:: wikimiki.org ::
| Didascalia |
DidascaliaDidascalia (görög nyelvű Tanítások latin átírása), címváltozatai: „Diatexisz" (Rendelkezések), „Canones Apostolorum" (Az apostolok törvényei). Ókeresztény liturgiai és egyházszervezeti előírások gyűjteményei összefoglaló néven. A legnagyobb tekintélyt a római Hippolütosznak tulajdonított „Aposztoliké paradoszisz" (Apostoli hagyomány, Kr. u. 220 körül) című mű élvezte. Szír fordításban maradt ránk a „Didaszkalia" (III. század) című, a megtért pogányok számára írott könyv. Római Szent Kelemennek tulajdonítja a hagyomány a legnagyobb törvénygyűjteményt, amely „Diatagai tón hagión aposztolón" (Az apostolok egyházi törvényei, IV. század) címen a keresztény egyházi élet alapjává és gyakori olvasmányává lett. Az apokrif evangéliumok műfajához áll közel a „Diathéké tú küriúhémón Iészu Khrisztú" (A mi urunk Jézus Krisztus végrendelete, V. század) címen ránk maradt könyv, amely az egyházi élet szabályait Jézus szájába adja, mintegy a mennybemenetele előtti végrendeleteként.
Források
- Teológiai kislexikon
Kategória:Ókeresztény irodalom
Latin nyelvA latin nyelv eredetileg azt a nyelvet jelentette, amelyet a Rómát környező Latium vidékén beszéltek. Kiemelkedő jelentőségre tett szert a Római Birodalom hivatalos nyelveként.
Az újlatin nyelvek egyaránt a latin szülőtől származnak. Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szavak) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük (nevezetes példa a „persze” szócska, ami a latin „per sē intellegitur” = „magától értetődik” kifejezésből rövidült le). Európa nagy részén ezenkívül a latin lingua franca volt, a tudományos és politikai körök tanult nyelve több mint ezer éven át, míg végül kiszorította a francia a XVIII. században s az angol a XIX. század végén. Magyarországon 1844-ig volt államnyelv. Mind a mai napig a Római Katolikus Egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények tudományos osztályozás szerinti elnevezésére és nemzetközi orvosi szaknyelvként is használják.
Írás és kiejtés
A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHIKLMNOPQRSTVX, e 21 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z (egy-két szóban a K-val is találkozhatunk). Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V ugyanaz a betű: a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. – A /j/ hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.
A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid /u/ félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban).
A magánhangzókon előforduló vízszintes vonalak és ívek (ā ē ī ō ū ; ă ě ĭ ŏ ŭ) az eredeti latin nyelvben nem szerepeltek; csak nyelvtanulási célból teszik ki őket néha a hosszúság és a rövidség jelölésére (mely a latinban sokszor megkülönböztető szerepet kap).
A legtöbb betű kiejtése megegyezik a magyar megfelelőjének ejtésével. Kivételek:
- az a rövid /á/-nak hangzik,
- az s a magyar /sz/-nek felel meg,
- az i-t magánhangzó előtt /j/-nek ejtik,
- az y /ü/-nek olvasandó,
- a qu, ngu és su kiejtése /kv/, /ngv/ és /szv/,
- a ph ejtése /f/, az rh-é /r/, a ch-é /kh/, a th pedig /th/.
Az ae, az oe és a ti kiejtéséről két különböző szokás van forgalomban.
- A restituált kiejtés követői e hangkapcsolatokat /ai/-nak, /oi/-nak és /ti/-nek ejtik. Ez az elterjedtebb Nyugat-Európában.
- Mások a középkorban meghonosodott /é/, /ő/ és (bizonyos helyzetekben) /ci/ kiejtést használják; Magyarországon ez az ismertebb.
(Az utóbbi ejtésmód szerint a ti kiejtése mássalhangzók előtt, valamint a tī, sti, tti, xti hangcsoportokban és görög szavakban /ti/, egyébként /ci/. Például a nātīs, totīus, suggestiō, Attius, Sextius szavakban /ti/, a nātiō szóban viszont /ci/.)
A c kiejtése a restituált kiejtés szerint minden helyzetben egységesen /k/. A kora középkortól fogva azonban magas magánhangzók (ae, e, i, oe, y) előtt /c/-nek ejtették, és csak mélyek előtt maradt meg a /k/; ez a kiejtés honosodott meg hazánkban is. (Olasz nyelvterületen egy harmadikféle ejtésmód ismeretes, amikor magas magánhangzók előtt /cs/-nek ejtik; itt magas magánhangzók előtt a g is /dzs/-nek hangzik, a gn hangkapcsolat pedig [ny]-ként ejtendő.)
Így például Cicero neve lehet [ciceró] vagy [kikeró] (Olaszországban [csicseró]), Caesaré [cézár] vagy [kaiszár] (esetleg [csézár]), Latiumé pedig [lacium] vagy [latium]. Bármelyik elfogadható, csak a következetességre érdemes odafigyelni.
A hangsúly többnyire hátulról a második szótagra esik; de ha ez a szótag rövid, a hangsúly eggyel előbbre kerül (például amīcus, de fābula, mert az u rövid). – A szótagok (illetve a magánhangzók) hosszúsága vagy rövidsége általában nem jósolható meg, a szóval együtt kell megtanulni őket. A mássalhangzóra végződő szótagok mindig hosszúak. Itt csak az úgynevezett muta cum liquida hangkapcsolatot kell figyelembe venni, amikor a magánhangzót a p, b, t, d, g, c betűk valamelyike, majd r vagy l követi, például librum: itt a két hang együtt kezdi a második szótagot, és a li- szótag rövid marad.
Nyelvtana
A latin részint flektáló nyelv, emellett agglutináló jelleget is mutat (a szavak toldalékolhatóak, noha nem olyan rugalmasan, mint a magyarban; olyasfajta ragozási rendszerről, mint a magyarban, nem beszélhetünk, és egyáltalán ragokról sem). A toldalékoló jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk, a szavaknak állandó szótöve van, melyekhez jelentésmódosító toldalékokat lehet ragasztani. A névszók (főnevek, melléknevek, számnevek és névmások) ragozási típusait deklinációknak, az igeragozási típusokat konjugációknak hívják. A névszók ötféle, az igék négyféle ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik. Az egyes deklinációk, ill. konjugációk ragjai kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Két névszó akkor tartozik egy deklinációba, ha bármelyik esetet is szemeljük ki, a névszók ragjai megegyeznek.
Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható.
A latin szórend, eltérően indoeurópai rokonaitól, majdnem olyan szabad, mint a magyar nyelvé. Ez alighanem nem kis részben a köztársaságkor íróinak, költőinek is köszönhető, akik a művészi szabadság kedvéért néha jelentősen áthágták a kötöttségeket, és a művelt világ átvette tőlük nyelvi szokásaikat.
Névszóragozás
Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:
- nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
- accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
- genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
- dativus (részeseset vagy az úgynevezett indirekt tárgy esetén),
- ablativus (határozói eset, számos elöljáró után).
Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:
- vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?” ) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
- locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel.
Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol).
A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:
- szám (egyes vagy többes),
- eset (a fenti hét eset valamelyike),
- nem (hím-, nő- vagy semlegesnem).
Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).
