:: wikimiki.org ::

Szoprán

Szoprán

A szoprán vagy diszkant (ol. soprano) a legmagasabb, gyermek- vagy női hangfekvés. Terjedelme általában az c'-től a á"-ig tart, műénekesnőknél gyakran c"-t vagy d"-t is eléri. Hangjai mell-, és fejhangokra oszlanak, csakúgy, mint a többi emberi hangfajé. Leggyakrabban a szopránok viszik énekükkel a dallamot, a szoprán szólisták általában címszereplői a különböző operáknak. Férfiak között is előfordulhat ez a hangfekvés, lásd: falzettisták, férfi szopranisták, illetve kasztráció.

Típusok

- Leggero (vagy soubrette)
- Lírikus koloratúr
- Dramatikus koloratúr
- Teljes lírikus szoprán
- Spinto soprano
- Dramatikus szoprán
- Wagneri szoprán Szoprán fekvésű hangszerek: hegedű, oboa, trombita. Kategória:Zene ja:ソプラノ ko:소프라노

Olasz nyelv

Az olasz nyelv az újlatin nyelvek közül a leginkább hasonló a latinhoz, mind szókészletében, mind kiejtésében. Sok latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan az olaszban is léteznek megkettőzött mássalhangzók. Mindamellett, ellentétben a franciával és a spanyollal, ezeket a megkettőzött mássalhangzókat hosszan ejtik ki. A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában). Az olaszul beszélők száma korábban csökkenőben volt, az utóbbi időben azonban ismét emelkedik: jelenleg 70 millióra tehető. Régebbi adatok még 120 millió ember közvetítő nyelvének mondták. Főleg az olasz gyarmatokon beszélték (Etiópia, Eritrea, Líbia, Szomália), ezenkívül Szlovéniában, a horvát Dalmáciában és Albániában.

Története

A Római Birodalom bukása után még egy ideig a latin nyelv volt az írás és a nép nyelve is. A 6. századtól kezdve a nép nyelve fokozatosan eltávolodott a latintól, és irodalmi nyelvvé vált. Assisi Szent Ferenc naphimnusza, a Cantico delle Creature 1225-ből talán az első költemény, mely ezen a nyelven fennmaradt.

Az olasz ábécé

- a b c d e f g h i l m n o p q r s t u v z Továbbá csak idegen szavakban:
- j k w x y

Kiejtés

- c
- e és i
- előtt → cs
- egyébként → k
- ch (e és i
- előtt) → k
- g
- e és i
- előtt → dzs
- egyébként → g
- gn → ny
- gl → i előtt lj (ha az i után mássalhangzó áll, az i hangot nem ejtjük)
- h → néma
- s → sz
- sc
- e és i
- előtt → s
- egyébként → szk
- z → c, ritkábban dz Megjegyzés: az i hangot c, g, sc után csak akkor ejtjük, ha hangsúlyos

Külső hivatkozások

- [http://www.italianculture.net/deutsch/sprache.html Németül íródott nyelvismertető az olasz nyelvről] Kategória:Nyelvek als:Italienische Sprache ja:イタリア語 ko:이탈리아어 simple:Italian

Opera (színmű)

Az opera olasz eredetű szó, dalműt jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egyfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik.

Kialakulása

A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének, a monodia egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magában foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején, mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo és az ária szétválása, mely végül a nápolyi operában különült el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál, erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak a nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner nevéhez fűződik a drámai kifejezés erősítése is.

A magyar opera

A magyar operaírás gyökerei a 18. század közepére nyúlnak vissza. A 19. században Erdély volt az énekes színművek bölcsője, különösen Ruzitska József kísérletei révén. Később Pest, és Erkel Ferenc vette át a kezdeményezést: nem csak a magyar nyelvi közeg, de magyar történelmi események feldolgozása is segítette a nemzeti opera kialakulását. Erkel Ferencen túl Doppler Ferenc és Mosonyi Mihály számítanak még a magyar opera megteremtőinek. A nemzetközi operaéletben legismertebbnek Goldmark Károly számít, aki Sába királynője és Merlin című operáival színesítette a műfajt.

Fajtái

- nápolyi opera
- francia opera
- vígopera (buffa)
- komoly opera (seria)
- komoly és vidám elemeket ötvöző semiseria
- szabadító opera
- modern opera

Jelentős szerzők

- Bartók Béla
- Vincenzo Bellini
- Claude Debussy [http://www.fidelio.hu/hvkcikk.asp?id=44&k=1]
- Gaetano Donizetti
- Erkel Ferenc
- Mihail Ivanovics Glinka
- Ruggero Leoncavallo
- Giacomo Meyerbeer
- Wolfgang Amadeus Mozart
- Modeszt Petrovics Muszorgszkij
- Giacomo Puccini
- Bedrich Smetana
- Richard Strauss
- Giuseppe Verdi
- Richard Wagner
- Carl Maria von Weber

Külső hivatkozások

[http://www.tarjangabor.hu/libretto/ Librettók magyarul] Kategória:Zene Kategória:Zenei stílusok Kategória:Előadóművészet ja:オペラ ko:오페라 simple:Opera th:อุปรากร

Hangszer

A hangszerek (gör. Organon, lat. Instrumentum) (vagy zeneszerszámok) olyan tárgyak vagy készülékek, melyeknek segítségével zenei hangokat lehet előállítani, az emberi hang mesterséges utánzására szolgálnak. A legtermészetesebb hangszer az emberi hang és az emberi test: a zenélés legősibb formája az ének, melyet a test bármely más részei segítségével előállított hangok is kísérhetnek (példul taps, tánc). A hangszereket csoportosíthatjuk a hangadásuk, vagy kezelésük módja szerint. A hangadás módja szerint vannak hangszerek melyeknél:
- üregbe zárt levegő (aerofon)
- megfeszített húr (chordofon)
- kifeszített hártya (membranofon)
- maga a hangszer teste (idiofon) rezeg, vagy pedig elektronikusan előállított rezgések állítják elő a hangot (elektrofon). Másik lehetőség a hangszer kezelésének módja szerinti csoportosítás:
- Fúvós hangszerek
- Ütőhangszerek
- Húros hangszerek
- Vonós hangszerek
- Pengetős hangszerek
- Elektronikus hangszerek A Billentyűs hangszerek több kategóriába is bekerülhetnek. Kategória:Hangszerek ko:악기 ja:楽器 simple:Musical instrument

Hegedű

A hegedű egy hangszer, négy, kvint távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek hegedű családjának legmagasabb hangolású, de méretre legkisebb tagja. A csoportba beletartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén brácsa, a cselló és a nagybőgő. A hegedű szavunk lehetséges, hogy „hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a 16.-17. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángóknál pedig cinige néven ismerték. A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn elérhető legmélyebb hang) a kis G, ezt követik az egyvonalas D, egyvonalas A, ill. kétvonalas E húrok. A hegedűkották általában violinkulcsban (másnéven G-kulcs) íródnak.

