecido como "Decanato". Foi fundado por ferroviários e suas cores, amarelo e preto, derivam das cores usadas nas placas e obstáculos usados nas ferrovias.
O Peñarol
|
Tuna Luso Brasileira
A Tuna Luso Brasileira é um clube brasileiro de futebol. Fica sediado na cidade de Belém, capital do Pará. Sua data de fundação é 1 de Janeiro de 1903.
Títulos Estaduais
1937/38/39, 1941, 1948, 1951, 1955, 1958, 1970, 1983 e 1988
Títulos Nacionais
|
Uebermensch
No seu livro Assim Falou Zaratustra (Also sprach Zarathustra), o filósofo alemão Friedrich Nietzsche explica os passos através dos quais cada homem se pode tornar um Super-Homem (Übermensch)...
- Em sua Vontade de Potência, manifestado destrutivamente pela rejeição, rebeldia e rebelião contra velhos ideais e códigos morais;
- Em sua Vont
|
Mar da Arábia
O Mar da Arábia é um mar que faz parte do conjunto do Oceano Índico. Tem uma área de 3.683.000km2 e uma profundidade máxima de 5.800m.
O mar da Arábia está em posição geográfica privilegiada. Fica entre a África e a Ásia. Tem a Índia a leste, o Paquistão a norte.
Cate
|
|