Igeragozás
Az igeragozás során az igetőhöz – a magyarhoz hasonlóan – toldalékok kapcsolódnak. Egy ragozott ige az alábbiakról hordoz információt:
- igenem (genus, cselekvő vagy szenvedő)
- mód (modus, kijelentő, kötő- vagy felszólító)
- idő (tempus, jelen, múlt vagy jövő)
- állapot (actio, egyidejű vagy előidejű, más szóval folyamatos vagy befejezett)
- szám (numerus, egyes vagy többes) és
- személy (persona, első, második vagy harmadik).
A személyragos igékből (verbum finitum) igeneveket (verbum infinitum) lehet képezni, melyeknek önálló ragozásuk van. Az igenevek közé tartozik háromféle főnévi igenév: az infinitivus, a gerundium és a supinum, valamint kétféle melléknévi igenév: a participium és a gerundivum (e kettő alakilag részben egybeesik, de az utóbbi jelentés terén nem valódi melléknévi igenév). Az infinitivus és a participium lehet cselekvő vagy szenvedő; egyidejű, előidejű vagy utóidejű, olykor a számot és nemet is jelölhetik, sőt egyes névszói eseteket is megkaphatnak. Az infinitivus szükséges az accusativus cum infinitivo és a nominativus cum infinitivo szerkezetek képzéséhez is, a participiummal pedig a participium coniunctum, a gerundivumos szerkezet és az ablativus absolutus képezhető.
Az igenevekkel alkotott mondatrövidítő szerkezetek más mai nyelvekben is általánosak (az indoeurópai nyelvekben éppúgy, mint a magyarban), de a latinban ennek számos eszköze áll rendelkezésre. A latinra e szerkezetek különösen jellemzőek, ezek teszik lehetővé tömör kifejezésmódját, sajátos, lapidáris („kőtömbszerű”) stílusát.
Elöljárószók
Az elöljárószók vagy prepozíciók (latinos alakban: praepositio) olyan, a főnevek vagy igék elé vagy (más nyelvekben) után tett szócskák, melyek cselekvés, történés mellett azok körülményeit adják meg: irányát, helyét, idejét stb. (Magyarra legtöbbször raggal vagy névutóval fordítjuk.) Az igék és származékaik előtt szereplő, azokkal összeolvadó változatukat praefixumnak hívják.
A leggyakoribb latin elöljárószók és vonzataik:
- ā, ab – -tól/-től (ablativus)
- contrā – szemben, ellen (accusativus)
- dē – -ról/-ről (ablativus)
- ē, ex – -ból, -ből (ablativus)
- in
- – -ban/-ben (ablativusszal)
- – -hoz/-hez/-höz, ellene, szembe (accusativussal)
- per – keresztül, révén
- prae – elé (accusativus), előtt (ablativus)
- prō – -ért, helyett
- sub – alatt (ablativus)
- super
- – fölött, -on/-en/-ön (ablativus)
- – fölé, -ra/-re (accusativus)
- ultrā – fölé, túl-
Módosító-, határozó- és kötőszók
- atque – és
- et – és
- nē – hogy ne; nehogy
- sed – ám, (ám)de, viszont
- semper – mindig
- sic – így, ily módon, ekképp(en), ezért
- sine – nélkül
- sive, seu – vagy
- quasi – majdnem, fél-, ál-
- -que – és (simuló kötőszó: a szó végéhez ragad)
- ut – hogy, azért, a célból
Indulatszók
- heu – jaj!
- mehercle – biz a!, nahát! (sz. sz. "Herkulesre!")
- o! – oh, ó!
- vae! – jaj!
A latin nyelv mai leszármazottai
Az újlatin nyelvek nem a klasszikus latinból, hanem az úgynevezett vulgáris latinból (más szóval: népi, köznyelvi latinból) erednek.
A latin és az újlatin nyelvek (többek közt) abban térnek el, hogy az újlatinban megkülönböztető hangsúlyt találunk, a latinban viszont megkülönböztető magánhangzó-hosszúságot.
Az olasz és a szárd nyelvben a mássalhangzóknak megkülönböztető hossza van, és hangsúlyt is találunk, a spanyolban csak megkülönböztető hangsúlyt, a franciában pedig már a hangsúly sem megkülönböztető értékű.
Egy másik fontos különbség az újlatin és a latin között, hogy az újlatin nyelvek, a románt kivéve, a legtöbb szónál elvesztették esetvégződésüket (egyes főnevek kivételével). A románban még mindig öt eset van (bár az ablativus már nem használatos).
A magyar és a latin
A latin nyelvtanírás hagyománya sokáig éreztette hatását a magyar nyelvtanokon, s az egyéb alapokon nyugvó elméletek csak az utóbbi időben alakultak ki. A latin egyes helyeken a beszélt nyelvre is kihatott (pl. a kötőmód (coniunctivus), vagy az igeneves szerkezetek használata), bár ezek jó része már feledésbe merült (például kérte, hogy adná neki oda szerkesztés).
A középkortól fogva számos latin szó került nyelvünkbe, például az egyházi életből (vallási, hitéleti fogalmak), vagy más kulturális területekről (iskola, növény- és állatnevek, hónapnevek, orvosi kifejezések). A XIX–XX. századtól kezdve további jövevényszavak áramlottak és áramlanak nyelvünkbe a tudományos fejlődés és a nemzetközi érintkezés nyomán, bár e szavak egy része már a latinba is a görögből került. A latin eredetű (elsősorban francia és olasz) jövevényszavak is gazdagították nyelvünket, csakúgy, mint az angol jövevényszavak némelyike, melyek (az ófrancia közvetítésével) szintén a latinból erednek.
A latin a 20. század elejéig a középiskolai oktatás szerves része volt (lásd például a Légy jó mindhalálig című regényben), ismerete az alapműveltséghez tartozott. Ma – az egyetemek mellett – néhány középiskolában és egyházi iskolákban oktatják, gyakran kötelezően választható nyelvként.
A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv
A latin nyelv, még akkor is, mikor már holt nyelvnek számított, sokáig az európai civilizáción belül a kultúra és a tudományok nyelvének számított. Valójában ma is nagyon sokan tanulják és - bármennyire is meglepő - kommunikálnak vele, különösen Nyugat-Európa egyes országaiban.
Történtek kísérletek arra is, hogy a latint a 20. században újra a nemzetköziség, a közös Európa nyelvévé tegyék. Ezt némelyek nyelvészeti, történelmi és politikai okokra hivatkozva szerencsésebbnek is látnák, mint az angol nyelv vagy egy mesterséges nyelv, például az eszperantó alkalmazását, mivel a latin egyrészt ugyanúgy sok tekintetben logikus, mint az angol; indoeurópai nyelv, tehát kifejez Európában bizonyos népességarányokat, de mégsem egy létező politikai alakulat nyelve, tehát nem tölthet be olyan erőszakos kultúraterjesztő szerepet, mint például a német (a Habsburg-kor és a világháborúk alatt) vagy az orosz (a szovjet megszállás idején); ami sem az angolról, sem a más, vezető szerepre törekvő nyelvekből létrehozott mesterséges nyelvekről sem mondható el. Ezenkívül több mint egy évezredes történelme során már bizonyította, hogy tényleg használható a nemzetközi kommunikációra.