A hegedű története

A hegedű először Észak-Itáliában, a XVI. század közepén bukkant fel. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. Valószínűleg a hegedű megalkotói három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a X. század óta használtak (és az arab rebab hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a Lira da Bracciotól. Az első pontos leírást Jambe de Fer: Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. Egyébként a hegedű ekkor már igen elterjedt volt Európa-szerte. Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici család részére, akik egy olyan utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjettebb hangszer, a lant színvonalát. Mivel Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel foglalkozott, és csak abban az időben kíésrletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, ezért Amati a jövőt egy újfajta, de vonós hangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Pl. az épp aktuális francia uralkodó, IX. Károly egy egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle. A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben. Leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarneri, Stradivari. Ezen kívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Jakobus Stainer munkái. A köztudatba az ivódott be, hogy a 18. század elejére teljesen kifejlődött és azóta senki sem változtatott radikálisan. Ez így is van, de azért kisebb változtatások történtek:
- a nyak és a fogólap picit hosszabb lett,
- a fogólap sokkal szélesebb és laposabb lett, hogy az ujj jobban ráférjen, ezáltal nagyobb hangja legyen,
- ezen változtatások a híresebb hangszereken (pl. Stradivariusok) is végbementek, mivel a hangmagasság emelkedésével értelemszerűen szükségessé vált a hegedű magasabbra hangolásának igénye is,
- a basszusgerenda könyebb lett, mivel a húrerősség csökkent, ill. statikailag nagyobb szerep hárult a lélekre,
- eredetileg a nyak ragasztva, ill. szögelve volt a hangszerre, és a hátlap elkészültekor került be a hangszerbe; manapság a test teljes elkészültekor illesztik a helyére,
- ill. megjelent az áltartó és a párna. Ezen a hangszereknek már eléggé eltér a hangjuk az eredetiektől. Szerencsére fennmaradt jópár eredeti darab is, ilyeneket használnak a histórikus előadásmódot betartó zenekarok. A hegedűből az idők folyamán igen sok speciális változat is készült, úgymint violino piccolo, zsebhegedű, violinofon, elektromos hegedű, hegedűoktett. A hegedű a barokk kor óta az egyik legfontosabb hangszer a zenekarokban, kicsit később részletezett okok miatt. A hegedű a zenekarok jelentős részét teszi ki. Általában két szólamra vannak osztva, van az első hegedű, amelyik sok esetben a dallamot játsza és virtuózabb, mint a második hegedű, amelyik kiegészítő dallamokat játszik, sok esetben pedig a szólam oktáv vagy tercpárhuzamban van az első hegedűvel, ill. néha megkapja a dallamot. Nem annyira virtuóz, mégis sokszor akár nehezebb is, mint az első hegedű. Természetesen a hegedű ugyanúgy tagja a vonósnégyeseknek (ami két hegedűt, egy brácsát és egy csellót tartalmaz), mint a többi vonós együttesfajtának, kivéve a konzortokat. Lásd még itt. Sok nép zenéjében is található hegedű, többek között a magyarban is. Ezenkívül a jazznek szinte kezdete óta része.

Főbb művek hegedűre

jazz Hegedű szóló
- Lásd: hegedűszonáta Hegedű zongora- ill. csembaló-kísérettel
- Lásd: hegedűszonáta Hegedűversenyek
- Lásd: hegedűverseny, ill. a hegedű általában aktív résztvevője a concerto grossóknak. Kamarazene hegedűvel
- Bartók Béla: 44 duó két hegedűre
- Ludwig van Beethoven: Szerenád fuvolára, hegedűre és brácsára
- Joseph Haydn: Duók hegedűre és brácsára, szonáták mélyhegedűkísérettel
- Wolfgang Amadeus Mozart: Duók hegedűre és brácsára (G-dúr és B-dúr, KV 423 és 424)
- Igen sok hárfa-hegedű kamarazene született, lásd kamarazenei művek hárfára
- Vonóstriók, vonósnégyesek, vonósötösök és vonósszextettek

A hegedű felépítése

Főbb részei

vonósszextett
- Egy kb. 13 cm hosszú nyak,
- azon fut a kb 27 cm hosszúságú fogólap, amely kb. 14 cm-rel emelkedik ki a kb. 35-36 cm-es korpuszról,
- a nyak végén pedig a csiga található, ami a különböző hegedűkészítők „ismertetőjele” volt, ezen felül ide érkeznek a húrok, amik a kulcsokba kapaszkodnak. A kulcsok a hegedű hangolására szolgálnak.
- Lentebb található az előlap az F-lyukakkal.
- A hangszer testében találhatóak a következők:
- a basszusgerenda és
- a lélek, ami tulajdonképpen az a hely, ahol a hang előállítódik.
- Az elő- és hátlapot pedig az oldallapok tartják össze.
- A négy húr (É-Á-D-G) a húrtartóról indul ki, amelynek vége és egyben rögzítési pontja az álltartó mellett van, a bordázaton.
- A lábnak kettős szerepe van: egyrészt a húrokat félköríves alakban tartja, és így a vonó segítségével egyesével is meg lehet szólaltatni őket, másrészt a láb továbbítja a rezgéseket a hegedű belsejébe, ahol a lélek felerősíti a hangot.

Alapanyagok

lábnak Az előlap, a basszusgerenda és a lélek általában lucfenyőből (ami egy világos, erős, de mégis puha fafajta), míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebb juharból készül. A fa típusának kiválasztása általában ugyanolyan elv alapján működik, mint a zongora esetében, ahol a rezgések a lucfenyőn haladnak, viszont az egész mechanika egy keményfa-keretben van. A fogólap alapanyaga az ébenfa. Egyes régi hegedűknél még megfigyelhetünk elefántcsont fogólapokat. Természetesen előfordulhatnak egyéb anyagok is, de azok nem annyira elterjedtek, mert közel nem annyira strapabírok. A kulcsok és a húrok általában ebonitból vannak. A húrok eredetileg nyúl vagy bárány bélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi, vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern A, D és G húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy magasabb rezgésszámot érjenek el vele. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök - és sokkal jobban ellenálnak a környezet viszontagságainak, viszont hagminőségük igen megkérdőjelezhető. Az É húr ugyanez, a plusz fém tekercselés nélkül. Egyes esetekben kap tekercselést, ilyenkor általában vékony arany- vagy ezüstréteget tesznek rá- Ezen kívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit. A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül, bár léteznek olcsóbb vonók, melyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), azért, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek. Lásd még: vonó.

Méretek

Gyerekeknek általában nem adnak teljes méretű, „egészes” hegedűt a kezükbe, mert az túl nagy lenne nekik. Ezért léteznek „tizenhatodos”, „nyolcados” (ezek elég ritkák), „negyedes”, „feles” és „háromnegyedes” hegedűk. A kisméretű hegedűk tulajdonképpen az egészes hegedű arányos kicsinyítései. Egy teljes méretű hegedű testének (tehát a nyakat nem számítva) mérete kb. 35,56 cm. A háromnegyedesé kb. 33,02 cm, a feles pedig kb. 30,48 cm. Vannak speciális hétnyolcadosok is 34,29 cm hosszúsággal, de ezek eléggé ritkák, általában nagyon alacsony felnőtt hegedűsök preferálják. A mélyhegedűkből nem készülnek kisebb méretű hangszek. Mivel a mélhyegedűk mérete eléggé változatos, ezért ott meg szokták adni a hangszer testének pontos méretét is. Egy átlagos brácsa kb. 40,64 cm, de készülnek ennél jóval nagyobb hangszerek is. Az egészes hegedűkből is létezik több méret, például olyan, amely hosszúságában majdnem egy kisebb méretű brácsa is lehetne.

A hegedűkészítés

mélyhegedű A hegedűnek két fajtáját különböztethetjük meg, gyártásuk helye szerint.

Gyári hegedűk

Létezik egy háromdimenziós mértani szerkezet, ami pontosan elhelyezi az alkatrészeket. A külső „kontúr” elkészítéséhez pedig a régi mesterhegedűk vonalát használják. Eme előállítás-típus gyors, gazdaságos, de minősége elég sok kívánnivalót hagy maga után. Általában csak a tanulók használnak ilyet.

Mesterhegedűk

mélyhegedű A mesterhegedűket a mai napig céhes keretek között készítik, sok egyedi nevet is kap, lásd Stradivariusok. Első lépés a terv kidolgozása, ezután a tervek alapján elkészül a műanyagból vagy fémből készült sablon. Ezután a sablon segítségével létrehozzák az elő-, ill. hátlapot, a bordázatot. Utána a nyakat készítik el egy másik fajta fából (általában a juharból), amít a végén a testhez illesztenek. A végén az egészet lelakkozzák. A többi részt általában külön-külön vagy a mester, vagy az inasok készítik el. Mesterhegedűkből a feles, vagy annál kisebb ritka.

A hegedű hangja

Egy régóta elfogadott elmélet szerint a hegedű hangját (és úgy általában a vonós hangszerekét) a fa sűrűsége és fizikális tulajdonságai határozzák meg. A hegedű esetében ezt az elő- és a hátlap akusztikus viselkedése határozza meg. Egy ehhez kapcsolódó részletes emlélet megalkotója a német Ernst Chladni. [http://www.phys.unsw.edu.au/~jw/chladni.html Munkája részletezése (angolul)]. A hegedű rendkívül szólisztikus hanggal rendelkezik (egyes megállapítások alapján hangja nagyon hasonlít az énekhangra), ezért a dallamot sok esetben a hegedű játsza. Egy jó hegedűs kezében a hangszer igen fürge, és le lehet játszani vele igen nehéz és gyors futamokat. Ezért a hegedű (a zongorához hasonlóan) igen gyorsan virtuóz hangszerré vált.

A hegedülés

Hegedüléskor jobb kézben tartjuk a vonót, bal kézzel a nyakánál fogjuk a hangszert, az állunkat pedig az álltartóra helyezzük. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót végighúzzuk a húron. (Ez nagyon egyszerűen hangzik, de természetesen a valóságban mindez sokkal nehezebb, és az alapok elsajátítása évekig tartó gyakorlással jár.)