E nézet ellenzői felvetik, hogy a latinban is számos kivétel akad (például az igék szótári alakjában), több esetben bonyolult szabályok határozzák meg az alakot (l. például az i tövű főneveket); nyelvtanának egyes pontjai mind a napig nincsenek jól felderítve (például a kötőmód használata stilisztikai okokból, l. attractio modi); (szintetikus alapú) szerkezetei a mai analitikus világnyelvek beszélői számára idegenek; szerkezete önmagában is a tömörséget segíti elő inkább, mint az átláthatóságot; és mindenekelőtt: nincs olyan nyelvi közösség, amelynek nyelvhasználatára a vitás esetekben támaszkodni lehetne (hacsak nem az újlatin nyelvek...), tehát használata ugyanúgy kívülről meghatározott elveken alapulhatna, mint a mai mesterséges nyelveké. A latin ezenkívül ugyanúgy nem mentes a negatív asszociációktól, mint a vele szembeállított világnyelvek, hiszen hosszú időn át a római katolikus liturgia nyelve volt szerte a világban, és mind a mai napig a Vatikán hivatalos államnyelve. A vallási, világnézeti kötődés s annak a politikához való viszonya mindmáig érzékeny társadalmi kérdés. A katolikus egyház – minden kulturális, társadalmi erénye és jelentősége mellett – évszázadokon át számottevő politikai tényező is volt, mely céljait nemegyszer erőszakos módon is igyekezett érvényre juttatni (keresztes háborúk, inkvizíció, Galilei és mások elhallgattatása).
A világnyelv kérdésére tehát nem adható könnyű és egyértelmű válasz. Mint sokan mondják, az egyes nyelvek alkalmasságát ma már inkább azok hajlékonysága, kifejezőkészsége, egyértelműsége és elsajátíthatósága szempontjából érdemes megítélni, semmint az azokat beszélő népek, közösségek történelme, vezetőik mai vagy hajdani döntései alapján. – Mások arra hivatkoznak, hogy történelmi szempontból egy-egy világnyelv elterjedését sokkal inkább a beszélő közösség katonai kvalitásai, gazdasági ereje és hasonló nyelven kívüli szempontok határozták meg, mint a nyelvük bármiféle „belső” tulajdonsága: logikája, könnyűsége, alkalmazhatósága vagy bármi más. A történelem során ez valóban vonatkozott a latin nyelvre is, de a történelem még nem ért véget, és a mai nyelvek terjedésére, akár a mesterséges nyelvekére is, ebből a szempontból feltehetőleg ugyanazok a szabályszerűségek vonatkoznak.
Mindent egybevetve a nemzetközi kommunikációra használható nyelvek kérdése igen bonyolult és érzékeny pontokat érintő kérdés.
Kapcsolódó cikkek
- A latinból létrejött ábécék
- Latin fonémák
- A latin főnévragozás
- Latin igeragozás
- Latin szókincs
- Latin kifejezések jegyzéke
- Ablativus absolutus
- Latin előtagokból és latin igékből álló összetett igék a magyarban
- A rendszertani nevekben gyakran használt latin és görök szavak listája
- Latin szórend
Lásd még
- Latin
- Latin irodalom
- Latin mondások
- Latin kifejezések jegyzéke
- Brocard
- Római Birodalom
- Az élő latin
- Európai városok latin neve
- Európai folyók latin neve
Külső hivatkozások angolul
- [http://www.perseus.tufts.edu/ The Perseus Project] has many useful pages for the study of classical languages and literatures, including [http://www.perseus.tufts.edu/cgi-bin/resolveform?lang=Latin an interactive Latin dictionary].
- [http://www.ethnologue.com/show_language.asp?code=LTN Ethnologue report for Latin]
- Ingyenes online latintanfolyamok (angolul)
- http://www.sprachprofi.de.vu/latin
- http://wikibooks.org/wiki/Latin
- [http://www.thelatinlibrary.com The Latin Library] contains many Latin etexts
- [http://www.textkit.com Textkit] has Latin textbooks and etexts.
- [http://www.websters-online-dictionary.org/definition/Latin-english/ Latin - English Dictionary]: from Webster's Rosetta Edition.
----
Megjegyzés: létezik [http://la.wikipedia.org/ Latin Wikipédia] is!
Kategória:Nyelvek
als:Latein ja:ラテン語 ko:라틴어 simple:Latin language th:ภาษาละติน zh-min-nan:Latin-gí
Római Birodalom
A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) a Róma által hozzávetőlegesen az i. e. 6. század-tól az 5. századig uralt területeket jelentette.
Legnagyobb kiterjedését Traianus császár idején érte el: ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén.
A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, portugál és a román.
A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz.
A római jog képezi a modern európai jog alapjait.
Előtörténet
Itália őskora
Fő szócikk: Itália őskora
A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal. A lakosság ebben az időben az Afrikából bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott. A bronzkorra (az i.e. 2. évezred közepétől) két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra (Appennini-kultúra).
A vaskor kezdetén (i.e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) már megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italicus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oscus–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italicus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget déli részén a szintén indoeurópai illírek; a helyi őslakossággal való összeolvadásukból keletkeztek az összefoglaló nevükön iapygoknak nevezett népek. A félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venét nép telepedett le.
Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés adat maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói.
Etruszkok
Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i.e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.
Görögök
Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.
Róma története
A város alapítása
Magna Graecia
A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Numitor Alba Longa-i király unokái, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya.
Az irodalmi hagyomány: A város alapítását a korai római történetírók különböző időpontokra tették. Fabius Pictor szerint i. e. 747-ben, Cincius Alimentus szerint i. e. 728-ban alapították Rómát. Az i. e. 753. április 21-i dátumot az i. e. 1. századi tudós, M. Terentius Varro állapította meg, s ez vált hagyománnyá. Ezt az évszámot általában a modern kutatás is elfogadja.
A régészeti források szerint az Alba Longából érkezett latinok először a Palatinus-hegy két emelkedésén, a Palatiumon és a Cermaluson telepedtek meg, majd benépesítették a többi magaslatot is. Az ásatásokon feltárt házmaradványok, vízgyűjtő medencék és a tárgyi emlékek alapján valószínűsítik, hogy itt jött létre az ősi város magja, a Roma Quadrata.
Az Esquilinus, Viminalis és Quirinalis dombokon a hagyomány szerint a szabinok települtek le. A Palatinus lakóival való egyesülésükkel lényegében befejeződött Róma megalapítása. A monda szerint, miután a szabin nők elrablása miatti viszálykodás elcsitult, a latin és szabin nép közös államban egyesült, s Titus Tatius, a szabin király Romulus társa lett.
Róma területe
Az itáliai városállamok (civitates) egy központi településből (oppidum) és a hozzá tartozó földterületből (ager) álltak. A Róma városához (Urbs) tartozó föld (ager Romanus) határa a királyság korától fogva a hatodik mérföldkőnél volt. Ezen kívül nem lehetett fontosabb közjogi ügyekben (pl. népgyűlés összehívása, dictator kinevezése stb.) eljárni. Később tágabb értelemben ager Romanusnak nevezték a római állam fennhatósága alatt álló területeket is (közföldek – ager publicus –, a kisebb vidéki települések, ill. a meghódított városok (oppidumok).
A királyok kora
A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullius Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.
A preetruszk időszak (Kr. e. 753–616)
Források hiányában a tárgyalt időszakról nagyrészt feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, ugyanis a későbbi római mitológia és a történetírás aktuálpolitikai céljainak megfelelően igyekezett bemutatni az eseményeket.