A bal kéz szerepe a hegedülésben

zongorához zongorához Míg a gitárnál a hangszerre ún. érintők vannak szerelve, addig a hegedülésnél a játékosnak saját magának kell elsajátítani, hogy melyik hangnál hova rakja az ujját, különben a hang hamis lesz. Ezért a hegedűsök általában több órát gyakorolnak naponta (nem ritka az akár 6 órás gyakorlás is!), amelynek egy részét skálák és ún. ujjgyakorlatok teszik ki, melyeknek célja az, hogy minél jobban elsajátítsák, hogy mikor hova rakják ujjaikat. A hosszabb, nehezebb futamokat pedig eleinte lassan, majd fokozatosan (általában metronóm használatával) felgyorsítják. Az ujjak meg vannak számozva: az első a mutatóujj és a negyedik a kisujj. Eme számok gyakran megjelennek a kottában; akár „gyárilag” odanyomtatva (elsősorban a tanulóknak szánt kottákban), akár kézzel odaírva. A húroknak is van számúk, a G a IV., az E az I. Kezdőknek az elérhető legmagasabb hang a kétvonalas H, amit az E húron letett negyedik ujjal érhetünk el. Az ennél magasabb hangokhoz fekvést kell váltani, a kétvonalas H tehát csak akkor számít az elérhető legmagasabb hangnak, hogyha csak az első fekvést nézzük (hegedű tanuláskor először ezt tanítják). Fekvést úgy kell váltani, hogy a bal kezünket a fejünk felé húzzuk, és abban a helyzetben tesszük le az ujjunkat. Például ha a G húrt nézzük, az ún. első fekvésben lerakva a negyedik ujjunkat egy D hangot kapunk (az első fekvésben letett negyedik ujjak megegyeznek a következő üres húrral). Ha mindezt a második fekvésben tesszük, akkor egy E hangot kapunk, harmadik fekvésben Fiszt és így tovább. Tehát a hegedűn elérhető legmagasabb hang nagyrészt a játékos képességétől függ. Egy jó játékos általában két-két és fél oktávot tud lejátszani egy húron. Természetesen a bekezdés elején említett H-t nem csak az E húron lehet játszani: negyedik ujj esetén az A húron a negyedik-, D húron a kilencedik-, G húron a tizenharmadik fekvést kell igénybevennünk. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy az Á, D és G húrokon miért van szükség fekvésváltásra, hiszen a magasabb hangokat lehet másik húron is játszani. Nos, ez azért van, mert sok esetben egyszerűbb és kényelmesebb egy húron lejátszani egy menetet, mint villámgyorsan húrt váltani. Ezenkívül a különböző húroknak másfajta hangszíne, erőssége, stb. indokolja az ilyen játékmódot, ezért sokszor maga a zeneszerző beírja, hogy egyes esetekben melyik húrt kéri.

Üres húr

Az üres húr azt jelenti, hogy egyetlen egy ujjunkat se tesszük le a húrra, csak simán meghúzzuk a húrt. Ezt a módszert csak bizonyos hatásokhoz használják, mivel nincs ujj a húron, ezért más a hangszín (nincs rajta az a „fojtottság”), és bizonyos egyéb hatások (pl. a vibrálás) pedig nem érhetőek el. Természetesen a kis G hanghoz mindig üres húrt használnak, mert azt másképp nem lehet lejátszani. Létezik egy un. bariolage effektus. Ez csak a D, A és E húroknál használhatjuk. A módszer úgy működik, hogy az alsó húrra lerakjuk az üreshúr hangját (mondjuk D esetén a G húrra pl. a negyedik ujjat) és kettősfogással együtt meghúzzuk a D húrral. Ez egy igen egyéni effektust hoz létre, mivel egyszerre két hangszín kombinálódik. Két húr együttes meghúzásával a dudákhoz hasonló effektust hozhatunk létre, ami gyakran a népzene elemeként használatos.

Kettősfogás

népzene A kettősfogás az, amikor egyszerre két húrt húzunk meg, ezzel létrehozva egy akkordot. Ez természetesen sokkal nehezebb, mintha egy húron játszanánk, mert nemcsak a vonót kell egyszerre két húron húzni, hanem egyszerre több ujjat kell lerakni. Sok esetben fekvést is kell váltani a kettősfogáshoz, különben az akkordot fizikai képtelenség lenne lejátszani. Vannak olyan esetek, amikor mindez három vagy négy hanggal történik, ezeket hármas-, ill. négyesfogásoknak is nevezhetjük, bár a kettősfogás elnevezés - nevével ellentétben - ide is érvényes. Lásd még: Kettősfogás

Pengetés

Ha a kottában az olasz „pizzicato” (ejtsd: picikátó) van kiírva, akkor a hangot nem a vonó húzásával kell létrehozni, hanem a húr megpengetésével.

Vibrálás

A vibrato (magyarul vibrálás) egy igen gyakran használt módszer, amikor is a hang nagyon gyorsan fel-le változik. Ezt úgy érhetjük el, hogy a lenyomott ujjunk ujjbegyét nagyon gyorsan fel-le mozgatjuk. A hegedűsök általában „le-fel” vibrálnak. A vibrato alatt a hang sokkal dúsabb lesz. Ez a módszer a romantikában volt nagyon kedvelt, és főleg - a maihoz képest - nagyon intenzív volt. A vibrálásnak több változata van: van amikor az újbegyünket mozgatjuk, van amikor az egész ujjunkat, sőt akár az egész kézfejet is lehet („csuklóvibrato”). Természetesen ezek mind másfajta hangszínt adnak, amit játékosa, és a zenemű stílusa válogatja. Egyes stílusokban pl. nem is kell vibrálni. Régebben azt hitték, hogy az intenzív vibrálással el lehet tüntetni a hamis hangokat, mert a fül úgyse tudja olyan jól érzékelni a hangok változását ilyen gyors változás mellett. [http://lib.hut.fi/Diss/2003/isbn9512263149/article5.pdf Egy tanulmány] kimutatta, hogy az emberi fül igen is érzékeli a vbrato magas és mély hangjait, nem csak az egész frekvenciát. Tehát senki se tudja a rossz intonációt vibrálással eltüntetni. Sőt, gyors tempók esetén általában a vibrato okozza a hamisságot. Ezért a tanuló hegedűsöknek általában azt tanácsolják, hogy a vibratót csak a darab megtanulásának legvégén illesszék be.

Üveghangok

fül Hogyha a húrt nem nyomjuk le, csak megérintjük, akkor üveghangok keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy a megszokott erős, homogén hang helyett egy magas, sipító hangot hallunk. Ez azért van, mert blokkoljuk a húr alaphangját, viszont a hangmagasság csak akkor változik, ha egy konkrét ponton lenyomjuk a húrt. Azonban nem minden hang helyén van üveghang, csak a húr bizonyos pontjain, pl. a húr felénél vagy a húr egy-harmadánál. Ekkor a húrnak csak egy része vibrál, pl. ha a felénél fogunk üveghangot, akkor a fele. Szintén ennél a példánál maradva ilyenkor a húr egy oktávval feljebb szól. Ez Pitagorasz felhangrendszer elméletén alapszik. Ha az üveghangot nem jó helyen, ill. nem eléggé érintjük meg, akkor egy nyekergő, hamis hang fog csak szólni. Az üveghang-létrehozás másik módja az, hogy az egyik húron rendesen lenyomjuk az ujjunkat, és megérintjük a felette lévő kvartot (Ez ugye általában az első és a negyedik ujjra esik, mivel az üres húrt nem lehet használni). Ekkor a lenyomott hang két oktávval felette lévő változata szólal meg, mert a húr ilyenkor négy részre osztódik. Szintén lásd Pitagorasz felhangrendszer elméletét. Hasonló módszerek alapján még az is létezik, amikor az első hangot lenyomjuk, és egy tercet érintünk meg felette, ilyenkor a terc két oktávval feljebb lévő változata szól, ill. használhatunk még alap + kvint üveghang-fogást is, ilyenkor a kvint 2 oktávval feljebb szól. Eme két fogás elég ritka. Minden üveghangot elég nehéz eltalálni, főleg az utolsó kettőt. Az üveghangokat nagyrészt a 19. és a 20. század zenéjében találhatunk. Jelölése: a megszokott kör alakú kottafej helyett egy gyémánt-alakú található.