Róma népe az etruszk uralom előtt törzsi–nemzetségi szervezetben élt. A király (rex), aki hatalmát az isteneknek köszönhette, volt a legfőbb hadseregparancsnok, pap és bíró. Tanácsadó testülete a nemzetségek vezetőiből (patres gentium) álló öregek tanácsa, a senatus (senes = öregek), ill. a papság (pontifices) volt. A királyság nem volt örökletes, a király halála után az új király megválasztásáig (interregnum) a senatus tagjai mint interrexek gyakorolták a hatalmat.
Az új király kijelölésében a papságnak volt fontos szerepe: madárjóslással (auspicium), ill. béljóslással (haruspicium) igyekeztek kitudni az istenek szándékát. A római hagyomány szerint a királykori társadalom három tribusra (Tities, Ramnes, Luceres), harminc curiára (coviria = férfiak közössége) és háromszáz gensre (nemzetségre) tagolódott, mely felosztást még maga Romulus hozta létre. A nemzetségek az egy atyától (pater) való leszármazás szerint szerveződtek, és teljes jogú tagnak csakis az atyák leszármazottai (patricii) számítottak. A nemzetséghez tartoztak cliensek (engedelmeskedők) is, akik legyőzött népekből vagy a gens nyújtotta védelem fejében önként behódolt szabadokból kerültek ki. A curiák szervezete a gensi felosztásra épült, de egyben keresztezte is azt (erre utal, hogy egyes curiák valamelyik gens nevét viselték, mások valamilyen helyi nevet). A curia élén a curio állt. A népgyűléseken (comitia curiata) csak a nemzetségek tagjai (gentiles) hozhattak határozatot (de cliensek is jelen lehettek). A curiák gyűlésének nem volt valódi beleszólása az államvezetésbe, csak jóváhagyási joga volt a király és a senatus által hozott döntésekben. 10 curia alkotott egy tribust, s minden tribus 100 lovaskatonát és 10 század gyalogost küldött a hadseregbe.
Az etruszk uralom időszaka (Kr. e. 616–510)
A királyság korának második szakaszában Róma gazdaságilag felvirágzott, bevezették a pénzgazdálkodást is. A gentiles és clientes mellett egyre nagyobb szerepet kapott az államban a nemzetségi szervezeten kívül álló kereskedő, kézműves, földműves réteg, a plebs (= tömeg), míg a patríciusok háttérbe szorultak, és - mint a római hagyományokból kitűnik - nem támogatták az etruszk uralkodókat.
Az etruszk királyok központosító törekvései nyomán a senatus és a comitia curiata működése szünetelt, és csak a köztársaságkorban újult fel. A patríciusok befolyásának ellensúlyozására nemzetségi alapú curiák helyett területi elvű felosztást (tribusokat) vezettek be, melyek már nemcsak a nemzetségtagokat és a clienseket, hanem a plebset is magukba foglalták. 4 városi és 16 vidéki tribus alapján történt az adózás, ill. a sorozás.
Az ókori hagyomány Servius Tulliushoz köti az alkotmányreformot – ennek történeti hitelességét ma több kutató vitatja. Valószínűsítik, hogy az etruszk királyok katonai célú társadalmi reformot hajtottak végre, s ennek során a férfilakosságot négy csoportba osztották vagyoni helyzetük alapján: lovasságra, nehéz-, ill. könnyűfegyverzetűekre és katonai szogálatot nem teljesítőkre. A valójában az i. e. 5. század végére kiteljesedő, timokratikus ún. tulliusi alkotmány alapján történt később a sorozás, és létrejött egy új népgyűlés, az ennek alapján szerveződő comitia centuriata. A timokratikus alkotmány 5 vagyoni cenzuson alapuló classis (osztály) alapján 193 centuriába (századba) sorolta a római polgárokat. (80 nehézfegyverzetű, 90 könnyűfegyverzetű és ezeken felül öt „infra classem" (osztályon aluli), szolgálatot nem teljesítő centuria: 2-2 a kézműveseké és zenészeké, illetve 1 a vagyontalanoké (proletarii). Nem tartoztak ebbe a besorolásba a lovasság 18 centuriáját adók, akik azonban a legmódosabbak közül kerültek ki.)
Minden classishoz meghatározott számú centuria tartozott, ezáltal a tulliusi alkotmány garantálta a vagyonosabb rétegek fölényét: az elsőt 80 kis létszámú, a következő hármat 20–20 nagyobb, az ötödiket pedig 30 népes egység alkotta. A szavazás a vagyoni osztályoknak megfelelő sorrendben történt, és minden centuriának egy szavazata volt. Mivel a lovasságot a leggazdagabbak adták, az ő 18 centuriájuk szavazata mindig a 90 nehézfegyverzetű csapattestével egyezett, így fölénybe kerültek az összesen 90 szegényebb centuriával szemben.
A centuriák fele 46 év alattiakból (iuniores) – ők mentek a háborúba –, fele pedig 60 év alattiakból (seniores) – ők maradtak otthon védekezni – állt. Ez a timokratikus alkotmány – módosításokkal – szinte a köztársaságkor végéig fennmaradt.
A patrícius nemesség az i.e. 6. század végén letaszította és elűzte a királyt, a görög türannoszok vonásait mutató Superbus Tarquiniust (superbus = gőgös), és arisztokratikus köztársasági államrendet alakított ki.
A köztársaság kora (Kr. e. 510–27)
Fő szócikk: Római Köztársaság
...
Császárkor
lásd még római császárok
római császárok-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).]]
A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (Kr. e. 27–284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált.
Korai császárkor, a principatus kora. Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, Kr. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae.
Augustus átszervezte a hadsereget: 25 legiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, ill. germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia provincia), és az Elbáig nyomultak előre.
Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt Kr. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma.
A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak.
Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt.
A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot.
Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét.
Commodus
Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött.
A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett.
anarchia szoborcsoport]]
Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek.
A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett.
Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását).
A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.
A kereszténység
A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták.
A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.
A feudalizmus csírái
Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították.
Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket corporatiókba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni.
A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.
A népvándorlások kora
Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal).
Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 404-től Ravenna lett.
A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak.
Attila halála (454) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. Rómát 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odovacar (Odoaker) germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénón keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. Iustinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.
Kultúra
Oktatás
Rómában az oktatás célja az volt, hogy a diákokból képzett szónokokat képezzen.
A tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. Eredetileg az volt a szokás, hogy a fiúkat apjuk tanította meg írni és olvasni, feltételezve, hogy már ő is tudott. Később, i.e. 200 körül a fiúkat, és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen végül néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit.
Mivel az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, szüleiktől.
Vallás
:Fő szócikk: Római vallás
A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték.
313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
Irodalom
:Fő szócikk: Római irodalom
A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák.
Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét.
epikureus
Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.
Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.
Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a neoklasszikus stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikusok, mind a későbbi korok idején sok bírálat érte, a reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek.
A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.
Építészet
...