A vonó használata

terc A vonón található (általában) fekete fadarab a kápa, a másik végén pedig a csúcs található. A vonót egy fajta sepeciális fogással kell fogni, amivel sokkal rugalmasabb vonókezelést érhetünk el, mint bárhogy máshogy. A vonót a láb és a fogólap közti terület kb. felénél kell húzni, figyelve arra, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon. Ha a vonót a kápától a csúcsig húzzuk, akkor lefele, ha a csúcstól a kápáig, akkor meg felfele húzzuk. A hang hangerejét a vonó sebességének, ill. a vonóra nehezedő súly mértékének szabályozásával változtathatjuk. Ha a vonót inkább csak nyomjuk, akkor túl recsegő hangot kaphatunk, ha pedig inkább csak húzzuk, akkor a hang nagyon levegőssé válhat. Ha pizzicato-ról vonóhasználatra kell visszatérni, akkor a kottában az arco kifejezést láthatjuk. A vonó a mai formáját a klasszicizmus korában nyerte el. A „barokk vonó" nem volt ennyire masszív, mint a mai változat, a fa pedig ellentétesen görbült, mint ma (Egy nagyon nyomott elfordított C-re emlékeztetett.) Ennek ugyan az volt az előnye, hogy a kettős-, hármas-, ill. négyesfogások könnyebbek voltak, viszont pl. fortét nehezebb volt játszani rajta. Emellett élettartama is rövidebb volt. Lásd még: vonó

Felszerelés és karbantartás

Párna

vonó Ezt az eszközt a hegedű aljára csatlakoztathatjuk. Segít egyenesebben tartani a hangszert, mert a váll és hátlap közötti területet tölti ki. A jobb párnák teljes egészében „testreszabhatóak”, hisz nagyon sok helyen állíthatóak. Lásd kép.

Hangfogó

vonó Ezt a fém szerkezetet általában a két középső (Á és D húrokra) csatlakoztatják a láb és a húrtartó közötti részen. Ez a szerkezet megakadályozza, hogy a láb teljes erőből rezegjen, ezért a hegedű hangja kissé folytottab lesz, ezáltal megváltozik a hangszíne, de ami a legfontosabb, halkabb lesz a hangja. Ezt a szerkezetet speciális hangeffektként is be szokták vetni; igaz, igazán csak akkor hatásos ha az egész vonós szólam felteszi. Régebben hasonló céllal készítettek olyan „gyakorlóhegedűket”, amik mindösszesen csak egy lapból áltak; a fogásokat nagyon jól lehetett gyakorolni, de hangja az nem igazán volt...

Húrok

A legtőbb hegedűs mindig tart magánál tartalék húrokat, hogyha egy elszakad, akkor rögtön tudják pótolni. A húrokból általában készleteket tartanak; ez azt jelenti, hogy 4 db egyfajta, egy időben és egy módszer alapján gyártott húrt tartanak maguknál, így elkerülve, hogy a különböző húrok esetenként máshogy viselkedjenek, ill. elkerülendő a folyamatosan áltozó alaphangszínt. Általában ezeket a húrokat egy év használat után mindenképpen lecserélik, bár a felső húrokat gyakrabban is lehet, mivel jóval olcsóbbak, és jobban szakadnak. Egy legenda szerint Niccolo Paganini annyira virtuózan játszott, hogy húrjai gyakran koncertje kellős közepén is elszakadtak. Ilyenkor a darab hátralévő részét a többi húrokon játszotta, olykor eszméletlen magas fekvésekben.

Karbantartás

A hegedű csak ritkán igényel generáloztatást, nem úgy, mint pl. egyes fúvós hangszerek. A hangszer testét egyszerűen a bútorok tisztításához is használt polírozóval (ill. létezik megfelelő hangszertisztító keverék is, aminek köszönhetően a hangszernek „előjön” a csillogása), míg a húrokat és a fogólapot tisztaszesszel tisztíthatjuk. A fogólapot és a hasonlóan koszos helyeken szeszt is használhatunk, de vigyázzunk, hogy a szesz ne érintkezzen a lakkozott résszel, mert egyes lakkanyagok nem „veszik ezt jó néven”. Ha a vonón a szőr elhasználódik ill. elfogy, akkor újraszőröztetést igényel. Néha-néha pedig a vonó fa részéről szintén alkohol segítségével a felesleges gyantát eltávolíthatjuk.

Hangolás

Ha isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt, helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő. - Yehudi Menuhin

A hegedűt két módon is hangolhatjuk. Az egyik, durvább, de radikálisabb eredményekhez vezető megoldás, ha a kulcsokat használjuk. Kisebb (tercen belüli) változtatásokhoz jók a finomhangolók is. Ezek kis gombok a húrtartón, amik forgatásával hangolhatjuk a hangszert. Ezen kívül nagyon apró változtatások végezhetőek a húr kézzel való mozgatásával. Sok esetben a hegedűn nem, vagy csak elvétve találhatók finomhangolók, mert a jobb hangzás biztosításához ezeket gyakran leszedik. Általában vagy az É, vagy az Á és É húron találhatók finomhangolók. Elsőnek az Á húrt hangolják, 440 vagy 442 Hz-re, a többi húrt pedig kettősfogás segítségével hangolják be. A húrok egymáshoz való távolságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy az egyik húr felénél letesszük az üveghangot (ekkor ugye az adott húr két oktávval felette lévő hangját halljuk), és ha a másik húron is ugyanott szól az üveghang, akkor a két húr egymáshoz képest pontos. Lásd még: hangmagasság. A hegedűnél ritka a standardhangolástól való eltérés, ennek ellenére találhatunk rá a példát a komoly- (scordatura) és népzenében. Általában az alsó G húrt szokták A-ra felhangolni.

Külső hivatkozások

- [http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/046/pc004626.html#5 Pallasz Lexikon cikke a hegedűről]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ef/0/20652/1 A Sulinet Muzsikatára a hegedűről]
- [http://www.cograf.hu/lacka/violin.htm Lakatos László a hegedűről]
- [http://tabulatura.hu/hegedu.htm Leírás a tabulatura.hu-n]
- [http://vizsla.origo.hu/katalogus/kultura,_muveszet,_tarsadalom/muveszet/zene/hangszerek/hegedu/ Linkgyűjtemény az origo.hu-n] Kategória:Vonós hangszerek ja:ヴァイオリン ko:바이올린

Oboa

Az oboa a fafúvós hangszercsalád tagja, azon belül az úgynevezett duplanádas hangszerek egyike. Kónikus furatú, általában grenadilla fából készült, ezüstözött vagy aranyozott billentyűkkel ellátott hangszer.

Hangszertörténet

billentyűkkel Az oboa őse Elő-Ázsiából és Egyiptomból került Görögországba, ahol aulosznak hívták. Az auloszból fejlesztették ki a rómaiak a tibiát és később a calamaulost, mely már kónikus furatú volt. Ebből fejlődött ki a középkorban (15-16.század) a schalmei, majd később a pommer, mely az oboa közvetlen elődje. A barokk korban (17. század) találkozunk először a diszkantpommerből kifejlődött oboával, melynek ekkor még csak 2 billentyűje volt, és a hangterjedelme c’-esz’’’-ig terjedt. A barokk oboán nem volt cisz’, és oktávbillentyű sem, ezért a magasabb hangokat át kellett fújni. A barokk oboát Jacques Hotteterre fejlesztette ki. Jean-Baptiste Lully használta először zenekarban, 1664-ben. A klasszikus korban az oboának már 8 billentyűje volt, többek között egy oktávbillentyű is, ami jelentősen megkönnyítette a magas hangok képzését. Hangterjedelme c’-f’’’-ig terjedt. Végül napjainkban az oboa már több, mint 20 billentyűs, bonyolult mechanikával rendelkezik, és hangterjedelme majdnem 3 oktávra bővült: b-a’’’-ig. Az oboa neve a francia hautbois szóból származik, amely szó szerinti jelentése "magas fa".

Hangszerkészítők és gyártók

17-18. század:
- Johann Christoph Denner
- Thomas Stanesby 21. század:
- [http://www.buffet-crampon.com Buffet]
- [http://www.frankundmeyer.de Frank]
- [http://www.howarth.uk.com Howarth]
- [http://www.loree-paris.com Lorée]
- [http://www.marigaux.com Marigaux]
- [http://www.moennig-adler.de Mönnig]
- [http://www.rigoutat.com Rigoutat]

Fontosabb művek oboára

Oboa szóló
- Luciano Berio: Sequenza VII
- Benjamin Britten: 6 Metamorphoses after Ovid
- Niccolò Castiglioni: Alef
- Doráti Antal: 5 Pièces
- Heinz Holliger: Sonate; Studie II.
- Jacques Hotteterre: 48 Preludes
- Karlheinz Stockhausen: In Freundschaft Oboa zongora- ill. csembaló-kísérettel
- Johann Sebastian Bach: g-moll szonáta BWV 1030
- Eugène Bozza: Fantaisie pastorale
- Benjamin Britten: Temporal Variations; Two Insect Pieces
- Doráti Antal: Duo concertante
- Henri Dutilleux: Szonáta
- Paul Hindemith: Szonáta
- Giacomo Ponchielli: Capriccio
- Francis Poulenc: Szonáta
- Camille Saint-Saëns: Szonáta
- Robert Schumann: 3 Románc
- Makoto Shinohara: Obsession
- Nikos Skalkottas: Concertino
- Georg Philipp Telemann: Szonáták
- Antonio Vivaldi: “Nagy” C-dúr szonáta Oboaversenyek
- Tommaso Albinoni: Oboversenyek
- Johann Sebastian Bach: c-moll kettősverseny
- Elliott Carter: Concerto
- Georg Friedrich Händel: Oboaversenyek
- Joseph Haydn: C-dúr oboaverseny
- Alessandro Marcello: d-moll oboaverseny
- Bohuslav Martinů: Oboaverseny
- Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr oboaverseny
- Richard Strauss: Concerto
- Ralph Vaughan-Williams: Oboaverseny
- Antonio Vivaldi: Oboaversenyek
- Heinz Werner Zimmermann: Oboaverseny Kamarazene oboával
- Ludwig van Beethoven: C-dúr trió; G-dúr trió (2 oboa, angolkürt)
- Luciano Berio: Opus Nº ZOO (fúvósötös)
- Jean Francaix: Quartet (fuvola, oboa, klarinét, fagott)
- Leoš Janáček: Mládí (fúvósötös + basszusklarinét)
- Wolfgang Amadeus Mozart: Oboanégyes (oboa, hegedű, brácsa, cselló)
- Wolfgang Amadeus Mozart: Zongoraötös (oboa, klarinét, fagott, kürt, zongora)
- Francis Poulenc: Trio (oboa, fagott, zongora)
- Johann Nepomuk Zelenka: 6 Szonáta (2 oboa, hegedű, fagott, basso continuo)

Hangszerfelépítés

basso continuo Az oboa teste fából készül és 3 részre szedhető: felső rész, középső rész és korpusz, kónikus furatának köszönheti jellegzetes hangszínét. A levegőt a furatban a felső részbe helyezett nád rezgeti meg, ez hozza létre a hangot. A testbe fúrt lyukakat ezüstözött billentyűk takarják, a tiszta játékot a sok ún. hangolólyuk segíti, melyek a billentyűkhöz kapcsolt áttételes mechanikával nyitódnak-csukódnak. A hangolás a nád pozicionálásával történik, a cső meghosszabbításával (nád kihúzása) mélyebb frekvenciát, rövidítésével (betolás) magasabbat érhetünk el.

Hangszercsalád

Az oboa rokonai az a-hangolású oboa d’amore (g-e’’’), az f-hangolású angolkürt (e-b’’), a heckelphon nevű baritonoboa (H-f’’), valamint a sarrusophon nevű kontrabasszusoboa, mely fémből készül, és játéktechnikája inkább a szaxofonéra hasonlít (B,-f’). A duplanádasokhoz tartozik még a fagott és a kontrafagott.

Az oboa szerepe a zenekarban

Az oboa az egyik legfontosabb hangszer a zenekarban. Könnyű hozzá hangolni, mivel hangja felhangokban szegény. Ezért a legtöbb zenekarban az oboa adja az a-t. (Az a régebben egységesen 440Hz volt, de ma már Magyarországon szinte minden zenekar 442Hz-en játszik.)

Külső hivatkozások

- [http://www.mimi.hu/zene/oboa.html Oboa a mimi.hu lapon]
- [http://www.sulinet.hu/tart/cikk/ef/0/19519/1 Sulinet muzsikatára az oboáról]
- [http://oboa.lap.hu/ oboa.lap.hu] Kategória:Hangszerek ja:オーボエ ko:오보에 simple:Oboe

The Picture of Dorian Gray (Chapter 4)

(left) as Gladys Hallward, Angela Lansbury (right) as Sibyl Vane and George Sanders (background) as Lord Henry Wotton]] The Picture of Dorian Gray is a novel by Oscar Wilde first published in 1890. In his preface to this, the only novel that he ever wrote, Wilde remarked "There is no such thing as a moral or an immoral book. Books are well written, or badly written. That is all."

Synopsis

The novel begins with Lord Henry Wotton observing the artist Basil Hallward painting the portrait of a handsome, young man named Dorian Gray in his London studio. Dorian arrives to sit for the artist, and Lord Henry tells him that youth is the only thing worth having, and that Dorian will soon age and lose his beauty. Once the portrait is finished, Dorian looks at it and wishes that he would stay like the picture, and it will bear his age for him. Under the influence of Lord Henry, Dorian begins an exploration of his senses. He begins by discovering a brilliant actress, Sibyl Vane, who performs Shakespeare in a dingy theatre. Dorian approaches her, and very soon, proposes marriage to her. Sibyl, who only knows Dorian as "Prince Charming", rushes home to tell her sceptical mother and brother. Her brother tells her that if Dorian harms her, he shall kill him. Dorian invites Basil and Lord Henry to see Sibyl perform in Romeo and Juliet. Sibyl, whose only knowledge of love was through the theatre, loses all her abilities after experiencing true love with Dorian, and performs very badly. Dorian rejects her, saying that her beauty was in her art. Once he returns to his apartment, Dorian notices that Basil's portrait of him has changed. The smile on his mouth has become crueller and less friendly. Dorian realises that his wish has come true, and the portrait is bearing his sins. The next morning, Dorian decides to reconcile with Sibyl, but Lord Henry arrives to say that Sibyl has killed herself by swallowing prussic acid. Dorian accepts his fate, and over the next eighteen years indulges in the seven deadly sins, under the influence of a "poisonous" French novel given to him by Lord Henry, probably Joris-Karl Huysmans's À rebours (Against the Grain). One day, Basil arrives to question Dorian about rumours of his indulgences. Dorian does not deny the debauchery, and endeavours to show Basil his soul. He takes Basil to the portrait, which is revealed to have become monstrously ugly under Dorian's sins. Dorian blames the artist for his fate, and stabs him to death. He then blackmails an old friend into destroying the body. Dorian seeks escape from the deed he has done in an opium parlour. After being rejected by the proprietor, who calls him by the name "Prince Charming", he leaves. Sibyl Vane's brother, who is in the parlour, recognises the name, and follows him. He attempts to kill Dorian, but is deceived when Dorian tells him that he would have been too young to have been involved with his sister. The sailor goes back to the opium den, where the woman tells him that Dorian has never aged for the past eighteen years. At a shooting party at a country house, Dorian sees the brother stalking the grounds. However, an accident occurs during the shooting and the brother is shot. After returning to London Dorian informs Lord Henry that he will be good from now on, and has started by not eloping with a vicar's daughter. At his apartment, he wonders if the portrait would have changed, now that he has changed his ways. He unveils the portrait to see that it has got worse: there is blood on his hands. He has been vain in imagining that he could redeem himself. In a fit of rage, he picks up the knife that killed Basil Hallward, and plunges it into the painting. His servants send for the police, who find a bloated, ugly old man with a knife in his heart, and the portrait of Dorian, as beautiful as he was eighteen years ago.