Irodalom
Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)
Külső hivatkozások
- [http://www.ualberta.ca/~csmackay/Consuls.List.html A Római Birodalom konzuljainak listája]
ja:ローマ帝国 ko:로마 제국 simple:Roman Empire
HippolütoszHippolütosz, vagy Római Szent Hippolütosz egyházi író volt, és az első ellenpápa a történelemben. Több egyházi vitában is részt vett, és belelátott az írások értelmezéseibe. Ezért nem akarta elfogadni pápának Calixtust, I. Orbánt és Pontianust sem, és ezért jelölte magát ellenpápának 217-től egészen 235-ig. A keleti egyházak támogatására mindenképpen számíthatott, még ha nem is értett feltétlen egyet azok nézeteivel.
Élete
Mint minden korai keresztény pápa esetében, Hippolütosz esetében sem tudunk igazán megalapozott tényeket felhozni életének indulásáról és származásáról. Saját életrajzát nem írta le, de fennmaradt egy legenda róla.
A tudás útján
Hozzávetőleg 170 körül születhetett Rómában, de ez utóbbit sokan elvetik. Az azonban bizonyos, hogy pogány családban látta meg a napvilágot. Életét a birodalom seregéhez csatlakozva folytatta, Valerianus császár uralkodása alatt katonatiszt volt. Ekkor őrizte a fogoly Szent Lőrincet, aki megtérítette Hippolütoszt. Valószínűleg hamarosan kiállt a katonaság soraiból, és a keresztény tanokkal egyre közelebbről ismerkedett meg. Megtanult írni és olvasni. Photius azt írja róla, hogy magának Iréneusznak volt a tanítványa.
Egyházi élet és ellentét
Sokat olvasott, és elkezdett írni is. Hamar megismerkedett Zephyrinus püspökkel, aki presbiterré tette meg és taníttatását személyesen felügyelte. Nemsokára az egész keresztény világban elterjedt Hippolütosz kiemelkedő teljesítménye tanulmányaiban és ékesszólásában.
Mivel egyre alaposabb ismeretekre tett szert a szentírásban, saját véleményt kezdett formálni az egyházról. Gyakran bírálta Zephyrinust, mert szerinte túl engedékeny volt több eretnek irányzattal, sőt még néha pártjukra is állt. A konzervatív nézeteket valló Hippolütosz az egyre romló egyházi erkölcsök, a szabályok tiszteletének hiánya miatt döntött úgy, hogy nem fogadja el pápának Calixtust, és ellenpápaként küzd majd ellene.
Ellenpápaság
Eleinte külön egyházat szervezett maga körül, és annak élére állva toborozta híveit. Azonban az új pápa kinevezésekor követőinek támogatásával kettészakította a keresztény egyház fő tisztjét. Így lett ellenpápa, ugyanazon egyház nem legitim vezetője. Az egyház megtisztítását hirdette, és amikor I. Calixtus pápa meghirdette a megbánt bűnök bocsánatát nyíltan szembefordult vele. Az írást nem hagyta abba, és több értelmezést, kommentárt is kiadott kezei közül. Az élénk viták Calixtus halála után is folytatódtak.
Szardínia
Heves szónoklatok, vitaírások, megbeszélések követték egymást, és immár a harmadik pápa ülhet Szent Péter trónjára. Ekkor történt, hogy a Római Birodalom élére Maximinus Thrax császár állt, aki felújította a keresztényüldözéseket. Ennek során fogságba esett Hippolütosz és Pontianus pápa is. 235-ben mindkettőjüket Szardínia bányáiba deportálták, és ott kellett dolgozniuk valószínűleg életük végéig. A szardíniai rabság idején kibékült Pontianusszal, majd kölcsönösen lemondtak a pápaságról, Anterósz javára. Ezzel véget ért az első kettős pápaság intézménye. A hagyomány szerint itt érte őket a halál. Fabianus pápa évek múltán Rómába vitette földi maradványaikat, és ott eltemettette őket. Hippolütosz a Via Tiburtina menti temetőben nyugszik.
A megbékélés után a keresztény egyház vértanúvá és szentté fogadta Hippolütoszt. Ünnepét augusztus 13-án tartják.
Munkássága
Műveit görögül írta meg, ami közrejátszott abban, hogy azok nagyrészt ismeretlenek maradjanak a latinul beszélő klérus számára. Pedig Hippolütosz nagyon széles műfaji palettát tudhatott magáénak. Írt szövegmagyarázatokat, hitvédelmeket, szentbeszédeket, és az egyházi jog első útmutatásait is betűkbe öntötte. Node hamarosan megfeledkezett róla az egyház. Legtöbb írása nem maradt fenn eredeti alakban, hanem főleg a keleti szláv egyház szerzeteseinek másolataiban öröklődtek át a mai korba. Ezeknek egy része nem hiteles, másrészről pedig ezek az iratok is sérülten, hiányosan kerültek elő.
Munkássága során tanulmányt írt az eretnekségek megcáfolására, ez volt a Szüntagma. De nem ez volt az egyetlen írása ebben a témában. Az eretnek tanokat különböző pogány filozófiákból levezető Philoszophumena is nagy jelentőségű művei közé sorolandó. Az apostoli hagyomány című alkotásában kora liturgikus gyakorlatát írta le. Ezzel ez volt az első kísérlet arra, hogy egy egyházi tankönyv szülessen. Kommentárt írt Dániel könyvéhez, az Énekek énekéhez és a Teremtés könyvéhez is. Sokat foglalkozott a húsvét időpontjának meghatározásával, és Szent János logosz-tanait is védte egyik művében.
Kategória:Ellenpápák Hippolütosz ellenpápa
Szíria
ja:シリア ko:시리아 ms:Syria simple:Syria th:ประเทศซีเรีย zh-min-nan:Syria
ApokrifAz Apokrifák a keresztény Biblia általánosan nem elfogadott, nem kanonizált könyvei.
Az apokrif kifejezést néha az olyan, egykoron kanonikusnak vélt korai keresztény írásokra is használják, amelyek most az Újszövetségből hiányoznak.
Apokrifák
Az Apokrifák az Apocrypha („rejtett dolgok”) görög szó magyar megfelelője.
Azokat az ókori iratokat jelöli, amelyeket szerzőjük isteni kinyilatkoztatásként, szent iratként tárt a nyilvánosság elé, de amelyeket a zsidó, ill. keresztény vallási közösség végülis nem fogadott el ilyenként.
Az nem tisztázott pontosan, hogy miért terjedt el ez a kifejezés, de annyit tudunk, hogy az elvetés után istentiszteleteken és nyilvános alkalmakkor nem volt szabad belőlük felolvasni vagy rájuk hivatkozni. Ennek ellenére igen sok apokrif irat fennmaradt az ókori vallási sokszínűség érdekes bizonyítékaként.
Különleges helyet foglalnak el az apokrifek között azok az iratok, amelyeket görög zsidók csatoltak az Ószövetség görög fordításához, a Septuagintához: Ezsdrás első és második könyve, Tóbiás könyve, Judith könyve (Eszter könyvének folytatásaként), Salamon bölcsessége, Sirák bölcsessége (gyakran Ecclesiasticusnak is nevezik), Báruk könyvei, Jeremiás levele (Bárukban), Dániel könyvének bizonyos részei (mint Azariás imádsága, A három fiatalember éneke, a Baál és a sárkány, és Zsuzsánna), a Makkabeusok első és második könyve, Manassé imája, Salamon zsoltárai.