Publication history

*The Picture of Dorian Gray*
Corresponding chapters in different editions
1890 edition	1891 edition
1	1
2	2
-	3
3	4
-	5
4	6
5	7
6	8
7	9
8	10
9	11
10	12
11	13
12	14
-	15
-	16
-	17
-	18
13	19/20

In the fall of 1889 J. M. Stoddart was in London to solicit short novels for one of his enterprises, Lippincott's Monthly Magazine. To one dinner he invited Arthur Conan Doyle and Oscar Wilde. They both agreed to write for him and Doyle submitted his second Sherlock Holmes novel The Sign of Four. There was a delay in getting Wilde's work to press while numerous changes were made to the manuscripts of the novel (some of which survive to this day). Some of these changes were made at Wilde's instigation, and some at Stoddart's. One especially notable change is the removal from the manuscripts of references to the fictitious book Le Secret de Raoul, and to its fictitious author, Catulle Sarrazin. The book and its author are still referred to in the published versions of the novel, but are unnamed. The Picture of Dorian Gray was finally published on June 20 1890 in the July edition of Lippencott's.... It was an immediate sensation. A substantially revised and expanded edition of The Picture of Dorian Gray was published by Ward, Lock and Bowden in April 1891. For this edition, Wilde revised the content of the novel's existing chapters, divided the final chapter into two chapters, and created six entirely new additional chapters. Whereas the original edition of the novel contains 13 chapters, the revised edition of the novel contains 20 chapters. The table on the right shows how the chapters in the two different editions correspond to one another. Between the publication of the original edition of the novel and the publication of the revised edition, Wilde published his "Preface" to the novel, in the 1 March 1891 edition of the literary/scientific journal the Fortnightly Review. This "Preface", which could be considered an aesthetic manifesto, consisted of 24 aphorisms - the first being 'The artist is the creator of beautiful things', and the last being 'All art is quite useless' - expounding some of the key tenets of aesthetic philosophy. Wilde added another aphorism - 'No artist is ever morbid. The artist can express everything.' - to the "Preface", when it was included in the revised edition of the novel published in April 1891. One especially notable change made for the revised edition is that whereas events in the latter half of the novel were previously specified as taking place around Dorian Gray's 32nd birthday, on 7 November; they were now specified as taking place around Dorian Gray's 38th birthday, on 9 November. This has the effect of extending the period of time over which the story occurs. The revised edition of The Picture of Dorian Gray, incorporating the 25 aphorisms of the "Preface", has come to be considered the standard edition, and is widely held to be superior to its published predecessor. Nonetheless, it is instructive to compare the manuscripts and the two different editions of Wilde's novel. Critics have been especially interested in the purging of homoerotic themes and allusions during the course of the novel's development, so that while such themes and allusions abound in the final revised edition, they are less explicit than in previous versions of the novel - although no less effective for that. These changes to the novel are not merely of academic interest, but were relevant to the three prosecutions involving Oscar Wilde that took place in the spring of 1895, resulting in his eventual arrest and imprisonment. John Sholto Douglas' defence attorney in the first prosecution, Edward Carson, attempted to use The Picture of Dorian Gray as evidence of Wilde's corrupting influence upon Alfred Douglas. Carson referred to the fact that Wilde had revised the novel, and cast aspersions upon his motivation for so doing. Some later editions of The Picture of Dorian Gray silently change the word 'Jew', which is used disparagingly in chapters 4 and 7 of the novel, to the word 'man', presumably to avoid potential offense.

Individuals referred to in the novel

The number of each chapter of The Picture of Dorian Gray in which an individual is referred to is given in parentheses alongside their name. These chapter numbers are specific to the revised edition of the novel first published in April 1891.

Fictitious (created by Oscar Wilde)

71 Fictional characters, referred to by name in the novel, are creations of Oscar Wilde. These individuals are listed in the order in which they are first mentioned in the text. Chapter numbers are listed for chapters in which an individual's name is referred to either in full or in abbreviated form, but not for chapters in which an individual appears anonymously or pseudonymously. Titles/salutations are only given here in lieu of a full name, when a full name is not given in the novel. Where an individual also appears elsewhere in Wilde's oeuvre, this is indicated.
- Henry Wotton (1-4, 6-12, 14-20)
- Basil Hallward (1-3, 6-14, 16, 19-20)
- Dorian Gray (1-4, 6-17, 19-20)
- Lady Brandon (1)
- Southwark (named after the location Southwark) (1)
- Lord Goodbody (1)
- Lady Agatha (1-3)
- Parker (1, 2)
- George Fermor (3)
- Lord Kelso (named after the location Kelso) (3, 10)
- Margaret Devereux (3)
- Carlington (3)
- Duchess of Harley (3)
- Thomas Burdon (3)
- Mr Erskine (also appears in the earlier short story The Portrait of Mr WH (1889) (3)
- Mrs Vandeleur (3)
- Lord Faudel (3)
- Victoria Wotton (4, 19)
- Sibyl Vane (4-10, 16, 18-19)
- Mrs Vane (5)
- Mr Isaacs (5)
- James Vane (5, 16, 17, 18, 20)
- Tom Hardy (5)
- Ned Langton (5)
- Duke of Berwick (5, 12)
- Lord Radley (named after the location Radley) (6)
- Victor (8, 10)
- Lady Hampshire (named after the location Hampshire) (8)
- Lady Gwendolen (9, 12)
- Mrs Leaf (10, 20)
- Mr Hubbard (10)
- Lady Radley (named after the location Radley) (10, 12)
- Mr Danby (10)
- Dr Birrell (10)
- Anthony Sherard (possibly named after the real/historical individual Robert Harborough Sherard) (11)
- Elizabeth Devereux (11)
- George Willoughby (11)
- Lord Ferrars (named after the real/historical individual Lord Ferrars of Groby) (11)
- Lord Beckenham (named after the real/historical location Beckenham) (11)
- Lord Staveley (named after the location Staveley) (12)
- Henry Ashton (12, 20)
- Adrian Singleton (12, 14, 16)
- Lord Kent (named after the location Kent) (12)
- Duke of Perth (named after the location Perth) (12)
- Lord Gloucester (named after the location Gloucester) (12)
- Francis (13-14, 20)
- Alan Campbell (13-14, 19-20)
- Lady Berkshire (named after the location Berkshire) (14)
- Harden (14)
- Lady Narborough (named after the location Narborough, also appears in the later play Lady Windermere's Fan (1892)) (15, 17)
- Ernest Harrowden (15)
- Lady Roxton (15)
- Mrs Erlynne (15)
- Alice Chapman (15)
- Adolphe (15)
- Madame de Ferrol (15)
- Sir Andrew (15)
- Duke of Monmouth (named after the location Monmouth) (15, 17)
- Lord Rugby (named after the location Rugby) (15)
- Geoffrey Clouston (15, 18)
- Lord Grotrian (15)
- Mr Chapman (15)
- Gladys, Duchess of Monmouth (named after the location Monmouth) (15, 17, 18, 19)
- Lord Darlington (named after the location Darlington, also appears in Lady Windermere's Fan) (16)
- George (16)
- Lady Hilstone (17)
- Thornton (18)
- Hetty Merton (19, 20)
- Lord Poole (named after the location Poole) (19)
- Bournemouth (named after the location Bournemouth) (19)
- Lady Branksome (19)

Textual variants (original edition)

The role of Mrs Leaf in the original edition of the novel published in July 1890, and her conversation with Dorian Gray, were significantly reduced for the revised edition of the novel that was first published in April 1891. Mr Ashton in the original edition of the novel was renamed Mr Hubbard for the revised edition of the novel.

Fictitious (other)

31 fictional characters, referred to by name in the novel, are not creations of Oscar Wilde. These individuals are listed in the order in which they are first mentioned in the text, alongside details of their provenance.
- Adonis (figure in Greek mythology) (1, 9)
- Narcissus (figure in Greek mythology) (1, 8)
- Hermes (figure in Greek mythology) (2)
- Romeo (from the play Romeo and Juliet) (~1595), by William Shakespeare) (4, 7)
- Mercutio (from Romeo and Juliet) (4, 7)
- Juliet (from Romeo and Juliet) (4, 6-9)
- Rosalind (from the play As You Like It) (~1599-1600), by William Shakespeare) (4, 6-7)
- Imogen (from the play Cymbeline) (year?), by William Shakespeare) (4, 8)
- Prince Charming (stock character in fiction) (4-5, 7, 9, 16-17)
- Lady Capulet (from Romeo and Juliet) (4)
- Achilles (figure in Greek mythology) (5)
- Orlando (from As You Like It) (6)
- Miranda (from the play The Tempest) (1611), by William Shakespeare) (7)
- Caliban (from The Tempest) (7)
- Capulet (from Romeo and Juliet) (7)
- Portia (from the play The Merchant of Venice) (~1594-1597), by William Shakespeare) (7)
- Beatrice (from the play Much Ado About Nothing) (~1598-1599), by William Shakespeare) (7)
- Cordelia (from the play King Lear) (~1605), by William Shakespeare) (7-8)
- Desdemona (from the play Othello (~1603), by William Shakespeare) (8)
- Ophelia (from the play Hamlet) (~1598-1602), by William Shakespeare) (8, 19)
- Brabantio (from Othello) (8)
- Paris (figure in Greek mythology) (9)
- Athena (figure in Greek mythology) (11)
- Apollo (figure in Greek and Roman mythology) (11, 19)
- Ganymede (figure in Greek mythology) (11)
- Hylas (figure in Greek mythology) (11)
- Tartuffe (from the play Le Tartuffe, ou L'Imposteur) (1664), by Molière) (17)
- Perdita (from the play The Winter's Tale) (~1610-1611), by William Shakespeare) (19)
- Florizel (from The Winter's Tale) (19)
- Marsyas (figure in Greek mythology) (19)
- Cupid (figure in Roman mythology) (20)