Mivel ezen könyvek eleve görögül keletkeztek, vagy legalábbis görög nyelven terjedtek el és héber eredetijük kiment a használatból, mint Sirák fia könyve esetében, a Kr.u. 100-ban jóváhagyott Héber Kánonba nem foglalták bele őket.
A kereszténység viszont igen nagy részben a görög nyelvű zsidóság körében terjedt szerte a Római Birodalomban, ezért a Szentírás részeként használták ezeket a szövegeket is. Később azonban az elutasító zsidó döntésre válaszképp vita bontakozott ki a kereszténységben is e könyvek szent irat voltáról. A Szentírás latin fordítója, Szent Jeromos például úgy foglalt állást, hogy ezek a szövegek nem tekinthetők szent iratnak. Az ókori vita végeredménye mégis az lett, hogy az alábbi szövegeket a keresztények szent iratnak ismerték el: Tóbiás, Judith, Salamon bölcsessége, Sirák bölcsessége, Báruk könyvei, Jeremiás levele, Dániel könyvének bizonyos részei és a Makkabeusok első és második könyve. A reformáció idején a vita felújult: Luther Szent Jeromos álláspontjához tért vissza és a zsidó hagyományhoz hasonlóan elvetette a nevezett szövegeket, a Római Katolikus Egyház viszont 1566-ban elfogadta.
Római katolikus szakkifejezés: „deutero-kanonikus”, ami azt jelenti, hogy e könyvek kanonikussága csak egy idő után volt felismerhető, vita folyt róla. Azokat a bibliai könyvekhez hasonló keresztény és zsidó iratokat, amelyeket az Apokrifákból is kihagytak, az ún. Pszeúdóepigráf-ban (Pseudepigrapha = „Hamisítványok”) gyűjtötték össze.
Makkabeusok
A Makkabeusok négy könyve közül az első kettő a Septuaginta része és a Latin Vulgáta Ószövetségében Malakiás utáni két utolsó történelmi beszámoló, de a protestáns Bibliákban csak az Apokrifákban szerepel. A Makkabeusok első könyve eredetileg héberül íródott kb. Kr.e. 100-ban és Mattatiás Kr.e. 167-es lázadásától kezdve Simon Kr.e. 135-ben való meggyilkolásáig tartó küzdelmet írja le, amit Makkabeus Júdás folytatott a szíriai IV. Antiokus ellen. A történet leírja Júdás két testvérének (Jonatán és Simon) főpapságát, és Júdás fő érdemének a Templom (zsidó vallás) felújítását tekinti. Az első Makkabeus a kor legrészletesebb történelmi dokumentumának tekinthető és egy érdekes epizódon keresztül jól megvilágítja a köztársasági Róma hírnevét és a korabeli zsidóság hozzá való viszonyulását. A Makkabeusok második könyvét közvetlenül Jézus születése előtti évtizedekben, valószínűleg görögül írta a Cirénusbeli Jason, Júdás, a körülötte lévő Makkabeusok és általában a zsidóság Antiokus általi nyomorgatása történetének vallásos összefoglalásaként. A könyv egy a Palesztinában élő zsidók által a kelet-egyiptomi zsidóknak, a Templom Kr.e. 165-ben való felújításának emlékére írt levéllel kezdődik és beszámol a nyomorgatáshoz vezető szenvedésekről, amiket két mártír halála követett és végül egy hosszú rész Júdás dicsőséges munkásságával, látomásával és Antiokus borzasztó halálával fejeződik be. A második Makkabeus jól megvilágítja a korabeli zsidók teremtésről, feltámadásról, halottakért való imádkozásról, Isten haragjának a zsidó mártírok szenvedése általi enyhítéséről való hiteit. A Septuagintában ugyancsak megtalálható harmadik és negyedik Makkabeusok nem lettek Szent Jerome Vulgatájába véve, és általában a hamisítások közé sorolják.
Zsuzsánna
A Dániel 13. részében szereplő hősnő története az Apokrifákba került. A történet arról szól, hogy két köztiszteletben álló ember megkívánta és el akarta csábítani a gyönyörű és ártatlan Zsuzsánnát, de ő szemérmesen elutasította őket, ezért ők hamisan megvádolták őt azzal, hogy egy fiatalemberrel törvénytelen kapcsolata volt. Zsuzsánnát büntetése elől csak a fiatal Dániel közbelépése mentette meg, aki a két hamis tanút bizonyságtételeikben lévő ellentmondások kimutatásával csapdába ejtette. Zsuzsánna története a keresztény ikonok kedvenc témája volt.
Baál és a Sárkány
A Baál és a Sárkány Dániel könyve 14. részének szokásos elnevezése. Ez a rész valószínűleg az Kr.e. első században íródott a zsidó kultúra és állam nem zsidók általi fenyegetettsége ellen és a Septuagintából külön könyvként az Apokrifákba került. A könyv első részében a babilóniai Baál bálvány története van leírva, miszerint a Baált szolgáló papok titokban elfogyasztották a Baálnak áldozott ételt, s ezzel a királyt és népét félrevezették. Dániel kideríti a csalást és a király elpusztítja a bálványt és papjait. Ez történet nagyon hasonlít a Bírák 6:25-32-ben leírthoz. A könyv második felében Dániel egy istenként tisztelt élő hüllőt, egy sárkányt megölt és emiatt az oroszlánoknak dobták. Valami csodálatos módon egy angyal Habakuk prófétát az oroszlánok verméhez hozta és általa táplálta Dánielt, aki e módon meg lett őrizve és ezáltal a babilóniai király felismeri Dániel istenének hatalmát. Amellett, hogy ez a Dániel 6-ban leírt történet egy változatának tekinthető, mind a Baál-, mind pedig a Sárkány-történet stílusa nagyon vitatkozó és gúnyos.
Három fiatalember
Dániel könyvének görög változatában Babilónia királya, Nabukodonozor három fiatalembert, Sidrákot, Misákot és Abednégót a tüzes kemencébe vettetett, de egy angyal megszabadította őket. Ez a történet nincs meg a héber-arám változatokban, így az Apokrifákba került, a nyugati kánon mégis Dániel harmadik fejezeteként tartalmazza.
Báruk
A Septuagintába foglalt, de a héber Bibliából kihagyott és a jóváhagyott Apokrifa részét képező ősi zsidó könyv, melyet a Kr.e. 600 körül élő zsidó herceg, Bárukról neveztek el, aki Jeremiás közeli barátja volt (Jer36:4). Báruk könyvének fő tartalma egy, a fogságban lévő zsidóktól a még otthon maradottakhoz írt üzenet, egy a bűnök megvallására és isteni kegyelem kérésére buzdító imádsággal és egy énekkel együtt, mely az isteni bölcsességet dicsőíti a Bölcsességnek a Tóra (azaz az Isten törvénye) formájában való megtestesülésére való utalással. Ez utóbbit a korai egyház Jézus megtestesülésére vonatkozó célzásként, az elesett Jeruzsálemet siralmazók vigaszaként értelmezte. Végül a 6. fejezetben Jeremiásnak a bálványimádás ellen való figyelmeztetését olvashatjuk, melyet a fogságban lévőknek írt. Bár található ennek a könyvnek szír, etiópiai, latin és más ősi nyelvű változatai, azok mind a görög fordításának tekinthető, mely a héber eredetiből származik. Kritikusok nagyon nem értenek egyet a Báruk származásának dátumait illetően és némelyek eredetiségét is megkérdőjelezik, azt különböző szerzők írásainak gyűjteményének tekintik. A Báruk 2. és 3. könyve, vagyis a szír és görög apokalipszisek hamisítványoknak lettek ítélve és a Pseudepigrapha tartalmazza őket.