Textual variants (original manuscripts)

2 references to fictitious individuals not created by Oscar Wilde, in the original manuscripts of the novel, were excised for the original edition of the novel published in July 1890.
- Sylvanus (figure in Roman mythology)
- :The reference to Sylvanus was replaced with the reference to Hermes listed above
- Venus (figure in Roman mythology)

Real/historical

104 real/historical individuals are referred to explicitly in the novel. These individuals are listed in the order in which they are first mentioned in the text, under the name by which they are most commonly known.
- Antinous (1)
- Robert Schumann (2)
- Isabella II (3)
- Juan Prim (3)
- Plato (3)
- Michelangelo Buonarroti (3, 10)
- Omar Khayyám (3)
- Claude Michel Clodion (4)
- Margaret of Valois (4, 15)
- Clovis Eve (4)
- Richard Wagner (4)
- William Shakespeare (4, 6, 8, 10)
- Giordano Bruno (4)
- Messalina (6)
- Adelina Patti (8, 9)
- John Webster (8)
- John Ford (8)
- Cyril Tourneur (8)
- Théophile Gautier (9, 11, 14)
- Georges Petit (9)
- Hadrian (referred to as 'Adrian') (9)
- Michel de Montaigne (10)
- Johann Winckelmann (10)
- Dante Alighieri (11)
- Jesus (11)
- Franz Schubert (11)
- Frédéric Chopin (11, 19)
- Ludwig van Beethoven (11)
- Alfonso de Ovalle (11)
- Bernal Díaz del Castillo (11)
- Hernán Cortés (11)
- Anne de Joyeuse (11)
- Alexander the Great (11)
- Philostratus (11)
- Pierre de Boniface (11)
- Leonardus Camillus (11)
- Democritus (11)
- Prester John (11)
- Thomas Lodge (11)
- Marco Polo (11)
- King Perozes (11)
- Procopius (11)
- Anastasius I (11)
- Cesare Borgia (11)
- Alexander VI (11)
- Pierre de Bourdeille (11)
- Charles II (11)
- Richard II (11)
- Henry VIII (11)
- James I (11)
- Edward II (11)
- Piers Gaveston (11)
- Henry II (11)
- Charles, Duke of Burgundy (11)
- Nero (11)
- King Chilperic (11)
- Bishop of Pontus (11)
- Charles, duc d'Orléans (11)
- Jeanne de Bourgogne (11)
- Catherine de' Medici (11)
- Louis XIV (11)
- John III Sobieski (11)
- Muhammad (11)
- Sebastian (11)
- Philip Herbert (11)
- Francis Osborne (11)
- Joan II (11)
- George IV (11)
- Maria Anne Fitzherbert (11)
- Emma Hamilton (11)
- Tiberius (11)
- Elephantis (11)
- Caligula (11)
- Domitian (11)
- Elagabalus (11)
- Filippo Maria Visconti (11)
- Paul II (11)
- Formosus (11)
- Gian Maria Visconti (11)
- Perotto (11)
- Pietro Riario (11)
- Sixtus IV (11)
- Leonora of Aragon (11)
- Ezzelin (11)
- Innocent VIII (11)
- Sigismondo Malatesta (11)
- Isotta degli Atti (11)
- Polyssena (11)
- Ginevra d'Este (11)
- Charles VI (11)
- Grifonetto Baglioni (11)
- Astorre Baglioni (11)
- Simonetto Baglioni (11)
- Atlanta Baglioni (11)
- William Ewart Gladstone (12)
- Georges Charpentier (14)
- Pierre François Lacenaire (14)
- Tintoretto (14)
- Anton Rubinstein (14)
- Elizabeth I (15)
- John Debrett (15)
- Diego Velázquez (19)
- Robert Browning (19)

Textual variants (original manuscripts)

8 references to real/historical individuals, in the original manuscripts of the novel, were excised for the original edition of the novel published in July 1890.
- Geoffrey Chaucer
- Alfred Tennyson
- Julius Caesar
- Servilia Caepionis
- Marcus Junius Brutus
- Caesonia
- Gustave Moreau
- Manfred of Sicily

Textual variants (original edition)

One reference to a real/historical individual, in the original edition of the novel published in July 1890, was excised for the revised edition of the novel that was first published in April 1891.
- Peter Schouvaloff

Creative works referred to in the novel

The number of each chapter of The Picture of Dorian Gray in which a creative work is referred to is given in parentheses alongside that work's title. These chapter numbers are specific to the revised edition of the novel first published in April 1891. Chapter numbers are listed only for chapters in which a creative work is referred to explicitly. For chapters in which individuals from particular creative works are referred to, see 'Individuals referred to in the novel', above.

Fictitious

Two fictitious creative works are referred to in the novel. These creative works are listed in the order in which they are first mentioned in the text.
- The Idiot Boy, or Dumb but Innocent (play) (4)
- Le Secret de Raoul (book by the fictitious individual Catulle Sarrazin) (10, 11)
- :The title and author of this fictitious book are only given in Oscar Wilde's manuscripts of The Picture of Dorian Gray. The book and its author are still referred to in the published editions of the novel, but are unnamed.

Real/historical

16 real/historical creative works are referred to in the novel. These works are listed in the order in which they are first mentioned in the text. Where the work is explicitly quoted in the text, in addition to being referred to, this is indicated.
- "Waldszenen" ("Forest Scenes") (piano composition by Robert Schumann, opus 82, 1849) (2)
- Les Cent Nouvelles Nouvelles (collection of anonymously authored short stories, 1462) (4)
- Manon Lescaut (novel by Antoine François Prévost, 1731) (4)
- Lohengrin (opera by Richard Wagner, 1850) (4)
- Romeo and Juliet (play by William Shakespeare, ~1595) (4)
- Satyricon (collection of prose and poetry by Petronius, ~60) (11)
- Tannhäuser (opera by Richard Wagner, 1845) (11)
- Petri Alfonsi Disciplina Clericalis (book by Petrus Alphonsus, ~1100) (11)
- A Margarite of America (romance by Thomas Lodge, 1596) (11)
- The Qur'an (central text of Islam) (11)
- Memoires on the Reigns of Queen Elizabeth and King James (history book by Francis Osborne, 1683) (11)
- Émaux et camées (collection of poems by Théophile Gautier, 1852) (14)
- :The second of two poems in this collection which are collectively entitled "Études de Mains" is quoted
- The Bible (central text of Christianity) (17)
- Hamlet (play by William Shakespeare, ~1598-1602) (19)
- :Words spoken by Claudius in Act IV, Scene VII are quoted

Textual variants (original manuscripts)

The original manuscripts of the novel contained a reference to an unnamed volume of sonnets by the real/historical individual Paul Verlaine. This was replaced with a reference Émaux et camées, by Théophile Gautier, for the original edition of the novel published in July 1890.

News publications/periodicals referred to in the novel

The number of each chapter of The Picture of Dorian Gray in which a news publication/periodical is referred to is given in parentheses. 6 news publications/periodicals are referred to in the novel.
- The Times (3)
- The Standard (8)
- The Globe (9)
- St James' Gazette (10)
- Debrett's Peerage and Baronetage (15)
- Morning Post (15)

Film/television

Adaptations of the novel

At least 15 film/television adaptations of The Picture of Dorian Gray have either been released or are currently in production. These vary widely in their faithfulness to the original novel, with some versions updating the period in which the story is set, and some even altering the gender of the story's protagonists. These are listed in chronological order of release.
- Dorian Grays Portræt (1910)
- :Directed by Axel Strøm
- :Starring Valdemar Psilander as Dorian Gray
- The Picture of Dorian Gray (1913)
- :Directed by Phillips Smalley
- :Starring Wallace Reid as Dorian Gray
- The Picture of Dorian Gray (1916)
- :Directed by Fred W Durrant; screenplay by Rowland Talbot
- :Starring Henry Victor as Dorian Gray; Sydney Bland as Basil Hallward; Jack Jordan as Henry Wotton; Pat O'Malley as Sybil Vane
- Das Bildnis des Dorian Gray (1917)
- :Directed by Richard Oswald; screenplay by Richard Oswald
- :Starring Bernd Aldor as Dorian Gray; Ernst Ludwig as Basil Hallward; Ernst Pittschau as Henry Wotton; Lea Lara as Sibyl Vane
- Az Élet királya (1918)
- :Directed by Alfréd Deésy; screenplay by József Pakots
- :Starring Norbert Dán as Dorian Gray; Gusztáv Turán as Basil Hallward; Bela Lugosi (credited as Arisztid Olt) as Henry Wotton; Ila Lóth as Sibyl Vane
- The Picture of Dorian Gray (1945)
- :Directed by Albert Lewin; screenplay by Albert Lewin
- :Starring Hurd Hatfield as Dorian Gray; Lowell Gilmore as Basil Hallward; George Sanders as Henry Wotton; Angela Lansbury as Sibyl Vane
- Dorian Gray, also known as The Evils of Dorian Gray or The Secret of Dorian Gray (1970)
- :Directed by Massimo Dallamano; screenplay by Marcello Coscia; Massimo Dallamano and Günter Ebert
- :Starring Helmut Berger as Dorian Gray; Richard Todd as Basil Hallward; Herbert Lom as Henry Wotton; Marie Liljedahl as Sybil Vane
- The Picture of Dorian Gray (1973)
- :Directed by Glenn Jordan; screenplay by John Tomerlin
- :Starring Shane Briant as Dorian Gray; Charles Aidman as Basil Hallward; Nigel Davenport as Henry Wotton; Vanessa Howard as Sybil Vane
- The Picture of Dorian Gray (1976)
- :Directed by John Gorrie; screenplay by John Osborne
- :Starring Peter Firth as Dorian Gray; Jeremy Brett as Basil Hallward; John Gielgud as Henry Wotton; Judi Bowker as Sibyl Vane
- Le Portrait de Dorian Gray (1977)
- :Directed by Pierre Boutron; screenplay by Pierre Boutron
- :Starring Patrice Alexsandre as Dorian Gray; Denis Manuel as Basil Hallward; Raymond Gérôme as Henry Wotton; Marie-Hélène Breillat as Sybil
- The Sins of Dorian Gray (1983)
- :Directed by Tony Maylam; screenplay by Ken August and Peter Lawrence
- :Starring Belinda Bauer as Dorian Gray; Anthony Perkins as Henry Wotton
- Dorian, also known as Pact with the Devil (2001)
- :Directed by Allan A Goldstein; screenplay by Peter Jobin and Ron Raley
- :Starring Ethan Erickson as Dorian Gray; Malcolm McDowell as Henry Wotton; Amy Sloan as Sybil
- The Picture of Dorian Gray (2002)
- :Directed by David Rosenbaum; screenplay by David Rosenbaum
- :Starring Josh Duhamel as Dorian Gray; Rainer Judd as Basil Ward; Branden Waugh as Harry Wotton (changed from Henry for unknown reasons); Darby Stanchfield as Sybil Vane
- The Picture of Dorian Gray (2005)
- :Directed by Duncan Roy; screenplay by Duncan Roy
- :Starring David Gallagher as Dorian Gray
- Dorian Gray (2005)
- :Directed by Mick Davis; screenplay by Mick Davis
- :Starring Ryan Phillippe as Dorian Gray

Other references to the novel

- "Rescue", episode of Blake's 7 (1981)
- :Starring Geoffrey Burridge as Dorian
- :Dorian, a fictitious individual inspired by Dorian Gray, is a central figure in this episode of the science fiction series Blake's 7. As in Oscar Wilde's novel, Dorian enjoys perpetual youth. The premise of the episode is that in order to sustain his youth, Dorian requires others to absorb his physical and mental defects.
- Man of the People, episode #129 of Star Trek: The Next Generation (1992)
- :Guest starring Chip Lucia as Vel Alkar
- :This time the picture is replaced by living women. Ambassador Vel Alkar channels all his negative aspects into them until they burn out and die.
- The League of Extraordinary Gentlemen (2003)
- :Directed by Stephen Norrington; screenplay by James Robinson
- :Starring Stuart Townsend as Dorian Gray
- :Dorian Gray appears in this film alongside several other individuals from 19th century fiction. The film is based upon a comic book series - The League of Extraordinary Gentlemen, by Alan Moore and Kevin O'Neill - in which individuals from 19th century fiction also feature prominently. Dorian Gray, however, does not figure in the comic book, and his role in the film is an invention of the filmmakers.

Other references

- Dorian Gray was later reincarnated in "Dorian" by Will Self.
- Dorian Gray was also re-done in a modern setting in a novel by Rick R. Reed titled "A Face Without a Heart" (Design Image Group Inc., 2000). The plot takes place in and amidst the gay club scene and a sophisticated hologram stands in for the painting.
- The book was parodied in The Green Carnation by Robert S Hichens.
- Dorian Gray is referenced in The Libertines song "Narcissist" on The Libertines (album) and in 'Tears and Rain' by James Blunt
- In James Robinson's Starman comic book series, the Shade knew Oscar Wilde, who based Gray's story on a "true story" involving a man named Merritt who made a deal with a demon. The demon is present in a person-snatching poster that eventually shows up in Opal City, carried by Merritt. Jack (Starman) Knight is able to defeat the evil being.
- Themes of delaying aging bear similarities to a Japanese fairytale Urashima Taro
- The term Dorian Gray syndrome, referring to a mental disorder featuring intolerance of the effects of aging, is inspired by the Novel.

External links

- [http://www.upword.com/wilde/dorgray.html On-Line text], broken into chapters
-
- Category:Works of Oscar Wilde Picture of Dorian Gray, The Picture of Dorian Gray, The Picture of Dorian Gray, The Picture of Dorian Gray, The Picture of Dorian Gray, The

madrid accommodation Darmowe gry online Zam�wienia publiczne bwin warsaw bars and cafes

:: RELATED NEWS ::

Events preceding world war ii in europe
the events preceding those of the European Theatre of World War II. In Europe, the origins of the war are closely tied to the rise of fascism, especially in Nazi Germany. A discussion of how the Nazis came to power is a requisite in this context. The origins of World War II are generally viewed as being traced back to the meteor crater in North Dakota, United States. It is 9 km in diameter and the age is estimated to be 200 ± 25 million years (Triassic). The crater is not exposed t

St. Enoch railway station
St Enoch Station was a former mainline railway station in the city of Glasgow, Scotland. Located on St Enoch Square in the city centre, it was opened by the Glasgow and South Western Railway in the 1870s, before being taken over and then operated by the meteor crater in Brazil. It is 4.5 km in diameter and the age is estimated to be less than 200 million years (Jurassic or younger). The crater is exposed to the surface.
External links

- [http://www.

Read More...

Otto Diels
Otto Paul Hermann Diels (January 23 1876 – March 7 1954) was a German chemist. He was the son of a professor of philology at the University of Berlin, where he himself earned his doctorate in chemistry. Diels taught a

SELNEC
Greater Manchester is a metropolitan county in England established in 1974 which covers an area roughly encompassing the conurbation surrounding the City of Manchester. It is situated in North West England. The metropolitan county consists of ten metropolitan boroughs, including the materials used on the unseen or "wrong" side of fabrics in sewing. Interfacings can be used to stiffen or add body to fabric, such as the interfacing used in shirt collars; to strengthen a certain area of the fabric, for instance where buttonholes will be sewn; or to keep fabrics, particularly

Rosehip
The rose hip, also called the rose haw, is the pomaceous fruit of the rose plant. It is typically red to orange but may be dark purple to black in some species. Rose hips of some species, especially Rosa canina (Dog Rose), have been used as a source of Vitamin C. Rosehips are commonly used as a

Robert Etienne
Robert I Estienne (Paris 1503 – Geneva September 7, 1559), also known as Robert Stephens (Latin: Stephanus), was a 16th century printer in Paris. He was the first to print the

Craig D. Idso
Craig D. Idso is the founder and chairman of the board of the Center for the Study of Carbon Dioxide and Global Change. He is the brother of Keith E. Idso and son of Sherwood B. Idso. Craig Idso's research is on carbon sequestration, climatology and Read More...