Sirák Bölcsessége (Ecclesiasticus)
Az Ecclesiasticus szó magyarul „egyházi”-t jelent, azaz az egyház dolgaira utal. Ez a könyv a Septuaginta része volt de a Héber Bibliába nem foglalták bele és idővel az Apokrífiák-hoz csatolták. Eredeti neve „Jézus, Sirák Fiának Bölcsessége” volt és előszava kijelenti, hogy eredetileg egy Jézus nevű zsidóember héberül írta, aki Sirák fia volt és az ő unokája Simeon (Sirák fia Eleázár fia Jézus fia) fordította görögre. A fordítás idejét Kr.e. 132-re, az eredeti keletkezését pedig Kr.e. 190 körülire becsülik. Fő témája a bölcsesség tanítására és a bölcsesség tökéletesítésére való buzdítás és arra tanít, hogy a bölcsesség felmagasztalása az eleve elrendeltség elleni tiltakozásra vezet, hogy a Mózes által elrendelt törvények a megszemélyesített Bölcsességgel azonos, hogy a természet működése az Istent dicséri, valamint hogy Izráel híres személyiségeit folyamatosan magasztalni kell. A könyv egy zsoltárral zárul. Bár az eredeti héber változat kétharmad része ma is meg van, a forgalomban lévő másolatok és fordítások nagy szövegbeni eltéréseket mutatnak. Ez a könyv az ún. bölcsesség irodalom egyik jó példája, a Salamon Bölcsességével együtt.
Salamon Bölcsessége
Ez a könyv a röviden „Bölcsesség” néven is ismert ősi zsidó írás, mely a Septuagintában szerepel, de a Héber Bibliában nem, és most az Apokrifákban található. A könyv a bölcsesség keresésére való buzdítással nyit, melyet a világias hozzáállással kapcsolatos nyilatkozat követ. A 3. fejezet egy ékesszólás az igaz halhatatlanságáról és a bűnös büntetéséről. Ezt követi egy újabb buzdítás és egy, a bölcsességet dicsőítő részre való áttéréssel, valamint egy azért való imádsággal záródik. A könyv hátralevő része leírja, hogy mi módon viselte Isten a zsidóság gondját az idők kezdetétől fogva és van egy hosszú megjegyzés a bálványimádás és annak ostobaságának természetes eredetéről. A könyv stílusa és tartalma idézésekre nagyon alkalmassá teszi, például Pál apostol leveleiben gyakran hivatkoznak e könyv részeire. A Bölcsesség írója valószínűleg egy, a Kr.e. 2. században élt alexandriai zsidó volt, de néhányan úgy vélik, hogy a három résznek (1-6, 7-9, 10-19) különböző szerzői lehettek. A harmadik részt egyesek a Húsvéti Haggadához hasonlítják és az ún. bölcsesség irodalom mintaképének tartják. Ez a műfaj a kereszténység előtti zsidó filozófiai írásokat tartalmazza (Jób, Példabeszédek könyve, Prédikátorok könyve, Sirák könyve).
Judith
Sirák könyve
Judith könyve (Judith magyarul „zsidó nő”) egy ősi zsidó írás, mely a Septuagintában szerepel, de a héber Bibliában nem és most az Apokrifákban található. Ez a könyv egy történetet ír le, miszerint Nabukodonozor hadvezére, Holofernész hadjáratot vezetett Izráel ellen, és mikor Bethulia az ostromlott város már majdnem megadta magát, akkor Judith, a gyönyörű és istenfélő zsidó özvegy fogta magát és az ellenség táborába ment. Ott ő a Holofernész kegyeibe férkőzött, aki megpróbálta elcsábítani őt. Judith lefejezte őt részegségében és fejével visszatért a városba, és ezután a zsidók megfutamították az ellenséget. A történet Judithot az istenfélő zsidók példaképeként festi le és azt mutatja be, hogy Isten megmenti népét mikor elkötelezettségét az ellenség gúnyolja. Ez a történet számos ősi nyelven él és egy népmesén alapulhat, amit valószínűleg a Hasmonean periódusban (kb. Kr.e. 160-37 között), Palesztinában jegyeztek le. Nabukodonozor Asszíria királyaként való megemlítése arra utal, hogy a könyv esetleg nem történelmi céllal íródott, bár találhatunk a leírt betöréshez történelmileg hasonlót, amit IV. Antiókus követett el e szöveg keletkezése előtt az időben.
Tóbiás
Tóbiás könyve (a héber „Tobijah” – „Isten az én Jóságom” szóból) egy régi zsidó irat, nem része a Héber Bibliának és most az Apokrifákban található. Ez a könyv egy Tóbit nevű, a babilóniai fogságban élő istenfélő zsidó ember és fiáról, Tóbiásról szól. Tóbit sok jócselekedete ellenére rejtélyes módon hirtelen megvakul és kétségbeesetten könyörög Istenhez, hogy vegye el az életét. Ugyanebben az időben egy Sára nevű megszállott asszony, aki már hét férjével végzett nászéjszakájukon, Ekbatana városban élt és szintén halált kért Istentől. Isten mindkét imát meghallgatta és elküldte Ráfáel arkangyalt segítségül. A fiatal Tóbiást apja üzleti ügyeit végezve úton volt egy távoli városba, mikor Ráfáel, egy fiatalember képében, őt kutyájával együtt Sára házához vezette. Tóbiás ott elvette Sárát és Ráfáel utasításait követve kiűzte Sárából a gonoszt (Asmodeus = „Romboló”). Együtt hazatértek és Tóbiás meggyógyította apja vakságát. A könyv Tóbit Jeruzsálem újraépítéséről és a fogságból való visszatérésről szóló próféciájával végződik. A történet a jóindulat, a házasság és az imádság eszményére nevel és arról biztosít, hogy Isten a béketűrésben kitartó igazak iránti könyörület Istene aki megbünteti a gonoszt. Az ősi szövegek nagyon változatosak, így fordításaik sem egyeznek részleteikben. A könyv arámi és héber nyelvű töredékeit nemrégiben Qumran környékén megtalálták és ennek alapján Kr.e. 175 körülire teszik keletkezése korát. A fiatal Tóbiás és kutyája az angyallal a keresztény ikonok kedvenc témái.
Ezsdrás
Ezsdrás a héber Ezra név magyar megfelelője, és az Ószövetség és az Apokrifák néhány könyvére használják. A Latin Vulgáta tartalmazza 1Ezsdrást és 2Ezsdrást, amit más Bibliák Ezsdrás és Nehémiás néven tartalmaznak. A Septuaginta e két könyvet összevonva, Ezsdrás Második könyveként tartalmazza ugyanúgy, ahogy a Héber Biblia is teszi azt. A Vulgáta 3Ezsdrás (azaz harmadik) könyve egy történetet ír le a perzsa Dáriusz és zsidó testőreiről, míg ez az Apokrífákban 2Ezsdrás néven szerepel. A Vulgáta 4Ezsdrás (azaz negyedik) könyvének egy része a Latinban fennmaradt zsidó apokalipszis, másik része pedig keresztény toldalék. Sokan ezt hittanilag "leglényegebbre látó zsidó apokalipszisnek tartják". Az eredeti nyelve valószínűleg héber vagy arámi volt, amiből görög fordítás útján a még ma is létező latin változat készült. A legtöbb kritikus keletkezését Kr.u. 100-ra teszik és a Templom Kr.u. 70-ben való elpusztítására való válasznak tartják.
Manassé
Manassé (héberből – „elfelejtetni”) Ezékiás fia volt és halála után ő lett Júda királya Kr.e. 687-642 között. Uralma alatt Júda erkölcsi és lelki lezüllés mélypontjára süllyedt. „Manassé Zsidó Imádsága” című könyv az Ószövetségi Apokrifák része és tulajdonképpen egy, a király rabságbani imáját tartalmazó vezeklési zsoltárnak tekinthető.
Szibili Jóslatok
A Szibili Jóslatok az ókor végén széles körben ismert állítólagos próféciák gyűjteménye, melyek általánosan Istentől ihletettnek tartott látnokasszonyoktól eredtek. A régészek még most is vitáznak a Sibyl kilétéről, ugyanis míg Euripidész, Arisztofánész és Plátó mindig csak a „Jósnőről” beszéltek, addig későbbiek mint Varró, Laktantiusz idézetében tízet nevez meg: a perzsa, líbiai, Delfi-i, cimmeri, szamariai, Hellesponti, Phrygiai, Tiburi és Eritreai, valamint a Cumeai Szibileket. E két utóbbi örvendett a legnagyobb tiszteletnek Rómában.
A pogány korban a szibilektől származó jóslatokat és előrejelzéseket gondosan gyűjtötték és féltve őrizték Jupiter Főtemplomában és csak súlyos válságok idején kértek tanácsot belőlük. A Kr.e. 2. századtól az Alexandriában élő hellénista zsidók kihasználva e pogány jóslatok nagy divatját és a kor vallási nézetei formálására való hatásukat, a szibilekhez hasonló formájú verseket írtak zsidó hittanaik és tanításaik pogányok közötti terjesztésére. Ez a szokás átnyúlt a keresztény korba is és ahogy azt a keresztények átvették, a 2-3. században, tőlük a jóslatok egész új osztálya tűnt fel. Emiatt a Szibili Jóslatokat három csoportba oszthatjuk: eredetükre nézve lehetnek pogányok, zsidók, vagy keresztények, bár néha nem könnyű eldönteni hovatartozásukat. E jóslatokat gyakran idézték a korai egyházatyák és keresztény írók, mint Justin, Teofíliusz, Laktániusz és Augusztín, de a pogányság visszaszorításával jelentőségük folyamatosan csökkent a középkor végéig, bár még 1902-ben is kiadtak egy nagy gyűjteményt a „Berlin Corpus” részeként (Geffcken ~Lipcse, 1902).
Formájukat tekintve mind egyformán a Homérosz dialektikájában fogalmazott hexametert alkalmazzák (amit Petőfi is használt amikor írta, hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még...”). Tartalmukat tekintve viszont témáik olyan széles sávon ugrálnak, hogy lehetetlen egy tervszerű rendszert kifürkészni utalásaikban: királyságokra, népekre, városokra, uralkodókra hivatkoznak. A téma gyakori cseréjéből következő zavart talán azzal lehetne magyarázni, hogy feltételezhetőleg a római vallás-államvezetés csak a hivatalos gyűjtemény anyagait tűrte el a közforgalomban és emiatt a többi, nemhivatalos jóslatok csak titokban jártak szájról-szájra. A végül is fennmaradt, változatos forrásokból összegyűjtött részek, csak a különböző tulajdonosok véletlen szeszéjét képviselik és az általános témát csak nagy képzelőerővel, nehezen lehet követni. Annak ellenére, hogy némelyik rész igazán költői és fennkölt, egészében elég alacsony színvonalú keresztény-zsidó-pogány propagandának tekinthető a Kr.u. 2. és 3. századból.
Gnosztikus iratok
A II-III. századból származó, eddig csak kopt fordításban megtalált gnosztikus irat Valentinus műve, a Pistis Sophia.
Ajánlott irodalom
- Az apostolok csodálatos cselekedetei (Bp., 1996, Telosz)
- Csodás evangéliumok (Bp., 1996, Telosz)
- Apokalipszisek (Bp., 1997, Telosz)
- Apokrif levelek (Bp., 1999, Telosz)
Külső hivatkozások
- [http://www.newadvent.org/cathen/01601a.htm Apocrypha] – a Catholic Encyclopedia cikke
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/dan.htm Dániel könyve]
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/eszt.htm Eszter könyve]
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/bar.htm Báruk könyve]
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/bolcs.htm Bölcsesség könyve]
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/mal.htm Malakiás könyve]
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/1mak.htm Makkabeusok I. könyve]
- [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/2mak.htm Makkabeusok II. könyve]
Kategória:Kereszténység
ja:外典 ko:경외성서 simple:Apocrypha
Kategória:Ókeresztény irodalomOkereszteny irodalom
Okereszteny irodalom
Isuzu ImpulseThe Isuzu Impulse was a small sporty 3-door hatchback sold from 1983 through 1992. The Impulse was originally a rear wheel drive car, but it made the switch to front wheel drive with the 1989 introduction of the second-generation Impulse. The second-generation Impulse was the basis for the more successful American Geo Storm, and the engine of the second-generation was shared with the modern Lotus Elan.
1983
The first Impulse was a 3-door hatchback based upon General Motors' T platform. Debuting in 1982 for the 1983 model year, the Giugiaro-designed hatchback used either a 110 hp (82 kW) 127 ft.lbf (172 Nm) 2.3 L (2254 cc) I4 or a 2.0 L (1975 cm³) turbo engine which produced 140 hp (104 kW) and 133 ft.lbf (180 Nm). 5-speed manual and 4-speed automatic transmissions were available. The Impulse also received a special suspension tuned by Lotus for model years 1988 and 1989. The Impulse was also known as the Isuzu Piazza outside of the US, and badged as the Holden Piazza in Australia.
1990
The second-generation Impulse debuted in 1989 for the 1990 model year. It was a 2+2 design with semi-concealed headlights and was available with front wheel drive or all wheel drive with center and rear viscous differentials. The suspension was all-independent with MacPherson struts in front and a multi-link system in back. The Impulse used a DOHC 1.6 L (1588 cm³) I4 engine which produced 130 hp (97 kW) or, in turbo form, 160 hp (119 kW). Since the Impulse weighed just 2400 lb (1090 kg), the turbo engine and all wheel drive combined gave excellent performance.
General Motors, who owned nearly half of Isuzu, also owned Lotus Cars at the time. The Lotus Elan got the Impulse's engine, and in exchange, the Impulse got Lotus suspension tuning. This included a passive rear wheel steering system which adjusted the toe of the rear wheels with a clever bushing compression design.
The base 1.6 L engine was replaced with a stroked (by 11 mm to 90 mm) 1.8 L (1794 cm³) version in 1992. This larger powerplant was good for 140 hp (104 kW) and 125 ft.lbf (169 Nm). Sales remained poor, and the company dropped the model in 1992. The Impulse was also sold as the Geo Storm from 1990 to 1993.
Impulse
diety narty gry sportowe gospodarka gry strategiczne
|
|
|
|
